A patrontáska

A patrontáska – vagy tölténytáska – egy olasz katonáé lehetett, de hogy aztán miként került apámhoz, azt már nem tudom. Talán a pockingi táborban, ahol igazi zsibvásár volt, vehette vagy cserélhette valamiért. De ha kiderítenénk – ő meg én –, hogy mint bonyolódott le az ügylet, még mindig ott lebegne a megválaszolhatatlan kérdés: mire kellett? Nem emlékszem – pedig akkoriban elmesélhette –, hogy még eredeti, használható állapotában került-e hozzá, vagy már szétfejtve; de haza már mint egy darab vásznat hozta. Mert a patrontáska vászonból készült. Amikor apám negyvenöt novemberében megérkezett a fogságból, s kipakolta zsákját, egy darab avas, madárlátta füstölt tarja meg néhány apró-cseprő holmi mellé ezt az alig félméternyi vásznat is az asztalra tette. A húsnak örültünk; abban az ínséges időben kukoricalisztből készítgettünk naponta újabb és újabb leleménnyel valami ehető étket; a tarja mahagóniszínű s ugyanolyan keménységű száraza meg a kanárisárgára kövült zsírosa néhány marék előkerült bab levében főve fenséges ebéd lett. – Hát ilyet ettünk knédlivel furtonfurt, köznapon, vasárnap – nézett körül apám a mohón habzsoló családon. A tarját attól a bajor paraszttól kapta az útra, akinél egész nyáron dolgozott. Hogy kostolót hozott egy messzi, idegen tanyáról, az rendjén volt. Hanem a vászon? Minek? Igaz, cipelt konzerveket, kávét, csokoládét is, de az amerikai csomagokat be kellett szolgáltatni a magyar határállomáson. Néztük hát, micsoda ajándék ez a khakiszínű anyag, amin keresztben és hosszában erősen látszott a varrás meg itt-ott a patentok-szegecsek helye.

– Jó lesz valamire – mondta apám, s megrángatta. – Erős szövésű, bárcsak lenne még belőle, nadrágnak is megtenné!…

Hát valóban jó lett valamire. Hiszen régen megfeledkeztem volna róla, ha nem lenne a szemem előtt még ma is, naponta.

Akkoriban, negyvenöt telén – negyvenhatba fordulóban – vásárolhattam meg végre a Burián–Édes latin–magyar szótárt. Szószedet volt ugyan az olvasó- és gyakorlókönyv végén, egynéhány osztályt nagyszótár nélkül latinoztam végig, de harmadik gimnáziumtól kezdve már hiányzott. Meg talán kellett is? Hanem drága volt; a tankönyvek zömét is használtan vettük (Pfeifer Manó antikváriumában a Múzeum körúton, a Zrínyi könyvkereskedésben a Tavaszmező utcában vagy Deákné-nál, szemközt a Barcsay-val). De kaptunk is néhányat a felettünk járó diáktársaktól. Nem sok új könyvem volt, az biztos. Így hát a Burián–Édes után is az antikváriumokat böngésztem át, míg végre találtam egy 1941-es, átdolgozott kiadást. Nem volt valami remek állapotban; az ívek széthullva, a borító elrongyolódva. De a szótár lapjai tiszták és sértetlenek voltak; lefizettem hát azt a már nem tudom mennyi pengőt, s vittem haza boldogan. Hanem használni csak köttetés után volt lehetséges.

– Nincs anyagom – mondta a könyvkötő. – Vászon. Az kéne. Mi van manapság? Semmi.

– Van vásznunk – mondta apám. S otthon szépen kimérte: a patrontáska anyaga éppen beborítja a könyvet. A mester kissé furcsállotta a katonás színt; kékre, pirosra, lilára, bármire számított talán, csak khakire nem. De nem válogathattunk. Rendesen, mint valami békebeli vászonnal, elkészítette a borítót. A varrások meg a patentok nyomát ugyan nem tudta eltüntetni, de máskülönben csinos könyvet varázsolt abból a papírhalomból. A kötés még ma is tart, csak a gerinc lett színehagyott; ám nincs kizárva, hogy a vásznat emitt-amott még a szicíliai nap heve fakította ki.

Ebben a katonás köntösben van immár több mint harminc éve a Burián–Édes-féle latin–magyar… De inkább így mondanám: ez a katonai holmi már több mint három évtizede szolgál békésen. Az iskolapadban még félszegen, a háborúból megtértek, a dezertőrök – a korábbi felfogásukkal szembekerültek – dacos gyanakvásával viselte sorsát; de később, már a polcomon látva senkinek sem jutott, juthatott eszébe róla, hogy egykor háborúban járt, hogy gyilkos töltények tára volt.

Én is csak most gondoltam erre megint, szeptemberben, az iskolaév kezdetén, hátitáskás gyermekcsapatok és kamasz diákok hangos, derűs vonulása láttán. És persze az első tanítási nap dátuma egy másik szeptember elsejét is eszembe juttatott, éppen a gyerekek vidám zsongására figyelve. Annak a negyvenkét évvel ezelőtti első szeptemberi napnak a hajnalát, ott, a gdanski öbölben…