Kutya az utcán

A budai villanegyed csendes utcáján hirtelenjében fel sem tűnt, miért kóborol egy kutya járdáról járdára csámborogva. A kerteket hó takarta, a téli táj fölött a halványkék, napfénytől derűs égbe rajzolódó fák képe csaknem falusias hangulatot árasztott; s az eb mintha csak az egyik portáról ballagott volna az útra, a házőrzést éppen odahagyva.

Jókora kutya volt, nem fajtiszta, de szerencsés keveréke nemes törzskönyvezetteknek, tarka szőrzettel, lompos farokkal. Nyakörv nélkül. Ezt furcsállottam aztán, amint kaptattam felfelé a jómódról – vagy a jómódra törekvésről – tanúskodó házak között. Hogyan lehetséges itt egy nyakörv nélküli kutya? Itt, ahol – a környezet rá a bizonyíték – alaposan meg van szervezve az élet, ahol mindennek, s így egy kutyának is, gazdája van? Messziről keveredett ide talán? Hanyagabb vidékekről? De nem úgy viselkedett, mintha idegenként szimatolná a kerítéseket; nem surrant behúzott farral, neszektől rezzenve, sőt nagyon is otthonosan járkált, nagyon is önfeledten. Mint a jogát érző, az igazát ismerő. Birtokba vette az úttestet is, olyannyira, hogy egy felbukkanó autót dudálásra és gyors fékezésre késztetett. Könnyed, elegáns mozdulattal adott helyet a taxinak. Úgy bámult a kocsi után, mintha nagyvonalúan megbocsátaná birtokának háborítását, majd kényelmesen a hátára hemperedett, lazán tartott végtagjaival lustán kalimpálva, kéjesen hengergőzött a hóban. Jól érezte magát, szinte kedélyes volt, gondtalan és szabad. Busz törtetett felfelé hörögve a síkos havon, sofőrje dudált – erre, nem sietve, felkelt, de most már bosszanthatta ez a sok zavargálás, mert néhányszor az autóbusz után vakkantott. Ugyanekkor szemközt is csúszkált lefelé egy Zsiguli – csaknem elütötte.

Mi ott, néhány járókelő, riadtan néztük a jelenetet; majdnem baj történt, s ez mindannyiunkat megijesztett. – Nem mész haza! – kiáltott rá idegesen egy idős férfi. – Eridj haza, te bolond! – De a kutya ránk se hederített; kedvére cserkészte a járdaszéli fák titokzatos tájait. – Még baja lesz! – aggodalmaskodott egy hölgy. – Valaki kergesse el! – Mire egy fiatalember: – És hová? Megmondaná? – Mások is beleszóltak: – Miért van ez a kutya az utcán? Ki engedte ki? Hogy engedhették szabadon?

– Talán megszökött!

– Talán megunta a láncot!

– Ni, megint egy autó! Elüti!…

Valóban, alig kerülte el a kocsi, de a kutyát láthatólag jobban érdekelte a szabadsága meg a világ, mintsem hogy a reá leselkedő veszélyekkel törődjön. Mi, emberek azonban felmértük a helyzetet. Lehetséges, hogy ez a szegény pára megunta a gazdáit, hogy elege van a pórázból, hogy végre nemcsak rövid, kiszámított sétákra vágyott, hanem a kerítésen kívüli élet alapos, önálló, nem a gazda szeszélyei szerinti bekalandozására, az ellenőrzés nélküli, kedvére való kujtorgásra. Csakhogy ez itt lehetetlen. Senki sem boríthatja fel a rendet: az emberek a járdán közlekednek, a járművek az úttesten; a kereszteződésekben egyik is, másik is csak a legnagyobb körültekintéssel vághat át; mit tud erről egy szabadságra vágyó, de tapasztalatlan jószág?

Valaki az emberek közül azt mondta, szólni kellene a rendőrnek. – A mi időnkben az ilyet elkapta a sintér! – Mit jön maga a sintérrel?! – rivallt rá a hölgy. – Azt akarja, hogy megöljék?! – Hátha veszett? – Miért lenne veszett, nem látja, milyen ártatlan és barátságos? Csak sétafikálni akart! – Hát ne akarjon sétafikálni! És ha tömegszerencsétlenséget okoz?! – Miért kell a legrosszabbra gondolni? Joga van azt tenni, amit akar! – Hallatlan! Ilyen felelőtlen gondolkodás. Én elkapom! – És aztán mit tesz vele? Vigyázzon, megharapja a kezét!…

Már ott állt körülötte a fél utca – a kutya nem értette, mi történik; felborzolt szőrrel, morogva keresett kiutat. – Hátrább! Hátrább! – kiáltották egyesek. – Harapni fog! Támadni fog!… – Tágult a kör; ám ekkor egy izgága férfi követ ragadott. – Ne bántsa! Mit akar!?… – Késő volt, repült a kő, s megint egy; a kutya felnyüszített, de egérutat lelt; eliszkolt a lejtőn. – Miért bántotta?! Hogy tehette?! – Csak az ő érdekében tettem. Láthatja, elment…

Ekkor éles fékcsikorgás hallatszott, és egy vékony vonítás.

– Úristen!… – a hölgy sápadtan a szája elé kapta a kezét.

– Na igen – vont vállat a kődobáló férfi. – Kötve kell őket tartani. Vagy bezárva. Akkor nem történhet ilyesmi…