Fenyőpereszke

A szakértő mondja a vásárcsarnokban, amikor átvizsgálja a gombáimat: – Ez meg fenyőpereszke. Ehető…

Milyen szépen hangzik, gondolom mindjárt. Milyen kedvesen, békésen. És persze szelíd gomba. Fenyvesekben terem, ahogy a neve is jelzi. – Ott szedték?

– Nem – mondom a szemüveges, fehér köpenyes embernek –, a kertünkben nőtt, a nyírfák alatt.

– Előfordul olyan helyen is. Látszik is rajta, hogy más környezetből való.

Ebből a fajtából egész regimentet találtunk a nyírcsoport körül.

Nem értek a gombákhoz. Ismerem a vargányát meg még néhányat, amivel boltban, konyhában találkoztam. De ezek felől is bizonytalanul ítélek, ha a szabadban lelek rájuk. (Nem úgy, mint L. E. író és gombász, ki rendületlen hittel kutatta-gyűjtötte a péceli erdőben – s mostanában nem tudom hol – a jóízű eleségnekvalót.)

A szentendrei kertben most, ősszel, töméntelen gomba nőtt. Alig két hete hagytuk magára a házat; körülötte máris felvirult, fellélegzett minden: fű, fa, virág, madár és bogár tombol a boldog szabadságban. Nem tiporjuk a gyepet, nem zabolázzuk hasznos és haszontalan növények terjeszkedését; sárgállhat a kutyatej, senki sem irtja tövestől. A rigók asztalára papírhéjú dió hull; darazsak, méhek, madarak lakmározzák a szőlőt. Bár pereg már itt-ott a lomb, de a birskörte még csak most van érőfélben.

És hát nézzük, mi fehérlik mindenütt a fűben? Gombák!

Kétvödörnyit szedtünk össze, hogy szemétre vessük. Aligha lehet jó valamelyik is. Mert négyfélét leltünk. Kisebbeket, nagyobbakat.

– Mégiscsak meg kellene tudni, milyen fajták ezek! – vélte a feleségem.

– Könyvből?

– Valakitől… A kirándulók is megvizsgáltathatják a hazavitt gombákat. Van ilyen hely.

Van. Az egyik pesti nagy vásárcsarnokban járultam a hatósági szakértő asztalához. Egész mutatós kiállítás van ott feltálalva; demonstráció, hogy melyik gomba miféle, mi a neve. De hiába, nem lehet azt olyan egyszerűen megjegyezni. Az árusok, akik a szabadon termőket gyűjtik, elég jó ismerettel és gyakorlattal bírnak, ám ők is kötelesek igazolást kérni; csak azt adhatják el, amire a szakértőtől írásos engedélyt kapnak.

Mondom én is, miért jöttem, de mielőtt kirakodhatnék, nevem és címem bekerül egy vonalas füzetbe. Ettől kezdve mindkettőnket felelősség terhel az esetleges bajokért. A szakértő az állításaiért felel, én meg a szófogadásomért. Helyes intézkedés; ha már eljöttél ide, a döntés elkerülhetetlen: a rosszat a jótól külön kell választani.

– Szegfűgomba – mondja a férfiú –, ehető. Ez meg begöngyölt szélű cölöpös. Mérgező, nagyon veszélyes. Emez egy változata, szintén cölöpös; könnyen felismerhető. – S mutatja, miről. De amint elveszi előlem, már el is felejtem a villámgyors leckét. – Fenyőpereszke – mondja végül a negyedikre. Alig győzöm jegyezni egy cédulára, olyan gyorsan és határozottan osztályozza a gombákat.

– Tartozom valamivel? – Nem, semmivel. – S már el is fordul tőlem, nem barátságtalanul, csak amolyan köszönést elhárítón. Pedig már számon az elismerés szava. Bámulatra késztet, mennyire ismeri ez az ember a gombákat. Hát hogyne, hiszen szakértő! De hány olyannal találkozunk, aki csak névleg az?! A gombavizsgáló biztos tudása nem is tűnne fel ennyire, ha – mint természetes volna – mindenütt valódi szakembereket látnánk. Na, igen, itt emberéletekről van szó, a bolondgomba áldozatokat követelhet, nem szabad tévedni.

És másutt? Másutt lehet tévedni?

Bátor ember – először ezt gondolom róla. Bátor, mert ennyire bízik a tudásában. Ámbár kipróbált tudás lehet – teszem hozzá –, akkor pedig boldog ember, mert bízhat benne. Nagyszerű dolog igazán érteni valamihez. Jól, becsülettel ellátni feladatunkat. Megírni egy könyvet, gyerekeket tanítani, földet művelni, gyógyítani, gépet szerkeszteni, fát, fémet megmunkálni… Persze első feltétel, hogy a tudásának megfelelő helyen lehessen a szakember. (S ő lehessen ott, nem valaki oda nem való!) Lám csak: a gombavizsgálót aligha protektorok tették azzá. Posztján huszonnégy órán belül kiderülne alkalmatlansága. Az első mérgezési tünet lenne rá a bizonyíték.

De ahol lassúbb, látványtalanabb a toxikálódás?

Irigyen nézem ezt az embert. Minthogy végzett velem, leül, köpenye szárába törli szemüvegét, s olvasni kezd. Szakkönyvet? Regényt? Mindegy. Felelős ítélkezése után e nagy nyugalma tiszta lelkiismeretre vall. Gondosságával, tudásával embertársai szolgálatára van. Ilyen egyszerű az oka nyugalmának.

A fenyőpereszkét hazaviszem; neki bizton elhiszem, hogy amit mond, az igaz.