Környezetünk

Már a lépcsőházban kezdődik, vagy a kapualjban. Szemét és hulladék mindenütt. Pedig takarítanak. Söpörnek. Felmossák a kövezetet – legalábbis időnként. Minden hajnalban rendesen kiürítik a kukákat. Házunkban az évtizedek óta mocskos falakat az idén szép halványzöldre mázolták. A házmesternő még a kapu ablakát is fényesre tisztogatja. Mégis: csak keveseket késztet arra a rendért folyó küzdelem, hogy ügyeljen a tisztaságra. Igaz, az illetékeseket sem zavarja a drága pénzen újrafestett lépcsőházban a drótszálakon laffogó vagy ütött-kopott foglalatokban árválkodó, meztelen villanykörték látványa. Égnek a körték? Égnek. Na hát akkor? Mi kell még? Szépség? Arra nincs kapacitás.

A rend, a tisztaság, a környezetvédelem ügyében leginkább a pénzre hivatkozunk. A föld, a levegő és a vizek tisztaságát védő berendezések sokba kerülnek. Az élővilág meg a táj megkímélése is rengeteg pénzt emészt föl. Ezer meg ezer tonna szám keletkeznek mérgező hulladékok; a légben felhalmozódik a fluor; az egészség védelme vagyonokba kerül. De környezetünket olykor olcsón vagy egy fia fillér nélkül is védhetjük. Nem kell hozzá más, csak jó ízlés, kulturáltság, a mások iránti figyelem, némi szépérzék és belátás.

Mert nemcsak az ipar és a mezőgazdaság tehet kárt a természetben meg az embert körülfogó miliőben. Mi magunk is; és nem csekély mértékben.

Budapesten a nagy forgalom piszokkal jár; a hulladékot persze eltakarítják; reggel végigzötyög a járdán a sepregető és vizet fröcskölő sárga autócska. A főútvonalakon. Az úttest menti korlátokat is le-lemossák; némely szombaton (vagy csak a nagyobb ünnepek előtt?) az aluljárókat is takarító csapatok lepik el. De ki törődik a kis mellékutcákkal? Csak az eső meg a szél… Itt van például a Belvárosban a Vármegye utca. A régi Pest hangulatát idézhetné, de ahogy elnézem: csupán a hajdani, csatornázatlan, szennyes sikátorokra emlékeztet. Ez a szűk utcácska a megyeháza tövében: nyilvános kutyavécé. Bűzös és undorító. „Bele ne lépj! Kerüld ki, ott is van!…” – valahogy így lehet, nagy óvatosan végigmenni rajta. A kutyapiszkot aztán szél szárítja porrá, eső mállasztja szét; mindegy: a fekáliában tenyésző colibacilusok, bélféregpeték a korommal elegyedve szépen a Közért előtti kenyeres rekeszekre, lábbelire, ruhára, arcunkba, szánkba szállnak…

De ülj vonatra, s utazz el Pestről. Az ablak előtt elsuhanó táj majd gyönyörködtet – véled reménykedve. Ám egyre nyugtalanabbul tekingetsz jobbra-balra. A pálya mentén, ameddig elláthatsz, mindenütt piszok, rendetlenség. Olyan ideiglenes állapot, hogy: majd, majd eltakarítjuk… Majd holnap!… Lomok, műanyag holmik, pusztulásra vetett háztartási gépek, bútorok, kályhák, fajanszmosdók, autókarosszériák – s még mi minden, hihetetlen tarkaságban, csak úgy a tájban! A kertek alatt. Az utak partján. Ligetek mélyén. Árkokban. Aztán meg: a kertekben a sufnik. Sufni sufni hátán. Rossz tákolmányok nylonzsákokkal fedve, s azokon autógumi nehezékek. S ami még lehangolóbb: a kisebb-nagyobb lakótelepek szürkesége. S a magános házak? A régiek omladozóban; az újak terebélyesek, de jellegtelenek. Alig akad valahol egy-egy szépérzékről, esztétikai igényességről tanúskodó épület.

Úgy látszik, mindent a gyakorlatiasságnak vetünk alá. A sátortetős házakban összkomfort van; a múltbeli körülményekhez képest ezekben minden kényelmet megtalál az ember. De a falak unalmas képet nyújtanak. A lélek, a psziché környezetét sem ártana megvédeni. Néhány vén malom, magtár ad csak nyugtot a szemnek. Valamikor minden tájban kialakult az élet praktikumához alkalmazkodó, ugyanakkor szellemre, fantáziára is valló építkezés. Ma már ennek csak a skanzenekben van nyoma. Haladt az idő, de csak anyagi kérdés-e, hogy más országokban a múlt jegyeit is magán viselheti az új, a modern stílus?

Nálunk kiveszett a tájjelleg, a karakter.

Csak a monstre beruházások – vegyi gyárak, erőművek, középületek – tervezésében lelhető fel az esztétikai gondosság. Az utazó felkapja a fejét, ha ilyet lát; amint mondjuk a távvezetékek szép geometriájában is gyönyörködhet. Vagy ott vannak a megművelt földek! A mélyzöld erdők alá futó, zsengezöld vetések, a felszántott és simává boronált táblák, a boglyák a réteken, a gyümölcsösök, kertészetek, melegházak…

Törvény biztosítja környezetünk védelmét. A hivatal csak végezze is ez ügyben a dolgát, de más sem maradhat tétlen. Mert ha kivész az ízlés, ha a gyakorlatiasság háttérbe szorítja a szépre vágyó igényt, akkor mind nehezebb lesz arra késztetni az embert, hogy féltőn óvja az utcát, az árokpartot, a vasúti töltést, az erdőt, a falu határát, vizeinket, városainkat – az országot.