Költői tárgy

Vörösmarty írja az Elméleti töredékek-ben:

„…Azonban van egy tárgy, mely általában nem költői, s ilyen természetesen drámai sem lehet, például: Zách Felicián leánya, Klára, ki egy királyné által testvére kezére játszatván, a legzordonabbul fosztatik meg lánykoszorújától, utóbb atyja bűnéért – sőt, nem is bűnéért, mert bűn-e leánya meggyaláztatásáért bosszút állani? – emlői kimetszetvén, lófarkon hurczoltatik. Ki lesz az iszonyú, ki ezen vad esetet, melyet az emberiség emlékezetéből is ki kellene törölni, még a költészet által is kitüntetni alkalmasnak vélje? Hol lesz a költői igazság, mely a fellázadt érzelmeket ily vadságok felett megnyugtatni bírja?”

Manapság szerte a világon efféle borzalmak történnek, s az írók – az iszonyúk – nem tehetnek mást, mint erről írnak. Immáron hosszú évtizedek óta. És az újság, a rádió, a tévé – az iszonyú – sem tehet mást, mint naponta hírül adja azokat az eseményeket, melyeket az emberiség emlékezetéből is ki kellene törölni.

S a fellázadt érzelem? Hm. Van-e fellázadt érzelem?

Apró, személyes sérelmeink, hogy becsaptak a boltban, hogy az iparos nem készítette el határidőre a megígért munkát, hogy az orrunk előtt ment el az utolsó autóbusz, s ezért taxira kell kiadni a pénzt, hogy valamit nem lehet kapni az üzletekben, sokkal jobban felizgatnak minket, mint a képernyőn látott felkoncoltak hullái, a tüntetők gumibottal szétvert tömegei, a bombatámadások roncs testű áldozatai, százezrek vértanúhalála, a népek közötti erőszakok, igazságtalanságok.

– Jaj, ne írjanak már annyit a háborúról! – mondja az egyik könyvesbolt vezetője. Kezemben a második világháborút idéző dokumentumkönyv, meg akarom vásárolni, nem engedi. – Nem adom – mondja. – De miért, hiszen érdekel. – Nem, nem adom, mert akkor megint a háborúról fog írni. – Igazán, alig írtam a háborúról… – Mindegy. Írjon valami másról. A szerelemről. Írjon szép szerelmi történetet…

Nevetünk. Pedig komolyan mondja.

– Az jobban fogy…

Hát persze. Elég a borzalmakból. De nem csak erről van szó. Amíg a házunk táját elkerüli a vész, minek beszélni róla?

– Annyi bajról hall az ember! – mondja valaki más. – A színházban végre szórakozni szeretnénk.

Mintha egy nagybeteg hozzátartozója azt mondaná: – Jaj, hát már sohasem gyógyul meg?! – Hogy ne kelljen törődnie a szenvedővel.

Könnyen és szépen szeretnénk élni végre, de nem tehetjük, amíg ember embernek farkasa.

Tudom, Vörösmarty arra gondolt, hogy iszonyatot iszonyattal ábrázolni aligha célravezető. Talán így is van. Hiszen a dokumentumok százai kerülnek a szemünk elé naponta; ülünk a tévé előtt, látjuk a politikai katasztrófákat; írott riportnál hatásosabb-hitelesebb a mozgókép, a helyszíni felvétel: élő, egészséges emberek jönnek felénk, lövés dörren – holtan buknak el. Valódi lövés, valódi halál. Mégis legfeljebb csak annyit mondunk, hiszen majd minden este ezt látjuk: – Na! Már megint!… – Aztán elfészkelődünk a meleg fotel mélyén, és a műsort böngésszük, hogy mi lesz a híradó után. Show-műsor? Valami jó film? Lehetőleg régi film legyen, érzelgős vagy vidám.

Csak ha személyesen érint valami baj, akkor szisszenünk fel. Mint legutóbb az olimpiai játékok idején. De miért? Az izraeli–arab konfliktus már régóta tart. És hosszan és végeérhetetlenül tart még számos konfliktus. Terrorcselekmény is akad szép számmal, sokkal több halottal is, mint amennyit ez a méltán felháborító esemény követelt. Miért most szisszentünk fel ennyire? Mert az olimpia személyes ügyünk is volt, mert a helyszínnel már sok napon át, a napok csaknem minden órájában ismerkedtünk a távközlő eszközök révén, mondhatnám, végül is otthon voltunk a stadionban és környékén; ott voltak honfitársaink is, körletük közelében zajlott le a támadás. Egyszeriben a környezetünkbe hatolt mindaz, ami eddig csak a távoli vidékek népeinek okozott érezhető fájdalmat és félelmet.

A fülünk mellett süvítettek el a golyók.

Így más?

Úgy tetszik, így más. Személyes élmény nélkül nem rendülünk meg igazán.

A művészet ilyen személyes élménnyé akarja tenni a valós veszedelmeket. A világban le-fel keringő, fülünk mellett elsivító veszedelmeket. És a bennünk lappangókat is.

Bizony, e tárgyak aligha költőiek. De beszélni kell egyikről is, másikról is.

Nem Vörösmarty szavait akartam letakarni e néhány jegyzetlappal. Nem is tehetném. Ezek csak sebtiben felötlött gondolatok, sorai olvastán.