Rabló-pandúr

Késő esti film a televízióban, a második csatornán. A bobbykról. A Scotland Yard hétköznapjairól. Az utcán posztoló, cirkáló rendőrökről.

Másfél évszázaddal ezelőtt, a londoni rendőrség megalakulása idején a szolgálat ellátásához csupán egy síp meg egy hosszú bot volt rendszeresítve. A film szerint ma sincs a bobbyknál más, csak síp és gumibot. Meg – persze – URH-rádió. Pisztoly rendkívüli esetekben kerül a kezükbe, amikor veszélyes bevetésre indulnak.

Londont járt utazóktól már hallottam dicséretüket; szolgálatkészségük, hivatástudatuk autóst és gyalogost egyaránt elismerésre késztetett. A dokumentumfilm is azt bizonygatja, hogy a szolgálatuk valóban szolgálat. Ha kell, idős asszonyt istápolnak gyengéden; a néni elesett a járdán – talán pihenjen le valahol, és igyon egy teát!… Más esetben erélyre van szükség: tolvaj akad horogra; a rendőrnek feltűnt a fickó zavart viselkedése. Nem nagy fogás, de az őrszobán már ott a bejelentés: feltörtek egy autót, s kiloptak belőle egy magnetofont. Íme, a tettes! Előfordul, hogy elegáns egyenruhájukban, finnyáskodás nélkül, romok alá rejtett holttetemet kell kiemelniük, vagy bejelentésre pokolgép után kutatniuk. A dolguk nem könnyű sem nappal, sem éjjel. Félholtra vert alakokkal, kábítósokkal, körözött fickókkal, autós gengszterekkel küzdenek. – Elég a bot meg a síp? – Ha fegyvert viselnénk, még többen halnának meg közülünk… – mondja egy tapasztalt rendőr. – De mégis, a fegyver biztonságot jelentene! – Mondom – ismétli makacsul és meggyőződéssel –, akkor még többen halnának meg közülünk. – Nem magyarázza meg, miért vélekedik így; alighanem a felfegyverzett rendőrökre a banditák gondolkodás nélkül tüzet nyitnának, a gumibot elől azonban megpróbálnak gyilkolás nélkül elmenekülni. Ám az öreg rendőr szavaiban ott lehet a bölcs megfontolás is: nem kell minduntalan fegyverhez kapni; az egyik fél legyen okosabb a másiknál, mert a lövöldözés csak lövöldözést szül; talán vérontás nélkül is meg lehet oldani a dolgokat, még a gazemberekkel szemben is.

Azt mondja a film narrátora, hogy a rablókat, tolvajokat, garázdákat és más jómadarakat a londoni rendőrök gazembereknek nevezik. Láthatunk is mindjárt néhányat közülük. Egy testes szemüvegest, afféle entellektüelt, cigarettázva; egy nagy barkójú, lóarcú szelídet; egy bölcsködésre hajlamos lapos homlokút és egy betegesen ideges, pengearcú szőkét. Kényelmes fotelokban.

Mi a véleményük a bobbykról? Felfigyelek: ez aztán a nem mindennapi interjú, a rablót kérdik a pandúrról! Mindannyian illetékesek a kérdésben, nemegyszer kerültek összeütközésbe a hatósággal. – Önöket gazembereknek nevezik – jegyzi meg a riporter. Felkapom a fejem, vajon mit felelnek erre? S íme: – Igen, azok vagyunk. – A válasz tárgyilagos, szenvtelen, sem dicsekvő, sem bűnbánó. Mintha azt mondanák: – Igen, nekünk ez a szakmánk… – Ilyet még nem hallottam; az égvilágon mindenki tagadni szokta a gazemberségét! Ők nem. – Ön például miért gazember? – Mert lopok – mondja természetes egyszerűséggel a pengearcú. – Miért lop? – Miért? Mindig is loptam, lopok. – Senkit sem vádol emiatt, sem a világot, sem a körülményeket. Belátja, hogy ő egy gazember. Úristen, gondolom, ha mind így tenne! Mindegyik privát és közgazember! Milyen tisztán fel lehetne mérni a frontokat! Ebben az interjúban felvázolódnak az arcvonalak. Mi a véleményük a rendőrökről? Egyikük azt mondja, vele mindig tisztességesen bántak; a másik bevallja, bizony, az előzetesben megverték. Kisül, hogy mindegyikük kapott már „kezelést”. De ez szakmai kockázat. Aki gazember, ne is számítson másra. Ezért az a véleményük, hogy rendes fiúk ezek a mi rendőreink. Derék fickók! – Ha magán múlna, fenntartana rendőrséget? – kérdik a pengearcút. – Hát hogyne! Rendőrségre szükség van! – És miért? – Mert valakiknek csak vigyázni kell a rendre, és meg kell védeni az embereket az olyanoktól, mint mi vagyunk!…

Tessék! A laposhomlokú ráadásul sajnálja is a bobbykat. A gazemberekkel (velük) való érintkezésben akaratlanul is eldurvulnak, annyi mocskot látnak – mondja részvéttel –, hogy az végül is nyomot hagy a lelkükben.

Ez aztán a gentlemanlike vélekedés. Tehát ki vannak osztva a társadalmi szerepek, s lám, maguk a gazfickók figyelmeztetnek: tessék védekezni ellenünk! Csakhogy nem mindegyikük ilyen korrekt ebben a rabló-pandúr játékban. Közülük sokan, kicsik és nagyok, színvallás helyett inkább a pandúr szerepében tetszelegnek; feddhetetlenségüket bizonygatják hamisan, amíg csak ki nem derül róluk – mert azért az mindig kiderül –, hogy hol is a valódi helyük a játszmában.