Jegenyék

Nyolcadik évükbe lépnek itt, Szentendrén, a házunk mellett a jegenyék. Annak idején nagy gondossággal készítettük el a gyenge, sérülékeny, védelemre szoruló facsemetéknek a talajt. Ha fát ültetünk – vagy ha gyereket hozunk a világra – kétségtelen, hiszünk a jövőben; azt kívánjuk, hogy növekedjék, erősödjék; maradjon itt majd helyettünk jelnek, továbbélőnek.

Persze az ember nem ilyen patetikus gondolatokkal ültet fát – vagy nemz gyermeket. Hogy csak a mi faültetésünknél maradjunk: az öt-hat felserdülő jegenyével részben a déli fekvésű teraszt akartuk beárnyékolni, részben a kajlán magasra sikeredett ház képét kívántuk a tájban harmonikusabbá tenni: a giganticus-ok majd arányban tartják a méreteket.

Egész sort ültettünk, szépen, zsinórban, kétméteres távközökben. Az első évben a háztól legtávolabbi két husáng kiszáradt. Megeredtek, de a nyár folyamán zsenge levélkéik összetöpörödtek; őszre a gallyaikat tördelni lehetett. Ezeket aztán másokkal pótoltam, de bárhogy öntöztem, ápoltam valamennyit, az újak is csak egy esztendeig bírták. Máig sem tudom, miért.

Csak három maradt életképes. Ebből is a házhoz legközelebb álló erősödött meg igazán…

Mára hatalmas, erős, óriási fává növekedett.

Társai is igyekeztek utána, de igen erőlködve – mostanra sem mondhatók még derék jegenyéknek. Amolyan közepesek; vannak, vannak, árnyékot is vetnek, ám magasságuk, törzsük, lombjuk középszerű.

Meglehet, igazságtalan vagyok. Talán ezek ketten nőttek szabályosan? Talán nyolc év alatt csak ennyit kell fejlődni egy jegenyének? Nem tudom, mert ez a harmadik, ez az óriás, ez megemelte a mércét. A három giganticus közül kettő bizony csak nagyobbacska.

Ők is ellátják feladatukat. Árnyékban tartják a napverte teraszt; messziről nézve esztétikusan simítják be a domb rajzolatába a ház otromba tömbjét.

De az égbeszökő?! Mindenki megcsodálja. Hogyan? Még csak néhány esztendős?

Magunk is így vagyunk vele. Büszkén mutogatjuk; dicsekszünk monumentális, mégis arányos méreteivel. Mintha bizony az a mi érdemünk volna. És kedvtelve nézegetjük; s azt gondoljuk, lám, a fák között is akad zseniális.

Így van ez szép időben. Főleg nyáron, amikor a levelei fényesen megcsillannak a napban. Amikor zöld csúcsa fürdik a tiszta, kék égben, mint valami áttetsző, délszaki tengerben.

Így van ez, ha langyos szél támad; szellő; alkonyatkor vagy kora reggel. Hűs áramlatok öblítik; zizzennek, sustorognak a levelei.

Susog a másik kettő is, de csak amolyan alázatos igyekezettel.

Ő nem. Ő barátságosan, de nem hízelgőn.

Hanem amikor vihar támad!

A domb mögül, a hegyek felől lecsapó szél nekiütközik tömör, erős lombjának. Megküzd vele; a szél először szétborzolja, aztán egy újabb rohammal az ágaiba kapaszkodik; vad erővel hajtja, löki, rángatja. Befogja a vihar. És ő már egy lesz a viharral.

Társai? Könnyedén, riadtan, kapkodva hajladoznak. Dőlnek jobbra, dőlnek balra – ahogy fordul az orkán.

De ő, az erős, tombol, zúg, süvít, csapdos. A lomb, a gally, az ág a tetőt veri; a félelmetesen meghajló törzs – a csodált, az óriás – a falat súrolja, döngeti.

Aggodalmasan nézzük: nagysága most félelmetes. Félünk tőle: fölénk nőtt; vad és idegen. Gyanakodva lessük minden mozdulatát: nem kárunkra, ellenünkre van-e? Giganticus. Tudtuk, azért ültettük, telepítettük, hogy fölénk – a házunk fölé magasodjék, hogy hasznunkra legyen. De most egyszeriben haragszunk rá. Mintha ő csinálná a vihart. Mintha ő nem ugyanúgy kiszolgáltatott volna szélnek, orkánnak. Északról, délről, keletről, nyugatról támadó viharoknak…

Reggelre elcsendesedik az idő. A földön letépett hajtások, gallyak, levelek. A küzdelem nyomai.

A fa – az óriás – szelíden, mozdulatlanul áll. Megint szép és derék.

De azért titkon latolgatjuk, maradjon-e? Nem kellene-e megcsonkítani lombját, megkurtítani magasságát – vagy egyszerűen kivágni?

Itt ez a másik kettő. Középszerűek, nem szépek; nem derék egyik sem. De árnyékot azért adnak. Nem gigantikus giganticusok, de legalább veszélytelenek.