Svéd konyha

Egyezség

Kutyámat nappal láncon tartom. Kegyetlen dolog ez, de több ok kényszerít rá. Legelébb is az, hogy termetes, támadó kedvű eb. Kuvasz. Igazi házőrző; minden jövevénynek nekimenne. A másik ok, hogy szeret csatangolni. Réseket talál a kerítés tövében, kiszökik, elkalézol. Közel lakunk az országúthoz, autó, motoros elütheti; balesetet okozhat, amint szertelenül átvág a Duna felőli oldalra. Mert igen kedveli a partot, a folyó menti csalitot.

– Megvadul ez a kutya a láncon – mondják az ismerősök.

Nem vadul meg. Este eleresztem. Későn, tíz óra felé, amikor már elül a forgalom, emberek se járnak odakinn. Kujtoroghat, ha úgy akarja, vagy birtokolhatja a kertet hajnalig.

Naphosszat békén tűri a rabságot. Hever, szunyókál: tipródik, nyújtózik; összegömbölyödik vagy lábát égnek vetve lustálkodik. Ha jármű vagy ember közeledik, felüti fejét, morog, és kötelességtudó ugatásba csap. Jelzi, hogy valaki megállt a kapunál. Ily módon helyettesíti a csengőt. Amíg bekísérjük a jövevényt, vadul vicsorog és tépi a láncát, dühös, hogy nem támadhat, nem végezheti rendesen a munkáját: a ház védelmét. De végül ránk bízza a dolgot. Ha a vendéget a lakásba beengedtük, akkor már a felelősséget is átvállaltuk – azt hiszem, így gondolhatja, mert elcsendesül. Nem ugat akkor sem, amikor a vendég távozik. A házból kifelé menők nem érdeklik.

Este pontosan tudja, hogy elérkezett szabadulása órája. Olykor, ha nem oldom el időben, követelődzve vinnyog, erőszakos hangon ugat.

– Jól van, na! – mondom neki –, itt vagyok már, maradj veszteg!

Türelmetlenül ugrál, hempereg, farkával a földet csapdossa-söpri, nekifeszül, rángatja a láncot, csaknem megfojtja magát az örvvel, annyira futna már. Egy szót sem szólhatok, igazsága van. Csak csillapítom, hogy ki tudjam oldani a zárókapcsot. Fogom az örvét; ágaskodik; elengedem. Vad vágtába kezd, szélsebesen körbefutja a kertet, felszalad a lépcsőn az ajtóig, szaglássza, idegenek kik jártak itt aznap. S fut tovább a titkos résig, s már kinn szimatol a telkeken.

Később visszatér, leül az ajtó elé; az az őrhelye. De hajnalig még tesz néhány kirándulást; hogy hol mindenütt megfordul, arról az összelopkodott s a füvön szerteszét heverő tépett rongyok, lábtörlők, szemétből kiráncigált cipők, konzervdobozok adnak némi képet. A korai órákban munkába induló szomszédokat elkíséri a buszmegállóig. Ismerősei vannak a monostori kompnál meg a csárda előtti parkolóban.

Reggel füttyentek neki. Előcammog valahonnan farkcsóválva, de nem sietősen, mert tudja, mi következik. A lánc következik.

– Helyedre! – mondom.

Megáll, lehasal a földre, pislog. Igen kussol.

– Helyedre, na!

Les, igaz-e. S minthogy nem tágítok, feltápászkodik, csigalassúsággal a lánchoz oldalog. Lehajtott fővel várja, hogy megkössem.

Nem ellenkezik, elismeri, most nekem van igazságom.

Csakhogy mintha sóhajtana is cseppet. Pillantása szomorú. Jobbra-balra forgolódik, alkalmas helyet keres, kedvetlenül ledől a földre. Fejét a mancsára ejti; feltekint.

– Na – mondom –, jól van. Jó kutya vagy!

A dicséret hidegen hagyja. Látom a szemén. Egyet-kettőt legyint a farkával. Lomha farkcsóválás, amolyan kötelező udvariasság. Tudja, a dicséretet csak azért kapja, mert hajlandó volt elfogadni az egyezséget nappal láncon, este szabadon. Lázadásnak nincs helye és értelme, azzal semmire se jutna, okosabb, ha beletörődik a sorsába.

Egy kis lánc, egy kis szabadság. Jól van. Megegyeztünk.

Ezt látom a tekintetében.

Mielőtt elszunyókálna, talán még az is megfordul a fejében, hogy végeredményben jól tartjuk. Enni adunk neki tisztességgel. Nem verjük, nem szidalmazzuk. Csak hát alkalmazkodnia kell. Nappal ez a módi, éjjel amaz. Jól van így – véli, és lustán álomba merül.

Költői tárgy

Vörösmarty írja az Elméleti töredékek-ben:

„…Azonban van egy tárgy, mely általában nem költői, s ilyen természetesen drámai sem lehet, például: Zách Felicián leánya, Klára, ki egy királyné által testvére kezére játszatván, a legzordonabbul fosztatik meg lánykoszorújától, utóbb atyja bűnéért – sőt, nem is bűnéért, mert bűn-e leánya meggyaláztatásáért bosszút állani? – emlői kimetszetvén, lófarkon hurczoltatik. Ki lesz az iszonyú, ki ezen vad esetet, melyet az emberiség emlékezetéből is ki kellene törölni, még a költészet által is kitüntetni alkalmasnak vélje? Hol lesz a költői igazság, mely a fellázadt érzelmeket ily vadságok felett megnyugtatni bírja?”

Manapság szerte a világon efféle borzalmak történnek, s az írók – az iszonyúk – nem tehetnek mást, mint erről írnak. Immáron hosszú évtizedek óta. És az újság, a rádió, a tévé – az iszonyú – sem tehet mást, mint naponta hírül adja azokat az eseményeket, melyeket az emberiség emlékezetéből is ki kellene törölni.

S a fellázadt érzelem? Hm. Van-e fellázadt érzelem?

Apró, személyes sérelmeink, hogy becsaptak a boltban, hogy az iparos nem készítette el határidőre a megígért munkát, hogy az orrunk előtt ment el az utolsó autóbusz, s ezért taxira kell kiadni a pénzt, hogy valamit nem lehet kapni az üzletekben, sokkal jobban felizgatnak minket, mint a képernyőn látott felkoncoltak hullái, a tüntetők gumibottal szétvert tömegei, a bombatámadások roncs testű áldozatai, százezrek vértanúhalála, a népek közötti erőszakok, igazságtalanságok.

– Jaj, ne írjanak már annyit a háborúról! – mondja az egyik könyvesbolt vezetője. Kezemben a második világháborút idéző dokumentumkönyv, meg akarom vásárolni, nem engedi. – Nem adom – mondja. – De miért, hiszen érdekel. – Nem, nem adom, mert akkor megint a háborúról fog írni. – Igazán, alig írtam a háborúról… – Mindegy. Írjon valami másról. A szerelemről. Írjon szép szerelmi történetet…

Nevetünk. Pedig komolyan mondja.

– Az jobban fogy…

Hát persze. Elég a borzalmakból. De nem csak erről van szó. Amíg a házunk táját elkerüli a vész, minek beszélni róla?

– Annyi bajról hall az ember! – mondja valaki más. – A színházban végre szórakozni szeretnénk.

Mintha egy nagybeteg hozzátartozója azt mondaná: – Jaj, hát már sohasem gyógyul meg?! – Hogy ne kelljen törődnie a szenvedővel.

Könnyen és szépen szeretnénk élni végre, de nem tehetjük, amíg ember embernek farkasa.

Tudom, Vörösmarty arra gondolt, hogy iszonyatot iszonyattal ábrázolni aligha célravezető. Talán így is van. Hiszen a dokumentumok százai kerülnek a szemünk elé naponta; ülünk a tévé előtt, látjuk a politikai katasztrófákat; írott riportnál hatásosabb-hitelesebb a mozgókép, a helyszíni felvétel: élő, egészséges emberek jönnek felénk, lövés dörren – holtan buknak el. Valódi lövés, valódi halál. Mégis legfeljebb csak annyit mondunk, hiszen majd minden este ezt látjuk: – Na! Már megint!… – Aztán elfészkelődünk a meleg fotel mélyén, és a műsort böngésszük, hogy mi lesz a híradó után. Show-műsor? Valami jó film? Lehetőleg régi film legyen, érzelgős vagy vidám.

Csak ha személyesen érint valami baj, akkor szisszenünk fel. Mint legutóbb az olimpiai játékok idején. De miért? Az izraeli–arab konfliktus már régóta tart. És hosszan és végeérhetetlenül tart még számos konfliktus. Terrorcselekmény is akad szép számmal, sokkal több halottal is, mint amennyit ez a méltán felháborító esemény követelt. Miért most szisszentünk fel ennyire? Mert az olimpia személyes ügyünk is volt, mert a helyszínnel már sok napon át, a napok csaknem minden órájában ismerkedtünk a távközlő eszközök révén, mondhatnám, végül is otthon voltunk a stadionban és környékén; ott voltak honfitársaink is, körletük közelében zajlott le a támadás. Egyszeriben a környezetünkbe hatolt mindaz, ami eddig csak a távoli vidékek népeinek okozott érezhető fájdalmat és félelmet.

A fülünk mellett süvítettek el a golyók.

Így más?

Úgy tetszik, így más. Személyes élmény nélkül nem rendülünk meg igazán.

A művészet ilyen személyes élménnyé akarja tenni a valós veszedelmeket. A világban le-fel keringő, fülünk mellett elsivító veszedelmeket. És a bennünk lappangókat is.

Bizony, e tárgyak aligha költőiek. De beszélni kell egyikről is, másikról is.

Nem Vörösmarty szavait akartam letakarni e néhány jegyzetlappal. Nem is tehetném. Ezek csak sebtiben felötlött gondolatok, sorai olvastán.

Mi hiányzik?

Azt hiszem, nagyon jó dolog, ha az embernek vannak szokásai, már úgy értem, olyan hóbortféléi, hogy hány órakor fekszik le este, mikor issza meg a kávéját, milyen cigarettához ragaszkodik, hol, kinél varratja az öltönyeit, melyik borbélyhoz jár, mivel üti agyon a szabad idejét – ha egyáltalán ismeri ezt a fogalmat, hogy szabad idő –; kedvel valamiféle italt, teszem azt, rendeléskor azonnal tudja, hogy Ballantinest, lengyel vodkát vagy szilvapálinkát kérjen a pincértől, aszerint hogy melyiket szokta meg az idők folyamán. Azt hiszem, ez irigylésreméltó. Igazán sajnálom, hogy nem alakultak ki a szokásaim. Egy ideig ugyan szerettem a literes, palackozott burgundit, két-három éven át csakis azt ittam, főleg orvosi tanácsra, hogy jobb legyen az étvágyam. De aztán egy szép napon nem vásároltam többé, s nem is hiányzott. (Nem biztos, hogy azért, mert közben romlott a minősége. S talán azért se, merthogy üzletről üzletre kellett járnom, míg végre találtam egy üveggel.) Olykor kikötöttem egy-egy cigarettafajtánál is, de csak rövid ideig, nem nőtt meg a jelentősége, hogy éppen mit szívok, így aztán a trafikokban meglehetősen sután válogatok, olyannyira, hogy azt gondolhatnák, most készülök rászokni a dohányzásra. – Az milyen? – kérdem, mint egy diák, aki az otthonról csent pénzen az első füstölnivalóját veszi. – Hát az? Talán azt, igen, igen… – Kiderül, hogy méregdrága, de már nincs merszem tovább válogatni.

*

Borbélyom sincs, szabóm sincs. Utoljára kölyökkoromban jártam rendszeresen nyiratkozni, apám borbélyához, Lauer úrhoz, ha jól emlékszem, kéthetente, ami elég nagy gyötrelmet okozott. A hosszú várakozás a bőrpamlagon, majd a fülem körüli ollócsettintgetés soha nem vált élvezetemmé. Tudom, mások kellemes szórakozásnak tekintik az ernyedt üldögélést a borbélyszékben, barátaim eldiskurálnak a labdarúgás újabb kudarcairól a figarójukkal. Irigylem őket. Később, már a magam uraként csak kényszerből ugrottam be egy-egy sebtiben talált borbélyműhelybe, vállalva a futóvendégnek kijáró hátrányokat: a kelletlen kiszolgálást, a sopánkodó kritizálást. – Jaj, jaj, de elhanyagolt ez a frizura, kérem!… – Ugyancsak apám adott át a szabójának, ki varrt is nekem vagy három öltönyt, s mondhatom, elég jó szabásúakat, tehát semmi okom nem volt rá, hogy később aztán ne keressem fel, hanem inkább konfekcióárut vegyek, vagy ötletszerűen valamelyik szövetkezetben varrassak magamnak.

Ismerőseim úgy emlegetik szabóikat, cipészeiket, mint nélkülözhetetlen társakat. Ők mint udvari szállítók tudják, milyen minőséggel kell szolgálni a megrendelőt, s ezek a megrendelők úgy érzik magukat, mintha valóban udvari szállítókkal bírnának. Barátaim időnként megadják a mestereik címét; volt rá eset, hogy egyiket-másikat felkerestem, dolgoztattam is velük, de mindig csak egyetlen alkalommal. Valahogy nem melegedtünk össze. Talán bennem volt a hiba, talán bennük. Valami miatt nem lett szokásommá, hogy felkeressem őket.

*

Aztán itt van a másik bajom is: nincs hobbim. Ha azt kérdezik, mi a hobbim – manapság a riporterek ezt meg szokták kérdezni –, zavartan vonogatom a vállam, s közben becsületesen töröm a fejem: vajon mi is? Irigylem azokat, akik e kérdésre gondolkodás nélkül rá tudják vágni, hogy kedves időtöltésük az utazás, a faesztergálás, a sakkozás, az evezés, a horgászás, a repülőmodellezés és az isten tudja még micsoda. Kínomban olykor már ki-kitaláltam valami szerény hazugságot, olyat például, mint az autóvezetés, a kertészkedés… De ezek egyáltalán nem hobbik. Az autó azért van, hogy ne kelljen az autóbuszok és a HÉV-ek menetrendjétől függővé tenni rendszertelen pesti szaladgálásaimat; hogy Szentendréről gyorsan bejussak a városba, s onnan még gyorsabban haza; hogy a fűtőolajat minden héten a kis Trabant kombin hazaszállítsam; hogy rengeteg pénzt költsek az öreg jószág javíttatására. A kertészkedés pedig a kert iránti kötelességem: permetezni a gyümölcsöt, lenyírni a vad iramban növő füvet, felásni a fák alját, gondoskodni a műtrágyáról és így tovább. Munka. Nem akarok a szorgos ember képében tetszelegni, de tény, hogy mindennemű tevékenységem munkaszerű.

A munkám határozza meg, mikor kelek, mikor fekszem. Kávét akkor iszom, ha a cigarettával való bíbelődés már nem elegendő ok a munka megszakítására. Egyetlen vendéglőben vagy presszóban sem vagyok törzsvendég. Vásárlásainkat kuszán és alkalomszerűen végezzük; a hét minden napja – a vasárnap is – egyformán esik a latba, nincsenek különleges napok és órák. A rádiót sokszor napokig nem kapcsolom be. Tévénk nincs, tehát az esti műsor sem kötelező.

