Szabad idő

Délután, amikor hazatér a munkából, Trabantjával egyenest behajthat az udvarukba – a felesége már várja. A rekedten berregő motor elhallgat; kiszáll a kocsiból, üdvözlik egymást. – Mi újság? – Semmi, hála istennek. – Akkor jól van. – Bemennek a házba, kis ideig csend van, de nemsokára újra megjelennek átöltözve, otthonos ruhában, munkára készen. Mindig találnak elfoglaltságot. Az asszony leginkább a házban, az ember, amikor csak engedi az idő, odakinn. Vagy a garázsban, ami egyben jól felszerelt műhely is, ügyes kis gépekkel, satupaddal, szerszámokkal. S van itt rengeteg fa- meg fémholmi s ezernyi apróság: szögek, alátétek, festékek, régi lámpák, drótok, egyebek. Minden, ami csak szükséges lehet a ház körül. Emberünknek még szalagfűrésze is van, villanymotorral – hiszen maga vágja fel a nyáron méterbe rakott ölfákat téli tüzelőnek; nemcsak a telepen vásároltat, hanem a hordalékfát is, amit az árterületen talál, az utca végén, a folyónál. A rönköket meg a vihar tépte ágakat hazatalicskázza. Valamit mindig lelhet úton, útfélen – hasznos alkalmatosság ilyen vidéki háznál a talicska. A nyulaknak sarlózott lucernát, füvet is jobb azon toligálni, mint vállra venni a zsákot. Ámbár, ha kell, zsáknál nehezebb holmit, akár betongerendát is felkap ez az ember. Ha valahol azt mondják: – Ejnye, szomszéd úr, maradt vagy egy mázsa mész, nem tudja használni? – De bizony, tudja. S viszi máris.

Még nincs teljesen kész a háza.

Azt is maga építi már mióta! Vakolni fogja most már, csinosítani; de lesz még mit fabrikálni rajta. Hosszú évek óta készül ez a hajlék; a családján kívül más segítsége nem is volt hozzá. De nem is kellett; ért ő mindenhez (most már!). Lelkiismeretesebben falaz, kövez, csempéz, parkettáz, fest, mázol, szerel, mint némely iparos. Lassan halad, de amit elkészít, az hibátlan. Ott vannak a szakkönyvek, azokból sokat tanult. Egy ideje a bádogosmesterséghez is épp úgy ért, mint a villanyszereléshez. A fűtést is maga vezette be, a tetőfedést sem bízta másra. A szükség vitte rá.

Szép a háza, nem hivalkodó, de mutatós, kényelmesen lakható. A kertje is takaros, van veteményes meg gyümölcsös, a szőlő is terem egy kis borocskát. Munkája a jószágán tehát elég sokrétű: mezőgazdasági, ipari meg fizikai – de szellemi is, ha a műszaki tervezéseit is beszámítjuk.

Csoportvezető egy üzemben. Németül és oroszul beszél; az angolból kimaradt, a háború alatt így hozta a sorsa. Jobbára Európa keleti részén forgolódott; bár mostanában már járt Nyugaton is, valami vállalati munka révén. A felesége ktsz-tag, gyermekjátékokat állít össze, bedolgozó. Fiaik megházasodtak; nem nehéz kitalálni, hogy városi lakásukat a szülők a fiataloknak adták át; így csöppentek bele egy új építkezésbe – életük derekán.

A szabad szombat és a vasárnap különösen jól kihasználható, sokat el lehet végezni két nap alatt. De az utcabeliek is jönnek: – Menetet vágnék erre a csőre, szomszéd… – Persze segíteni kell. Máskor: – Nem nézne át egy percre, dől a csapból a víz, talán szétmaródott a tömítés… – Pénzt nem fogad el; büszke rá, hogy számítanak tudására. A hálálkodók legfeljebb ilyesmivel honorálhatják a szívességét: – Van itt egy régi babakocsi, mit szól hozzá, szomszéd úr? – Nézzük csak! Hm… tudnám használni a kerekeit. – Keze alatt mindenből lehet még valami, így aztán sok limlom menekül meg a korai enyészettől.

Elképzelem, hogy egy riporter a szabad idő helyes eltöltéséről faggatván megkérdi tőle: – Jár ön színházba? – Nem – mondaná emberünk természetes egyszerűséggel. – Szórakozni? – Nem, sehová. – De valahová csak elviszi a feleségét? – Hogyne! A rokonokhoz, vidékre. Vagy ha dolgunk akad itt, ott… – Sétálni sem szoktak? – Minek? Itt a kert. – Mozi? – Bekapcsoljuk a tévét, de elszundítunk… – Lényegében mivel tölti a szabad idejét? – Hát látja, mi mindennel foglalatoskodom. – És mindez kielégíti? – Tökéletesen. – Szokott olvasni? – Ha ráérek. – Regényeket? – Újságot. Meg szakirodalmat. – Verseket? – Kis mosoly. – Nem. Azt már nem, gyermekkorom óta. – És ezt helyénvalónak tartja? – Nem tudom… – Bizonytalan vállvonogatás. – Más köt le. Nézze, nincsenek káros szenvedélyeim. Jobban tenném, ha kocsmáznék? – Egy szóval sem mondtam, de talán tartalmasabban kellene élnie. – Ezt hogy érti?… – Hát… – s itt a riporter elakadna. Zavartan pislogna, mert emberünk őszinte érdeklődéssel várná szavait. Kaján örömmel nézem ennek a képzeletbeli riporternek a sarokbaszorítottságát. Látom, látom, már nyelve hegyén a közhely, de az ártatlan, nyílt, kíváncsi várakozás beléfojtja a szót. Okosabb, ha hallgat. – Igaz is! – nyögi ki végre, hogy megtörje a csendet – nem tud ajánlani errefelé egy cipészt? Ahogy jöttem, levált a cipőm sarka… – Mire emberünk: – Nincs itt a közelben ilyen. De adja csak ide, majd én megjavítom…