Régi fényképek

Fadobozban, borítékokban, papírskatulyákban őrzöm őket. A fényképek mellett persze sok minden mást is: leveleket, képeslapokat (táboriakat például, még az első világháborúból, tintaceruzával megírt kártyákat a K. u. K.-s bélyegzővel Szerbiából; százéves anyakönyvi kivonatokat, hagyatéki végzéseket, mesterleveleket, apám paszportját, amivel Pestről Ausztriába, az akkor már Nikitschnek nevezett Fülesre, a szüleihez hazalátogatott közvetlenül a Trianont követő időkben; kis noteszokat, odavetett sorokat – mindent. Miért gyűjtesz ennyi kacatot? – kérdem magamtól olykor, de semmit sem tudok eldobni, sőt nélkülözni sem. Egyszer talán majd egy történet megírásához kellenek; lehetséges. Ám inkább önértéküket becsülöm, a valamikori fontosságukat. Rajtuk, bennük az élet nyoma, ez a közeli ötven, hetven, kilencven év lehelete. Események hű hírmondói, az elmúlt korok tanúi.

A létezés dokumentumai.

A fényképek különösen izgatnak. Nem a magaméi, nem a rólam készült felvételek, hanem a rokonok, ismerősök és ismeretlenek portréi; a kemény táblájú, drapp vagy zöldesbarna műtermiek; a későbbi korokból pedig az amatőr felvételek. Sokszor jobban lekötnek, mint egy-egy könyv; szép vagy keserves történeteket tudnak elmondani. A fényképezés feltalálásával nagy csoda jött létre: a technika csaknem a művészet helyébe lép – létrehozza az absztrakciót, de úgy, hogy a természetes valóság is mindenestül érvényesül.

Idődarabok vannak elrabolva, elorozva, kiragadva, megszerezve és megmentve a fényképeken az elmúlástól. Idődarabok tájakkal és emberekkel – ahogy a szem és a gép lencséje rátekint a világra.

Olyan egyszerűen és olyan gazdagon.

Nézem a régi fényképeket. A feledéstől mentett kincseket. A megkuporgatott valóságot, az összecsent életet. A visszaidézhető arcokat, gesztusokat, házakat, udvarokat, egy diófát, heverésző kutyát, elhagyott csónakot a vízen, röptében lencsevégre kapott madarat, ablakban nyíló virágot, öreg cséplőgépet, műhely előtt álló munkások csoportját (iksszel jelölve a rokon), egy katonát, egy fess asszonyt – és arcokat, arcokat, emberarcokat, embereket…

Ha még itt lehetnének köztünk!…

De akik itt vannak?

Nemrégiben azt kérdezte tőlem egy ifjú ember, hogy miért írok olyan gyakran az öregekről? Igaza van: írásaimban fel-feltűnnek az idős emberek. Sőt: egyik-másik hangjátékom, novellám csakis róluk szól. – Nem gondolja ön – kérdezte az ifjú –, hogy ez a téma kissé érdektelen? – Nem. Nem gondolom. Rendkívül érdekfeszítőnek tartom mindazt, amit a sokat megélt, hajlott korú társainktól megtudhatunk a velük öregedett világról. Lenyűgöz az élettapasztalat bősége, a megszenvedett bölcsesség, az emlékek sokasága. Mindaz, amit felhalmozott bennük az élet. Szívükben, agyukban ott létezik a múlt megannyi hétköznapja. És amíg ők élnek, ezek a köznapok is elevenek, valóságosak.

A század tanúi.

Ők maguk a huszadik század.

Levelet kaptam a múltkor, pedagógusok írták. „A legtöbbünk 40 évig, legidősebb társunk 50 évig tanított. A nyugdíjunk 2100, 2203, 2190 Ft. Azaz az életszínvonal alatt. Látjuk a különbségeket, s így sóhajtozunk: érdemes volt-e szívet-lelket beleadnunk… Az unokák szerény megvendégelése is csak a vacsoránk lemondása árán lehetséges… Igenis, valami nincs rendben… Kár becsületesen dolgozni, ezt halljuk fiataljainktól. Igazat kell adnunk volt tanítványainknak?! Félő, hogy erkölcsi érzékünk már-már minket is cserbenhagy…”

Szíven ütött a levél.

Ha még köztünk lehetnének… – nézzük a régi fényképeken az emberarcokat.

De akik köztünk vannak?…