Megszoktam – lám, hát mégis lenne szokásom?! –, hogy az üzletekben az eladókkal csak a legszükségesebb dialógusok közepett bonyolítsam le a dolgomat. Ez ugyan sokszor nem dialóg, csak monológ: én beszélek, az elárusító konokul hallgat, legfeljebb meg-megrázza a fejét; más esetben párhuzamos monológ: mondom a magamét és ő is mondja – a kollégájának vagy kolléganőjének, függetlenül mindattól, amit a hely és az idő megkívánna.

Alkalmazkodom az üzletek már nem éppen újkeletű szelleméhez: csak semmi felesleges gesztus, elpocsékolt szó. – Tessék kérni, mit? hogyan? nincs, van, lesz, kérem, ne tartson fel minket, megmondtam, nem? nahát! stb. A legtöbb kereskedelmi dolgozó elsajátított valami bravúros módszert, amivel bűntudatra készteti a vevőt, éreztetvén vele, hogy micsoda zavaró és kellemetlenkedő alak, micsoda suta tébláboló, vagy éppen erőszakos, midőn azt kívánja, hogy készséggel szóba álljanak vele. Készséggel! Mintha bizony kedve lenne a boltosnak ilyesmihez! Mintha más dolga se lenne! Ugyan!

*

Amelyik üzletben már nem ilyen a hangulat, ott csodát sejt az ember. Van néhány ilyen üzlet. Például Szentendrén. Például a hentesüzlet a Fő térbe torkolló utca végén, a Ferenczy-múzeum közelében.

Amikor először jártunk ott, szombat volt, s a vasárnapi húsadagot akartuk beszerezni. Álldogáltunk a pultnál, nézelődtünk, mit is vegyünk. Lám, milyen jó, ha kialakulnak a szokások, s az ember tudja, hogy például rántott húsnak valót akar, mert az a szokásos vasárnapi ebéd. De mondtam már, hogy nálunk egyre mennek a napok. Mi a csudát vegyünk? – Mit főzzek? – kérdezte a feleségem. – Mit szeretnél? – Nekem mindegy. – De mégis… – Vadast? Pincepörköltöt? Gombás szeletet? – Mondom, mindegy… – S közben félve tekintettem a pult mögé, hogy mikor dörrennek ránk figyelmeztetően, megelégelvén ácsorgásunkat.

Ekkor történt a csoda. A három hentes közül az egyik – egy idősebb dolgozik ott, egy középkorú meg egy fiatal –, a középkorú barátságosan megszólalt: – Jó kis leveshúst ajánlanék, hozzá marhacsontot, és van friss sertéscomb, lehet belőle pörkölt, egybesült…

Megvettük, amit ajánlott. Ő szabta meg, mennyi legyen, miután megtudta, hányan vagyunk otthon. – És ha vendégek érkeznek? Holnap szép idő lesz, váratlanul betoppanhatnak a vendégek… Tegyünk rá még ebből a sovány combból… Ez pedig a levesnek…

– Jaj, a faggyús részt ne! – mondta a feleségem, amikor látta, milyen darabot vág le a hentes a marhahúsból.

– Ó, csak egy kicsit – szólt ő mosolyogva. – Hát ne legyen semmi színe a levesnek? Kell egy kis szín, legfeljebb majd le tetszik merni a tetejéről…

Amikor fizettünk, s mentünk, utánunk szólt: – Ecetes tormát a leveshúshoz! Ne tessék elfelejteni!…

Ez történt. Pedig azelőtt soha nem jártunk a boltban, nem ismertük ezt a hentest. Hazafelé szünet nélkül emlegettük előzékenységét; a bolt nem volt üres, láthattuk, másokkal is ugyanígy bánt.

Legközelebb már egyenesen hozzá mentünk. A másodszori vásárlásnál immár szokássá vált, hogy megbeszéljük vele, mit vegyünk. Meghallgattuk a tanácsát. Étrendet is javallt. A későbbiek során jókora velős csontokkal, vesepecsenyével, december körül kocsonyánakvalóval, szilveszterkor sertéscsülökkel és káposztába való dagadóval tértünk haza tőle.

– Tessék sütni egy kis oldalast, a zsírját külön önteni bögrébe, jó lesz a teához reggelente. Nem sok fokhagyma, csak éppen bekenni cseppet a tetejét… – tanácsolta a feleségemnek.

Ha én nem mentem, érdeklődött, hogy vagyok, mit csinálok? – Dolgozik – mondta a feleségem. – Igen? És mit? – A feleségem megmondta. – Hát csak tessék vinni neki ebből a felsálból, örülni fog neki…

Való igaz, hogy örültem neki, bár nem is annyira a húsnak, hiszen nem vagyok valami híres nagyevő. Inkább annak, hogy van egy üzlet, ahová otthonosan járhatunk. Egy törzshely. Egy biztos pont, ahol mindig vár ránk egy kis hangulat.

Üzleti fogás? Miért lenne az? Nem szorul ránk a hentes, a bolt nélkülünk is forgalmas. Hiszen másutt éppen ez a baj: az eladók nem törődnek vele, hogy a vevő holnap is bejön-e. Ha nem jön, nem jön. Alászolgája! De itt más a helyzet. Itt számon tartanak minket. Pusztán azért, mert kedvvel végzik a munkájukat? Nem tudom, hogy kedvvel végzik-e. Meglehet: igen. Mindenesetre nem röstellenek némi fölösleges figyelmet pazarolni ránk.

– Á, milyen szép időnk van ma! – Bizony… Hogy vannak? – Köszönöm. És maguk?… – Kell az ilyesmi. Sokszor már ennyi is elég az embernek.

Szokás. Ez már egy kis szokás. Beszélgetünk, üzenünk egymásnak. – Velős csontot küldött – szedi elő a csomagot a feleségem a szatyorból. – Nézd. Szindbád is megirigyelhetné…

Áhá! Nosztalgia! Krúdys hangulatok. Szép, szép, de nem járt el az ilyesmi fölött az idő?

*

Mégis: megyünk a kis utcán az üzletbe. Úgy teszünk, mintha ráérnénk a kedélyes csevegésre, mintha a családiasság még nem ment volna ki a divatból.

Hobbi. Lám, ez már hobbi. Kisváros, hangulat. Nosztalgia a nagy kapkodás kurta pihenőiben.

De a hentesüzletben valóban előzékeny a kiszolgálás.

Falusi orvos

– Sört kérek! – szólt a pincérnőnek az orvos. – Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska.

A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyborékolását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába.

– Sört szoktam inni ilyenkor – magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyürködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagyja otthon. – Ilyenkor, estefelé – magyarázta – sört iszom, egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért. Nem sok, ugye?

A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal.

– Egyik nap a másik után – nézett rám –, az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik… Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek… Most néztem meg az előbb a fiamat. Mandulagyulladás… Szereti a sört?

Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a presszóba, csuromvizesen, kalapjukról csorgott az esőlé. Rumot kértek.

– Hohó! – kiáltott erős hangján a doktor –, hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot!

Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost.

– Ó, a fenébe! – szitkozódott tréfásan –, nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr!

– Figyellek – mondta az orvos –, figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megreperálni a májad… Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még legalább…

A két férfi valamit susmogott a pincérnővel, a lány kacagott.

– Ismerem őket – mondta a doktor. – A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket… Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka… Befejeztem az egyetemet, körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés.

– Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt… Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak, azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen, amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. Mégis meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?… Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként.

– A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok.” „Jézusom, miket beszélsz” – ijedezett ilyenkor. „Lemondok, mást nem tehetek… Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom.” Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat… Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt.

– Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen remek sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ.” lettem, de istenigazából ám! Nehogy azt higgye, hogy mindez a „szent misszió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de hát, igaz ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mély vízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle… Na, igyunk, Mártuska, hozzon még két üveg sört.

– Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg… – Nevetett, jót húzott a sörből. – Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd – azt mondja –, nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” – Aztán végre egy napot adott. Egyet.

– Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja, milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az ujját.

– Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt, hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton…

– Hivatás. Na igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higgye el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk…

– Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, de hát azért van. Gondoltuk, majd eljárogatunk Pestre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e. Nehéz dolog. Ők is dugig vannak munkával. Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek… jó, jó, néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami.

– Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség meg romantika… Csak éppen… mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész.

– Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire majd szívesen gondol vissza öregkorában. – Mosolygott, fogta a poharát. – Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a tsz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint bírságra ítéltek, amiért – ugyancsak jogtalanul – használtam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa…

– Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt frizsider, abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet… Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámítással készülök az éjszakai pihenésre… – Rám tekintett, széttárta a kezét. – Szeretem ezeket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hiszem.

Szentendrei séta

Évszázadról évszázadra, rétegről rétegre vajon hányféle nép keze nyomát őrzi e mai város? Minden, amit munkás cselekvés, szépre törő mozdulat teremtett, ott rejtezkedik a talajba temetve, vagy onnan már kitakarva-kiásva, s a napvilágon is évezredeken át vagy évezredek elteltével megmaradva, habár történelemtől, esőtől, fagytól veretve. Még a pusztító indulatok is alakítottak itt köveken, falakon, utak kígyóin, sírok kertjein s egyebeken, ugyan a régi vesztét siettetve, ám az új hamarabb jöttét is serkentve. Ahogy a Mithras isten kultusza a perzsáktól a rómaiakon át a kereszténységbe indázott – egy Szentendrén nemrég előkerült oltárkép kínálja a szimbólumot –, úgy jussoltak minden itthagyottból, úgy használták fel még az előttük élt népek síremlékeit is az újabbak és más hitűek, s ugyanúgy örökölték meg az itteni hazáért, családi tűzhelyért való küzdelmet is. Eraviszkuszok, rómaiak, hunok, germánok, honfoglaló magyarok, ide menekült szerbek, görögök, dalmátok, bosnyákok, de a hódító törökök is mennyi szokást, vallást, hitet, kultúrát tápláltak e tájba – itt van az mind, még az elsorvadtak is; bizony azok is úgy vesztek bele a humuszba, hogy erősítsék a tovább élőt vagy az újonnan születőt. Anyagi és szellemi bűvkörök tartották meg az ember helyét itt akkor is, amikor háborúk és más csapások romboltak s kergették el majd egy szálig a lakosságot. Ezek a fundamentumok mindig alkalmasnak bizonyultak, hogy rájuk építve az új jövendők kezdeteit, a népek itt megint és megint nekiveselkedjenek az életnek.

A környező szép hegyek és a folyó kisebbik ága: a Kis-Duna ölelésében Szentendre a történelem eleven tanúja. A látogatónak, aki mit sem vagy csak keveset tud a históriáról, s nem is sejti, hogy Kelet-Európa, a Balkán múltja hever előtte, elég végigjárni a hegyre fel, völgybe le kacskaringózó utcákat, megállni a tereken vagy a dombokon: a Szamár-hegyen, a Kálvárián, a Római tábor dombján vagy a szép Templom-dombon, s máris szinte sorról sorra olvassa ennek a tájnak, ennek a településnek a történetét. Az elnevezések: Rab Ráby tér, Gőzhajó utca, Tobakosok keresztje, Izbég vagy a templomok neve: Preobrazsenszka, Pozsarevacska, Belgrádszka – e soknemzetiségű város nacionáléját terítik elébe.

Szentendre persze nemcsak régiségtár, sőt korántsem az; eleven, lüktető hétköznapokat él. Ahogy az elmúlt századokban is a gyakorlatiasság – ma is a szükségszerűség ösztönzi környezete kialakításában az embert. Ám a szentendreiek mostanság már tudatosan vigyázni akarnak környezetükre. Talán nemcsak a múlt iránti puszta tisztelet táplálja ezt az igyekezetet, hanem az a felismerés is, hogy Szentendrét nem szabad odadobni annak a Minótaurosznak, amit urbanizációnak nevezünk. Maradjon ez csak kisváros, persze nem csökötten, a fejlődés útjáról félreállva.

Néhány éve finnországi filmesek kértek rá, hogy kalauzoljam őket a városban; celluloid szalagra vették Szentendrét. De nem a régi – elsősorban a mai élet érdekelte őket. A készítendő film egy volt azok sorában, amiket a világ kisvárosairól forgattak. Ezeknek a még felismerhető humánus karaktereit keresték mindenütt. A mostanában mindinkább kivesző közvetlenséget, környezeti békét, harmóniát lakóhely és ember, táj és közösség között. Szentendrét nemcsak szépnek, otthonosnak is találták.

Ezt az otthonosságot kell védeni, ezt a jelleget kell megőrizni.

A gigantizmus a huszadik században fékezhetetlennek látszik. A szükség parancsára terjeszkedik – ellenszegülésünk hát eredményes lehet-e? Nem ostobaság-e szembefordulni egy törvényszerű civilizációs folyamattal? Ám tekintsünk másfelé: éppen s megint csak a szükség most már megállítaná ezt a folyamatot. A monumentalitásba belefáradt ember a természet egyszerűségét és csendjét áhítja; otthonát, városát a maga képére formálná, gyalog járná az utcákat, ismerni akarja szomszédait, társalogna a boltban, szeretné áttekinteni környezetét.

Szentendre úgy szolgálhatja a kort, úgy illeszkedhet be a világ harmóniájába, ha megőrzi karakterét. Csak annyi alakítást, javítást kíván, amennyit egészsége megkövetel.

Mi van egy divatbemutatón?

Először is sok érdekes öltözék és elegancia. Nem a közönség soraiban – persze ott is akad. Emitt egy felékszerezett hölgy, amott egy gentleman; ezek a bájos nők meg japánok. De a publikum általánosan olyan, mint egy színházban. Utcai ruha, konfekcióöltöny, pulóver és nadrág, pulóver és szoknya vagy farmer. Tehát semmi különös. Még csak eredetieskedő alakot sem látni. A környezet azonban előkelő: a Hotel Duna Intercontinental bálterme. Üvegkristály csillárok szórják a fényt. Az almazöld kabátos pincérek hűsítőket, kávét, parfét szolgálnak fel – a szálló cukrászdájához illő árakon. A magas dobogó körüli asztaloknál ülő vendégek között bizonyára sok a szakember: divattervezők, szabók, varrónők figyelik az új módit. De mások csak látni jöttek, gyönyörködni, szórakozni; férfiak és nők egyaránt szép ruhákat és szép manökeneket nézni.

A manökenek fiatalok, karcsúak és kedvesek; a pompás kreációkban, a boszorkányos gyorsasággal magukra öltött ruhákban pedig egészen káprázatosak. Hihetetlen, hogy odakinn kapkodva dobálják le és rángatják fel a holmikat, mindig tökéletesek, kecsesek és diszkréten kedélyesek. Dübög a zene; a pezsdítő ritmusra ezek a lányok olyan ütemesen lépdelnek, olyan rafináltan mozgatják minden porcikájukat, hogy az ember sokszor nem is a kosztümöket, hanem a táncosnői mutatványukat élvezi. Kitalálták, hogy egyik lábukat kissé mesterkélten a másik nyomába rakják, s ha eközben derekukat hátrafeszítik, akkor különösen érdekes járásra tesznek szert; így jönnek-mennek a reflektorfényben.

