A VLBI-hálózat

Mi van odakinn az űrben? Ezt kutatták a hajdani asztrológusok; ezt kutatják ma is a csillagászok. Meg az asztronauták. Már emberlátta a Hold felszíne és a Föld környéke. De mi van távolabb? Meddig jutunk el, s miféle titkok, talányok, legendák válnak hirtelen egyszerű valósággá?

Az a gyanúm, hogy mindaz, amit misztikusnak ismertünk és hittünk, előbb-utóbb tudományos tény lesz, persze némi formai módosulással, de ugyanazzal a lényeggel.

Most éppen arról olvasok, hogy manapság mekkora az a táv, amit kifürkészhet az ember. A Magyarország című hetilap közli a Frankfurter Rundschau cikkét: Mezger professzor, a bonni Max Planck Rádiócsillagászati Intézet igazgatója beszámol a rádiómennybolt megfigyelésének új eljárásáról. A régebbi gyakorlattól eltérően most egyszerre több, a Föld különböző pontján elhelyezett rádióteleszkóppal vizsgálják az eget. A mérési adatokat magnetofonszalagra rögzítik; ezeket az intézet komputere értékeli.

VLBI – Very Long Baseline Interferometry – a módszer neve (igen hosszú alapvonalú interferenciamérés). Nem akarom részletezni a cikket; lényege, hogy az előző teleszkópos vizsgálódástól ez a mostani óriási mértékben különbözik. Mezger professzor megemlíti az effelsbergi százméteres távcsövet; azzal bizony csak annyira lehetett látni a rádiómennyboltot, mint puszta szemmel az éj csillagait. Ám ezek a mostani – Amerikától Európán át a Szovjetunióig elhelyezett – VLBI-hálózatok egy-egy gigantikus teleszkópot helyettesítenek. Az egy pont megfigyelésére irányított távcsövek összességükben hatalmas átmérőjű lencseként szolgálnak; kedvező esetben – közli a cikk, s meg is magyarázza a feltételeket – ez a nagyság megfelel a Föld átmérőjének. „Így a rádiócsillagászok még részletek megfigyelésére is képesek olyan rádióforrások magvában, amelyek a számunkra jelenleg belátható világ peremén, Földünktől 15 milliárd fényév távolságra vannak.”

A tudósok figyelemmel kísérhetnek tizenötmilliárd évvel ezelőtt lejátszódott eseményeket. Ami ma a teleszkóp lencséjén át látható, amit a Max Planck Intézet komputere értékel, az a messze-messze múlt üzenete.

Az ember beleszédül.

Hiszen akkor – jut menten eszembe – innen, tőlünk, a bolygónkról távozó képek is felfoghatók lehetnének valamely távoli VLBI-hálózat állomásán! S akik fognák azokat, micsoda eseményeket, az események micsoda részleteit láthatnák! Mi mindent az ősidőkből, de különösen az ember historikus múltjából! Valamennyi jeles cselekedet és valamennyi hitvány tett ott száll a fénysebesség szárnyán a határtalanba. Ne örüljön hát senki, aki abban bízott (vagy bízik), hogy a fel nem rótt, mert eltussolt bűnök – s velük a felróttak is – elemésztődnek az idő messzire hömpölygő ködében. Búsulni pedig nincs oka annak, aki a becsület és az igazság befedett bizonyítékait végképp veszendőnek vélte (vagy véli). Alighanem semmi sem törlődik el az idő és a tér végtelenjében.

Persze tudom, nem valószínű, hogy a közel-távolban létezne egy értelmes lényektől lakott bolygó. Így hát perceink, éveink, századaink és évezredeink felfogatlanul száguldanak, de eljátszom a gondolattal: a tudomány – hiszen mire nem képes? – egyszer csak előrukkolhat egy olyan jelbefogó hálózattal, amely nem a rádiómennyboltról sugárzott képeket értékeli, hanem a földről kibocsátottakat téríti vissza, akár 15 milliárd fényév távolságból.

A történtek részleteinek alaposabb meg- és felismerése végett.

Mindez a fantázia játéka. Vagy mégsem? Ha békés idők járnak a tudományra, talán még ez is lehetséges.