Szentendrei séta

Évszázadról évszázadra, rétegről rétegre vajon hányféle nép keze nyomát őrzi e mai város? Minden, amit munkás cselekvés, szépre törő mozdulat teremtett, ott rejtezkedik a talajba temetve, vagy onnan már kitakarva-kiásva, s a napvilágon is évezredeken át vagy évezredek elteltével megmaradva, habár történelemtől, esőtől, fagytól veretve. Még a pusztító indulatok is alakítottak itt köveken, falakon, utak kígyóin, sírok kertjein s egyebeken, ugyan a régi vesztét siettetve, ám az új hamarabb jöttét is serkentve. Ahogy a Mithras isten kultusza a perzsáktól a rómaiakon át a kereszténységbe indázott – egy Szentendrén nemrég előkerült oltárkép kínálja a szimbólumot –, úgy jussoltak minden itthagyottból, úgy használták fel még az előttük élt népek síremlékeit is az újabbak és más hitűek, s ugyanúgy örökölték meg az itteni hazáért, családi tűzhelyért való küzdelmet is. Eraviszkuszok, rómaiak, hunok, germánok, honfoglaló magyarok, ide menekült szerbek, görögök, dalmátok, bosnyákok, de a hódító törökök is mennyi szokást, vallást, hitet, kultúrát tápláltak e tájba – itt van az mind, még az elsorvadtak is; bizony azok is úgy vesztek bele a humuszba, hogy erősítsék a tovább élőt vagy az újonnan születőt. Anyagi és szellemi bűvkörök tartották meg az ember helyét itt akkor is, amikor háborúk és más csapások romboltak s kergették el majd egy szálig a lakosságot. Ezek a fundamentumok mindig alkalmasnak bizonyultak, hogy rájuk építve az új jövendők kezdeteit, a népek itt megint és megint nekiveselkedjenek az életnek.

A környező szép hegyek és a folyó kisebbik ága: a Kis-Duna ölelésében Szentendre a történelem eleven tanúja. A látogatónak, aki mit sem vagy csak keveset tud a históriáról, s nem is sejti, hogy Kelet-Európa, a Balkán múltja hever előtte, elég végigjárni a hegyre fel, völgybe le kacskaringózó utcákat, megállni a tereken vagy a dombokon: a Szamár-hegyen, a Kálvárián, a Római tábor dombján vagy a szép Templom-dombon, s máris szinte sorról sorra olvassa ennek a tájnak, ennek a településnek a történetét. Az elnevezések: Rab Ráby tér, Gőzhajó utca, Tobakosok keresztje, Izbég vagy a templomok neve: Preobrazsenszka, Pozsarevacska, Belgrádszka – e soknemzetiségű város nacionáléját terítik elébe.

Szentendre persze nemcsak régiségtár, sőt korántsem az; eleven, lüktető hétköznapokat él. Ahogy az elmúlt századokban is a gyakorlatiasság – ma is a szükségszerűség ösztönzi környezete kialakításában az embert. Ám a szentendreiek mostanság már tudatosan vigyázni akarnak környezetükre. Talán nemcsak a múlt iránti puszta tisztelet táplálja ezt az igyekezetet, hanem az a felismerés is, hogy Szentendrét nem szabad odadobni annak a Minótaurosznak, amit urbanizációnak nevezünk. Maradjon ez csak kisváros, persze nem csökötten, a fejlődés útjáról félreállva.

Néhány éve finnországi filmesek kértek rá, hogy kalauzoljam őket a városban; celluloid szalagra vették Szentendrét. De nem a régi – elsősorban a mai élet érdekelte őket. A készítendő film egy volt azok sorában, amiket a világ kisvárosairól forgattak. Ezeknek a még felismerhető humánus karaktereit keresték mindenütt. A mostanában mindinkább kivesző közvetlenséget, környezeti békét, harmóniát lakóhely és ember, táj és közösség között. Szentendrét nemcsak szépnek, otthonosnak is találták.

Ezt az otthonosságot kell védeni, ezt a jelleget kell megőrizni.

A gigantizmus a huszadik században fékezhetetlennek látszik. A szükség parancsára terjeszkedik – ellenszegülésünk hát eredményes lehet-e? Nem ostobaság-e szembefordulni egy törvényszerű civilizációs folyamattal? Ám tekintsünk másfelé: éppen s megint csak a szükség most már megállítaná ezt a folyamatot. A monumentalitásba belefáradt ember a természet egyszerűségét és csendjét áhítja; otthonát, városát a maga képére formálná, gyalog járná az utcákat, ismerni akarja szomszédait, társalogna a boltban, szeretné áttekinteni környezetét.

Szentendre úgy szolgálhatja a kort, úgy illeszkedhet be a világ harmóniájába, ha megőrzi karakterét. Csak annyi alakítást, javítást kíván, amennyit egészsége megkövetel.