Átmenő forgalom

Cipőbolt, hétköznap délután. Az az óra, amikor zsúfolásig vannak az üzletek. Vásárlási csúcsforgalom. De a bolt elég tágas, mondhatnám áruház. Pest belső kerületeinek egyikében. Itt mindig nagy a választék; a fiamnak kellene venni egy új cipőt, erőset, vízállót, kényelmeset. Na, nézzük!

Önkiszolgáló. Kényelmesek ezek az önkiszolgáló üzletek, az ember végigmegy a polcok között, láthatja a választékot, leveheti, próbálgathatja az árut. Bizonyára ez a legkorszerűbb kereskedelmi forma, különben nem alakítanák át a hagyományos boltokat is ilyenre. Tudom jól, hogy ez a jelen követelménye meg a jövő útja, mindent tudok, mégis – ezekben az önkiszolgálókban valamiféle elveszettségérzés lep meg. Valahogy olyan gazdátlan, személytelen minden. Még egy ilyen cipőbolt csak hagyján; de a monstre áruházak – az újabbak és legújabbak, a „mindent egy helyen” árucsarnokok, a mozgólépcsős, könnyűszerkezetű „csodavilágok”! Vagy a BNV területén a HUNGEXPO, a hatalmas A pavilonban, ahol ember ember hátán nyüzsög, meg holmi holmi hegyén kelleti magát! Hát, igen, ezreket és százezreket csak így lehet kiszolgálni; mert az emberiség vásárol; vásárol reggeltől estig, s vásárolna még éjszaka is, ha nyitva lennének az üzletek. Még a kis jövedelműek is járják szakadatlanul a boltokat, hiszen a kereskedelem nemcsak a szezonok végén, hanem váratlanul, meglepetésszerűen is rendez engedményes vásárokat. S persze hullámzik a tömeg azért is, mert tízszer és hússzor is keresgéli azt, amit venne, de amit éppen nem lehet kapni.

Emlékszem, gyermekkoromban a környékünkön, a hetedik kerületben, egymást érték az üzletek. Másfelé is így volt ez. A boltosok nem tettek szert vagyonra, sőt mai szemmel nézve éppenséggel szerény jövedelműek voltak. De leginkább abból éltek, hogy személyes kapcsolatokat alakítottak ki a vevőkörükkel. A törzsvevőkkel, a törzsvendégekkel. Fűszeres, tejcsarnokos, pék, cipész, borbély, vendéglős nem lehetett meg nélkülük. Persze akadtak futóvendégek is, az ilyen átmenő forgalom azt jelentette, hogy a kuncsaft csak egyszer, véletlenül tért be, de a kereskedők még ezeket is megpróbálták magukhoz édesgetni.

Állandó átmenő forgalma csak a söntéseknek meg a később divatba jött büféknek volt. Ezek kissé lenézett helyek voltak, ellenben: aranybányák! Csak hát ott nem sokat törődtek a vendéggel. Jön, megy – isten áldja! Nem látjuk többé? Majd akad helyette másik!

A modern kor a tömegkiszolgálást hozta magával.

De ezt a szemléletet is?

Most mégsem arról lesz szó, hogy velem abban az önkiszolgáló cipőboltban gorombáskodtak volna. Vagy bármi személyes sérelem ért volna. Nem. Bementünk, kézbe vettünk egy kosarat, megkerestük a gyermekcipők polcát, a 32-es nagyságú lábbelik közül kiválasztottunk egy szemrevalót, felpróbálgattuk kényelmesen. S ugyanígy körülöttünk is: jöttek-mentek az emberek szabadon turkálgatva; nézegették a cipőkre ragasztott kis vignettákon az árakat. Senki sem szólt hozzájuk. Hozzánk sem szólt egyetlen kiszolgáló sem. Kiszolgáló? Ez a kifejezés itt nem helyénvaló. Önmagát szolgálja ki az ember. Az alkalmazottaktól legfeljebb csak némi felvilágosítást kaphat. Meg figyelmet. Úgy értve, hogy figyelik a vevőket, nem távozik-e valaki áruval, fizetés nélkül. Sok helyütt már tévékamerák pásztázzák a boltot, igen, lassacskán már csak a kamerákkal és a monitorokkal leszünk kapcsolatban.

Ebben a boltban fiatal lányok dolgoztak, szorgalmasan és vidáman új árut rakosgattak ki a polcokra. Közben egyikük arról beszélt, hogy közelgő születésnapjára, ahogy az ebben az üzletben szokás, nemsokára megkezdődik a gyűjtés. Ajándékra? Voltaképpen arra, de helyesebb, ha átadják az összegyűjtött pénzt, hiszen ő tudja, mire szeretné költeni. A lány tárgyilagosan számolt: összejön vagy háromezer forint. Ezen évődtek, gondtalanul, mintha nem is a munkahelyükön lennének. Átkiabáltak a vevők feje fölött, meglehetősen intim ügyeket is kitálalva. S egyszer csak az egyik, nem haragból, de mert rájár a szája, mondott egy olyan cifrát, amilyet régen csak kaszárnyában hallhatott az ember.

Megütközve néztem rá. Szép, fiatal, kedves, bájos kis lányka. Oda se neki – mondta a következőt. Hirtelen elképzeltem, hogy meghallja ezt az üzletvezető. A cégvezető, aki ellenőrizve jár-kél az áruházban, hogy rendben menjen minden. Diszkréten int a lánynak. Behívatják az irodába. – Kisasszony, önnek holnap már nem kell bejönnie! – De miért? – Gondolkodjon, kisasszony, nem lehet annyira önző, hogy szabadjára engedje a modortalanságát…

Persze ez irreális. A kislány nem is értené, mi a baj. Hiszen mindenki így beszél, így viselkedik. Senki sem moderálja magát. Minek is? A boltban átmenő forgalom van.