Ez most a tavaszi–nyári bemutató, de van őszi–téli is; vagyis a tervezők minduntalan új vonalakkal, színekkel, anyagokkal, ötletekkel állnak elő, a divatban nincs nyugovás, a tömeg mindig újat követel. De miért? Olyan gyorsan megunja, elhordja a régit? Valóban mindent kipróbál, mindent megemészt? Miért ilyen telhetetlen? Fél évszázaddal ezelőtti formák bukkannak fel, előtolakszik a múlt, és a publikum viharos tetszéssel fogadja. Kalapok a nőkön. A formás lábakon feszülő harisnyán megint ott az a pikáns csík. Meg a kosztümök, köpönyegek, cserlsztonszoknyák… A fantázia szabadon csapong, vagy kiszolgálja csupán a nosztalgiát? Az OKISZ Labor munkatársai meg a ruházati szövetkezetek, textilgyárak, konfekcióüzemek dolgozói pazarabbnál pazarabb ruhákkal lepik meg a bemutató közönségét. Ezek utazásra, nyaralásra, délelőttre, délutánra szánt holmik; azok strandruhák, csinos bikinik; van itt bűbájos, valóban meseszép gyermekruhácska; na és a drága kelmékből, habkönnyű selymekből varázsolt költemények: a báli, estélyi, színházi, alkalmi ruhák! Festői színek és formák! A kozmetizált, illatos, csudaszép csudanők fejedelmi pompákban…

Taps és taps. A szakemberek a tervezők munkáit méltányolják. És a többiek? Azok a mesebeli hangulatot. Nézik boldog, önfeledt mosollyal ezt az álomvilágot. A libbenő, forgó, aranyos lányokat. Mint színházban a színészek a színdarabot – úgy adják ők itt elő a szép fiatalságot és a gazdagságot. Ebben az előadásban a figurák ugyan egysíkúak, mert mind kellemesek, és konfliktus sincs sehol, ezért hát a történet andalító. A színház az élet tükre. És ez itt? A vágyak, az illúziók tükre. Bár valóságosak a manökenek, valóságosak a ruhák, valóságos az a sokféle munka, amivel szoknya, blúz, blézer, kalap, cipő létrejött. Nagyon is valóságos a gond, a fáradság, a meló; ám mégis mit látunk itt a premieren? Az öltözködésipar operettjét. Amíg nézzük, el is hisszük, hogy így lehet, így kell öltözködni. Eszünkbe sem jut, hogy erre sem pénzünk, sem időnk; de még arra sem gondolunk, hogy nálunk nincs is olyan társasági élet, de még hétköznapi élet sem, amelyik megkövetelné az efféle választékosságot.

Legyen mindig jól öltözött! – szólít fel egy ismert reklám.

Miközben a divatbemutató végén felvonul a színes tabló, még a hangulatos világításban és a zene zsibbasztó harsogásában – mielőtt kigyúlnának a józanító, sápadt fények – a jelmondathoz gyorsan hozzátesszük: és legyen mindig szép, csinos, fiatal, elegáns és természetesen – gazdag!

Egyszerű program ez, nem igaz?

Művész az utcán

Hosszú volt a tél, s most, hogy ilyen meleg lett ez a március, egyszeriben megélénkült az utca; az eszpresszók teraszai újra felépültek; néhány kényesebb árus kiköltözött a járdaszélre – kényesebb, mondom, mert az edzettebbje a szabad ég alatt telelt. Lehetett metsző hideg vagy ködös locspocs, a belvárosi Jégbüfé üvegfala tövében ott üldögélt prémes kis sapkában, összehúzódva, de kitartóan, ölében faládikájával a lottóárus világtalan asszonyka; vagy helyén volt mindig a Kristóf tér sarkán a jeges időkben, ha mást nem, szalmavirágot áruló, az assisi szent jámborságát elirigylő, mert a galambokat a markából etető, derék férfiú, aki körül úgy repdesnek, brukkolnak, a vállára, karjára szállva turbékolnak a madarak, mintha valamennyien egy fizetett pesti látványosság szereplői volnának; de a perecesek, újságosok és más standosok is bizony kiböjtölték a jó időt. Nem is tudom, hogyan lehetnek ezzel a tavasszal, a hirtelen enyhülettel, annyira megszokhatták a didergő telet.

A rajzolóművésznek néhány hete még a zsírkrétára dermedt volna az ujja, most azonban már könnyű kézzel dolgozhat a langy délutánban. A Kígyó utca torkolatánál, a meztelen kisfiú szobránál ütötte fel tanyáját, a kút peremén. Kis kempingasztalkán a mappája, a még nem működő szökőkút medencéjének kövére kiterítgetve néhány rajza csalogatónak; portrék meg egy-két akvarell: pusztán vágtató, büszke lovak.

A művészt körülveszik a kíváncsiaskodók, a hátához nyomulnak, a válla fölött lesik, hogyan alakul a modell képmása. A kislányka kreol bőrű, hollóhajú, kilenc-tíz éves, sportos öltözékben. Ül engedelmesen, bár néha a mesterre pislant, ilyenkor az udvariasan, de parancsolóan int, hogy előre, tessék csak előre nézni!… A gyermek a rajzon kissé idősebb, kissé nőiesebb lesz, de azért felismerhető, különösen, hogy szem előtt van a valóságban is. A művész kezében olykor meg-megrezdül a csonka kréta, ujjával maszatol, satíroz is gyorsan, mintha bizonytalan lenne, de talán csak a megjegyzések és a figyelő tekintetek zavarják.

Fiatal, nem lehet több negyvennél. Nyúzott arcú, szegényes. Nem „szakadt” – ahogy manapság divat, hanem igenis, szegényes. De művészies. Fésült haj, kockás ingkabát, bordó szövetsál a nyakban. Csak a farmer és a rövid szárú csizma jelzi a mát.

Nem is emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen utcai rajzolóval. Elődei valamikor, estéli órákon be-betértek a vendéglőkbe, asztaltól asztalig jártak, olcsó pénzért kínálták tudásukat. Néha valaki kötélnek állt – na, hát csinálja! – mondta a kuncsaft borgőzösen, és arcélét mutatta. A rajznak szabott ára volt, nem úgy, mint a hasbeszélők, pohármuzsikálók és más mutatványosok produkcióinak. Ők csak tányérozhattak.

Vajon ez itt mennyit kér? Egy utolsó satírozó mozdulat, s máris évszám, aláírás kerül a lapra. – Please! Thank you!… – Apa, anya, rokonság veszi körül a rajzot. Nézegetik, mosolyognak, inkább elnézően, mint elismerően. A művész ezt észre is veszi, de nem sértődik meg, nincs olyan helyzetben, hogy megtehesse. A tömeg az angolok köré sereglik; összehasonlítják a valót és annak rajzi mását, ide-oda tekingetnek, fülelnek, szeretnének valamiféle esztétikai ítéletet hallani. De az angol úr nem kritizál; rendelt – fizet. Ötszázast ad. A művész mutatja, hogy sok. Az asszony százast kotor elő – így már rendben. Hátha sikerül: a rajzoló a kis modell nővérére mutat – őt is! Very beautiful! – De az angolok kedves biccentéssel távoznak. – Hogy egy rajz? – kérdi egy szakállas fiatalember. – Száz forint. És öt perc. Tetszik? Öt perc… – A szakállas eloldalog. De akad egy lány – a barátja ülteti le. – Őt tessék!… – A tömeg újra bámulhatja a produkciót. Száz forint? Ha jól emlékszem, valamikor tíz forint volt egy ilyen rajz. Hiába, emelkednek az árak. Csak a portrék ugyanolyanok: mindegyik egy kissé attraktív, egy kissé dilettáns, egy kissé sikeredett, egy kissé maszatos… Valaki átnéz a művész válla fölött: – Így én is tudok rajzolni!

Senki sem szól, a művész is hallgat. Talán ő sincs elragadtatva önmagától. De ha veszik a rajzokat?

Lucky kalapja

A metró Blaha Lujza téri megállójában mindig nagy a tömeg, a lefelé igyekvők összekeverednek a felfelé indulók folyamával, rendetlen kavarodás támad – de a lépcsőkön egyszeriben kialakul a rend. Mint merev bábuk, ólomkatonák emelkedünk a felszín felé, s mellettünk ugyanolyan furcsa mozdulatlansággal ereszkednek alá embertársaink. A technika elrendezi sorainkat.

A mozgólépcső alján negyven év körüli, csinos arcúnak mondható nő kerül elém. Beszél, beszél, természetes hangon, társalgási modorban, mégsem látom, kihez szól, de a kavarodásban ezt nem is olyan könnyű felfedezni; társa elsodródhatott mellőle, s ő nem vette észre. Zöld, durva szövésű viharkabátot visel, könnyű sapkát; haja egyszerűen fésült. Beszél – de nem gesztikulál, nem fordul semerre; látom, hogy tapintatosan vagy félőn egy-egy fokkal feljebb lépnek mellőle az emberek. Egyedül marad, mégsem hagyja abba. Most már kíváncsian közelebb kerülök hozzá és hallgatom. Szelíd és nyugodt a hangja: „…Taszítják egymást. Távolodnak a sötétben. A csokoládégyárnak van erre egy szisztémája, egy rendkívül különös keverék. A Laci bírta. Ő bírta csak az összetételt. Ezenkívül a legsúlyosabb ellenállások. Sodródások. A bolygórendszerek mellett a világegyetem, a csillagképek kialakulása…” És így tovább. Dermedten hallgatom. A nő megszakítás nélkül, kényszeresen beszél. A felszínre érünk – folytatja. Az aluljáróban utánasietek, talán észre is vesz, de nem zavarja – folytatja. S közben normálisan halad valami cél felé, a dolga után, esetleg vásárolni vagy fontos ügyeket elintézni.

Akkor is mondja? Vásárlás, tárgyalás közben is ezt a szöveget darálja?

Bizonyára valamilyen idegbetegségben szenved. De engem most mégsem ez rendít meg. Hanem a felfedezés – ez Samuel Beckett Luckyja a Godot-ból; nőben. Mindig különösen izgalmas élmény a valóságban igazolást nyerni valamely írói zsenialitásra. Igen, Lucky jut eszembe, akinek Pozzo, a kegyetlen gazda és társ, miután feltette fejére a nélkülözhetetlen kalapot, gondolkodást parancsol. És Lucky, mint egy masina, elkezd összevissza beszélni. Mint egy hibás memóriagép, amibe betáplálták az információkat, de azok megkeveredtek, összetorlódtak s most logikátlanul ömlenek kifelé. Rém mulatságos jelenet; a jelzőt teljes jelentésében használom: rémségesen mulatságos. „…a tenisz a fenyők tetején és döngölt földön a repülés a tenisz a hoki földön és tengeren és levegőben a penicillin és az erzaccok hogy rövid legyek folytatom egyszerre és párhuzamosan zsugorodnak nem tudni mi okból…” stb. – így Lucky.

És a nő? Megy előttem a városi forgatagban magányosan, egyszerű tempóban, csaknem kiegyensúlyozottan; és akár irodalmi társa, akire korbáccsal parancsoltak rá, gondolkodik, gondolkodik, mert megállíthatatlan ez a gondolkodási kényszere meg a beszélőkényszere az információk kiöklendezésére. Megyek utána magam is kényszeresen, nem akarom elhinni, hogy egyszer csak ne hagyja abba! Hát nem fárad ki?

De nem így vagyunk-e magunk is; nem így vagyok-e én is, gondolom riadtan. Agyam telítve mindenféle hírrel, értesüléssel, komoly és komolytalan pletykával, tudománnyal, irodalommal, politikával – hajnaltól napestig felszedett információtömeggel. Csordultig vagyunk – de ezt nem kellene felpanaszolni, ha okos és szép tudással telítődnénk csordultig. Ám a memóriarendszerünkbe kódolt értesüléseink eleve kuszák, el sem kell romlani a szerkezetnek, a kiadott szöveg a Lucky szövege, ennek a szegény nőnek a sztereotip szövege.

Hirtelen attól tartok, hogy egy ismerősbe botlom, s kérdései nyomán belőlem is elered a szó, s ha kellőképpen nem ellenőrzöm magamat és információs anyagomat, ha nem próbálok benne gyorsan valami rendet teremteni, még azt is belekeverem majd a szövegbe, amit időnként Beckett Luckyja: kvakvakvakva…

A VLBI-hálózat

Mi van odakinn az űrben? Ezt kutatták a hajdani asztrológusok; ezt kutatják ma is a csillagászok. Meg az asztronauták. Már emberlátta a Hold felszíne és a Föld környéke. De mi van távolabb? Meddig jutunk el, s miféle titkok, talányok, legendák válnak hirtelen egyszerű valósággá?

Az a gyanúm, hogy mindaz, amit misztikusnak ismertünk és hittünk, előbb-utóbb tudományos tény lesz, persze némi formai módosulással, de ugyanazzal a lényeggel.

Most éppen arról olvasok, hogy manapság mekkora az a táv, amit kifürkészhet az ember. A Magyarország című hetilap közli a Frankfurter Rundschau cikkét: Mezger professzor, a bonni Max Planck Rádiócsillagászati Intézet igazgatója beszámol a rádiómennybolt megfigyelésének új eljárásáról. A régebbi gyakorlattól eltérően most egyszerre több, a Föld különböző pontján elhelyezett rádióteleszkóppal vizsgálják az eget. A mérési adatokat magnetofonszalagra rögzítik; ezeket az intézet komputere értékeli.

VLBI – Very Long Baseline Interferometry – a módszer neve (igen hosszú alapvonalú interferenciamérés). Nem akarom részletezni a cikket; lényege, hogy az előző teleszkópos vizsgálódástól ez a mostani óriási mértékben különbözik. Mezger professzor megemlíti az effelsbergi százméteres távcsövet; azzal bizony csak annyira lehetett látni a rádiómennyboltot, mint puszta szemmel az éj csillagait. Ám ezek a mostani – Amerikától Európán át a Szovjetunióig elhelyezett – VLBI-hálózatok egy-egy gigantikus teleszkópot helyettesítenek. Az egy pont megfigyelésére irányított távcsövek összességükben hatalmas átmérőjű lencseként szolgálnak; kedvező esetben – közli a cikk, s meg is magyarázza a feltételeket – ez a nagyság megfelel a Föld átmérőjének. „Így a rádiócsillagászok még részletek megfigyelésére is képesek olyan rádióforrások magvában, amelyek a számunkra jelenleg belátható világ peremén, Földünktől 15 milliárd fényév távolságra vannak.”

A tudósok figyelemmel kísérhetnek tizenötmilliárd évvel ezelőtt lejátszódott eseményeket. Ami ma a teleszkóp lencséjén át látható, amit a Max Planck Intézet komputere értékel, az a messze-messze múlt üzenete.

Az ember beleszédül.

Hiszen akkor – jut menten eszembe – innen, tőlünk, a bolygónkról távozó képek is felfoghatók lehetnének valamely távoli VLBI-hálózat állomásán! S akik fognák azokat, micsoda eseményeket, az események micsoda részleteit láthatnák! Mi mindent az ősidőkből, de különösen az ember historikus múltjából! Valamennyi jeles cselekedet és valamennyi hitvány tett ott száll a fénysebesség szárnyán a határtalanba. Ne örüljön hát senki, aki abban bízott (vagy bízik), hogy a fel nem rótt, mert eltussolt bűnök – s velük a felróttak is – elemésztődnek az idő messzire hömpölygő ködében. Búsulni pedig nincs oka annak, aki a becsület és az igazság befedett bizonyítékait végképp veszendőnek vélte (vagy véli). Alighanem semmi sem törlődik el az idő és a tér végtelenjében.

