Stenocardia

Egyik belvárosi közért. Reggel kilenc óra; a forgalom közepes, nyugodt. Nyolcan-tízen állunk a kasszánál, a tempó elviselhető, mindenki türelmes, békés. Éppen ezért fülbántó a hirtelen támadt hangoskodás. Egy köpenyes férfi éles tenorja süvít át felettünk, valahonnan az üzlet mélyéből: – Azt a cigarettát!… jobb lesz, ha kiteszi szépen! Ott, ott maga!

Miféle cigarettát? Ahogy előrenézek, egy pöfékelő, ugyancsak közértes köpenyt viselő férfit látok a sorral szemközt, a kasszánál. Neki szólna a figyelmeztetés? – Megjárhatja! Sokba fog kerülni!…

Mármint az üzletben a dohányzás?

Csudát! A cigarettázgató köpenyes is figyel valakit, ahogy a szigorú hang tulajdonosa is; és már ugranak mindketten, és egyszerre csapnak le egy öregemberre.

– Maga! Maga! Vegye csak elő azt a Symphoniát! Elő a zsebéből!…

Senki sem ért semmit, olyan váratlan ez az egész. Még a kasszáshölgy sem fogja fel, mi is történik – vagy talán megszokta az efféle jeleneteket? A köpenyesek a felettesei.

– Gyerünk, öregem, mi lesz! Nézze meg az ember! Mindjárt az irodába kísérjük! – És szinte a zsebében turkálnak; kezét a zsebéhez erőszakolják. A sor dermedten les. Az idős férfi némán tátogat; hang nem jön ki a torkán. Rendes, tisztességes öltözékben van; na, nem valami drága, elegáns holmiban, de tisztában és ápoltban; szürke puhakalapja kikefélgetett, ballonkabátja agyonhypózott, de itt-ott még zöldes árnyalatú, a nadrágja is vasalt, a cipője is kifényesített. Arca barázdált; most sápadt és riadt; vizenyős kék szeme a semmibe mered; az öreg nem néz senkire, még most sem, hogy rángatják, mereven egy pontra tekint az emberek mellett – ki az utcára, az üzleten túlra.

– Nem szégyelli magát?! – törnek rá inkvizítorai, akik felfokozott indulattal és rendületlenül védik most a köz vagyonát, a leltárt, az üzlet rentabilitását. – Öregember létére cigarettát lop? Zsebre teszi a polcról?! Hát mit képzel?!…

– Véletlenül… véletlen… – motyogja, miközben reszkető kézzel, ügyetlenkedve kiveszi ballonja zsebéből a Symphoniát.

– Véletlenül?! Na, ne mondja! Figyeltem, direkt figyeltem! Lopnak! – mondja ki az egyik köpenyes az ítéletet. A kasszához fordul: – Számolja fel a cigarettát! – Majd az öreghez, kegyesen: – Örüljön, hogy elengedem! Máskor ötezer forintjába fog kerülni! Na, menjen!…

A dolog elintéződött; a köpenyesek elvonulnak. Kifelé menet látjuk, hogy az öregember megsemmisülten, bénán rakosgatja szatyrába a tejet meg a kiflit – és azt a cigarettát.

Amit voltaképpen úgy akart elcsenni. Akárhogyan is – kínos ez, kellemetlen. Mindannyiunknak kellemetlen. Még a legkisebb lopás is felháborít, de most inkább az öreg pártján vagyok, talán a köpenyesek módszere miatt. Nem kellett volna így megszégyeníteniük ezt a bácsit. De ki tehet róla? Az öreg követte el a hibát. Hanem mégsem holmi részeges naplopó, megrögzött bűnöző! Csak szeretett volna egy pakli cigarettát. Nem volt rá pénze? Hó vége közeleg, elfogyhatott az a kis nyugdíj. Mert az látszik rajta, hogy azok közül való, akik ezerötszáz forintnál többet aligha kapnak kézhez. Munkáskülsejű – ezt írták volna róla ötven évvel ezelőtt a lapok: „Ma reggel az egyik elegáns belvárosi csemegekereskedésben egy munkáskülsejű öregember egy pakli cigarettát lopott…” – így a polgári lap. És a szociális érzékű ellenzéki újság? „Bűnbe visz a nyomor…” Hát ez mostanság talán túlzás, de valami megszorultság – hogy a mai fülnek elfogadhatóbban fejezzem ki magam. Esetleg otthon azt mondták neki: – Minek dohányzik, papa? Szívja azt a sok büdös és drága bagót! Holnaptól nem kap rá pénzt, és el van intézve! – Vagy a felesége: – Apókám, ennyi van elsejéig, tudod, a lányunknak is kell kölcsönözni, mert befizetett egy külföldi túrára, csak tejet hozzál, meg kiflit… – Mire ő félszegen: – Elfogyott a cigarettám, hoznék… – Ne, mostan ne, majd kapsz a gyerekektől! – Csakhogy a gyerekek megfeledkeznek az öreg cigijéről.

Persze nemcsak a szociális hátteret kell hibáztatni. Lopni nem szabad – sem sokat, sem keveset. Most mégsem tudom morális magaslatról nézni az ügyet. Szomorú vagyok. Valami baj történt. Valami nincs rendben. Összeszorul a szívem, ahogy nézem a megszidott öreget. Olyan ez az egész, mint amikor hirtelen megzavarodik a biológiai rend; olyan, mint egy fellépő rosszullét, egy stenocardia. Egy ilyen szívszorulás alaposan rá tud ijeszteni az emberre. Csak nincs valami baj? – Menj el orvoshoz – tanácsolják ilyenkor a barátok. – Gondolod, hogy ez komoly? – Mindenesetre jelzés!

De az ember nem megy el orvoshoz, mert elmúlik a görcs, helyreáll a keringés – mint ahogy itt is, most, az ügy befejeztével a közértben –, mindenki megnyugszik. – Csak egy kis neurózis… egy kis vegetatív… – legyintünk, a gondokat elhessentve.

Hanem azért nézzük csak a pulzust!…