Budapesti tél

Vasárnap volt még egy kis hó, átmentem a gyerekekkel a Tabánba. A domboldalt síkosra tapodták a szánkózók, de a lejtők alján már fűbe és avarba akadt a ródli; nem adott még annyi havat és hozzá kitartó fagyot a december, hogy itt, a városban is jó maradjon a pálya. A fiaim nem szánkóztak, hanem síeltek; gyermekméretű, olcsó műanyag felszerelést kaptak – helyre kis botokkal. Meglepetésünkre már az első felcsatoláskor biztonságosan és ügyesen lendültek a léceken siklásra. Persze csak szolid lankákon, enyhe ereszkedőkön. Nem ők óvatoskodók, mi féltjük épségüket; szakszerű oktatásban még nem részesültek, én meg mire taníthatnám őket, hiszen sohasem volt léc a lábamon! Igaz, egyszer, vagy harminc éve a katonaságnál a kiképzésbe váratlanul beiktatták a síelést is, fehér hóköpenyt és fehér léceket adtak, de a parancs nem lehetett igazán átgondolt, mert mindössze egyetlen délelőtt csúszkáltunk, bukdácsoltunk a hegyekben.

A fiúknak nem azért vettük a sífelszerelést, hogy próbálják meg azt, amit én elmulasztottam, hanem mert a korcsolyázással csődöt mondtunk.

Két éve határoztuk el, hogy téli sportra fogjuk a gyerekeket. Mi sem egyszerűbb, mint a korcsolyázás. Azt hittem, amolyan bármely lábbelire csavarozható-kurblizható korcsolyát veszünk, de kiderült, hogy az kiment a divatból; már csak komplett, cipőre szerelt van, amit kölyökkoromban igazán drágállottunk volna. Egyetlen párat vásároltunk, hátha nem válik be a dolog, s kimentünk – hova? Hova lehet Budapesten korcsolyázni menni? A Műjégpályára. Sorba álltunk jegyért, aztán, amikor végre bejutottunk, a tömegtől alig láttuk meg a jeget. Még a tanulók részére elkerített pályácskán is bravúrosan száguldók között kellett botladoznunk; a nagy körpályára pedig életveszélyes volt betévedni. Hol az egyik, hol a másik gyerekünk lábára húztuk fel a korcsolyás cipőt; néhány alkalom után kezdtek belejönni a mulatságba, egy-két hét múlva már egyedül siklottak. De abban a mérhetetlen nyüzsgedelemben elment a kedvük az egésztől. Megvallom, nagy kő esett le a szívemről, én is untam az örökös sorállást, a körúti csúcsforgalomra emlékeztető forgatagot.

Többé nem mentünk a Műjégre.

Egyébként: életemben először a gyerekeimmel voltam ezen a pályán. Pedig annak idején, évtizedekkel ezelőtt, telente sokszor ácsorogtam a ligeti tó hídján, a korlátra könyökölve; bámultam a reflektorok fényében pompásan csillogó jeget, a zenére sikló, forgó, keringőző korcsolyázókat. Megunhatatlan szórakozás volt ez a nézelődés. De mi nem a Műjégre jártunk. Ott volt az iskola udvara – az elemié a Szív utcában, később a gimnáziumé, a Barcsay utcában. Schneider bácsi, az altiszt, a fagy beálltával naponta fellocsolta a betont. A jég talán nem volt olyan tükörsima, mint a ligetben, de nagyon is használható, príma jég volt. A tornaöltözőt kineveztük melegedőnek, még teát is lehetett kapni. Olcsó pénzért az egész szezonra válthattunk bérletet, de napi belépő is volt. Valamivel többe került a jegy a fellocsolt teniszpályákon, sporttelepeken.

Nem tudom, akad-e ma valahol ilyen természetes jégpálya a befagyott tavak és holtágak kivételével?

A síelés – ez a dilettáns síelés itt a Tabánban vagy a budai erdők lankáin – nincs pályához kötve, a kellemetlen nyüzsgés, a tömeg tehát elkerülhető. A gyerekek levegőn vannak, ennyi az egész. Mi sem azért korcsolyáztunk, hogy bajnokok legyünk.

A buszmegállóban egy idős ember nézi a kipirult arcú, sílécekkel ácsorgó fiúkat. – Tudja, mi volt az én gyerekkoromban? – áll oda mellém. – Csizma sarkán csúszkáltunk a havon vagy a jégen. Hű! Csak úgy suhantunk nekifutásból a jól elvásott patkóvason. Vagy egy darab fába drótot eszkábáltunk, azt kötöttük a talpunkra korcsolyának…

Ő erre emlékszik, én meg a lányokra az iskola jegén, a szél cibálta ívlámpa alatt, a téli estében. Ahogy kéz a kézben siklottunk…

Odaát, Pesten, a sarkon ismerős illat csap felénk. Faszénkályhában parázs vöröslik, a platnin behasított héjú, mahagóniszínű gesztenyék sülnek. – Friss, meleg a maróni!… – Négy darab öt forint. Most is krétával van kiírva az egy adag ára a kályha dobjára, most is kicsinyke zacskóba teszik a szemeket.

Veszek a gyerekeknek. – Forró! – mondják sziszegve.

– Tegyétek zsebre, hadd melegítse a kezeteket! Én is ott szorongattam mindig a markomban. Aztán ha majd egy kicsit kihűlt, ehetitek…

Szeretném, ha ízlene nekik. Örülnek a meleg gesztenyének; szél fú a Dunáról, fagy lesz, hófelhők gyűlnek. Várom, hogy megkóstolják az első szemet; szeretném, ha megőrizhetnének néhány apró emléket, csak annyit legalább, mint a sült gesztenye édes íze a téli utcán.