Persze tudom, nem valószínű, hogy a közel-távolban létezne egy értelmes lényektől lakott bolygó. Így hát perceink, éveink, századaink és évezredeink felfogatlanul száguldanak, de eljátszom a gondolattal: a tudomány – hiszen mire nem képes? – egyszer csak előrukkolhat egy olyan jelbefogó hálózattal, amely nem a rádiómennyboltról sugárzott képeket értékeli, hanem a földről kibocsátottakat téríti vissza, akár 15 milliárd fényév távolságból.

A történtek részleteinek alaposabb meg- és felismerése végett.

Mindez a fantázia játéka. Vagy mégsem? Ha békés idők járnak a tudományra, talán még ez is lehetséges.

A vidám Michel

Igazán jó kedvre derített az esete. Még a múlt vasárnap olvastam – a L’Humanité adott róla hírt, nekünk pedig a Magyar Nemzet munkatársa –, hogy Michel David a La Manche csatorna mentén, a vízparton vidáman biciklizik.

Azóta valahányszor eszembe jut, szinte boldoggá tesz; csuda kellemes hangulatom támad; érzem, szívem egész melegével megszerettem ezt az embert.

Istenem, gondolom nem kis aggodalommal, remélem, még ma is ott száguldozik az angol – vagy francia? – parton. (Ez nincs tisztázva, de bízom benne, hogy akár ott, akár itt biciklizik, még nem vették el a kedvét, s ő sem adta fel vasárnap óta.)

Hozzá kell tennem, hogy a néhány soros tudósításra nem csupán a Michel gondtalan kerekezése adott okot, hanem az újítása: vitorlát szerelt gépére, vagyis, mint a lapok írják, a kerékpározás új örömét fedezte fel.

Hát legalább a kerékpározásét – ez sem kis dolog!

Akárhogyan is van, az a fontos, hogy híranyag lett az ügyből.

Nem a vitorla miatt. Az igazat megvallva, felfedezése nem tett rám különösebb benyomást. Vagy azért, mert mint minden nagy találmány, ez is annyira evidens, hogy nem lep meg; vagy azért, mert nem sok hasznát látom. Lobogó lepedőkkel úgysem lehet városban, forgalmas helyeken közlekedni. Ráadásul az a jó a bicikliben, hogy lábbal hajthatjuk. Éppen eléggé elszoktunk a rendes testmozgástól; gépi erejű járműveken tesszük meg legrövidebb útjainkat is, ez a szokásunk nemcsak sok pénzt emészt, de egészségtelen is. Itt volna az ideje, hogy gyalogoljunk vagy a pedált tapossuk már egy kicsit. Így hát nem Michel találmánya hatott rám kellemesen; kényelemre törekvése, rafinált sebességhajszolása hidegen hagy. De az, hogy hír lett az esetből! Ez lenyűgöz és elégedettséggel tölt el.

Michel David rendkívüli egyéniség lehet, ha egyszerű, jókedvű biciklizését fontosnak tartja mindenkivel tudatni a L’Humanité. És a hírt átveszi a Magyar Nemzet – meg ki tudja, hány nemzetbéli újság.

Pedig a kommunikációs szervek hely- és időhiányban szenvednek. Annyi rémtettről, erőszakról, tömeghalálról, puccsról, kormányválságról és elkeseredett politikai harcról kell tájékoztatniuk a világot. Kattognak a telexgépek, csörögnek a telefonok, vég nélküli magnószalagok tekerednek. És akkor Michel megjelenik a csatorna partján… S mindenki reá figyel.

Gratulálok, Michel David!

Nem ismerem őt, s önök sem ismerhetik. Mert, úgy vélem, egyszerű ember. Kisember.

Igen? Nincs itt valami tévedés? Nincs! A lapok nem közlik rangját vagy foglalkozását. Nem divatos filmszínész, üzletember, hóbortos festő; nem levitézlett vagy éppen feltörekvő politikus. Talán gyári munkás vagy banktisztviselő, középiskolai tanár vagy kereskedősegéd; netán kifutó vagy távirati postás, akit munka közben (a pedál tekerése közben) szállt meg az ihlet: a vitorlás bringa gondolata.

Na de egy kisember kerékpározásáról érdemes hírt röppenteni a világba? Hát éppen ez az, ami örömmel és jóleső érzéssel tölt el. Hogy érdemes!

Elképzelem a csatorna partján le s fel száguldozó Michelt. Kurjongat a boldogságtól; gyermekien élvezi az iramot; vitorláját, haját lobogtatja a sós vízről szálló szél. A kép groteszken abszurd: mintha rajta kívül senki sem volna a La Manche mentén…

Ott, ahol a nagy világégés éveiben, a partraszállás idején, csaknem négy évtizede annyi férfi halt erőszakos halált a levegőben, szárazon és vízen – terra marique – a szörnyű csatákban.

De most csend van, csak a szél zúg Dunkerque, Le Havre vagy Dover felől, bele-belekapva barátunk vitorlájába. Csakhogy máshonnan is idecsaphat a szél, a világ négy égtája felől…

A régi csatazaj még mindig itt cseng az európaiak fülében; s minden más csatazaj idegességgel tölt el minket azóta; hallatszódjék bárhonnan, akár a Föld legtávolabbi részéből is. Hát persze: a katasztrófákat naponta regisztráló sajtó kapva kap a vidító képen: nézzétek, egy ember milyen gondtalanul biciklizget!

Igen, így áll a dolog, gondolom át újra az egészet. Talán mégsem kellene annyira derűs és elégedett lennem. Hiszen a hír keserű fintor: manapság ez már ekkora szenzáció! Hogy egy ember önfeledt… ezt már világgá kell kürtölni!

Kedves Michel, így már más a helyzet. Kérlek, vigyázz magadra, védtelennek és kiszolgáltatottnak látszol. Különösen azzal a boldogan csattogó, patyolat vitorláddal.

Régi fényképek

Fadobozban, borítékokban, papírskatulyákban őrzöm őket. A fényképek mellett persze sok minden mást is: leveleket, képeslapokat (táboriakat például, még az első világháborúból, tintaceruzával megírt kártyákat a K. u. K.-s bélyegzővel Szerbiából; százéves anyakönyvi kivonatokat, hagyatéki végzéseket, mesterleveleket, apám paszportját, amivel Pestről Ausztriába, az akkor már Nikitschnek nevezett Fülesre, a szüleihez hazalátogatott közvetlenül a Trianont követő időkben; kis noteszokat, odavetett sorokat – mindent. Miért gyűjtesz ennyi kacatot? – kérdem magamtól olykor, de semmit sem tudok eldobni, sőt nélkülözni sem. Egyszer talán majd egy történet megírásához kellenek; lehetséges. Ám inkább önértéküket becsülöm, a valamikori fontosságukat. Rajtuk, bennük az élet nyoma, ez a közeli ötven, hetven, kilencven év lehelete. Események hű hírmondói, az elmúlt korok tanúi.

A létezés dokumentumai.

A fényképek különösen izgatnak. Nem a magaméi, nem a rólam készült felvételek, hanem a rokonok, ismerősök és ismeretlenek portréi; a kemény táblájú, drapp vagy zöldesbarna műtermiek; a későbbi korokból pedig az amatőr felvételek. Sokszor jobban lekötnek, mint egy-egy könyv; szép vagy keserves történeteket tudnak elmondani. A fényképezés feltalálásával nagy csoda jött létre: a technika csaknem a művészet helyébe lép – létrehozza az absztrakciót, de úgy, hogy a természetes valóság is mindenestül érvényesül.

Idődarabok vannak elrabolva, elorozva, kiragadva, megszerezve és megmentve a fényképeken az elmúlástól. Idődarabok tájakkal és emberekkel – ahogy a szem és a gép lencséje rátekint a világra.

Olyan egyszerűen és olyan gazdagon.

Nézem a régi fényképeket. A feledéstől mentett kincseket. A megkuporgatott valóságot, az összecsent életet. A visszaidézhető arcokat, gesztusokat, házakat, udvarokat, egy diófát, heverésző kutyát, elhagyott csónakot a vízen, röptében lencsevégre kapott madarat, ablakban nyíló virágot, öreg cséplőgépet, műhely előtt álló munkások csoportját (iksszel jelölve a rokon), egy katonát, egy fess asszonyt – és arcokat, arcokat, emberarcokat, embereket…

Ha még itt lehetnének köztünk!…

De akik itt vannak?

Nemrégiben azt kérdezte tőlem egy ifjú ember, hogy miért írok olyan gyakran az öregekről? Igaza van: írásaimban fel-feltűnnek az idős emberek. Sőt: egyik-másik hangjátékom, novellám csakis róluk szól. – Nem gondolja ön – kérdezte az ifjú –, hogy ez a téma kissé érdektelen? – Nem. Nem gondolom. Rendkívül érdekfeszítőnek tartom mindazt, amit a sokat megélt, hajlott korú társainktól megtudhatunk a velük öregedett világról. Lenyűgöz az élettapasztalat bősége, a megszenvedett bölcsesség, az emlékek sokasága. Mindaz, amit felhalmozott bennük az élet. Szívükben, agyukban ott létezik a múlt megannyi hétköznapja. És amíg ők élnek, ezek a köznapok is elevenek, valóságosak.

A század tanúi.

Ők maguk a huszadik század.

Levelet kaptam a múltkor, pedagógusok írták. „A legtöbbünk 40 évig, legidősebb társunk 50 évig tanított. A nyugdíjunk 2100, 2203, 2190 Ft. Azaz az életszínvonal alatt. Látjuk a különbségeket, s így sóhajtozunk: érdemes volt-e szívet-lelket beleadnunk… Az unokák szerény megvendégelése is csak a vacsoránk lemondása árán lehetséges… Igenis, valami nincs rendben… Kár becsületesen dolgozni, ezt halljuk fiataljainktól. Igazat kell adnunk volt tanítványainknak?! Félő, hogy erkölcsi érzékünk már-már minket is cserbenhagy…”

Szíven ütött a levél.

Ha még köztünk lehetnének… – nézzük a régi fényképeken az emberarcokat.

De akik köztünk vannak?…

Stenocardia

Egyik belvárosi közért. Reggel kilenc óra; a forgalom közepes, nyugodt. Nyolcan-tízen állunk a kasszánál, a tempó elviselhető, mindenki türelmes, békés. Éppen ezért fülbántó a hirtelen támadt hangoskodás. Egy köpenyes férfi éles tenorja süvít át felettünk, valahonnan az üzlet mélyéből: – Azt a cigarettát!… jobb lesz, ha kiteszi szépen! Ott, ott maga!

Miféle cigarettát? Ahogy előrenézek, egy pöfékelő, ugyancsak közértes köpenyt viselő férfit látok a sorral szemközt, a kasszánál. Neki szólna a figyelmeztetés? – Megjárhatja! Sokba fog kerülni!…

Mármint az üzletben a dohányzás?

Csudát! A cigarettázgató köpenyes is figyel valakit, ahogy a szigorú hang tulajdonosa is; és már ugranak mindketten, és egyszerre csapnak le egy öregemberre.

– Maga! Maga! Vegye csak elő azt a Symphoniát! Elő a zsebéből!…

Senki sem ért semmit, olyan váratlan ez az egész. Még a kasszáshölgy sem fogja fel, mi is történik – vagy talán megszokta az efféle jeleneteket? A köpenyesek a felettesei.

– Gyerünk, öregem, mi lesz! Nézze meg az ember! Mindjárt az irodába kísérjük! – És szinte a zsebében turkálnak; kezét a zsebéhez erőszakolják. A sor dermedten les. Az idős férfi némán tátogat; hang nem jön ki a torkán. Rendes, tisztességes öltözékben van; na, nem valami drága, elegáns holmiban, de tisztában és ápoltban; szürke puhakalapja kikefélgetett, ballonkabátja agyonhypózott, de itt-ott még zöldes árnyalatú, a nadrágja is vasalt, a cipője is kifényesített. Arca barázdált; most sápadt és riadt; vizenyős kék szeme a semmibe mered; az öreg nem néz senkire, még most sem, hogy rángatják, mereven egy pontra tekint az emberek mellett – ki az utcára, az üzleten túlra.

– Nem szégyelli magát?! – törnek rá inkvizítorai, akik felfokozott indulattal és rendületlenül védik most a köz vagyonát, a leltárt, az üzlet rentabilitását. – Öregember létére cigarettát lop? Zsebre teszi a polcról?! Hát mit képzel?!…

– Véletlenül… véletlen… – motyogja, miközben reszkető kézzel, ügyetlenkedve kiveszi ballonja zsebéből a Symphoniát.

– Véletlenül?! Na, ne mondja! Figyeltem, direkt figyeltem! Lopnak! – mondja ki az egyik köpenyes az ítéletet. A kasszához fordul: – Számolja fel a cigarettát! – Majd az öreghez, kegyesen: – Örüljön, hogy elengedem! Máskor ötezer forintjába fog kerülni! Na, menjen!…

A dolog elintéződött; a köpenyesek elvonulnak. Kifelé menet látjuk, hogy az öregember megsemmisülten, bénán rakosgatja szatyrába a tejet meg a kiflit – és azt a cigarettát.

Amit voltaképpen úgy akart elcsenni. Akárhogyan is – kínos ez, kellemetlen. Mindannyiunknak kellemetlen. Még a legkisebb lopás is felháborít, de most inkább az öreg pártján vagyok, talán a köpenyesek módszere miatt. Nem kellett volna így megszégyeníteniük ezt a bácsit. De ki tehet róla? Az öreg követte el a hibát. Hanem mégsem holmi részeges naplopó, megrögzött bűnöző! Csak szeretett volna egy pakli cigarettát. Nem volt rá pénze? Hó vége közeleg, elfogyhatott az a kis nyugdíj. Mert az látszik rajta, hogy azok közül való, akik ezerötszáz forintnál többet aligha kapnak kézhez. Munkáskülsejű – ezt írták volna róla ötven évvel ezelőtt a lapok: „Ma reggel az egyik elegáns belvárosi csemegekereskedésben egy munkáskülsejű öregember egy pakli cigarettát lopott…” – így a polgári lap. És a szociális érzékű ellenzéki újság? „Bűnbe visz a nyomor…” Hát ez mostanság talán túlzás, de valami megszorultság – hogy a mai fülnek elfogadhatóbban fejezzem ki magam. Esetleg otthon azt mondták neki: – Minek dohányzik, papa? Szívja azt a sok büdös és drága bagót! Holnaptól nem kap rá pénzt, és el van intézve! – Vagy a felesége: – Apókám, ennyi van elsejéig, tudod, a lányunknak is kell kölcsönözni, mert befizetett egy külföldi túrára, csak tejet hozzál, meg kiflit… – Mire ő félszegen: – Elfogyott a cigarettám, hoznék… – Ne, mostan ne, majd kapsz a gyerekektől! – Csakhogy a gyerekek megfeledkeznek az öreg cigijéről.

Persze nemcsak a szociális hátteret kell hibáztatni. Lopni nem szabad – sem sokat, sem keveset. Most mégsem tudom morális magaslatról nézni az ügyet. Szomorú vagyok. Valami baj történt. Valami nincs rendben. Összeszorul a szívem, ahogy nézem a megszidott öreget. Olyan ez az egész, mint amikor hirtelen megzavarodik a biológiai rend; olyan, mint egy fellépő rosszullét, egy stenocardia. Egy ilyen szívszorulás alaposan rá tud ijeszteni az emberre. Csak nincs valami baj? – Menj el orvoshoz – tanácsolják ilyenkor a barátok. – Gondolod, hogy ez komoly? – Mindenesetre jelzés!

