Falusi orvos

– Sört kérek! – szólt a pincérnőnek az orvos. – Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska.

A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyborékolását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába.

– Sört szoktam inni ilyenkor – magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyürködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagyja otthon. – Ilyenkor, estefelé – magyarázta – sört iszom, egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért. Nem sok, ugye?

A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal.

– Egyik nap a másik után – nézett rám –, az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik… Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek… Most néztem meg az előbb a fiamat. Mandulagyulladás… Szereti a sört?

Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a presszóba, csuromvizesen, kalapjukról csorgott az esőlé. Rumot kértek.

– Hohó! – kiáltott erős hangján a doktor –, hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot!

Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost.

– Ó, a fenébe! – szitkozódott tréfásan –, nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr!

– Figyellek – mondta az orvos –, figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megreperálni a májad… Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még legalább…

A két férfi valamit susmogott a pincérnővel, a lány kacagott.

– Ismerem őket – mondta a doktor. – A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket… Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka… Befejeztem az egyetemet, körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés.

– Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt… Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak, azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen, amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. Mégis meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?… Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként.

– A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok.” „Jézusom, miket beszélsz” – ijedezett ilyenkor. „Lemondok, mást nem tehetek… Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom.” Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat… Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt.

– Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen remek sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ.” lettem, de istenigazából ám! Nehogy azt higgye, hogy mindez a „szent misszió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de hát, igaz ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mély vízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle… Na, igyunk, Mártuska, hozzon még két üveg sört.

– Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg… – Nevetett, jót húzott a sörből. – Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd – azt mondja –, nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” – Aztán végre egy napot adott. Egyet.

– Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja, milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az ujját.

– Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt, hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton…

– Hivatás. Na igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higgye el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk…

– Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, de hát azért van. Gondoltuk, majd eljárogatunk Pestre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e. Nehéz dolog. Ők is dugig vannak munkával. Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek… jó, jó, néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami.

– Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség meg romantika… Csak éppen… mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész.

– Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire majd szívesen gondol vissza öregkorában. – Mosolygott, fogta a poharát. – Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a tsz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint bírságra ítéltek, amiért – ugyancsak jogtalanul – használtam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa…

– Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt frizsider, abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet… Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámítással készülök az éjszakai pihenésre… – Rám tekintett, széttárta a kezét. – Szeretem ezeket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hiszem.