Mi van egy divatbemutatón?

Először is sok érdekes öltözék és elegancia. Nem a közönség soraiban – persze ott is akad. Emitt egy felékszerezett hölgy, amott egy gentleman; ezek a bájos nők meg japánok. De a publikum általánosan olyan, mint egy színházban. Utcai ruha, konfekcióöltöny, pulóver és nadrág, pulóver és szoknya vagy farmer. Tehát semmi különös. Még csak eredetieskedő alakot sem látni. A környezet azonban előkelő: a Hotel Duna Intercontinental bálterme. Üvegkristály csillárok szórják a fényt. Az almazöld kabátos pincérek hűsítőket, kávét, parfét szolgálnak fel – a szálló cukrászdájához illő árakon. A magas dobogó körüli asztaloknál ülő vendégek között bizonyára sok a szakember: divattervezők, szabók, varrónők figyelik az új módit. De mások csak látni jöttek, gyönyörködni, szórakozni; férfiak és nők egyaránt szép ruhákat és szép manökeneket nézni.

A manökenek fiatalok, karcsúak és kedvesek; a pompás kreációkban, a boszorkányos gyorsasággal magukra öltött ruhákban pedig egészen káprázatosak. Hihetetlen, hogy odakinn kapkodva dobálják le és rángatják fel a holmikat, mindig tökéletesek, kecsesek és diszkréten kedélyesek. Dübög a zene; a pezsdítő ritmusra ezek a lányok olyan ütemesen lépdelnek, olyan rafináltan mozgatják minden porcikájukat, hogy az ember sokszor nem is a kosztümöket, hanem a táncosnői mutatványukat élvezi. Kitalálták, hogy egyik lábukat kissé mesterkélten a másik nyomába rakják, s ha eközben derekukat hátrafeszítik, akkor különösen érdekes járásra tesznek szert; így jönnek-mennek a reflektorfényben.

Ez most a tavaszi–nyári bemutató, de van őszi–téli is; vagyis a tervezők minduntalan új vonalakkal, színekkel, anyagokkal, ötletekkel állnak elő, a divatban nincs nyugovás, a tömeg mindig újat követel. De miért? Olyan gyorsan megunja, elhordja a régit? Valóban mindent kipróbál, mindent megemészt? Miért ilyen telhetetlen? Fél évszázaddal ezelőtti formák bukkannak fel, előtolakszik a múlt, és a publikum viharos tetszéssel fogadja. Kalapok a nőkön. A formás lábakon feszülő harisnyán megint ott az a pikáns csík. Meg a kosztümök, köpönyegek, cserlsztonszoknyák… A fantázia szabadon csapong, vagy kiszolgálja csupán a nosztalgiát? Az OKISZ Labor munkatársai meg a ruházati szövetkezetek, textilgyárak, konfekcióüzemek dolgozói pazarabbnál pazarabb ruhákkal lepik meg a bemutató közönségét. Ezek utazásra, nyaralásra, délelőttre, délutánra szánt holmik; azok strandruhák, csinos bikinik; van itt bűbájos, valóban meseszép gyermekruhácska; na és a drága kelmékből, habkönnyű selymekből varázsolt költemények: a báli, estélyi, színházi, alkalmi ruhák! Festői színek és formák! A kozmetizált, illatos, csudaszép csudanők fejedelmi pompákban…

Taps és taps. A szakemberek a tervezők munkáit méltányolják. És a többiek? Azok a mesebeli hangulatot. Nézik boldog, önfeledt mosollyal ezt az álomvilágot. A libbenő, forgó, aranyos lányokat. Mint színházban a színészek a színdarabot – úgy adják ők itt elő a szép fiatalságot és a gazdagságot. Ebben az előadásban a figurák ugyan egysíkúak, mert mind kellemesek, és konfliktus sincs sehol, ezért hát a történet andalító. A színház az élet tükre. És ez itt? A vágyak, az illúziók tükre. Bár valóságosak a manökenek, valóságosak a ruhák, valóságos az a sokféle munka, amivel szoknya, blúz, blézer, kalap, cipő létrejött. Nagyon is valóságos a gond, a fáradság, a meló; ám mégis mit látunk itt a premieren? Az öltözködésipar operettjét. Amíg nézzük, el is hisszük, hogy így lehet, így kell öltözködni. Eszünkbe sem jut, hogy erre sem pénzünk, sem időnk; de még arra sem gondolunk, hogy nálunk nincs is olyan társasági élet, de még hétköznapi élet sem, amelyik megkövetelné az efféle választékosságot.

Legyen mindig jól öltözött! – szólít fel egy ismert reklám.

Miközben a divatbemutató végén felvonul a színes tabló, még a hangulatos világításban és a zene zsibbasztó harsogásában – mielőtt kigyúlnának a józanító, sápadt fények – a jelmondathoz gyorsan hozzátesszük: és legyen mindig szép, csinos, fiatal, elegáns és természetesen – gazdag!

Egyszerű program ez, nem igaz?