De az ember nem megy el orvoshoz, mert elmúlik a görcs, helyreáll a keringés – mint ahogy itt is, most, az ügy befejeztével a közértben –, mindenki megnyugszik. – Csak egy kis neurózis… egy kis vegetatív… – legyintünk, a gondokat elhessentve.

Hanem azért nézzük csak a pulzust!…

Ezer korona

Mennyit ért ezer korona a tízes évek derekán? Korabeli újsághirdetésekből igyekszem tájékozódni. Egy pár „legkitűnőbb” nyers bőrből készült bakancs ára nyolc korona. Igaz, e hegyes vidékeken való használatra is egy teljes évi jótállással eladott lábbelinek – a bécsi cég szerint – a vevő csupán az anyagát fizeti meg! Lám csak, egy tajtékpipa öt korona, de van kilencért is. Az ágyúacélból edzett kasza ára két koronától három húszig terjed. (Kaszakő márványból kilencven fillér.) Rengeteg órát reklámoznak, talán bizony kezd gyorsulni az idő. A Suttner cég azt állítja, hogy gyártmányait a földkerekségen mindenütt kedvelik. Vekkert három és fél koronáért kínálnak, ezüst, női, hatköves remeket kilenc ötvenért. De más árjegyzékben találok negyvenkét koronáért is zsebórát, persze az tizennégy karátos arany. A gyár ezt kétheti próbára adja, ezen belül kicserélhető vagy a „pénz vissza”! Úri készlet ezüstből, szép tokban: óra lánccal, gyűrű, mandzsettagomb, nyakkendőtű mindössze nyolc koronáért. És íme, itt a huszadik század találmánya, a világító kereszt! „Nappal csontszínű az Üdvözítő teste, mely fémből készült, míg a kereszt feketére fényezett tükörlakkal van bevonva. Csodás és titokzatos dicsfényben izzik a sötétben” – a Corpus. Ára mindössze, dobozzal és csomagolással együtt – a harmincnégy centiméteresé négy ötven, az ötven centiméteresé hat korona. Megrendelhető a feltalálónál. Világító Megváltó közvetlenül a feltalálótól!

Biztosabb összehasonlítási alap a valuta. Egy font sterling húsz koronáért váltható. Itt meg is állhatunk. Ezer korona, úgy vélem, nem volt kis összeg.

De miért érdekel ez most engem?

Merő véletlenségből. Valamit kerestem a könyvespolcomon, s kezembe akadt egy régi album. Afféle újság kiadta kalendárium.

Mindjárt, ahogy felütöttem, egészoldalas felhívás ötlött szemembe. „Ezer korona minden előfizetőnek! A magyar újságvilág szenzációja!” S a magyarázat: „Eddig csak hatalmas amerikai lapvállalatok tudták megvalósítani azt a nagyszerű eszmét, amelyet most valóra váltott a legjobb, legolvasottabb és legelterjedtebb… magyar napilap, a Budapest. Ezer korona az az összeg, amelyre ez az óriási méretű újság minden egyes előfizetőjének életét és testi épségét becsüli…” – Mi az ördög! Szép összeg, de egy emberéletért?! Csakhogy az album címlapján ott a dátum: 1915! Nos, akkor… akkor meg talán túlságosan is gáláns ajánlat!

Mit ígér a lap? Ezer korona kártérítést biztosít minden előfizetőjének, akit az előfizetés tartama alatt baleset ér és a halálát leli, vagy teljesen munkaképtelenné válik „ebből folyólag”. Na igen. „Óriási áldás – hirdeti a reklám – ebben a válságos időben. 28 koronáért igényt tarthat a kártérítésre… Aki önmagát becsüli… siessen az előfizetéssel”…

Bizony, siessen! Már javában dúl a háború. A háború, melyben az ember élete egy likas garast sem ér. Nemhogy ezer koronát!

De hogy képzelte ezt a lap vezérkara? Pusztán üzleti fogás ez az akció? Mert Amerikában bevált? Hanem ott mit kockáztatott egy tröszt? Hogy coltból, kapásból lepuffantják az előfizetőt, esetleg utcai baleset éri az illetőt, vagy netán tűzvész, tájfun áldozata lesz? De nálunk már nagyobb veszélyek leselkedtek szegény újságolvasókra. Számolt ezzel a főszerkesztőség? Bár elképzelhető, hogy ötletük – mint szokásos – csak hosszú huzavona után valósult meg, s közben szabadult el a pokol Európában. „Válságos idő” – de talán még nem a legválságosabbra gondoltak.

Vagy azt hitték volna, hogy még a háború közepette is kifizetődő ez a kampány? Egy korabeli haditudósításban olvasható: „Jó idegzettel meg lehet szokni a csatazajt és a magyar fiúk elmaradhatatlan humora mellett kitűnően elviselhető az élet a harctéren.”

Mégis inkább azt hiszem, hogy karitatív szándékú volt ez a biztosítási eszme. Egy újság, amely naponta közölte a világ politikai eseményeinek alakulását, kötelességének tartotta, hogy egyidejűleg kártérítési biztosítást ajánljon fel olvasóinak. Ezer korona erejéig – legalább.

Vajon mennyi pénzt kellett kifizetniük a történelemből folyólag?

Az jár az eszemben, van e manapság a világon olyan újság, amelyik vállalkozna hasonló akcióra?… (És még írógépemben a papír, amikor hallom a hírt: szokásos heti audienciáján, húszezer ember előtt a római Szent Péter téren merénylők a pápára lőttek. II. János Pál súlyosan megsebesült…)

Svéd konyha

Z. tanár úrnak mondhatnám személyes ügye volt a svéd konyha. Persze nem az, amit manapság a hotelok éttermei hirdetnek, s amit néhány világvárosban már jól ismernek: a korlátlan tobzódás bizonyos egységárért – nálunk 150 forintért – a sokféle étellel megrakott asztalok bő kínálatából. Nem is a svéd asztalnak nevezett hideg büféről beszélek. Hanem 1945 ősze jut eszembe, az iskolai étkeztetés, amiben gimnazista korunkban a svédek jóvoltából részesülhettünk.

Z. tanár úr, már nem tudom, milyen szerencse folytán, a háború végén Svédországban járt. Talán nyugati fogságból került oda? Vagy a Vöröskereszt küldte ki? Nem emlékszem. De arra igen, hogy rajongója lett a svédeknek. Ez nem is csoda. Elképzelhető, mit jelentett egy hadviselt európainak abba a semleges és gazdag északi államba kerülni. Z. tanár úr magyar–francia szakos volt; nálunk az irodalmat tanította, akkoriban éppen Móricz Zsigmond vagy Gelléri novelláit. Ahogy a katedra előtt le-fel sétálva magyarázott, olykor hirtelen megállt az osztály Hársfa utcára néző ablakánál, mondandóját félbehagyva, szomorúan nézte a szemközti ház golyó lyuggatta vakolatát, majd felénk fordult, s a csodákkal betelni nem tudók ámuló hangján elkezdett mesélni a svéd életről. Hogy ott milyen jómód van. Hogy mennyi szociális intézkedés védi a lakosság minden rétegét. Hogy a gyerekek mi mindent kapnak ingyen az iskolában… – Aztán észbekapott, felütötte a könyvet. – Pardon, uraim! Pardon! Nézzük tovább! – És elemeztük az emberi nyomorúság gyönyörű irodalmi ábrázolásait.

– Tudják, uraim – mondotta egy napon a katedrára támaszkodva –, tudják, milyen zoknit hoztam Svédországból? Olyat, amit egy-két évig is lehet hordani egyhuzamban!

– És ki sem kell mosni? – kockáztatott meg valaki egy diákos szellemeskedést. De Z. tanár urat ez nem hozta ki a sodrából. – Nem, kérem szépen, ki kell mosni, de csaknem azonnal lepereg róla a víz. Műszálból készítik. És elnyűhetetlen. A neve: nylon! Jegyezzék meg, a jövő anyaga, uraim!

Elámultunk. Elnyűhetetlen?! Akkoriban rongyolódó, lyukadó zoknikkal küszködtünk. Anyáink művészi tökélyre vitték a stoppolás tudományát, de még sarkalták, fejelték is a silányra kopottakat. A nylon! Z. tanár úrtól hallottam róla először. – Úgy bizony, uraim, a technika csodái! Lesz még részünk néhány meglepetésben! – Hát lett is.

Z. tanár úr felügyelt a diákétkeztetésre is. Ellenőrizte az adagokat. – Uraim, milyen volt az ebéd? – Dicsérni kellett. Kihúzta magát büszkén; fess, magas ember volt, az egyetlen, aki magázott minket.

– Pocsék ez a kaja! – vetette oda egyik délben gyerekes utálkozással N. Bandi. Félárva volt, apja elesett a fronton. – Zabkása! Pfuj!

Z. tanár úr elvörösödött. – Kérem! Kérem szépen! Ez méltánytalan! Hogy beszélhet így?! Milliók éheznek, a svédek enyhíteni akarnak az ínségen, és maga így viszonozza a jóindulatot?! Ez a hála?! Fel vagyok háborodva!… – Olyan személyesen megsértődött, hogy sajnáltuk. N. Bandi bocsánatot kért. De azért torkig volt a zabpehellyel…

A minap egy svéd állampolgárral beszélgettem. Stockholmban, egy kulturális centrumban dolgozik. Az észak-európai életstílusról kezdtem faggatni; eszembe jutott Z. tanár úr is. Az illetőt azonban a magyar dráma érdekelte. Azt mondta, odakintről rendkívül érdekes mindaz, amit a mai magyar drámaírók írnak. Az egész magyar nyelvterületen – tette hozzá. Még a dramaturgiailag gyengébb munkák is igen figyelemreméltóak. A magyar darabokban, mondta, felfedezhető egy makacs és nagyon eredeti útkeresés; valamint mélységes és szenvedélyes vágyakozás az értelmes életre. És ez ma érdekli Európát! Európának elege van a ködös absztrakciókból. Elege van a sanda célozgatásokból. Elege van a rémületből, a kishitűségből, a sokkolásból. Valami célt szeretne látni. Célt az értelmes küzdésre. A magyar darabban persze nincs recept. De van szabadságeszmény, állhatatos szembeszegülés a pusztító erőkkel, nemzeti fennmaradási szándék, igazságvágy és a hit becsülete.

– Minderre szüksége van Európának. És a svédeknek is – nézett rám, s bólintott komolyan.

Uraim! Viszonzásul ezt adhatjuk tehát! – mondhatná Z. tanár úr.

Magányos biciklista

Autók csordája rohan a többsávos, forgalmas főútvonalon, át a városon, délután, a portól sápadtra szűrt napfényben; kis, fürge autók és bömbölő nagyok a nyílegyenesen kirajzolt sávokban. Néha megakasztja futásuk a tilosra váltó lámpa; ilyenkor lihegve, dohogva megállnak, de máris rohanásra készek.

Olykor magam is benn hajtok ebben a kíméletlenül, vadul száguldó csordában. De most, mint ilyenkor mindig, a járdáról riasztónak és félelmetesnek tűnik ez a kegyetlen tempó. Megyek az emberek tömegében a gépek tömege mellett; morajlik, zúg egyenletesen a maga felvett ritmusában az utca. Egyszer csak koppanás és fémes kis csattanás, majd rövid, éles fékhang; és megint és megint fékek csikorgása sorban.

Elütöttek egy kerékpárost.

Az egyik autó sávot váltott, sofőrje csak későn látta meg a járda mentén bicikliző fiatalembert. Jó reflexű lehet a sofőr: azonnal blokkolt; a kerékpáros is ügyeskedett, csak gépe kormánya karcolta végig a karosszériát, ám az ütközéstől mégis felborult. Szerencsére nem komoly a baj, de mégis ijesztő látvány a földön fekvő férfi; a rettentő nagy monstrumok és fémek és tiprásra kész kerekek között nemesen, törékenyen hever ott a vékony, kecses biciklijével. Két autóbusz is megtorpant abban a sávban; a hátsó vezetője már türelmetlenül dudál, sietne, nem érti, mi akasztotta meg haladásában. De bármi is: gyerünk, gyerünk tovább!…

A járókelők a járdaszélre özönlenek; az úttesten az autók, eminnen a gyalogosok fogják gyűrűbe a biciklije alól feltápászkodó, csuklóját, térdét sziszegve tapogató, kékmelegítős, sovány fiatalembert. S közben indul a nagyjelenet: a sofőr sápadtan – az ijedtségtől meg a dühtől sápadtan és a nézősereg várakozásától lámpalázasan kiszáll a kocsijából. Első pillantása a kerékpárosé: jól van, él, tápászkodik, csont sem tört. Akkor hát a kocsi. A karcolás! A karcolás a szép, vadonatúj karosszérián! Elönti a méreg, de nem hallani a hangját, mert elszabadul a pokol: autók dudálnak, az elakadt kocsik végeláthatatlan sorba torlódtak össze, s most mindenki kiabál; sejthetik, hogy valami rendkívüli baj miatt kell állni, mégis nyomják a dudát, túráztatnak, utat keresnek a sávok között, furakodnak – felbomlott a rend. Csak az ellenkező irányban – mint egy fél test egészségesen maradt érrendszerén – folyik, folyik, folyik tovább a forgalom, a sérült fél test rokkantságával mit sem törődve.

A kerékpáros sántikálva a járdára biceg, s vonszolja kapkodva gépét, igyekszik utat adni a csordának. Tudja, hogy nem tiporhatják el, mégis, mintha attól tartana: meglódulnak, keresztülvágtatnak rajta. A forgalom azonban nem indulhat meg, a sofőr, amíg a felelősséget nem tisztázták, nem viszi el kocsiját az útból.

Mert a felelősséget meg kell állapítani. Ez a forgalom rendje. Ez a szabály.

Szabály. Egyáltalán, szabad egy ilyen forgalmas főútvonalon kerékpározni? Őszintén szólva nem tudom. Talán szabad – de nem tanácsos!

Az emberek mindenesetre a biciklistára támadnak. Hogy képzeli?! Hogy kerül ide?! Mit akar itt vézna versenygépével, jambósapkájával, halványkék melegítőben? Ez nem játszótér! Ez nem sportpálya! Itt autóikban komoly emberek száguldanak fontos dolgaik után, ő meg veszélyezteti biztonságukat? És ha a kocsik összefutottak volna?! Ha tízen, ötvenen, százan megsebesültek volna?! Nem beszélve az anyagi kárról! Ember! Mit akar itt?! Ez a huszadik század! Itt nem lehet csak úgy, egyszerűen megakasztani a forgalmat! Ennek szabálya van! Nem lehet megzavarni a menetrendet! Nem lehet késleltetni az embereket!…

A kerékpáros iszkolna, de a sofőr nem engedi, tanúkat kér, jegyez, nem akar bajba kerülni egy ilyen vacak ügy miatt. Ekkora pech! Az ember azt hiszi, normális a forgalom!…

A kerékpáros hallgat. Csuklóját nyomogatja, térdét hajlítgatja. – Fáj? – kérdezi végre valaki. Hálásan, szomorú mosollyal kapja arra a fejét, s máris készségesen, szerényen megnyugtatja az illetőt: – Nem, nem… semmi az egész…

Maga is belátja, hogy nem való ide. Talán szabályosan van itt, mégsem való ide. Nincs arra sem ideje, sem türelme senkinek, hogy az ő igazát és jogát megértse. A csúcsforgalom – az csúcsforgalom!

