Művész az utcán

Hosszú volt a tél, s most, hogy ilyen meleg lett ez a március, egyszeriben megélénkült az utca; az eszpresszók teraszai újra felépültek; néhány kényesebb árus kiköltözött a járdaszélre – kényesebb, mondom, mert az edzettebbje a szabad ég alatt telelt. Lehetett metsző hideg vagy ködös locspocs, a belvárosi Jégbüfé üvegfala tövében ott üldögélt prémes kis sapkában, összehúzódva, de kitartóan, ölében faládikájával a lottóárus világtalan asszonyka; vagy helyén volt mindig a Kristóf tér sarkán a jeges időkben, ha mást nem, szalmavirágot áruló, az assisi szent jámborságát elirigylő, mert a galambokat a markából etető, derék férfiú, aki körül úgy repdesnek, brukkolnak, a vállára, karjára szállva turbékolnak a madarak, mintha valamennyien egy fizetett pesti látványosság szereplői volnának; de a perecesek, újságosok és más standosok is bizony kiböjtölték a jó időt. Nem is tudom, hogyan lehetnek ezzel a tavasszal, a hirtelen enyhülettel, annyira megszokhatták a didergő telet.

A rajzolóművésznek néhány hete még a zsírkrétára dermedt volna az ujja, most azonban már könnyű kézzel dolgozhat a langy délutánban. A Kígyó utca torkolatánál, a meztelen kisfiú szobránál ütötte fel tanyáját, a kút peremén. Kis kempingasztalkán a mappája, a még nem működő szökőkút medencéjének kövére kiterítgetve néhány rajza csalogatónak; portrék meg egy-két akvarell: pusztán vágtató, büszke lovak.

A művészt körülveszik a kíváncsiaskodók, a hátához nyomulnak, a válla fölött lesik, hogyan alakul a modell képmása. A kislányka kreol bőrű, hollóhajú, kilenc-tíz éves, sportos öltözékben. Ül engedelmesen, bár néha a mesterre pislant, ilyenkor az udvariasan, de parancsolóan int, hogy előre, tessék csak előre nézni!… A gyermek a rajzon kissé idősebb, kissé nőiesebb lesz, de azért felismerhető, különösen, hogy szem előtt van a valóságban is. A művész kezében olykor meg-megrezdül a csonka kréta, ujjával maszatol, satíroz is gyorsan, mintha bizonytalan lenne, de talán csak a megjegyzések és a figyelő tekintetek zavarják.

Fiatal, nem lehet több negyvennél. Nyúzott arcú, szegényes. Nem „szakadt” – ahogy manapság divat, hanem igenis, szegényes. De művészies. Fésült haj, kockás ingkabát, bordó szövetsál a nyakban. Csak a farmer és a rövid szárú csizma jelzi a mát.

Nem is emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen utcai rajzolóval. Elődei valamikor, estéli órákon be-betértek a vendéglőkbe, asztaltól asztalig jártak, olcsó pénzért kínálták tudásukat. Néha valaki kötélnek állt – na, hát csinálja! – mondta a kuncsaft borgőzösen, és arcélét mutatta. A rajznak szabott ára volt, nem úgy, mint a hasbeszélők, pohármuzsikálók és más mutatványosok produkcióinak. Ők csak tányérozhattak.

Vajon ez itt mennyit kér? Egy utolsó satírozó mozdulat, s máris évszám, aláírás kerül a lapra. – Please! Thank you!… – Apa, anya, rokonság veszi körül a rajzot. Nézegetik, mosolyognak, inkább elnézően, mint elismerően. A művész ezt észre is veszi, de nem sértődik meg, nincs olyan helyzetben, hogy megtehesse. A tömeg az angolok köré sereglik; összehasonlítják a valót és annak rajzi mását, ide-oda tekingetnek, fülelnek, szeretnének valamiféle esztétikai ítéletet hallani. De az angol úr nem kritizál; rendelt – fizet. Ötszázast ad. A művész mutatja, hogy sok. Az asszony százast kotor elő – így már rendben. Hátha sikerül: a rajzoló a kis modell nővérére mutat – őt is! Very beautiful! – De az angolok kedves biccentéssel távoznak. – Hogy egy rajz? – kérdi egy szakállas fiatalember. – Száz forint. És öt perc. Tetszik? Öt perc… – A szakállas eloldalog. De akad egy lány – a barátja ülteti le. – Őt tessék!… – A tömeg újra bámulhatja a produkciót. Száz forint? Ha jól emlékszem, valamikor tíz forint volt egy ilyen rajz. Hiába, emelkednek az árak. Csak a portrék ugyanolyanok: mindegyik egy kissé attraktív, egy kissé dilettáns, egy kissé sikeredett, egy kissé maszatos… Valaki átnéz a művész válla fölött: – Így én is tudok rajzolni!

Senki sem szól, a művész is hallgat. Talán ő sincs elragadtatva önmagától. De ha veszik a rajzokat?