Augusztusi csillagok

Mondják, de valóban így is van – augusztusban legszebbek a csillagok. Különösen ilyenkor, mint az idén is, amikor forrók a nappalok, és még alkonyatkor sem csökken a hőség. Fülledt időt jósol továbbra is a meteorológia; Európában harminc fok körüli a meleg; azt mondják, a számítógépes előrejelzések szerint napokon belül nem várható változás. Alighanem egyelőre meg lehetünk elégedve a nyárral; a Medárd is rendesen bevált, a július is illő arányban volt napos-zivataros; a szabadtéri színpad színészei és nézői – legalábbis itt, Szentendrén – egy-egy hűvösebb estét nem számítva, bátran indulhattak az előadásokra. Egyetlen esőnapot sem kellett beiktatni, aminek mindenki örült, kivált a gazdasági vezetők.

Csak a Duna hirtelen áradása jelezte, hogy valami még sincs rendjén; hogy valahol nagyobb esők, nagyobb viharok, sőt nagyobb lehűlések voltak. Amint a magyar határt elérte a felkavart iszaptól, a kimosott, kidöntött fáktól, leszaggatott partoldalaktól, gyökércsomóktól sűrűvé, zorddá, hatalmassá duzzadt folyó, megszállt minket az aggodalom, s lestük, figyeltük napokig, hogyan kerülnek víz alá a parti nyárfák, aztán a parti utak; – itt, Leányfalun a sok gondozott, árterületi külkert is, merthogy szép divat lett csinosítani a kanadai nyárfák alatt a talajt: lekaszálni a gazt, gyepesíteni, virágokat ültetni. Először ezeket mosta-koszolta a víz, csak aztán a kerteket, udvarokat is. Amikor a hó végén tetőzött az ár, a Duna a házak tövét nyaldosta már. De most szépen visszaereszkedett a medrébe. A komp ugyan még nem közlekedik a Határcsárda és Szigetmonostor között. De a kerthelyiség asztalait már kitették; a stég is visszakerült a kerítéstől a helyére. S ahol a minap még a monostoriak várakoztak a kishajóra, most színes napernyők állnak, s bár igencsak kevés a vendég, húzzák a muzsikusok a víg nótákat… Az iszapot pedig megszárítja a nap, ahogy a testes uszadék fákat is, amelyek ott hevernek a még sáros parton. A folyó már szelíd; ám nyomai mutatják: erejével sokat rombolhatott volna. De most megelégedett az ijesztgetéssel.

A kertek tikkadnak; ahol az öntöző szórófeje nem permetez műesőt, ott sárga foltok ütnek ki a gyöp zöldjén. Megérett a temérdek szilva; lottyadtan, mézédesen hull a fáról. Odafenn az ágon madarak likasztják; a földön méhek, darazsak döngik körül az illatozó szemeket. De némely kertből a vederbe gyűjtött cefre máris szeszes szaga terjeng; lesz jó pálinka a hideg, téli hajnalokra!

De hol vannak még a hideg reggelek? Békességes nyár lengi át a kerteket. Meleg, tikkasztó, bódító augusztusi nyár. A tűzforró nappalok után gyönyörűek a csillagos éjszakák. Kiül az ember a bársonyosan sötétlő ég alá, s a fák fekete koronája felett kigyúló csillagokat nézi. Mások az őszi, a téli, a tavaszi csillagképek – a nyáriak augusztusban pompáznak igazán. A Tejút most északnyugat felől szeli át délkeletnek az eget; az eleje táján ott vibrál a három legfényesebb – a Lant, a Hattyú meg a Sas egy-egy csillaga. De amott a Göncöl is, a gyermekkori ismerős; aztán a számtalan, a titkukat őrző távoliak, a parányiak, a fel-felcsillanók. S néha átfut a sötéten egy zuhanó, elvesző, a messzeséget és végtelenséget szívszorítóan érzékeltető. Körülfog a csend. Körülfog a Mindenség. Ülsz egy bolygón, a milliárd, a megszámlálhatatlan közül egyen… Egy nem is túl nagyon, a sem eleje-sem vége Létezésben.

Valahonnan hangok zavarják meg a békességet: egy közeli ház nyitott ablakából. A tévéhíradó szignálja. Jön a napi izgalomadag utolsó dózisa.

De nem, most ne figyeljünk oda! Most az eget csodáljuk, a többi égitestet.

Ám egyszeriben vörös villanás az égen. És megint. Megint és megint. Megriadsz: mi ez?! Ösztöneid működnek: félsz. – Mi lehet az?! – Távolról tompa, mély moraj… Hát persze! Persze, persze! Repülőgép. Fölöttünk egy légi folyosó! Villog a vörös jelző; a gép fenn, magasan – innen nézve a csillagok között. A stewardess talán éppen hűsítőket szolgál fel. Az egyik utas megkérdi: – Kisasszony, meghatározná a helyzetünket? – Azonnal, uram! – Csinosan, kecsesen belép a pilótafülkébe. S már jön is vissza készséges mosollyal. – Alattunk Magyarország, uram… Pardon… – s az órájára pillant. – Már el is hagytuk. Gépünk teljesítményéhez mérten kis terület, uram…

Odafönn távolodik a villogás a messzeségbe. Újra csend van. Ragyognak a csillagok – térben és időben a mérhetőségek ellenére is mérhetetlenül.