Szerelem

Az asztaluk közelében vacsoráztam a vidéki hotel operetteleganciájú éttermében; hallottam, hogy a piros arcú, gyér szakállú fiú milyen lelkesen magyaráz a lánynak; szvetterben ült ott, farmernadrágja sáros csizmájának szárába gyűrve; fáradtnak látszott, s amit ivott, a sör is elnehezíthette, de mégis beszélt, beszélt. A lány előtt három-négy kólásüveg állt, egyiket a másik után itta ki unatkozva; kócos fejét lustán rázta a rock ütemére; fényes, sima anyagú diszkóoverálljában izegve-mozogva leste a terem közepén táncolókat.

– Két falu egy nap… Ma végigjártunk két falut. Csak számítsd ki! Az állatorvos már csak így hív engem, hogy kis doki! Azt mondja: na, kis doki, hallottam a kollégámtól, hogy már diagnosztizálsz!

– Micsoda? – fordult a fiú felé a zene ritmusára a lány. – Nem jössz? Gyere! – és egy kézmozdulattal táncolni hívta. A dzsekije alatt pulóvert viselt, a pulóver alatt semmit, de a fiút most nem ez foglalkoztatta.

– Hát nem is érdekel? – kérdezte meglepetten a lánytól. – Meséltem neked, hogy amikor az egyik tehén megbetegedett, a tünetek alapján otthon kiböngésztem a baját a szakkönyvekből. És el is találtam. A főnök azt mondta, magát biztosan felveszik az állatorvosira…

– Olyan jó szám – mondta a lány.

A zenekar fehér zakóban játszott; az erősítőkön át a Yamaha hangszerek fülsiketítően visszhangoztak a teremben. De legalább volt forgalom.

A lány táncolt volna, de a fiú csak a munkájáról mesélt; felvették az egyik tsz-be állatgondozónak az érettségi után, mindenféle piszkos munkát kell végeznie, de boldog; állatokkal foglalkozhat; most is onnan jött; kora hajnalban kel, tizenhat kilométert utazik, este ugyanennyit vissza. S ráadásul napok óta, különmunkában, a körzeti állatorvossal baromfivész ellen oltogatják a tyúkokat.

– Két falu, számold csak, milyen szép összeg jön ki ebből egy napra! Nekem az az érdekem, hogy egyetlen tyúk se maradjon ki, mert némely helyen eldugják a jószágot, félnek vagy mi, de minket darabszámra fizetnek…

Láttam a kislányon, hogy mindez egy cseppet sem érdekli. A fiú azonban nem vette észre, hogy untatja a partnerét; vagy csak nem törődött vele, mert tele volt élménnyel, s beszélnie kellett? A kis kócos még türelemmel ült, itta a kólát, ám szinte tüntetőleg bámult másfelé; rázta a lábát a zene ütemére; gyanús küllemű srácoknak köszöngetett; ugrásra készen várta, hogy táncba vigyék.

A bömbölő zene néha elnyomta a fiú szavait, talán a lány sem érthetett tisztán mindent, de én többé-kevésbé hallottam, hogy egy borjúról beszél, a legelőn elpusztult kisborjúról meg annak megnyúzásáról – szikével, hibátlanul, szakszerűen.

Hogy azért is milyen dicséretet kapott a főnöktől.

A bőrt hazavihette; kidolgoztatta, most otthon van, gyönyörű…

– Unom! – mondta ekkor a lány.

– Tessék?

– Ha még valamit mesélsz nekem azokról a büdös dögökről, én szétrobbanok! Ilyenekkel dumálod tele a fejem! Hát rosszul leszek! Komolyan! Amikor táncolhatnánk!…

A fiú meghökkent. Első pillanatban nem érthette, miért kapott szemrehányást. Bömbölt a zene, az énekes fejhangon ordított a mikrofonba. Mit mondhatott olyan dühösen a lánynak? Aztán fáradtan hátradőlt a széken; talán azt latolgatva, megsértődjön-e? Elmenjen-e? Hiszen ő nem csupán érdekes históriákkal akarta traktálni ezt a kócost. Az életéről beszélt neki. A jövőjéről. Hogy mire készül, hogy mihez ért máris, hogy mit tehet ő még ezután! Hogy mit szeret, és miben lehet hasznára másoknak. Ő a jövőről beszélt…

De ha a lány unja!?

Lopva néztem őket; kis ideig szótlanul, dacosan ültek. A lány várakozón tekintett a fiúra, idegesen ivott egy kortyot, majd megrázta magát. Lerázta magáról ezt a röpke veszekedést, vége, semmi, gyerünk tovább! Új szám kezdődött, gyors ritmusú, ingerlő. A lány szinte ülve táncolt, ringott erotikusan. S bűvölt. Bűvölte a másikat. Az meg nézte, bámulta – egyre gyengédebben. Percekig tartott ez így. A dobszólóba beleremegtek a falak. Akkor a fiú felállt; a lány utána – s már ott voltak ők is a többiek között.

Nem érintették meg egymást a táncban. Néha futólag egymásra pillantottak, sőt: egymásra mosolyogtak, de nem beszéltek – abban a dübögésben nem is értették volna egymás szavát.

Egy óra múlva, amikor távoztam az étteremből, a ruhatár mellett láttam őket. Összefonódva, a falnak dőlve csókolóztak.

Környezetünk

Már a lépcsőházban kezdődik, vagy a kapualjban. Szemét és hulladék mindenütt. Pedig takarítanak. Söpörnek. Felmossák a kövezetet – legalábbis időnként. Minden hajnalban rendesen kiürítik a kukákat. Házunkban az évtizedek óta mocskos falakat az idén szép halványzöldre mázolták. A házmesternő még a kapu ablakát is fényesre tisztogatja. Mégis: csak keveseket késztet arra a rendért folyó küzdelem, hogy ügyeljen a tisztaságra. Igaz, az illetékeseket sem zavarja a drága pénzen újrafestett lépcsőházban a drótszálakon laffogó vagy ütött-kopott foglalatokban árválkodó, meztelen villanykörték látványa. Égnek a körték? Égnek. Na hát akkor? Mi kell még? Szépség? Arra nincs kapacitás.

A rend, a tisztaság, a környezetvédelem ügyében leginkább a pénzre hivatkozunk. A föld, a levegő és a vizek tisztaságát védő berendezések sokba kerülnek. Az élővilág meg a táj megkímélése is rengeteg pénzt emészt föl. Ezer meg ezer tonna szám keletkeznek mérgező hulladékok; a légben felhalmozódik a fluor; az egészség védelme vagyonokba kerül. De környezetünket olykor olcsón vagy egy fia fillér nélkül is védhetjük. Nem kell hozzá más, csak jó ízlés, kulturáltság, a mások iránti figyelem, némi szépérzék és belátás.

Mert nemcsak az ipar és a mezőgazdaság tehet kárt a természetben meg az embert körülfogó miliőben. Mi magunk is; és nem csekély mértékben.

Budapesten a nagy forgalom piszokkal jár; a hulladékot persze eltakarítják; reggel végigzötyög a járdán a sepregető és vizet fröcskölő sárga autócska. A főútvonalakon. Az úttest menti korlátokat is le-lemossák; némely szombaton (vagy csak a nagyobb ünnepek előtt?) az aluljárókat is takarító csapatok lepik el. De ki törődik a kis mellékutcákkal? Csak az eső meg a szél… Itt van például a Belvárosban a Vármegye utca. A régi Pest hangulatát idézhetné, de ahogy elnézem: csupán a hajdani, csatornázatlan, szennyes sikátorokra emlékeztet. Ez a szűk utcácska a megyeháza tövében: nyilvános kutyavécé. Bűzös és undorító. „Bele ne lépj! Kerüld ki, ott is van!…” – valahogy így lehet, nagy óvatosan végigmenni rajta. A kutyapiszkot aztán szél szárítja porrá, eső mállasztja szét; mindegy: a fekáliában tenyésző colibacilusok, bélféregpeték a korommal elegyedve szépen a Közért előtti kenyeres rekeszekre, lábbelire, ruhára, arcunkba, szánkba szállnak…

De ülj vonatra, s utazz el Pestről. Az ablak előtt elsuhanó táj majd gyönyörködtet – véled reménykedve. Ám egyre nyugtalanabbul tekingetsz jobbra-balra. A pálya mentén, ameddig elláthatsz, mindenütt piszok, rendetlenség. Olyan ideiglenes állapot, hogy: majd, majd eltakarítjuk… Majd holnap!… Lomok, műanyag holmik, pusztulásra vetett háztartási gépek, bútorok, kályhák, fajanszmosdók, autókarosszériák – s még mi minden, hihetetlen tarkaságban, csak úgy a tájban! A kertek alatt. Az utak partján. Ligetek mélyén. Árkokban. Aztán meg: a kertekben a sufnik. Sufni sufni hátán. Rossz tákolmányok nylonzsákokkal fedve, s azokon autógumi nehezékek. S ami még lehangolóbb: a kisebb-nagyobb lakótelepek szürkesége. S a magános házak? A régiek omladozóban; az újak terebélyesek, de jellegtelenek. Alig akad valahol egy-egy szépérzékről, esztétikai igényességről tanúskodó épület.

Úgy látszik, mindent a gyakorlatiasságnak vetünk alá. A sátortetős házakban összkomfort van; a múltbeli körülményekhez képest ezekben minden kényelmet megtalál az ember. De a falak unalmas képet nyújtanak. A lélek, a psziché környezetét sem ártana megvédeni. Néhány vén malom, magtár ad csak nyugtot a szemnek. Valamikor minden tájban kialakult az élet praktikumához alkalmazkodó, ugyanakkor szellemre, fantáziára is valló építkezés. Ma már ennek csak a skanzenekben van nyoma. Haladt az idő, de csak anyagi kérdés-e, hogy más országokban a múlt jegyeit is magán viselheti az új, a modern stílus?

Nálunk kiveszett a tájjelleg, a karakter.

Csak a monstre beruházások – vegyi gyárak, erőművek, középületek – tervezésében lelhető fel az esztétikai gondosság. Az utazó felkapja a fejét, ha ilyet lát; amint mondjuk a távvezetékek szép geometriájában is gyönyörködhet. Vagy ott vannak a megművelt földek! A mélyzöld erdők alá futó, zsengezöld vetések, a felszántott és simává boronált táblák, a boglyák a réteken, a gyümölcsösök, kertészetek, melegházak…

Törvény biztosítja környezetünk védelmét. A hivatal csak végezze is ez ügyben a dolgát, de más sem maradhat tétlen. Mert ha kivész az ízlés, ha a gyakorlatiasság háttérbe szorítja a szépre vágyó igényt, akkor mind nehezebb lesz arra késztetni az embert, hogy féltőn óvja az utcát, az árokpartot, a vasúti töltést, az erdőt, a falu határát, vizeinket, városainkat – az országot.

Átmenő forgalom

Cipőbolt, hétköznap délután. Az az óra, amikor zsúfolásig vannak az üzletek. Vásárlási csúcsforgalom. De a bolt elég tágas, mondhatnám áruház. Pest belső kerületeinek egyikében. Itt mindig nagy a választék; a fiamnak kellene venni egy új cipőt, erőset, vízállót, kényelmeset. Na, nézzük!

Önkiszolgáló. Kényelmesek ezek az önkiszolgáló üzletek, az ember végigmegy a polcok között, láthatja a választékot, leveheti, próbálgathatja az árut. Bizonyára ez a legkorszerűbb kereskedelmi forma, különben nem alakítanák át a hagyományos boltokat is ilyenre. Tudom jól, hogy ez a jelen követelménye meg a jövő útja, mindent tudok, mégis – ezekben az önkiszolgálókban valamiféle elveszettségérzés lep meg. Valahogy olyan gazdátlan, személytelen minden. Még egy ilyen cipőbolt csak hagyján; de a monstre áruházak – az újabbak és legújabbak, a „mindent egy helyen” árucsarnokok, a mozgólépcsős, könnyűszerkezetű „csodavilágok”! Vagy a BNV területén a HUNGEXPO, a hatalmas A pavilonban, ahol ember ember hátán nyüzsög, meg holmi holmi hegyén kelleti magát! Hát, igen, ezreket és százezreket csak így lehet kiszolgálni; mert az emberiség vásárol; vásárol reggeltől estig, s vásárolna még éjszaka is, ha nyitva lennének az üzletek. Még a kis jövedelműek is járják szakadatlanul a boltokat, hiszen a kereskedelem nemcsak a szezonok végén, hanem váratlanul, meglepetésszerűen is rendez engedményes vásárokat. S persze hullámzik a tömeg azért is, mert tízszer és hússzor is keresgéli azt, amit venne, de amit éppen nem lehet kapni.

Emlékszem, gyermekkoromban a környékünkön, a hetedik kerületben, egymást érték az üzletek. Másfelé is így volt ez. A boltosok nem tettek szert vagyonra, sőt mai szemmel nézve éppenséggel szerény jövedelműek voltak. De leginkább abból éltek, hogy személyes kapcsolatokat alakítottak ki a vevőkörükkel. A törzsvevőkkel, a törzsvendégekkel. Fűszeres, tejcsarnokos, pék, cipész, borbély, vendéglős nem lehetett meg nélkülük. Persze akadtak futóvendégek is, az ilyen átmenő forgalom azt jelentette, hogy a kuncsaft csak egyszer, véletlenül tért be, de a kereskedők még ezeket is megpróbálták magukhoz édesgetni.

Állandó átmenő forgalma csak a söntéseknek meg a később divatba jött büféknek volt. Ezek kissé lenézett helyek voltak, ellenben: aranybányák! Csak hát ott nem sokat törődtek a vendéggel. Jön, megy – isten áldja! Nem látjuk többé? Majd akad helyette másik!

A modern kor a tömegkiszolgálást hozta magával.

De ezt a szemléletet is?

Most mégsem arról lesz szó, hogy velem abban az önkiszolgáló cipőboltban gorombáskodtak volna. Vagy bármi személyes sérelem ért volna. Nem. Bementünk, kézbe vettünk egy kosarat, megkerestük a gyermekcipők polcát, a 32-es nagyságú lábbelik közül kiválasztottunk egy szemrevalót, felpróbálgattuk kényelmesen. S ugyanígy körülöttünk is: jöttek-mentek az emberek szabadon turkálgatva; nézegették a cipőkre ragasztott kis vignettákon az árakat. Senki sem szólt hozzájuk. Hozzánk sem szólt egyetlen kiszolgáló sem. Kiszolgáló? Ez a kifejezés itt nem helyénvaló. Önmagát szolgálja ki az ember. Az alkalmazottaktól legfeljebb csak némi felvilágosítást kaphat. Meg figyelmet. Úgy értve, hogy figyelik a vevőket, nem távozik-e valaki áruval, fizetés nélkül. Sok helyütt már tévékamerák pásztázzák a boltot, igen, lassacskán már csak a kamerákkal és a monitorokkal leszünk kapcsolatban.

