Ki, ha ő nem?

Kissé későn indultunk haza balatoni barátainktól; az M7-es úton már fel kellett gyújtani a kocsi lámpáit. Ránk esteledett. Hajnalban indultunk Pestről; az egész napot a friss levegőn töltöttük, elfáradtunk. Én ugyan még ébernek éreztem magam a vezetésre, de az autópálya elég egyhangú, különösen, ha nincs nagy forgalom. Márpedig ezen a kora őszi alkonyon hosszú kilométereken át csak mi hajtottunk a sztrádán. Fut az autó alá a szürke beton, nem kell figyelni a szemközti forgalmat, s ez bizony kissé ellustít.

Hátul a gyerekek egy darabig énekelgettek, de végül elszunnyadtak; a feleségemet is elnyomta az álom.

Ebben a tompa szürkületben mintha felhőkben szállna az ember. Surrognak a kerekek; a monotónia megzavarja az érzékeket. Figyelni kell.

Trabantom van. Ezt csak azért említem, hogy kitessék: nem valami erős, erőszakos járművel szelem át az országot. A kilencven kilométeres sebesség már megviseli szegény járgányomat. Százig csak akkor merészkedem, ha messzire láthatok, s közeltávolban sem egy teremtett autó, sem más miatt nem kell majd fékeznem. Mert ez a kocsi olyan, mint a kontrafékes bicikli. Ha hirtelen fékezel, fejre állhatsz vele.

Éppen ezért a vezetési stílusom – enyhén szólva – alázatos. Kisebbrendűségi érzéssel tölt el minden más márka a 126-os Fiattól a Mercedesig. Ha véletlenül sor kerül rá, bocsánatot kérve előzöm meg az autókat; tudom, hogy még a fajtámbéli wartburgos is lenéz, hát még a bármely más négyütemű gazdája! Hogyan is merészelnék ujjat húzni az országutak dicső cirkálóival? Tudom én jól, hová sorol a forgalmi hierarchia: a szélső sávon kell haladnom, s csak akkor szabad előznöm, ha lihegős, köhögős kocsimmal senkit sem tartóztatok fel fontos sietségében. Ha csak annyit teszek, amennyire jogom van – békén hagynak. Nem űznek belőlem csúfot, nem bántanak – mert észre sem vesznek. Elsuhannak mellettem, lehagynak. Nem is illő, hogy versenyre keljek velük; a konvenció úgy kívánja, hogy a magam kategóriájában maradjak.

Ezt be is tartom.

Mégis miféle afférba keveredtem.

Sötét volt már, felgyújtottam a reflektort. Így surrogtam alvó családom körében, gondolataimba merülve, a csendes sztrádán.

A reflektort még akkor is lekapcsolom, ha a sövényen túli sávon jön szemközt egy autó. Hát még, ha beérek egyet! Most mégis elbambultam, későn kaptam észbe, hogy egy Lada mögött haladok; hogy, hogy nem: a nyomában voltam, s a tükrébe világítottam szegénynek.

Tompítottam is azonnal a fényen.

Restelltem; de nagy baj nem esett; egy Lada volt, gyors járású, hamar kifuthatott a fénykörömből.

Nem is figyeltem, mit tesz, csak néhány másodperc után kezdett feltűnni, hogy nem gyorsít; sőt mintha fékezett volna. S fékezett is, láttam a hátsó, piros lámpák felvillanó fényét. Mi történt vele? – kérdeztem magamban; talán baj érte, s megáll? De nem. Ment előttem, lassítva, várva, hogy egészen beérjem.

Akkor jöttem rá, hogy miről van szó. Hiába kapcsoltam ki a reflektort, a Lada vezetője megorrolt rám, s most arra kényszerít, előzzem meg, hogy megbüntethessen. Ki, ha ő nem? Meghűlt bennem a vér, amikor ezt megértettem. Ilyen kicsinyes lenne? De még kételkedtem: lassítottam; erre ő is. Semmi kétség, várja, hogy elébe kerüljek. Nevetséges, gondoltam, eléd kerülök, ha ettől boldogabb leszel. Eléd kerülök, világíts a szemembe, egy-egy – s végeztünk. Noha tudhatod, én véletlenül tettem, s menten kikapcsoltam a fényt, amikor a közeledbe értem. De te mégis meg akarod torolni, te olyan fickó vagy, aki mindent meg akar torolni, akár jogos, akár nem…

Jeleztem, s áttértem a bal sávba. Bandukolhattam volna mögötte, amíg meg nem unja, s rá nem lép a gázra. De ezt gyávaságnak, lapulásnak tartottam. Aztán meg: hátha jobban felbőszítettem volna ezzel? A bal sávban gyorsítottam; ő azonnal mögöttem termett, felgyújtotta a lámpáit; gondolhattam volna: egy filmgyári műterem fényözöne zúdult rám. Csaknem eltiport; majd néhány száz méter után villogott, hogy térjek ki. Ezt is megtettem neki; elhúzott mellettem, elnyelte az éjszaka.

Feleségem felébredt a fényre. – Mi volt az? – kérdezte. – Aludj csak – feleltem –, nem történt semmi.

Pedig történt. Engedtem, hogy egy fickó az oktalan bosszúját kitöltse. Engedtem az erőszaknak.

Mert amikor megértettem, mire készül, felmértem a helyzetet: egyfelől az alvó család, másfelől a vértolulásos megtorló. Mi mást tehettem volna, mint a lehető legkisebb veszteséggel kimenteni magunkat a várható összecsapásból?

A békesség kedvéért. Vagy csak bölcsességnek hitt megalkuvásból?