Mi hiányzik?

Azt hiszem, nagyon jó dolog, ha az embernek vannak szokásai, már úgy értem, olyan hóbortféléi, hogy hány órakor fekszik le este, mikor issza meg a kávéját, milyen cigarettához ragaszkodik, hol, kinél varratja az öltönyeit, melyik borbélyhoz jár, mivel üti agyon a szabad idejét – ha egyáltalán ismeri ezt a fogalmat, hogy szabad idő –; kedvel valamiféle italt, teszem azt, rendeléskor azonnal tudja, hogy Ballantinest, lengyel vodkát vagy szilvapálinkát kérjen a pincértől, aszerint hogy melyiket szokta meg az idők folyamán. Azt hiszem, ez irigylésreméltó. Igazán sajnálom, hogy nem alakultak ki a szokásaim. Egy ideig ugyan szerettem a literes, palackozott burgundit, két-három éven át csakis azt ittam, főleg orvosi tanácsra, hogy jobb legyen az étvágyam. De aztán egy szép napon nem vásároltam többé, s nem is hiányzott. (Nem biztos, hogy azért, mert közben romlott a minősége. S talán azért se, merthogy üzletről üzletre kellett járnom, míg végre találtam egy üveggel.) Olykor kikötöttem egy-egy cigarettafajtánál is, de csak rövid ideig, nem nőtt meg a jelentősége, hogy éppen mit szívok, így aztán a trafikokban meglehetősen sután válogatok, olyannyira, hogy azt gondolhatnák, most készülök rászokni a dohányzásra. – Az milyen? – kérdem, mint egy diák, aki az otthonról csent pénzen az első füstölnivalóját veszi. – Hát az? Talán azt, igen, igen… – Kiderül, hogy méregdrága, de már nincs merszem tovább válogatni.

 

*

 

Borbélyom sincs, szabóm sincs. Utoljára kölyökkoromban jártam rendszeresen nyiratkozni, apám borbélyához, Lauer úrhoz, ha jól emlékszem, kéthetente, ami elég nagy gyötrelmet okozott. A hosszú várakozás a bőrpamlagon, majd a fülem körüli ollócsettintgetés soha nem vált élvezetemmé. Tudom, mások kellemes szórakozásnak tekintik az ernyedt üldögélést a borbélyszékben, barátaim eldiskurálnak a labdarúgás újabb kudarcairól a figarójukkal. Irigylem őket. Később, már a magam uraként csak kényszerből ugrottam be egy-egy sebtiben talált borbélyműhelybe, vállalva a futóvendégnek kijáró hátrányokat: a kelletlen kiszolgálást, a sopánkodó kritizálást. – Jaj, jaj, de elhanyagolt ez a frizura, kérem!… – Ugyancsak apám adott át a szabójának, ki varrt is nekem vagy három öltönyt, s mondhatom, elég jó szabásúakat, tehát semmi okom nem volt rá, hogy később aztán ne keressem fel, hanem inkább konfekcióárut vegyek, vagy ötletszerűen valamelyik szövetkezetben varrassak magamnak.

Ismerőseim úgy emlegetik szabóikat, cipészeiket, mint nélkülözhetetlen társakat. Ők mint udvari szállítók tudják, milyen minőséggel kell szolgálni a megrendelőt, s ezek a megrendelők úgy érzik magukat, mintha valóban udvari szállítókkal bírnának. Barátaim időnként megadják a mestereik címét; volt rá eset, hogy egyiket-másikat felkerestem, dolgoztattam is velük, de mindig csak egyetlen alkalommal. Valahogy nem melegedtünk össze. Talán bennem volt a hiba, talán bennük. Valami miatt nem lett szokásommá, hogy felkeressem őket.

