Lucky kalapja

A metró Blaha Lujza téri megállójában mindig nagy a tömeg, a lefelé igyekvők összekeverednek a felfelé indulók folyamával, rendetlen kavarodás támad – de a lépcsőkön egyszeriben kialakul a rend. Mint merev bábuk, ólomkatonák emelkedünk a felszín felé, s mellettünk ugyanolyan furcsa mozdulatlansággal ereszkednek alá embertársaink. A technika elrendezi sorainkat.

A mozgólépcső alján negyven év körüli, csinos arcúnak mondható nő kerül elém. Beszél, beszél, természetes hangon, társalgási modorban, mégsem látom, kihez szól, de a kavarodásban ezt nem is olyan könnyű felfedezni; társa elsodródhatott mellőle, s ő nem vette észre. Zöld, durva szövésű viharkabátot visel, könnyű sapkát; haja egyszerűen fésült. Beszél – de nem gesztikulál, nem fordul semerre; látom, hogy tapintatosan vagy félőn egy-egy fokkal feljebb lépnek mellőle az emberek. Egyedül marad, mégsem hagyja abba. Most már kíváncsian közelebb kerülök hozzá és hallgatom. Szelíd és nyugodt a hangja: „…Taszítják egymást. Távolodnak a sötétben. A csokoládégyárnak van erre egy szisztémája, egy rendkívül különös keverék. A Laci bírta. Ő bírta csak az összetételt. Ezenkívül a legsúlyosabb ellenállások. Sodródások. A bolygórendszerek mellett a világegyetem, a csillagképek kialakulása…” És így tovább. Dermedten hallgatom. A nő megszakítás nélkül, kényszeresen beszél. A felszínre érünk – folytatja. Az aluljáróban utánasietek, talán észre is vesz, de nem zavarja – folytatja. S közben normálisan halad valami cél felé, a dolga után, esetleg vásárolni vagy fontos ügyeket elintézni.

Akkor is mondja? Vásárlás, tárgyalás közben is ezt a szöveget darálja?

Bizonyára valamilyen idegbetegségben szenved. De engem most mégsem ez rendít meg. Hanem a felfedezés – ez Samuel Beckett Luckyja a Godot-ból; nőben. Mindig különösen izgalmas élmény a valóságban igazolást nyerni valamely írói zsenialitásra. Igen, Lucky jut eszembe, akinek Pozzo, a kegyetlen gazda és társ, miután feltette fejére a nélkülözhetetlen kalapot, gondolkodást parancsol. És Lucky, mint egy masina, elkezd összevissza beszélni. Mint egy hibás memóriagép, amibe betáplálták az információkat, de azok megkeveredtek, összetorlódtak s most logikátlanul ömlenek kifelé. Rém mulatságos jelenet; a jelzőt teljes jelentésében használom: rémségesen mulatságos. „…a tenisz a fenyők tetején és döngölt földön a repülés a tenisz a hoki földön és tengeren és levegőben a penicillin és az erzaccok hogy rövid legyek folytatom egyszerre és párhuzamosan zsugorodnak nem tudni mi okból…” stb. – így Lucky.

És a nő? Megy előttem a városi forgatagban magányosan, egyszerű tempóban, csaknem kiegyensúlyozottan; és akár irodalmi társa, akire korbáccsal parancsoltak rá, gondolkodik, gondolkodik, mert megállíthatatlan ez a gondolkodási kényszere meg a beszélőkényszere az információk kiöklendezésére. Megyek utána magam is kényszeresen, nem akarom elhinni, hogy egyszer csak ne hagyja abba! Hát nem fárad ki?

De nem így vagyunk-e magunk is; nem így vagyok-e én is, gondolom riadtan. Agyam telítve mindenféle hírrel, értesüléssel, komoly és komolytalan pletykával, tudománnyal, irodalommal, politikával – hajnaltól napestig felszedett információtömeggel. Csordultig vagyunk – de ezt nem kellene felpanaszolni, ha okos és szép tudással telítődnénk csordultig. Ám a memóriarendszerünkbe kódolt értesüléseink eleve kuszák, el sem kell romlani a szerkezetnek, a kiadott szöveg a Lucky szövege, ennek a szegény nőnek a sztereotip szövege.

Hirtelen attól tartok, hogy egy ismerősbe botlom, s kérdései nyomán belőlem is elered a szó, s ha kellőképpen nem ellenőrzöm magamat és információs anyagomat, ha nem próbálok benne gyorsan valami rendet teremteni, még azt is belekeverem majd a szövegbe, amit időnként Beckett Luckyja: kvakvakvakva…