Egyazon képernyőn

Az a testes, középkorú úr, világos öltönyben, a tribün padlóján a felborult székek, a sebesültek és a tetemek között, ahogy jobb kezével a bal karját tartja, mint valami idegen tárgyat; könyökénél, a szétszaggatott kabát szövete alól bélés, ingfoszlány, fehérlő csont, ín meg a vérző hús cafatai… A látvány felkavaró, a rosszullét környékez.

„Nem tudom, ki lehet ez” – mondja a kép alá a bemondó. (Az anyag kedd este azon frissiben került adásba, ahogy a híradó szerkesztőségébe érkezett.) Valahol ott, a halomba dőlt székek alatt fekhet Szadat elnök – vagy már elvitték? Kapkodó, futkosó alakokat látunk, heverő testeket; egy vérző halántékú, marcona katona vadul lerázza magáról a segítő kezet, s a riadalomtól fulladozva kering, kering…, aztán megint az a kreolos képű, kissé korpulens, elegáns öltönyben kuporgó úr, kifordult, csonka karjával, amint némán, halálra váltan tekinget megrendítő tehetetlenségben…

– Elvérzik – mondja ugyancsak a rosszullét határán a feleségem. – Ez az operatőr csak fényképez, ahelyett hogy akár egy nyakkendővel szorítókötést tenne rá…

De az operatőr, amíg film volt a gépben, vagy amíg lehetett, fényképezni akart. Pásztázott a kamerája: az égen még zúgtak a légi kötelékek; a páncélelhárító egység eleje akkor dübörgött ki a térről; a merénylő tiszt talán már halott volt maga is; társai pedig foglyok… idegeskedő katonák fogták gyűrűbe a szétzúzott tribünt… A parádé vezércsapatai bizonyára nem is sejtették, mi történt, miután elhagyták a felvonulás terét, hiszen a repülők meg a vontatók dübörgése elnyomta a gépfegyver ropogását, a gránátok robbanását.

Merénylet a díszszemlén!

Alighanem minden valamirevaló dramaturg kihúzatna egy ilyen jelenetet valamely készülő forgatókönyvből. – Nem, ez lehetetlen – mondaná –, azért a realitást ne feledjük! Hiszen még a gyerekek is tudják, mekkora biztonsági intézkedések előzik meg a parádékat. Átvizsgálják a fegyvereket; vaktöltény sem maradhat a katonáknál, nemhogy éles! Jól néznénk ki, a tribünökre lövöldözni! Azért mindent ne akarjunk eladni a publikumnak! Minden mégsem történhet meg, akármilyen határtalan is a fantáziánk!

Hát megtörténhet.

A fantáziánk pedig nem elég határtalan. Sutba dobhatjuk a dramaturgok realitásérzékét. Manapság.

Csak manapság?

Eszembe jut a kép, a rajz, amit még gyerekkoromban láttam egy kalendáriumban: az ünneplő tömegből a trónörökös automobiljához ugró fiatalember; kinyújtott kezében a revolver; a fegyver csövéből puskapor füstje száll; a kocsiban Ferenc Ferdinánd a halálos lövés pillanatában. A szarajevói merénylet. Kiskölyök voltam, nem tudtam olvasni, csak a rajz maradt meg bennem. Később, az iskolában újra szóba került a gyilkosság meg a többi is mind, a történelemórákon. A latin olvasmányok is: ékes stílusban tárták elénk az összeesküvések, merényletek históriáit. De aztán közelebbi ügyeket is megismerhettünk. Itthoniakat is. Manapság a világban egyre sűrűbben, szinte naponta robbannak a pokolgépek, dördülnek el a sortüzek, süvítenek a magános golyók… Minderről nemcsak az újságban olvashatunk, nemcsak merev fotókon láthatjuk az áldozatokat meg a tetteseket, hanem a kíméletlen filmhíradókon is. A szemünk előtt vergődnek a vérző arcú, roncsolt végtagú haldoklók; a rémület, a halál ott van a szobánkban.

Nem zárom el a televíziót, pedig – akár egy országúti baleset láttán – napokig bennem marad a rémület. A félelem, hogy bekövetkezhet, minden szörnyűség bekövetkezhet… Mégis: tudni kell, mi történik, számolni kell a realitással. Ó, idők, ó, erkölcsök! – mondanám, de ez a felkiáltás már kétezer éves: O tempora, o mores! – csattant fel Cicero a Catilina elleni vádbeszédben.

Mi volt a kezdet? A láncreakció kezdete az első gyiloktól a kairói golyókig? S hogyan lehet kivédeni egy végső robbanást?

Ülök fejbe verten – megint! – a tévé előtt; aztán a késő esti műsorban egyszer csak felbukkan egy arc; egy idegenben élő magyar zeneművész nyílt, őszinte tekintetű arca. – Szokott meghatódni? – ilyesmit kérdez a riporternő. S a világhírű karmester derűsen válaszol: – Igen. Mindig. Az élettől. Az egésztől… hogy van, hogy vagyunk… – Mintha füstök, ködök szállnának fel a szobából erre az emberi hangra. Oszlik a sötétség; a művész természetesen egyszerű hite dermedést feloldó sugár. Aztán egy másik kérdés: – Gyakran álmodik? – Mindig. Többnyire jót…

Ez az emberarc premier plánban! A képernyőn, amin az előbb a véres eseményeket láttam.

Egyazon képernyőn. Egyazon bolygón.