Ünnepi kirakatok

Egy évtizede Bécsben még elkápráztatott a karácsonyi vásár csillogása, a színes füzérek, a villódzó fények a Mariahilferstrassén a gazdag kirakatok fölött. Mostanában már Budapest is feldíszíti magát a nagy kampányra; december a vásárlás jegyében telik el. A Vörösmarty téren már magaslik a Hungaroton óriási fenyőfája a ráaggatott hanglemezekkel, sőt a költő szobra köré is színes reklámok épültek; a nagy poéta, műanyag fóliába burkoltan, lehajtott fővel, megadóan búvik meg a monstre tablók mögött.

A televízió képernyőjén csinos reklámkisasszonyok száguldanak üzletről üzletre, hogy a tájékoztatás örvén ügyes propagandával kínálják az iparcikkeket. Az osztrák fővárosban nyilván ma is nagyobb az áruteríték, mint nálunk, de ahogy apám a maga nyolcvanéves tapasztalatával szokta mondani: van itt minden, csak pénz legyen hozzá dögivel! Pénz pedig akad valahonnan, kinek innen, kinek onnan – van, lesz, adódik… Persze ilyenkor semennyi sem elég. Az ötszázasok elillannak a pénztárcánkból, és még szinte semmit sem vettünk! Mi is kellene? Egyelőre némi célszerűség vezérel mindenkit, de nemsokára elveszítjük a fejünket, egy hét, tíz nap múlva pánikban fogunk rohangálni a tengernyi ember közt sodródva, s minden kezünk ügyébe eső holmit felvásárolunk. És amit a szeretet jegyében kezdtünk, hogy kedves meglepetéseket szerezzünk, másokat boldogítsunk, azt kétségbeesett dühöngéssel végezzük be.

A szörnyű szombatokon és a még szörnyűbb ezüst- meg aranyvasárnapokon, amikor már letiporjuk egymást, gyilkos indulattal veszekszünk vevők és eladók, ölre megyünk egy kacatért, vérig sértünk embertársat, élettársat, polgártársat és vadidegent, amikor már kifulladunk, átkozódunk és beledöglünk a cipekedésbe, akkor pokolba kívánjuk azt, aki kitalálta, hogy éppen karácsonykor kell mindenkit megajándékozni. Az első roham december 24-én kora délutánig tart, mert bárhogy szitkozódunk, azért még az utolsó pillanatokban is vásárolni akarunk majd. A félig lehúzott redőny alatt besurranunk az Amforába egy pohárkészletért; a trafikosnőt sírva kérjük, forduljon vissza velünk a boltba, elfelejtettünk illatos szivart venni Vili bácsinak, pedig ez idáig minden évben… Csak az elsötétülő portálok fékezik meg a rohanást; elcsendesedik a város, és a fenyők alatt a csomagokra meg egymásra tekintve elégedetten bólintunk, lám csak, hát mégis, mégis van itt szeretet. Pedig végigfutottak a körtelefonok a családban: – Kérlek, az idén ne vegyetek ajándékokat, a gyerekeknek se, egyezzünk meg ebben, jó? Hiszen senki sem áll olyan fényesen… – Jó, jó, de akkor ti sem! Valóban, akkora drágaság van…

És mégis vásárolunk. A századvég nagy narkózisa ez, a füveknél ártalmatlanabbnak látszik; a fogyasztói társadalom kitalálta a gazdagság illúziójának narkotikumát szerte a nagyvilágban. Mi sem akarunk lemaradni. Csábító a tárgyak megszerzése. S abban is van valami gőg, valami passzió, hajdani szegénységünk megvetése, ahogy aztán elszórjuk tárgyainkat.

Az iskolában a takarítónő mintha a proszektúrára kalauzolna: – A pincében… ott lenn, ott hevernek az elhagyott holmik, tessék csak lemenni, a fűtő majd megmutatja…

Merthogy a gyerekek mindig elhagynak valamit. Sálat, tornacipőt, füzetet. Itthon a veszekedés: – Miért nem vigyázol, fiam, hol jár az eszed, legalább arra emlékezz, hol hánytad el?! Az osztályban? A napköziben? Nem vehetek minden héten egy újat, apád se győzi, az a rengeteg pénz, mit képzelsz, mit tudod te?!…

Így hát megyek, megyünk s keresgélünk.

Az alagsor homályában, a hőségben a csövek labirintusa a kazánházhoz vezet. A fűtő kinyit egy gyéren megvilágított helyiséget. – Hát tessék… ha felismeri!…

A kép meghökkentő és kissé borzongató: vesszőkosárban, papírdobozokban, ládákban sapkák, ujjasok, labdák, úszósapkák, nadrágok, kesztyűk, tornaszerek, szappanosdobozok, törülközők, füzetek, tolltartók, iskolaköpenyek! – Mióta gyűlnek itt ezek? – Az év eleje óta. – És senki sem jelentkezik értük? Hiszen mind használható, drága holmi!

Van, aki veszi a fáradságot, keresgél, de igen kevesen. – Hiszen tetszik látni…

Sokan persze nem is érnek rá az osztálytól a pincéig átkutatni az egész iskolát. Mikor? Reggel rohanás, este, rohanás. Rohanás, rohanás. Csak egy odavetett mondat ragad meg a gyerek fülében: – …Nem tudsz semmit megbecsülni? Na, majd!… – De nincs következmény; a következetességhez idő és türelem kellene. A gyerek tehát megszokja: majd veszünk újat!

Például most, decemberben, amikor az aranygömbökkel, girlandokkal díszített kirakatokban annyira kelletik magukat az áruk.

Aztán majd ezek is, gazdájukat vesztetten, a kazánba kerülnek.