A fénykörön túl

Este tíz óra, ilyenkor szinte egyik pillanatról a másikra csendesül el itt, a Duna mentén a világ; az országúton csitul a forgalom, már csak nagy ritkán vág be a fák mögül egy-egy elzúgó autó moraja; békesség telepszik házra, kertre. Csillagos, langy nyári éj. A verandán ülök, zárt ablakok mögött, mert a fényre bogarak, lepkék özönlenek a sötétből – így az üvegnek ütköznek mind, ott repdesnek, csapdosnak, kúsznak, csúszkálnak a semminek tűnő, mégis áthághatatlan anyagon vagy a szúnyogháló ravasz fonatán.

Kő, fa, fém, üveg védi esti nyugalmamat.

Ma végre dologtalanul élvezni szeretném a nyári éjszakát.

Feltámad a szél. Könnyedén átsöpör a kerten; nesze megnyugtató. De hirtelen újra jön, s most már megcibálja, meghajlogatja a fákat. Falnak, ajtónak gallyat; ablaknak tépett virágszirmokat sodor. Vihar készül? Nem; újra csend lesz, csak a lombok suhognak még kis ideig. A szél elült, csupán jelezni akarta, hogy lerázta magáról a nappal gúzsát. Csak fitogtatni akarta szabadságát.

Igen, a lombok is mintha másként suhognának, mint naplemente előtt. Szabadabban. A hangok is másmilyenek. Fülelek: úgy tűnik, odakinn, a verandáról kivetülő fénykörön túl most más világ van ébredőben. A magukra maradt fák, a nagyokat lélegző növények, az előrajzó bogarak, a kóborlásra induló kutyák, a vadászó állatok, a csillagos ég és a szél – ember nélkül, az embertől szabadulva összhangra talált.

A természet mintha titkos törvényei szerint rendeződne át.

Békességre vágyom – de nyugtalanság vesz rajtam erőt.

És már hallok is egy éles rikoltást. Valaki kiáltott, gondolom, mert persze azonnal az embert vélem veszélyben. De a hang újra hallik és megint. Valami állat – enyhül meg bennem a riadalom. Fülelek mégis: mi ez a szabályos időközökben ismétlődő rikoltás?

A kíváncsiság sarkall? Inkább a félelem – a valami ismeretlentől való félelem – késztet rá, hogy felderítsem a hang forrását. Idegen és ellenséges lesz most a fénykörön túli sötét.

Kinyitom a veranda ablakát, kihajolok – s mintha rám támadna, a hang különösen éles és ingerült. Fiatal diófa áll a fény határán, lombja közül tör elő a kellemetlen: „kű-itt…”

„Kű-itt!… Kű-itt!…”

Betölti az éjszakát.

Cselekvésem ösztönös védekezés: felkattintom a külső falra szerelt lámpát. Fénnyel akarom elárasztani a kertet, hogy elűzzem a titkot – és a bennem növekvő szorongást. Gyors szárnycsapdosás a válasz; elugrom az ablaktól, attól tartok, rám repül a madár. Mert madár rikolt – most már tudom. Látom a testét, amint a szomszéd kerítésére száll: macskabagoly.

Hát mégis befogtam a fénybe!

A közelben lecsap. Verdes a szárnyával, aztán kis ideig csend – valami rágcsálóra talált. Egyszerű természeti kép, mégis dermedten lesem, miként küzd áldozatával – mintha jómagam csak véletlenül kerültem volna el most a végzetem.

Pedig a macskabagoly tudomást sem vesz rólam.

Újra a közelben telepszik meg, s be nem áll a csőre: „kű-itt… kű-itt!…”. Borzongató.

Azt hiszem, az ősember is ilyen borzongással hallgathatta az éjszakában felhangzó kiáltozásokat, üvöltéseket, morgásokat, rikoltásokat. És a macskabagoly éppen így kiáltott akkoriban is.

Mi változott? Fényünk ereje? Messzebbre, mélyebbre tudunk bevilágítani a természet sötétjébe. Ez igaz. Kitágítottuk fényköreinket. S ezeken belül megismertük és meghódítottuk a természetet. A külső világban levőt meg a bennünk lakozót. Könyveinkben minden jelenségnek, minden oknak, minden élőlénynek neve van. Félelmeinket értelmezzük, felderítjük, megmagyarázzuk, cselekvéseinket megvitatjuk; céljainkat meghatározzuk, bölcsességünkkel nagyra vagyunk…

Macskabagoly – olvashatom a madaras könyvben. 37 cm, hátoldala a rozsdaszínűtől a szürkéig változhat, arcfátyla barnásszürke… stb.

Mindent tudunk. Mindent? Sokat.

De a sötétből feltörő rikoltás mégis legyőzhetetlen szorongással tölt el. Akárcsak a hajdani barlanglakót, akinek még csak a füstölgő fáklyája világíthatta be az éjszakát.