 

*

 

Aztán itt van a másik bajom is: nincs hobbim. Ha azt kérdezik, mi a hobbim – manapság a riporterek ezt meg szokták kérdezni –, zavartan vonogatom a vállam, s közben becsületesen töröm a fejem: vajon mi is? Irigylem azokat, akik e kérdésre gondolkodás nélkül rá tudják vágni, hogy kedves időtöltésük az utazás, a faesztergálás, a sakkozás, az evezés, a horgászás, a repülőmodellezés és az isten tudja még micsoda. Kínomban olykor már ki-kitaláltam valami szerény hazugságot, olyat például, mint az autóvezetés, a kertészkedés… De ezek egyáltalán nem hobbik. Az autó azért van, hogy ne kelljen az autóbuszok és a HÉV-ek menetrendjétől függővé tenni rendszertelen pesti szaladgálásaimat; hogy Szentendréről gyorsan bejussak a városba, s onnan még gyorsabban haza; hogy a fűtőolajat minden héten a kis Trabant kombin hazaszállítsam; hogy rengeteg pénzt költsek az öreg jószág javíttatására. A kertészkedés pedig a kert iránti kötelességem: permetezni a gyümölcsöt, lenyírni a vad iramban növő füvet, felásni a fák alját, gondoskodni a műtrágyáról és így tovább. Munka. Nem akarok a szorgos ember képében tetszelegni, de tény, hogy mindennemű tevékenységem munkaszerű.

A munkám határozza meg, mikor kelek, mikor fekszem. Kávét akkor iszom, ha a cigarettával való bíbelődés már nem elegendő ok a munka megszakítására. Egyetlen vendéglőben vagy presszóban sem vagyok törzsvendég. Vásárlásainkat kuszán és alkalomszerűen végezzük; a hét minden napja – a vasárnap is – egyformán esik a latba, nincsenek különleges napok és órák. A rádiót sokszor napokig nem kapcsolom be. Tévénk nincs, tehát az esti műsor sem kötelező.

Megszoktam – lám, hát mégis lenne szokásom?! –, hogy az üzletekben az eladókkal csak a legszükségesebb dialógusok közepett bonyolítsam le a dolgomat. Ez ugyan sokszor nem dialóg, csak monológ: én beszélek, az elárusító konokul hallgat, legfeljebb meg-megrázza a fejét; más esetben párhuzamos monológ: mondom a magamét és ő is mondja – a kollégájának vagy kolléganőjének, függetlenül mindattól, amit a hely és az idő megkívánna.

Alkalmazkodom az üzletek már nem éppen újkeletű szelleméhez: csak semmi felesleges gesztus, elpocsékolt szó. – Tessék kérni, mit? hogyan? nincs, van, lesz, kérem, ne tartson fel minket, megmondtam, nem? nahát! stb. A legtöbb kereskedelmi dolgozó elsajátított valami bravúros módszert, amivel bűntudatra készteti a vevőt, éreztetvén vele, hogy micsoda zavaró és kellemetlenkedő alak, micsoda suta tébláboló, vagy éppen erőszakos, midőn azt kívánja, hogy készséggel szóba álljanak vele. Készséggel! Mintha bizony kedve lenne a boltosnak ilyesmihez! Mintha más dolga se lenne! Ugyan!

 

*

 

Amelyik üzletben már nem ilyen a hangulat, ott csodát sejt az ember. Van néhány ilyen üzlet. Például Szentendrén. Például a hentesüzlet a Fő térbe torkolló utca végén, a Ferenczy-múzeum közelében.

Amikor először jártunk ott, szombat volt, s a vasárnapi húsadagot akartuk beszerezni. Álldogáltunk a pultnál, nézelődtünk, mit is vegyünk. Lám, milyen jó, ha kialakulnak a szokások, s az ember tudja, hogy például rántott húsnak valót akar, mert az a szokásos vasárnapi ebéd. De mondtam már, hogy nálunk egyre mennek a napok. Mi a csudát vegyünk? – Mit főzzek? – kérdezte a feleségem. – Mit szeretnél? – Nekem mindegy. – De mégis… – Vadast? Pincepörköltöt? Gombás szeletet? – Mondom, mindegy… – S közben félve tekintettem a pult mögé, hogy mikor dörrennek ránk figyelmeztetően, megelégelvén ácsorgásunkat.

