Havas éjszakán

Havas téli éjszakákon a hólapátok fémes nesze, a kotrás zaja mindig felidézi a régi Budapestet. Akár szobámba hallom fel a kusza ritmusú zajt, akár késői utamon bukkanok a serénykedő hómunkásokra, menten elvész körülöttem a jelen, s a messzi múltból tűnnek fel képek, de – különös módon – csak a csendes, éji órákon; nappal sohasem; akkor talán észre sem veszem a városi forgatagban a hóeltakarítókat. Ám sötétben lapátoló, arctalanná bugyolált emberek mindannyiszor eszembe juttatják amazokat a régieket, a fülvédős, kucsmás, csizmás vagy éppenséggel átázott félcipős férfiakat és fejkendős, kötött sapkás nőket, akik gyerekkoromban is éppígy tisztogatták az utcákat, hordták buckákba, buckákból a felnyitott csatornákba a városra hullott havat. Ők még nem viselték a ma már használatos, a köztisztaságiak munkaruhájának számító, narancssárga mellényt; s talán többen is voltak, mert jobban kellett a pénz, jobban kellett a munka. Egy-egy söntéshez, snapszbutikhoz érve betértek melegedni, felhajtani egy stampedlivel vagy két decit tisztán az asztali fehérből…

Bármekkorát fordult is a világ, bármennyire fejlődött is a technika, a nagyváros, úgy látszik, nem lehet meg az alkalmi hómunkások nélkül. Hóekék és más munkagépek nem helyettesíthetik mindenütt az emberi erőt; a lapátolók időről időre összeverődő, arctalan csapata mintha az évtizedek messzeségéből vándorolna át szakadatlan a havas teleken.

A mostaniak az aluljárókban melegednek.

Vagy bemennek a presszókba, talponállókba – kávéznak, fröccsöznek. Forralt bort isznak talán.

Állnak a füstben, a gőzben, amíg tagjaikat át nem járja a meleg. Állnak és nézelődnek, hosszú az éjszaka. Nézik a késői vendégeket, ahogy valamikor a régiek a kocsmák meg a kisvendéglők törzsközönségét.

Akkoriban, azokon a hajdani téli éjszakákon más fagyoskodók is betértek ilyen helyre: szerencsét próbáló mutatványosok. Pár pengő jövedelem reményében járták a várost artisták, zenebohócok, üvegpoharak szélén, gyantás tenyérrel gyönyörűen muzsikálni képes művészek, fűrészen bámulatosan játszó zenészek… Tányéroztak; pengők helyett ugyan csak filléreket kaszíroztak, de a csekély adományokat is hálásan fogadták.

Emlékszem rájuk, hideget s havat hoztak be, s némi mulatságot. A legcsodálatosabb a hasbeszélő volt. Kopott szmokingot viselt, és keménykalapot. Nagykabátja nem volt, pedig odakinn jeges volt az éjszaka. Hotelcímkékkel teleragasztott, hámló bőröndjéből laza testű, pepita ruhás, torz arcú bábut emelt ki. A terem közepén egy székre telepedett, ölébe ültette a figurát, kezét ügyesen bebújtatta a pepita kabát alá – s ebben a percben a baba megelevenedett. Fejét felkapta, karját széttárta, lábával kalimpált. Ajka piros volt és mosolygó. Mint egy gyermek vagy mint egy jó barát: szeretettel és várakozással tekintett a szmokingosra. S az máris szólt hozzá: – Köszönj szépen, Szepi!

Szepi engedelmesen a vendégek felé fordult, és furcsa, vékony hangon üdvözölte a társaságot. Igen, mozgott a szája, miközben a gazdája némán bólogatott. S most már nem is várt biztatást tőle, megeredt a nyelve:

– Tütüzgetünk, barátocskáim, tütüzgetünk? – Ejnye, Szepi! – szólt rá ijedten a szmokingos. – Miféle modor ez?! Elnézést, uraim, Szepi kissé neveletlen…

A vendégek nevettek. – Mert nincs, aki neveljen! – pörölt a bábu. – A gazdám iszik, kártyázik, kimarad, veri az asszonyt! – Fogd be a szád! – Dehogy fogom! Mindent elmondok! Tőled csak rossz modort tanulhatok!… – De a szmokingos tettetett riadalommal betapasztotta a száját. Rúgkapált szegény Szepi; az emberek pedig hahotáztak. A mutatványos hirtelen felszisszent, s mint akinek megharapták, fájlalta az ujját. – Hát nem bánom, beszélj! – Beszélek is! Társalogni akarok a tisztelt urakkal és hölgyekkel! – Rajta, halljuk! – Csend volt, Szepi csak némán tátogott. – Mi lesz?! Kilyukad az oldalunk a kíváncsiságtól! Mit akartál mondani? – Ajajaj! – siránkozott Szepi. – Elfelejtettem!…

Kacagtak az emberek; hullott néhány fillér a mutatványos tányérjába. – Búcsúzz el! – figyelmeztette hajlongva bábuját a szmokingos. – Nem, nem! – tiltakozott amaz –, olyan jó itt, hadd maradjak még! – De hiába volt a veszekedés, a bőrönd teteje kíméletlenül rácsapódott.

– Eressz ki! Eressz ki! – hallatszott a vénséges kofferből. Emlékszem, mindenki elcsendesedett. Riasztó volt. Mintha egy élő emberke kiáltott volna, valóban…

Csendes a havas éjszaka. Hallom a hólapátok neszezését.

Itt vonul át a téli éjben az arctalan csapat.