Egy ember télikabátban

Rekkenő melegben – pedig ez még csak a nyárelő – a hirtelen forróságtól pihegő városon átsuhanó villamosban egy ember ül télikabátban.

Odakinn fűlnek a tetők, fűlnek a motorfüsttől bűzös utcák, a nap éles fénnyel vág vissza a kirakatok üvegtábláiról, a parkok zöldellnek, lombosodnak a kövek közé honosított fák, teraszok hűs árnyat adó ernyői alá menekülnek a Pestbe belefáradt turisták – és ez az ember itt ül télikabátban.

Kánikulát zúdít ránk a június; fagylaltért nyafognak a srácok, megtelnek a strandok, a Széchenyi fürdő betonlapjain bikiniben hevernek a lányok; paprikát, paradicsomot kínálnak a sarki árusok, megreked a levegő még a kapualjakban is – és ez az ember télikabátba burkolózva ül a villamosban.

Kalapját sápadt homlokába húzza, fél kézzel sálat szorít torka köré, aggodalmasan, mint december táján a hideg, fagyos szélben mások. A vastag kabát a nagy gombokkal begombolva védi a sovány testet – váratlan és meglepő látvány ez a délelőtti villamosban, ahol mindenki cseppnyi léghuzatra áhítozva helyezkedik ablakhoz, ajtó közelébe. Ingre vetkezett férfiak és rugalmas mellüket vékony, pimasz kis blúzokba alig rejtő, barnára sült nők törődnek körülötte, szinte meztelen a hőségtől a város – ő meg ebben a kabátban…

Eleinte azt gondoljuk: bolond. Ez a bolondériája. De nyugodtan, csaknem bölcsen ül – és elegánsan. Viselkedése normális emberre vall. Akkor hát micsoda ötlet vezérli, hogy így felöltözött ebben az időben? Izzadva, friss szellőre vágyva bámuljuk ezt a csodabogarat; mulatságos ez az ellentét: a nyár meg ő! De addig-addig nézzük, míg egyszer csak gyanúnk támad – s már bosszúsak vagyunk –, micsoda merészség ez, micsoda különcködés?

S akkor az ember feltekint. Látja a furcsálló tekinteteket, látja a kuncogókat meg a háborgókat. Néz kitartóan, mondhatni daccal. Igen, daccal. Dac ez, bizony, mégpedig a javából. Vérforraló kívülállás! Most már a szemvillanásában megvetést is felfedezünk: – Na, ti, ripőkök, akiket szeszélye szerint ugráltat az idő! Nyár van? Hát legyen! Mi gondom vele? Ti gyengék és ezért kiszolgáltatottak vagytok; nincs bennetek tartás, eredetiség; nincs egyéniségetek, bedőltök a nyárnak, a melegnek, a naptárnak! Nézzetek rám: én nem hagyom magam befolyásolni. Nem hódolok be, nem divatozom… és főleg nem lihegek – sem valóságosan, sem képletesen, hogy itt a nyár! itt a nyár!…

Igen, mintha ezt mondaná, ahogy reánk pillant, az egységes csapatra, a halandókra, akik könnyű, nyári viseletünkben, szekrények aljából, fiókok mélyéről újra elővett holmijainkban fogadjuk a nyarat. Fogadjuk – és persze örülünk is neki. Igaz, hogy nemsokára panaszkodni fogunk a „kibírhatatlan” hőség miatt, de titkon örülni fogunk akkor is, mert ki nem szeretné a verőfényes délelőttöket, a lusta délutánokat, a langy estéket, a bódító éjszakákat?…

– Örültök neki? Szóval titeket boldoggá tesz a nyár? – ezt kérdi a körülhordozott tekintete. – És miért örültök, ha szabadna tudnom? Mert a földeken majd beérik a vetés? Mert megtermik gyümölcseiket a fák? Aligha hiszem, hogy ilyen komoly dolgok érdekelnének titeket! Egyszerűen csak a vakáció meg a szórakozás jár az eszetekben, a buja nyárban a könnyed, könnyedebb élet! Tetszik nektek ez a sok fény; örültök a levetkezett nőknek, a hideg söröknek, a folyók, tavak, netán a tengerek üdítő habjainak! A lubickolásnak! Az ejtőzésnek! A semmittevésnek!

Megborzongok ettől az ítélő, sötét tekintettől. A télikabátos ember szemrehányón, megvetőn, leckéztetőn méreget minket.

Vagy csak néz – egyszerűen, semmitmondón, semlegesen? S csupán bennem, bennünk kelt rossz érzést a pillantása? Mert bizony ez a tekintet nem sötét, csak szomorú, nem megvető, csak félszeg, nem leckéztet, csak segélykérő. És kérdő: – Hát ti nem fáztok?!… – A mozdulata, ahogy sovány kezével puhán megigazítja a sálat, ahogy összefogja magán a vatelinos kabátot, ahogy meggörnyed, mert leginkább eltűnni szeretne különcségével – megrendítő. Nincs ebben az emberben fennhéjázás. Inkább félelem. Talán attól tart, hogy következménye lehet ennek a télikabát-viselésnek, de mit tegyen? A bőre fakó, fázékony ez a sápadt test. Itt a nyár, a kánikula – hiába!

– Kérem, én fázom! – mondja alázatos pillantása.

Lassít a villamos; leszáll. Az ablakon át látom: már ott megy az autók és járókelők sokaságában, a vakító világban, nagykabátosan és dideregve – embertársai között, idegenül.