Egyezség

Kutyámat nappal láncon tartom. Kegyetlen dolog ez, de több ok kényszerít rá. Legelébb is az, hogy termetes, támadó kedvű eb. Kuvasz. Igazi házőrző; minden jövevénynek nekimenne. A másik ok, hogy szeret csatangolni. Réseket talál a kerítés tövében, kiszökik, elkalézol. Közel lakunk az országúthoz, autó, motoros elütheti; balesetet okozhat, amint szertelenül átvág a Duna felőli oldalra. Mert igen kedveli a partot, a folyó menti csalitot.

– Megvadul ez a kutya a láncon – mondják az ismerősök.

Nem vadul meg. Este eleresztem. Későn, tíz óra felé, amikor már elül a forgalom, emberek se járnak odakinn. Kujtoroghat, ha úgy akarja, vagy birtokolhatja a kertet hajnalig.

Naphosszat békén tűri a rabságot. Hever, szunyókál: tipródik, nyújtózik; összegömbölyödik vagy lábát égnek vetve lustálkodik. Ha jármű vagy ember közeledik, felüti fejét, morog, és kötelességtudó ugatásba csap. Jelzi, hogy valaki megállt a kapunál. Ily módon helyettesíti a csengőt. Amíg bekísérjük a jövevényt, vadul vicsorog és tépi a láncát, dühös, hogy nem támadhat, nem végezheti rendesen a munkáját: a ház védelmét. De végül ránk bízza a dolgot. Ha a vendéget a lakásba beengedtük, akkor már a felelősséget is átvállaltuk – azt hiszem, így gondolhatja, mert elcsendesül. Nem ugat akkor sem, amikor a vendég távozik. A házból kifelé menők nem érdeklik.

Este pontosan tudja, hogy elérkezett szabadulása órája. Olykor, ha nem oldom el időben, követelődzve vinnyog, erőszakos hangon ugat.

– Jól van, na! – mondom neki –, itt vagyok már, maradj veszteg!

Türelmetlenül ugrál, hempereg, farkával a földet csapdossa-söpri, nekifeszül, rángatja a láncot, csaknem megfojtja magát az örvvel, annyira futna már. Egy szót sem szólhatok, igazsága van. Csak csillapítom, hogy ki tudjam oldani a zárókapcsot. Fogom az örvét; ágaskodik; elengedem. Vad vágtába kezd, szélsebesen körbefutja a kertet, felszalad a lépcsőn az ajtóig, szaglássza, idegenek kik jártak itt aznap. S fut tovább a titkos résig, s már kinn szimatol a telkeken.

Később visszatér, leül az ajtó elé; az az őrhelye. De hajnalig még tesz néhány kirándulást; hogy hol mindenütt megfordul, arról az összelopkodott s a füvön szerteszét heverő tépett rongyok, lábtörlők, szemétből kiráncigált cipők, konzervdobozok adnak némi képet. A korai órákban munkába induló szomszédokat elkíséri a buszmegállóig. Ismerősei vannak a monostori kompnál meg a csárda előtti parkolóban.

Reggel füttyentek neki. Előcammog valahonnan farkcsóválva, de nem sietősen, mert tudja, mi következik. A lánc következik.

– Helyedre! – mondom.

Megáll, lehasal a földre, pislog. Igen kussol.

– Helyedre, na!

Les, igaz-e. S minthogy nem tágítok, feltápászkodik, csigalassúsággal a lánchoz oldalog. Lehajtott fővel várja, hogy megkössem.

Nem ellenkezik, elismeri, most nekem van igazságom.

Csakhogy mintha sóhajtana is cseppet. Pillantása szomorú. Jobbra-balra forgolódik, alkalmas helyet keres, kedvetlenül ledől a földre. Fejét a mancsára ejti; feltekint.

– Na – mondom –, jól van. Jó kutya vagy!

A dicséret hidegen hagyja. Látom a szemén. Egyet-kettőt legyint a farkával. Lomha farkcsóválás, amolyan kötelező udvariasság. Tudja, a dicséretet csak azért kapja, mert hajlandó volt elfogadni az egyezséget nappal láncon, este szabadon. Lázadásnak nincs helye és értelme, azzal semmire se jutna, okosabb, ha beletörődik a sorsába.

Egy kis lánc, egy kis szabadság. Jól van. Megegyeztünk.

Ezt látom a tekintetében.

Mielőtt elszunyókálna, talán még az is megfordul a fejében, hogy végeredményben jól tartjuk. Enni adunk neki tisztességgel. Nem verjük, nem szidalmazzuk. Csak hát alkalmazkodnia kell. Nappal ez a módi, éjjel amaz. Jól van így – véli, és lustán álomba merül.