Ebben a boltban fiatal lányok dolgoztak, szorgalmasan és vidáman új árut rakosgattak ki a polcokra. Közben egyikük arról beszélt, hogy közelgő születésnapjára, ahogy az ebben az üzletben szokás, nemsokára megkezdődik a gyűjtés. Ajándékra? Voltaképpen arra, de helyesebb, ha átadják az összegyűjtött pénzt, hiszen ő tudja, mire szeretné költeni. A lány tárgyilagosan számolt: összejön vagy háromezer forint. Ezen évődtek, gondtalanul, mintha nem is a munkahelyükön lennének. Átkiabáltak a vevők feje fölött, meglehetősen intim ügyeket is kitálalva. S egyszer csak az egyik, nem haragból, de mert rájár a szája, mondott egy olyan cifrát, amilyet régen csak kaszárnyában hallhatott az ember.

Megütközve néztem rá. Szép, fiatal, kedves, bájos kis lányka. Oda se neki – mondta a következőt. Hirtelen elképzeltem, hogy meghallja ezt az üzletvezető. A cégvezető, aki ellenőrizve jár-kél az áruházban, hogy rendben menjen minden. Diszkréten int a lánynak. Behívatják az irodába. – Kisasszony, önnek holnap már nem kell bejönnie! – De miért? – Gondolkodjon, kisasszony, nem lehet annyira önző, hogy szabadjára engedje a modortalanságát…

Persze ez irreális. A kislány nem is értené, mi a baj. Hiszen mindenki így beszél, így viselkedik. Senki sem moderálja magát. Minek is? A boltban átmenő forgalom van.

Rabló-pandúr

Késő esti film a televízióban, a második csatornán. A bobbykról. A Scotland Yard hétköznapjairól. Az utcán posztoló, cirkáló rendőrökről.

Másfél évszázaddal ezelőtt, a londoni rendőrség megalakulása idején a szolgálat ellátásához csupán egy síp meg egy hosszú bot volt rendszeresítve. A film szerint ma sincs a bobbyknál más, csak síp és gumibot. Meg – persze – URH-rádió. Pisztoly rendkívüli esetekben kerül a kezükbe, amikor veszélyes bevetésre indulnak.

Londont járt utazóktól már hallottam dicséretüket; szolgálatkészségük, hivatástudatuk autóst és gyalogost egyaránt elismerésre késztetett. A dokumentumfilm is azt bizonygatja, hogy a szolgálatuk valóban szolgálat. Ha kell, idős asszonyt istápolnak gyengéden; a néni elesett a járdán – talán pihenjen le valahol, és igyon egy teát!… Más esetben erélyre van szükség: tolvaj akad horogra; a rendőrnek feltűnt a fickó zavart viselkedése. Nem nagy fogás, de az őrszobán már ott a bejelentés: feltörtek egy autót, s kiloptak belőle egy magnetofont. Íme, a tettes! Előfordul, hogy elegáns egyenruhájukban, finnyáskodás nélkül, romok alá rejtett holttetemet kell kiemelniük, vagy bejelentésre pokolgép után kutatniuk. A dolguk nem könnyű sem nappal, sem éjjel. Félholtra vert alakokkal, kábítósokkal, körözött fickókkal, autós gengszterekkel küzdenek. – Elég a bot meg a síp? – Ha fegyvert viselnénk, még többen halnának meg közülünk… – mondja egy tapasztalt rendőr. – De mégis, a fegyver biztonságot jelentene! – Mondom – ismétli makacsul és meggyőződéssel –, akkor még többen halnának meg közülünk. – Nem magyarázza meg, miért vélekedik így; alighanem a felfegyverzett rendőrökre a banditák gondolkodás nélkül tüzet nyitnának, a gumibot elől azonban megpróbálnak gyilkolás nélkül elmenekülni. Ám az öreg rendőr szavaiban ott lehet a bölcs megfontolás is: nem kell minduntalan fegyverhez kapni; az egyik fél legyen okosabb a másiknál, mert a lövöldözés csak lövöldözést szül; talán vérontás nélkül is meg lehet oldani a dolgokat, még a gazemberekkel szemben is.

Azt mondja a film narrátora, hogy a rablókat, tolvajokat, garázdákat és más jómadarakat a londoni rendőrök gazembereknek nevezik. Láthatunk is mindjárt néhányat közülük. Egy testes szemüvegest, afféle entellektüelt, cigarettázva; egy nagy barkójú, lóarcú szelídet; egy bölcsködésre hajlamos lapos homlokút és egy betegesen ideges, pengearcú szőkét. Kényelmes fotelokban.

Mi a véleményük a bobbykról? Felfigyelek: ez aztán a nem mindennapi interjú, a rablót kérdik a pandúrról! Mindannyian illetékesek a kérdésben, nemegyszer kerültek összeütközésbe a hatósággal. – Önöket gazembereknek nevezik – jegyzi meg a riporter. Felkapom a fejem, vajon mit felelnek erre? S íme: – Igen, azok vagyunk. – A válasz tárgyilagos, szenvtelen, sem dicsekvő, sem bűnbánó. Mintha azt mondanák: – Igen, nekünk ez a szakmánk… – Ilyet még nem hallottam; az égvilágon mindenki tagadni szokta a gazemberségét! Ők nem. – Ön például miért gazember? – Mert lopok – mondja természetes egyszerűséggel a pengearcú. – Miért lop? – Miért? Mindig is loptam, lopok. – Senkit sem vádol emiatt, sem a világot, sem a körülményeket. Belátja, hogy ő egy gazember. Úristen, gondolom, ha mind így tenne! Mindegyik privát és közgazember! Milyen tisztán fel lehetne mérni a frontokat! Ebben az interjúban felvázolódnak az arcvonalak. Mi a véleményük a rendőrökről? Egyikük azt mondja, vele mindig tisztességesen bántak; a másik bevallja, bizony, az előzetesben megverték. Kisül, hogy mindegyikük kapott már „kezelést”. De ez szakmai kockázat. Aki gazember, ne is számítson másra. Ezért az a véleményük, hogy rendes fiúk ezek a mi rendőreink. Derék fickók! – Ha magán múlna, fenntartana rendőrséget? – kérdik a pengearcút. – Hát hogyne! Rendőrségre szükség van! – És miért? – Mert valakiknek csak vigyázni kell a rendre, és meg kell védeni az embereket az olyanoktól, mint mi vagyunk!…

Tessék! A laposhomlokú ráadásul sajnálja is a bobbykat. A gazemberekkel (velük) való érintkezésben akaratlanul is eldurvulnak, annyi mocskot látnak – mondja részvéttel –, hogy az végül is nyomot hagy a lelkükben.

Ez aztán a gentlemanlike vélekedés. Tehát ki vannak osztva a társadalmi szerepek, s lám, maguk a gazfickók figyelmeztetnek: tessék védekezni ellenünk! Csakhogy nem mindegyikük ilyen korrekt ebben a rabló-pandúr játékban. Közülük sokan, kicsik és nagyok, színvallás helyett inkább a pandúr szerepében tetszelegnek; feddhetetlenségüket bizonygatják hamisan, amíg csak ki nem derül róluk – mert azért az mindig kiderül –, hogy hol is a valódi helyük a játszmában.

A kis Petrocelli

A kis Petrocelli doktor megint kemény fába vágta a fejszéjét. A gazdag – sőt milliomos vagy milliárdos? – üzletember, a nagyhatalmú úr gyilkossággal vádolt feleségét védi…

Nézem a tévét, Barry Newman jól alakítja a kis ügyvédet. Könnyed, elegáns, de érezteti, hogy Petrocellinek minden pillanatban meg kell küzdeni az igazságért. Az ügyfele igazáért, de a maga privát igazáért is. Hiszen szegény. Bevándorolt olasz. Még nem amerikai. – Cselli! Petro-cs-elli! – figyelmezteti visszafogott dühvel és sértődéssel a nevét rosszul kiejtő hadnagyot. Tudja, hogy lenézik, ám nem törődhet vele. Nem süppedhet a kisebbrendűség érzésébe.

Magabiztos és elegáns. Pedig még mindig lakókocsija van ház helyett. Abban lakik bájos kis feleségével. Valahol a városon kívül, egy út menti horhosban. A lakókocsi persze első osztályú, de mégis rettenetesen szegényes a nagypénzűek villáihoz képest.

A nagypénzűekkel gyűlik meg a baja. Azokkal kell megmérkőznie, innen, a szegénységből, a védtelenségből.

Pereg a mese. A csinos vádlott tagadja, hogy megölte volna a férje egyik, reá uszított testőrét. Mindenki más azt állítja, maga a nyomozó hadnagy is – Petrocelli bősz ellensége! –, hogy az asszony a tettes. A kis ügyvédet el akarják tántorítani, visszavonulásra akarják késztetni, pénzzel, fenyegetéssel – de hiába.

Ülök a tévé előtt, és nézem a krimit. Közben elképzelem, hogy ott, annak idején a Paramount – a gyártó cég – drámai főosztályán (dramaturgiáján) Mr. X. vagy Mrs. Z. hogyan is fogadhatta a forgatókönyvírók vagy a rendező ötletét: egy kisemberről kellene sorozatot csinálni. Fel kéne dobni egy szegény, de szilárd jellemű alakot – mondhatták –, aki minduntalan szembekerül a hatalommal és az erőszakkal, s persze a törvénytelenséggel, ám az összecsapásokból mindannyiszor győztesen kerül ki. – Hát igen – bólogathattak a főosztályon (a szórakoztatón; most jut eszembe, igen, inkább ott, hiszen a tévésorozatok bizonyára Amerikában is a szórakoztató-főosztályra tartoznak). – Nos, nos… – hümmöghetett Mr. X. vagy Mrs. Z. – a gondolat nem új, már számtalan filmben számtalan szegény, de jellemes kisember szállt szembe a gátlástalanul pusztító erőkkel… – Hát akkor ez egy újabb hős kisember lenne! – A mai körülmények között? – nézhetett fel szomorúan és fáradtan a főosztály dramaturgja. – A mesékkel talán fáradjanak az ifjúsági főosztályra…

Nem tudom, hogyan történt; tény, hogy elkészült a sorozat. Petrocellinek minden sikerül. Soha nem retten vissza, soha nem fél – amikor a szituáció láttán nekem már a torkomban ver a szívem, ő szemrebbenés nélkül sétál a veszély felé. És kikerüli! Rendíthetetlen és okos. Az esze vág, mint a beretva. Nem szívesen használja az öklét; mindent a törvény előtt akar kideríttetni; az igazság útját egyengeti a jog asztala elé. És csuda rokonszenves a szegénysége!

Ellenfelei eleve gonosz, sötét, elvetemült, kiállhatatlan alakok. (De az életben vajon nem sokkal sematikusabb gazfickókkal van dolgunk?!) Fütyülnek a törvényre, mert pénzzel, hatalommal minden elintézhető. Gondolják! Ám Petrocelli közbelép…

– Te szoktál krimit nézni?! – kérdik ismerőseim.

Igen, nézem a krimiket. Ezek a filmek általában az esti tévéhíradó után kerülnek sugárzásra. Híradó és krimi – ez a jó párosítás. A híradó feszültséget kelt bennem; a krimi levezeti azt. Lazíthatok. A hírek felkavarnak; az a sok erőszak, gyilkosság! Az emberek egymás biztonságára, életére, becsületére, szabadságára törnek… Na persze, a krimiben is! Csakhogy annak a végén mindig kiderül az igazság. A bűnösök pedig bűnhődnek. De a világból érkező hírek kétségek között hagynak…

Petrocelli feltárja az igazságot. Kicsit egyszerűen? Hát persze. A gazemberek is túlságosan, átlátszóan azok. Valahogy könnyen akadnak horogra. De nem baj. Mese? Az! Ám legalább kicsit fellélegzem, mielőtt befejezném a napot. Petrocellit nem lehet letéríteni a becsület és igazság útjáról. Legalább nézni jó! Elhinni jó!

S talán – nemcsak ő ilyen. Talán nehezebb és valóságosabb körülmények között is akadnak ilyen Petrocelli-félék, ilyen bátor kisemberek.

Akik azonban valójában: nagy emberek. Vagy egyszerűbben: emberek.

Brancsbeliek

Vagy kifogástalanabbul írva és ejtve: bransbeliek. Még nem rosszallóan. Hiszen a bransbeliség voltaképpen céhbeliséget jelent; márpedig annak lenni tisztesség. Legalábbis az volt annak idején, amikor még virágoztak a céhek. Jól képzett, becsületes kézművesek voltak a tagjai, igazi mesteremberek és nem kontárok. Remekmívű vizsgadarabjaikkal nyerték el a céhmesterek elismerését, hogy azután maguk is mesterek legyenek. A céh szó régies, szép hangzása a megbízhatóságot, az alapos szaktudást idézi. Komoly munkások tömörültek ezekbe a szervezetekbe, akik méltán lehettek büszkék ismereteikre, a kezük alól kikerült holmik használhatóságára és tartósságára. És persze rátartiak lehettek kiváltságaikra is, amelyek a céhlevelekben voltak lefektetve. Valamint pecsétjeikre, okmányaikra, a furfangos zárakkal és lakatokkal ellátott céhládák kincseire.

A céh érdekszövetség volt, de nemcsak a jogok védelmére, hanem a kötelességek betartásának megkövetelhetőségére is. Az iparos kényes volt jó hírnevére. Kényszerhelyzet – a megrendelők, a vevők mindenképpeni kiszolgálása – serkentette őket ebben? Meglehet. De a rendes emberi természet is: adni a más örömére. A kereskedelemben mindig is volt bizonyos jótékony rafinéria: ha örömet szerzek neked az árummal, hálás vagy, és jobb szívvel fizetsz!

A brans talán az iparosodás nagyüzemi kialakulása, a kapitalizálódás idején kezdte felváltani a céhet. És csakhamar vaskosabb, durvább ejtésben pejoratív felhangja lett a szónak.

– Ez is brancsbeli! – mondták megvetőleg arra, aki egy csoport érdekét állította szembe a közösségével. De máskor meg: – Hiszen ez is brancsbeli! – szóltak védőleg s ajánlólag valakiről, akire menten más mosollyal néztek a hasonszőrűek.

A brancsok a modern korban inkább kegyetlen önzésükkel, mintsem szolgálatukkal tűntek ki.

Vannak-e most nálunk abban a régi, nyílt merkantilista szellemben szerveződött érdekcsoportok? Nincsenek. (Valóban nincsenek?) De brancsok?!…

Ki itt, ki ott brancsbeli. Van brancsbeli iparos, brancsbeli sportoló, brancsbeli kereskedő, brancsbeli feltaláló, brancsbeli zöldséges, brancsbeli komputeres, brancsbeli színész, brancsbeli festő, brancsbeli kritikus, brancsbeli énekes…

Hajdanán az értelmiség is „céhekbe” tömörült. Megtisztelte magát ezzel a kifejezéssel. Ma brancsokba tömörül? Hasonló tisztesség ez?

Te brancsbeli vagy?

Azt hiszem, én nem vagyok brancsbeli. Ez dicsekvésnek is felfogható. De panasznak is. Sok hátránnyal jár ez a kívülrekedtség. Leginkább dolgaink intézése körül. A brancsbeli ugyanis lenézi a nem brancsbelit, s dehogy segíti! Ő, a brancsbeli, mindig magabiztos, mindent elintéz, mindent beszerez, mindent tud. Védi, támogatja az érdekszövetség. A nem brancsbeli kiszolgáltatott, tehát félszeg.