Ekkor történt a csoda. A három hentes közül az egyik – egy idősebb dolgozik ott, egy középkorú meg egy fiatal –, a középkorú barátságosan megszólalt: – Jó kis leveshúst ajánlanék, hozzá marhacsontot, és van friss sertéscomb, lehet belőle pörkölt, egybesült…

Megvettük, amit ajánlott. Ő szabta meg, mennyi legyen, miután megtudta, hányan vagyunk otthon. – És ha vendégek érkeznek? Holnap szép idő lesz, váratlanul betoppanhatnak a vendégek… Tegyünk rá még ebből a sovány combból… Ez pedig a levesnek…

– Jaj, a faggyús részt ne! – mondta a feleségem, amikor látta, milyen darabot vág le a hentes a marhahúsból.

– Ó, csak egy kicsit – szólt ő mosolyogva. – Hát ne legyen semmi színe a levesnek? Kell egy kis szín, legfeljebb majd le tetszik merni a tetejéről…

Amikor fizettünk, s mentünk, utánunk szólt: – Ecetes tormát a leveshúshoz! Ne tessék elfelejteni!…

Ez történt. Pedig azelőtt soha nem jártunk a boltban, nem ismertük ezt a hentest. Hazafelé szünet nélkül emlegettük előzékenységét; a bolt nem volt üres, láthattuk, másokkal is ugyanígy bánt.

Legközelebb már egyenesen hozzá mentünk. A másodszori vásárlásnál immár szokássá vált, hogy megbeszéljük vele, mit vegyünk. Meghallgattuk a tanácsát. Étrendet is javallt. A későbbiek során jókora velős csontokkal, vesepecsenyével, december körül kocsonyánakvalóval, szilveszterkor sertéscsülökkel és káposztába való dagadóval tértünk haza tőle.

– Tessék sütni egy kis oldalast, a zsírját külön önteni bögrébe, jó lesz a teához reggelente. Nem sok fokhagyma, csak éppen bekenni cseppet a tetejét… – tanácsolta a feleségemnek.

Ha én nem mentem, érdeklődött, hogy vagyok, mit csinálok? – Dolgozik – mondta a feleségem. – Igen? És mit? – A feleségem megmondta. – Hát csak tessék vinni neki ebből a felsálból, örülni fog neki…

Való igaz, hogy örültem neki, bár nem is annyira a húsnak, hiszen nem vagyok valami híres nagyevő. Inkább annak, hogy van egy üzlet, ahová otthonosan járhatunk. Egy törzshely. Egy biztos pont, ahol mindig vár ránk egy kis hangulat.

Üzleti fogás? Miért lenne az? Nem szorul ránk a hentes, a bolt nélkülünk is forgalmas. Hiszen másutt éppen ez a baj: az eladók nem törődnek vele, hogy a vevő holnap is bejön-e. Ha nem jön, nem jön. Alászolgája! De itt más a helyzet. Itt számon tartanak minket. Pusztán azért, mert kedvvel végzik a munkájukat? Nem tudom, hogy kedvvel végzik-e. Meglehet: igen. Mindenesetre nem röstellenek némi fölösleges figyelmet pazarolni ránk.

– Á, milyen szép időnk van ma! – Bizony… Hogy vannak? – Köszönöm. És maguk?… – Kell az ilyesmi. Sokszor már ennyi is elég az embernek.

Szokás. Ez már egy kis szokás. Beszélgetünk, üzenünk egymásnak. – Velős csontot küldött – szedi elő a csomagot a feleségem a szatyorból. – Nézd. Szindbád is megirigyelhetné…

Áhá! Nosztalgia! Krúdys hangulatok. Szép, szép, de nem járt el az ilyesmi fölött az idő?

 

*

 

Mégis: megyünk a kis utcán az üzletbe. Úgy teszünk, mintha ráérnénk a kedélyes csevegésre, mintha a családiasság még nem ment volna ki a divatból.

Hobbi. Lám, ez már hobbi. Kisváros, hangulat. Nosztalgia a nagy kapkodás kurta pihenőiben.

De a hentesüzletben valóban előzékeny a kiszolgálás.