Svéd konyha

Z. tanár úrnak mondhatnám személyes ügye volt a svéd konyha. Persze nem az, amit manapság a hotelok éttermei hirdetnek, s amit néhány világvárosban már jól ismernek: a korlátlan tobzódás bizonyos egységárért – nálunk 150 forintért – a sokféle étellel megrakott asztalok bő kínálatából. Nem is a svéd asztalnak nevezett hideg büféről beszélek. Hanem 1945 ősze jut eszembe, az iskolai étkeztetés, amiben gimnazista korunkban a svédek jóvoltából részesülhettünk.

Z. tanár úr, már nem tudom, milyen szerencse folytán, a háború végén Svédországban járt. Talán nyugati fogságból került oda? Vagy a Vöröskereszt küldte ki? Nem emlékszem. De arra igen, hogy rajongója lett a svédeknek. Ez nem is csoda. Elképzelhető, mit jelentett egy hadviselt európainak abba a semleges és gazdag északi államba kerülni. Z. tanár úr magyar–francia szakos volt; nálunk az irodalmat tanította, akkoriban éppen Móricz Zsigmond vagy Gelléri novelláit. Ahogy a katedra előtt le-fel sétálva magyarázott, olykor hirtelen megállt az osztály Hársfa utcára néző ablakánál, mondandóját félbehagyva, szomorúan nézte a szemközti ház golyó lyuggatta vakolatát, majd felénk fordult, s a csodákkal betelni nem tudók ámuló hangján elkezdett mesélni a svéd életről. Hogy ott milyen jómód van. Hogy mennyi szociális intézkedés védi a lakosság minden rétegét. Hogy a gyerekek mi mindent kapnak ingyen az iskolában… – Aztán észbekapott, felütötte a könyvet. – Pardon, uraim! Pardon! Nézzük tovább! – És elemeztük az emberi nyomorúság gyönyörű irodalmi ábrázolásait.

– Tudják, uraim – mondotta egy napon a katedrára támaszkodva –, tudják, milyen zoknit hoztam Svédországból? Olyat, amit egy-két évig is lehet hordani egyhuzamban!

– És ki sem kell mosni? – kockáztatott meg valaki egy diákos szellemeskedést. De Z. tanár urat ez nem hozta ki a sodrából. – Nem, kérem szépen, ki kell mosni, de csaknem azonnal lepereg róla a víz. Műszálból készítik. És elnyűhetetlen. A neve: nylon! Jegyezzék meg, a jövő anyaga, uraim!

Elámultunk. Elnyűhetetlen?! Akkoriban rongyolódó, lyukadó zoknikkal küszködtünk. Anyáink művészi tökélyre vitték a stoppolás tudományát, de még sarkalták, fejelték is a silányra kopottakat. A nylon! Z. tanár úrtól hallottam róla először. – Úgy bizony, uraim, a technika csodái! Lesz még részünk néhány meglepetésben! – Hát lett is.

Z. tanár úr felügyelt a diákétkeztetésre is. Ellenőrizte az adagokat. – Uraim, milyen volt az ebéd? – Dicsérni kellett. Kihúzta magát büszkén; fess, magas ember volt, az egyetlen, aki magázott minket.

– Pocsék ez a kaja! – vetette oda egyik délben gyerekes utálkozással N. Bandi. Félárva volt, apja elesett a fronton. – Zabkása! Pfuj!

Z. tanár úr elvörösödött. – Kérem! Kérem szépen! Ez méltánytalan! Hogy beszélhet így?! Milliók éheznek, a svédek enyhíteni akarnak az ínségen, és maga így viszonozza a jóindulatot?! Ez a hála?! Fel vagyok háborodva!… – Olyan személyesen megsértődött, hogy sajnáltuk. N. Bandi bocsánatot kért. De azért torkig volt a zabpehellyel…

A minap egy svéd állampolgárral beszélgettem. Stockholmban, egy kulturális centrumban dolgozik. Az észak-európai életstílusról kezdtem faggatni; eszembe jutott Z. tanár úr is. Az illetőt azonban a magyar dráma érdekelte. Azt mondta, odakintről rendkívül érdekes mindaz, amit a mai magyar drámaírók írnak. Az egész magyar nyelvterületen – tette hozzá. Még a dramaturgiailag gyengébb munkák is igen figyelemreméltóak. A magyar darabokban, mondta, felfedezhető egy makacs és nagyon eredeti útkeresés; valamint mélységes és szenvedélyes vágyakozás az értelmes életre. És ez ma érdekli Európát! Európának elege van a ködös absztrakciókból. Elege van a sanda célozgatásokból. Elege van a rémületből, a kishitűségből, a sokkolásból. Valami célt szeretne látni. Célt az értelmes küzdésre. A magyar darabban persze nincs recept. De van szabadságeszmény, állhatatos szembeszegülés a pusztító erőkkel, nemzeti fennmaradási szándék, igazságvágy és a hit becsülete.

– Minderre szüksége van Európának. És a svédeknek is – nézett rám, s bólintott komolyan.

Uraim! Viszonzásul ezt adhatjuk tehát! – mondhatná Z. tanár úr.