Mérgezések

A rigó teteme még mindig ott hever a fűben, az üres telken. Mellette a konzervdobozban a víz. Abból itattuk, de már hiába.

Tegnap reggel a kisebbik fiam izgatottan kiáltott be a verandára: – Fogtam egy rigót! Rigót fogtam! Gyertek!…

Persze hitetlenkedtünk. Napok óta ment már a játék: madarat fogni! A „hintsél sót a farkára, akkor megfoghatod” – tréfán hamar átláttak a gyerekek; valami komolyabb madarászáson törték a fejüket. A rigók ugyanis egy ideje szorgalmasan látogatják a lugast; egyik-másik tőkén zamatosodik a szőlő, csipegetik. Hagyom, hadd szemelgessék, marad elég nekünk is. Meg aztán szeretem is nézni, ahogy békésen csemegéznek. A fiúk is örülnek a pákosztosoknak. A rigók olyan torkosak, hogy csak akkor röppennek fel, ha az ember már melléjük ér. Legalább egyet jó volna megmarkolni, egy-két napig kalitkában figyelgetni – ez a fiúk óhaja. Hát csináljunk kelepcét – mondtam, abban a biztos tudatban, hogy a madarak eszén úgysem tudunk túljárni. A léccel feltámasztott ládika alá hívogató szőlőszemeket szórtunk; s ha foglyot nem is ejtett – türelmet tanulhatott a zsineg végén lesben ülő két újdonsült madarász.

Ezért volt most Dávid hangja olyan boldogan csengő: – Itt a rigó, itt, a vödör alatt!

A szájával lefordított műanyag vödör valóban rejtett egy hímet. – Csak óvatosan, nehogy elszálljon! – rendelkezett mindjárt izgatottan Gergő. – Nem repül el, szunyókál, azért tudtam megfogni – magyarázta pirosló arccal Dávid.

Felemeltük a vödröt – a rigó éppen csak megrebbentette a szárnyát, de alig pihegett. A szeme is félig, álmosan csukva. – Beteg ez – mondtam –, ne bántsátok. – A rigó hagyta, hogy felmarkoljam a földről, még a szíve sem vert hevesebben. Sőt ki-kihagyott a dobogása. De szárnya, lába ép volt; zúzódást sem találtam rajta.

Átvittük a vadon hagyott szomszédos telekre. („Hátha fertőz!”) Gergő vizet hozott; itattuk a gyenge madarat, csőrét beletartottam a konzervdobozba, pár cseppet nyelt – talán. De már megrándult görcsösen, s a fejét is el-elejtette. Nem volt mit tenni, békén hagytuk, ott, az ivóvize mellett, egy védett zugban.

Fél óra múlva elnyúlt szárnnyal, kifordult nyakkal találtuk – nem élt.

Valami méreg végzett vele. A folyóparton vagy a kertekben valami kártevők ellen használt védőszer. A bögyibe került egy végzetes dózis.

De az is lehet, hogy nem a parton, nem a gyümölcsösökben használták a pusztulását okozó mérget. Eszembe jut a minapi tévéfilm. Bemutatták, hogy a nehezen vagy egyáltalán nem bomló vegyszerek vizek, párák, csapadékok révén hogyan vándorolnak végig a világon – akár az óceánokig is. És például a bálnák halott fiakat szülnek.

Vagy valahol szárnyaszegetten lehull egy madár.

Ám keringenek másféle mérgek is. Egy messzi sivatagból, egy sérült szigetelésű reaktorból, egy katonai kísérleti telepről mit hozhat kertünk fölé valamely légáramlat? Sugárveszély! Ott a figyelmeztető jelzés az izotópokat szállító furgonokon. A Föld oldalára is felragaszthatjuk már a kis háromszöget. Sugár- és egyéb veszély!

Éppen az egyik este kérdezte a feleségem: – Mit is mondtál, melyik tengerből való szardíniát ne együk? Melyik fertőzött? A földközi-tengeri? A csendes-óceáni? Az adriai? A balti-tengeri?…

Szorongva nézem a madár tetemét. – Gyerünk, majd eltemetjük – mondom a fiúknak.

A lugasban egy hím és egy tojó. Állnak mereven; amint belépünk a kertkapun, meg se moccannak. Megfogom a gyerekek kezét: – Nézzétek! – Ezek sem élnek? – kérdi Dávid. Gergő már szalad is feléjük. S akkor – huss! – lapos repüléssel elszállnak a tőkék alatt.

A pánik, gondolom magamban; a pánik. Ez is egy mérgezettségi tünet.