Magánosok

A temetők őszi fényében, rozsdás lombú fák alatt látni őket ilyentájt; száradt füvet, falevelet tisztogatnak le a sírokról, őszirózsát ültetnek, szép, töves virágbokrot; elrendezik a növényeket. Át-átszólnak egymáshoz, gyakorlatias tanácsot adnak örökzöldek és évelők telepítéséről; a több esztendős ismerősök kíváncsian nézegetik az új özvegyeket. „Augusztusban temette az urát, szegény, éppen itt jártam…” Nők. A legtöbbjük nő. Középkorúak, idősebbek. Özvegyek. Némelyikük már nagyon otthonos ebben a kertben; van, aki padot is csináltatott a sír lábához, hogy elüldögélhessen ott a múltra emlékezve, az eliramlott időre, amikor még nem volt magános. Legalábbis úgy hiszi most, hogy nem volt az; a halottak emlékezetére gyújtott mécsesek fényénél jó hinni abban, hogy a sors egykor kegyesebb volt hozzá. A lángocskákat el-elcsapja a szél, gyufák sercennek. Korán sötétedik. Aztán elnéptelenedik a temető, s mikor a magános látogatók is hazafelé tartanak, a virágok alatt az olvadt viaszba fúlnak a fények is…

R. Gy., a filmrendező mesélte egyszer, amikor egy presszóban az asztalok között bóklászó vagy réveteg tekintettel magukban üldögélő alakokat figyeltük, hogy állítólag volt a városban egy orvosi rendelő, ahová kizárólag magános emberek jártak. A megszokottak között időnként felbukkant egy-egy új arc is; jöttek, akik hírét vették ennek a rendelőnek. Hetente kétszer, délután négytől hatig fogadta pácienseit a nyugalmazott doktor. A várószoba mindig zsúfolásig volt. Türelmesen, magukba zárkózva ültek az elegáns vagy kevésbé jól öltözött, koros férfiak, divatozó dámák és agyonmosott blúzban, fényesre kopott szoknyában feszengő, reszketeg kezű nők a fotelokban; sápadtan vagy izgalomtól piruló arccal vártak némán a sorukra. A feszült csendet csak néha törte meg némi suttogás; „Igen, már megint itt vagyok!… Ó, remek ez a doktor!”

A páciensek mindig derűsen, könnyed mosollyal jöttek ki a rendelőből. – Tessék! A következő!…

Az orvos az íróasztala mögött ült, a zöld ernyős lámpa diszkrét fényénél. Szívélyes gesztussal kínálta hellyel a soron levőt. Az pedig – akár nő, akár férfi – sietve telepedett a fehér, orvosi székbe, majd a biztató pillantásra elővette retiküljéből vagy zsebéből a levelet. A levelet, amit nemrég kapott Kanadából, Svájcból, Ausztráliából vagy Svédországból. És olvasni kezdte. Eleinte elfogultan, köhintgetve, ám a doktor bólogatását látva, mind bátrabban. „Kedves apuka…” Vagy „Anyukám, édesem, késik a válaszom, pedig nagy öröm volt a legutóbbi leveled, pláne a fényképed, ahogy ott állsz a régi erkélyünkön…” A doktor összekulcsolt kezét az álla alá emelte, és figyelmesen hallgatta a felolvasót. „…A nyáron beállítunk egy új mélyhűtőt, meg fogom pakolni tökfőzelékkel, a gyerekek imádják, és egy magazinban is olvastam, hogy nagyon fontos a tápértéke…” Zizzentek a halványkék levéllapok; az orvos érdeklődése sohasem lankadt. „Gyakran eszembe jut a nagymarosi kirándulás, az ibolyaszedés, a boros tea, no meg az újhagymával készült körözött…” A doktor néha ilyeneket mondott: – Á, igen, persze! Na ugye! Ó! Hát bizony… – Végül aztán megértően kezet rázott a páciensével, vidáman vagy szomorúan, ahogy a levél tartalmához illett. A páciens pedig hálálkodva letett némi pénzt az asztalra. A honorárium csak jelképes ellenértéke volt az orvos végeérhetetlen türelmének.

Egy másik históriát is említett R. Gy. A nagy hírű cukrászdában uzsonnaidőben fellendül a forgalom, a hölgyek asztaltársasága viszont éppen abban az órában szokott összeverődni. Milyen kellemetlen minden esetben harcolni a helyekért! Egyikük a magános Szabónét ajánlotta: ráér, beülhet kora délután a cukrászdába, foglalhat asztalt és székeket. Az idős asszony eleinte kényelmetlenül érezte magát a csillogó környezetben, de már megszokta a dolgot. Kávét rendelhet habbal – a hölgyek költségére. Igaz, ha késnek, nem kis ügyességébe kerül megvédeni a türelmetlen tömegtől a fenntartott székeket. Ám a cukrászda közönsége szórakoztató. Ha megérkeznek, a hölgyek is kedvesek, nem küldik el azonnal. – Jól van, Szabóné, csak igya meg a kávéját nyugodtan! – Előfordul, hogy negyedóráig is elüldögél köztük, nem zavarja őket, hiszen észre sem veszik, amikor elmegy.

Ezeket mesélte R. De lám csak, vannak küzdők és reménykedők is, akik fellázadnak a magány ellen, és az újságok házassági hirdetéseiben küldik százezrek és százezrek közé hívásukat. Hetven-nyolcvan évesek is várják, hogy jelentkezik az az egy, aki még megértené… elviselhetővé tenné… bearanyozná… Hosszú ősz meg őszben a tavasz vagy lehetne együtt, biztatnak a jeligék. De néha így: Ámor. Máskor szenvedéllyel: várlak! A minap olvastam a legszebbet. Emberpár.

Csak így, ilyen egyszerűen és ilyen súlyosan.