Utcai hirdetések

A hirdetőtáblák valamikor tavaly, úgy az ősz táján kerültek ki a forgalmasabb utcákba, a publikum rendelkezésére. Akik eddig fatörzsekre rajzszegezték, házfalakra csirizelték céduláikat, most ezeken a táblákon tehetik közzé hirdetéseiket. Mégpedig ingyen. Nem kell fizetni sem a helyért, sem a terjedelemért; az sem számít, mennyi ideig van kifüggesztve a közlemény. Legfeljebb az új és az újabb hirdetők papírlapjai takarják el a régebbiekét. De ez sem törvényszerű.

A gondosabbja úgy ragasztja fel cetlijét, hogy kitűnjön alóla a másiké is; minden parányi hely hasznosítható, így aztán hosszan el lehet időzni e táblák előtt. Legalábbis én elácsorgok előttük, még ilyenkor, télidőben is, mert megéri. Jártomban-keltemben, sőt még olykor siettemben is megállok, végigböngészem a szövegeket. Nem mintha bárminek is a lebonyolítására keresnék itt megoldást, eladni és venni sem akarok semmit. Bár ki tudja? – a felhívások, ajánlatok és ötletek néha szándékaink ellenére is belesodorhatnak valamibe. De engem elsősorban ezeknek a hirdetéseknek a stílusa érdekel. Megtehetném, hogy otthon, a meleg szobában, egy csésze kávé mellett olvasgatnám az újságok hirdetésrovatait. Csakhogy az korántsem szórakoztatna annyira, mint ez a böngészés. Az újsághirdetés drága, ezért mindenki szűkszavúságra törekszik; amellett a hírlapokban némileg átfésülik a szöveget, némileg lektorálják a stílust, a mondanivalót. De itt nincs szerkesztő, itt nincs korrektor – itt a közléséért mindenki maga felel.

Alighanem sok embert nem is az csábít az itteni hirdetésre, hogy a dolog ingyenes, hanem a kötetlenség.

Az emberek eleinte talán el sem hitték, hogy ezekre a táblákra csak úgy ki lehet tűzni mindenféle szöveget. Talán keresték a felelőst, az engedélyezőt, az ellenőröket. Aztán kiderült, hogy mehet ez szabadon… S lám csak: így is betartják szépen az általánosan érvényes szabályokat. Senki sem hirdet semmi megbotránkoztatót, törvénybe ütközőt, rendkívülit. A szövegek másutt, hivatalos orgánumokban is többé-kevésbé helytállnának.

De talán nem ilyen egyéni stílusban láthatnának napvilágot.

Olvasgatom a géppel, filctollal, fénymásolással sokszorosított lapokat; átfutom a szokványos szövegűeket, de némelyik mélyen megragad bennem. Az ilyen például: „Tizennyolc éves fiatalember mindent vállal.” Vajon mi mindent? Ezt egy újsághirdetésben már tisztázni kellene. S tudná-e igazán, hogy mire gondolt? Aztán egy másik: „Takarítást vagy gépírást vállalok.” Ezt egy nő írja; de ezt vajon ki: „Diszkrét masszázs. Hívjon, megyek!”?

Ezek a szűkszavúak. De vannak rajzos és bőbeszédű cédulák is. Emlékszem, még az ünnepek előtt az egyik nagyon szíven ütött. A sífelszereléseket, japán magnókat, bélyeggyűjteményeket, egyebeket kínáló cetlik között megakadt rajta a tekintetem. Eljön majd az idő… – így kezdődött a figyelmeztető hangú felhívás; eljön majd az idő, amikor Ön mint apa, szívesen emlékezne azokra a szép időkre, amikor még kisgyermekével játszott a szőnyegen, de már késő lesz, hacsak időben nem gondoskodik e szép élményről, s nem vesz tőlünk értékes mechanikai játékokat… stb.

Bevallom, a kisiparos figyelmeztetése nem maradt hatástalan, már legalábbis abban az értelemben nem, hogy megrendültem, és eltöprengtem a mulandóságon; s talán fel is kerestem volna a megadott címen, hogy megmaradt utolsó forintjaimon fiaimnak megvegyem a majdani szép emlékeket adó ajándékokat, ha egy még hangzatosabb hirdetés el nem vonja a mechanikai játékokról a figyelmemet. Ön bizonyára számtalan olyan kérdéssel találkozott már az életében, amelyekre nem talált magyarázatot, bizonyára sok olyan dolog van, amit nem ért, nos, mi segítünk tanácstalanságán… És így tovább, és így tovább; na, gondoltam magamban, ezek az én embereim. Csak megállok itt, olvasgatom minden cél nélkül, pusztán szórakozásból ezeket a hirdetéseket, s lám, mire akadok? Hát pontosan erre van szükségem, egy ilyen csoportra, egy ilyen teamre, ahogy ma divatos mondani, egy ilyen mindentudó társaságra!

Bizony, számtalan olyan kérdés van, amire nem találok magyarázatot. Nosza, siettem is haza és összeírtam ezeket a kérdéseket. De a listát mégsem küldtem el. Nem a tudatlanságom fölötti restelkedésből. Nem, dehogy. Csupán kételyeim támadtak: ha megkapom a válaszokat mindarra, amit eddig nem értettem, honnan tudhatnám, hogy igaz, valódi válaszok-e?

Lakáscsere, munkavállalás, eltartási szerződés, szélvitorlásvétel – rendben van. De azért az ajánlatoknak is van határa.