Ott van például az autósbrancs. (Más brancsot is említhetnék helyette.) Tagjai úton-útfélen éreztetik veled, hogy kívülálló vagy. Többek állítása szerint jól és hibamentesen vezetek már több mint tíz éve, tehát a volánnál nincs kisebbségi érzésem, de ha megjelenik egy olyan igazi brancsbeli, menten összezavarodom. Főleg a szervizállomásokon. (Más helyeket is említhetnék.) A szervizben szeretnéd lemosatni, zsíroztatni, javíttatni, szereltetni a kocsidat, már-már szóba is állnak veled, amikor befut egy-két brancsbeli. Gyors fékezések, felpergetett motorok, ajtócsapódások, bűvszavak. Ők aztán megértik egymást! A szerelők arca felderül, végre jött néhány értelmes lény! A kívülálló féltékenyen nézi azt a szerelmetes boldogságot, ahogy brancsbeli a brancsbelivel…

Mit tehet ilyenkor az ember? Hogy észrevegyék, hogy egyáltalán emberszámba vegyék, pénzeket dugdos, borravalókat csúsztat a zsebekbe, de persze ügyetlenül, nem olyan könnyed eleganciával, mint ők, maguk között… Udvariasan magyarázod, hogy szerinted mi a kocsid baja, szóra sem méltatnak, mit értesz te ehhez?! Valóban nem sokat, nem érthetünk mindenhez; ám gyanakszol, hogy ők sem állnak a helyzet magaslatán. Gondos igyekezet dolgában semmiképp sem. Mégis inkább befogod a szád, nem akarod kihívni bosszújukat. Így is fizetsz majd olyan alkatrészekért is, amelyeket nem szereltek be a kocsidba.

Na igen, minden könnyebben menne, ha brancsbeli lennél. Akkor – hoci-nesze alapon – nem tennék ezt veled.

De hány brancsban kellene benn lenni?

Brancsban?! Nem, abban semmi esetre sem! De egy igazi, jó céhben – abban igen.

Sárga lobbanás

Az alföldi város színházába – munkahelyére – sietett próbára a fiatalasszony. Kocsiján magával vitte egyik kollégáját. A lehetőségekhez képest hajszolta a kis Fiat 126-ost, az iram mégsem volt fergeteges, ugyanis a járgány nem fut valami gyorsan, meg aztán a fiatalasszony nem is szeret vakmerősködni. Persze azért taposta a gázt, s az egyik útkereszteződésben kissé későn lassított; csak hirtelen fékezéssel tudta megadni egy vadul száguldó Ladának az elsőbbséget. De megadta. Igaz, a Ladának is fékeznie kellett. Semmi baj – még minden időben történt. Ha lassúbbak a reflexei, koccanhattak volna. Ezt ő azonnal belátta, s intett bocsánatkérőn, hogy elnézést, elnézést, figyelmetlen voltam!…

Annál is inkább megértésre számított, mert a másik kocsi volánjánál is egy nő ült, fiatal, csinos lány; s mellette egy talán még csinosabb – a hátsó ülésen pedig egy fiatalember.

A Lada – ha már fékezett – megállt. Füstöltek az utat radírozó gumik; aztán egy szédítő hátramenet – egész a kis Fiatig. Hogy az most már ne tudjon kifordulni az útra. Mert úgy állt meg ott, előtte, a Lada: keresztben, büntetőleg, ellenségesen. És a letekert ablakok mögül máris féktelen szitkok zúdultak a Fiat vezetőjére, a bocsánatkérést ismételgető fiatalasszonyra.

Rendben van, ijedtében mindenkiből kitörhet a káromkodás. De itt most a düháradat hirtelen megszerveződve, alkalmat lelve robbant ki. Mintha a Lada utasai már vártak volna egy efféle összecsapásra. Közönséges, kéjes gyűlölet torzította el a lányok szép arcát. Ordináré szavakkal tűzdelt átkaikat a fiatalasszony bénultan hallgatta, majd sápadtan, zavartan fordult a kollégájához. – Hát most mit szólsz ehhez?

– Én nem is értem – motyogta félszeg mosollyal a kolléga. – Mi bajuk támadt? Fantasztikus…

A Ladában ülő fiatalember meglátta ezt a mosolyt. Elszánt, gyilkos tekintettel ugrott ki a kocsiból, rátenyerelt a Fiat ablakára: – Te! Ne vigyorogj, te rohadék, te szemét, te büdös… mert kirángatlak onnan és széttéplek!…

A kis autó utasai egy szóval sem vágtak vissza, elhűlve, elképedve fogadták a támadást.

– Ha eszembe jut, ahogy az a férfi öklével rácsapott a tetőre, ha felidézem a szemében látott gyűlöletet, elfog a remegés – mondta a fiatalasszony egy társaságban. – Hát honnan ez az indulat? És miért? Miért?!

Megboldogult U. Gy., a békességes tollú költő, aki megjárta a recski büntetőtábort, hányszor elmondta, s mindig egyformán mély döbbenettel, hogy a feléje sújtó fegyveres őr szemében sárga fény lobbant abban a pillanatban, amikor lecsapott a korbácsával. U. Gy. ezt majd negyedszázaddal ezelőtt emlegette – s voltak mások, akik az U. Gy. eseteit megelőző időkből emlegettek hasonlókat –, a fiatalasszony azonban a minap panaszolta el a történteket.

– Igen – mondta U. Gy. –, láttam azt a lobbanást, a hideg, sárga fényt, a sátáni szemvillanást. Felfogtam azt a tekintetet, amikor az őr lecsapott rám ott, a kőbányában. Utat kellett volna adnom neki, bele kellett volna gázolnom a sárba a vállamon cipelt teherrel, meg is akartam tenni, mert tudtam, hogy ez a parancs, de ő fürgébb volt. „Térj ki, te állat, ha jövök!” – üvöltötte, és már vágott is felém…

– Azt hittem, megölnek – magyarázza a fiatalasszony. – Hogy őrjöngésükben keresztülgázolnak rajtunk, vagy valami rettenetes dolgot művelnek, annyira kifordultak önmagukból. S csupán azért, mert lassítani kellett néhány percre a tempójukat… Pedig még bocsánatot is kértem!

– Micsoda állati indulat lobbanthatta azt a sárga fényt az őr szemében… – jegyezte meg egyszer valaki U. Gy.-nek, de ő tiltakozott. – Nem, nem állati! Az állat sohsem ilyen kegyetlen!

– Gyűlölöm a kegyetlenséget és a fékevesztett indulatot – mondta az emlék hatására is felzaklatva a fiatalasszony.

– Tehát maga is gyűlölködő? – kérdezte a társaság egyik tagja. – A gyűlölet gyűlöletet szül!

– Igaza van – hátrált a fiatalasszony. – Inkább félek. Azt akartam mondani, hogy félek tőle…

– Ha fél tőle, máris legyőzöttnek tekintheti magát – mondta az illető.

– De mit tegyek? Tehetetlen vagyok az agresszióval szemben. Megvetem, gyűlölöm és félek tőle. Miért nem lehet meg a világ nélküle?

– A sárga lobbanás! – emlegette akkoriban U. Gy. – Nekem elhihetik! Az a sárga fény a szemekben… félelmetes olyankor az ember!

Egy ember télikabátban

Rekkenő melegben – pedig ez még csak a nyárelő – a hirtelen forróságtól pihegő városon átsuhanó villamosban egy ember ül télikabátban.

Odakinn fűlnek a tetők, fűlnek a motorfüsttől bűzös utcák, a nap éles fénnyel vág vissza a kirakatok üvegtábláiról, a parkok zöldellnek, lombosodnak a kövek közé honosított fák, teraszok hűs árnyat adó ernyői alá menekülnek a Pestbe belefáradt turisták – és ez az ember itt ül télikabátban.

Kánikulát zúdít ránk a június; fagylaltért nyafognak a srácok, megtelnek a strandok, a Széchenyi fürdő betonlapjain bikiniben hevernek a lányok; paprikát, paradicsomot kínálnak a sarki árusok, megreked a levegő még a kapualjakban is – és ez az ember télikabátba burkolózva ül a villamosban.

Kalapját sápadt homlokába húzza, fél kézzel sálat szorít torka köré, aggodalmasan, mint december táján a hideg, fagyos szélben mások. A vastag kabát a nagy gombokkal begombolva védi a sovány testet – váratlan és meglepő látvány ez a délelőtti villamosban, ahol mindenki cseppnyi léghuzatra áhítozva helyezkedik ablakhoz, ajtó közelébe. Ingre vetkezett férfiak és rugalmas mellüket vékony, pimasz kis blúzokba alig rejtő, barnára sült nők törődnek körülötte, szinte meztelen a hőségtől a város – ő meg ebben a kabátban…

Eleinte azt gondoljuk: bolond. Ez a bolondériája. De nyugodtan, csaknem bölcsen ül – és elegánsan. Viselkedése normális emberre vall. Akkor hát micsoda ötlet vezérli, hogy így felöltözött ebben az időben? Izzadva, friss szellőre vágyva bámuljuk ezt a csodabogarat; mulatságos ez az ellentét: a nyár meg ő! De addig-addig nézzük, míg egyszer csak gyanúnk támad – s már bosszúsak vagyunk –, micsoda merészség ez, micsoda különcködés?

S akkor az ember feltekint. Látja a furcsálló tekinteteket, látja a kuncogókat meg a háborgókat. Néz kitartóan, mondhatni daccal. Igen, daccal. Dac ez, bizony, mégpedig a javából. Vérforraló kívülállás! Most már a szemvillanásában megvetést is felfedezünk: – Na, ti, ripőkök, akiket szeszélye szerint ugráltat az idő! Nyár van? Hát legyen! Mi gondom vele? Ti gyengék és ezért kiszolgáltatottak vagytok; nincs bennetek tartás, eredetiség; nincs egyéniségetek, bedőltök a nyárnak, a melegnek, a naptárnak! Nézzetek rám: én nem hagyom magam befolyásolni. Nem hódolok be, nem divatozom… és főleg nem lihegek – sem valóságosan, sem képletesen, hogy itt a nyár! itt a nyár!…

Igen, mintha ezt mondaná, ahogy reánk pillant, az egységes csapatra, a halandókra, akik könnyű, nyári viseletünkben, szekrények aljából, fiókok mélyéről újra elővett holmijainkban fogadjuk a nyarat. Fogadjuk – és persze örülünk is neki. Igaz, hogy nemsokára panaszkodni fogunk a „kibírhatatlan” hőség miatt, de titkon örülni fogunk akkor is, mert ki nem szeretné a verőfényes délelőttöket, a lusta délutánokat, a langy estéket, a bódító éjszakákat?…

– Örültök neki? Szóval titeket boldoggá tesz a nyár? – ezt kérdi a körülhordozott tekintete. – És miért örültök, ha szabadna tudnom? Mert a földeken majd beérik a vetés? Mert megtermik gyümölcseiket a fák? Aligha hiszem, hogy ilyen komoly dolgok érdekelnének titeket! Egyszerűen csak a vakáció meg a szórakozás jár az eszetekben, a buja nyárban a könnyed, könnyedebb élet! Tetszik nektek ez a sok fény; örültök a levetkezett nőknek, a hideg söröknek, a folyók, tavak, netán a tengerek üdítő habjainak! A lubickolásnak! Az ejtőzésnek! A semmittevésnek!

Megborzongok ettől az ítélő, sötét tekintettől. A télikabátos ember szemrehányón, megvetőn, leckéztetőn méreget minket.

Vagy csak néz – egyszerűen, semmitmondón, semlegesen? S csupán bennem, bennünk kelt rossz érzést a pillantása? Mert bizony ez a tekintet nem sötét, csak szomorú, nem megvető, csak félszeg, nem leckéztet, csak segélykérő. És kérdő: – Hát ti nem fáztok?!… – A mozdulata, ahogy sovány kezével puhán megigazítja a sálat, ahogy összefogja magán a vatelinos kabátot, ahogy meggörnyed, mert leginkább eltűnni szeretne különcségével – megrendítő. Nincs ebben az emberben fennhéjázás. Inkább félelem. Talán attól tart, hogy következménye lehet ennek a télikabát-viselésnek, de mit tegyen? A bőre fakó, fázékony ez a sápadt test. Itt a nyár, a kánikula – hiába!

– Kérem, én fázom! – mondja alázatos pillantása.

Lassít a villamos; leszáll. Az ablakon át látom: már ott megy az autók és járókelők sokaságában, a vakító világban, nagykabátosan és dideregve – embertársai között, idegenül.

Augusztusi csillagok

Mondják, de valóban így is van – augusztusban legszebbek a csillagok. Különösen ilyenkor, mint az idén is, amikor forrók a nappalok, és még alkonyatkor sem csökken a hőség. Fülledt időt jósol továbbra is a meteorológia; Európában harminc fok körüli a meleg; azt mondják, a számítógépes előrejelzések szerint napokon belül nem várható változás. Alighanem egyelőre meg lehetünk elégedve a nyárral; a Medárd is rendesen bevált, a július is illő arányban volt napos-zivataros; a szabadtéri színpad színészei és nézői – legalábbis itt, Szentendrén – egy-egy hűvösebb estét nem számítva, bátran indulhattak az előadásokra. Egyetlen esőnapot sem kellett beiktatni, aminek mindenki örült, kivált a gazdasági vezetők.

Csak a Duna hirtelen áradása jelezte, hogy valami még sincs rendjén; hogy valahol nagyobb esők, nagyobb viharok, sőt nagyobb lehűlések voltak. Amint a magyar határt elérte a felkavart iszaptól, a kimosott, kidöntött fáktól, leszaggatott partoldalaktól, gyökércsomóktól sűrűvé, zorddá, hatalmassá duzzadt folyó, megszállt minket az aggodalom, s lestük, figyeltük napokig, hogyan kerülnek víz alá a parti nyárfák, aztán a parti utak; – itt, Leányfalun a sok gondozott, árterületi külkert is, merthogy szép divat lett csinosítani a kanadai nyárfák alatt a talajt: lekaszálni a gazt, gyepesíteni, virágokat ültetni. Először ezeket mosta-koszolta a víz, csak aztán a kerteket, udvarokat is. Amikor a hó végén tetőzött az ár, a Duna a házak tövét nyaldosta már. De most szépen visszaereszkedett a medrébe. A komp ugyan még nem közlekedik a Határcsárda és Szigetmonostor között. De a kerthelyiség asztalait már kitették; a stég is visszakerült a kerítéstől a helyére. S ahol a minap még a monostoriak várakoztak a kishajóra, most színes napernyők állnak, s bár igencsak kevés a vendég, húzzák a muzsikusok a víg nótákat… Az iszapot pedig megszárítja a nap, ahogy a testes uszadék fákat is, amelyek ott hevernek a még sáros parton. A folyó már szelíd; ám nyomai mutatják: erejével sokat rombolhatott volna. De most megelégedett az ijesztgetéssel.

A kertek tikkadnak; ahol az öntöző szórófeje nem permetez műesőt, ott sárga foltok ütnek ki a gyöp zöldjén. Megérett a temérdek szilva; lottyadtan, mézédesen hull a fáról. Odafenn az ágon madarak likasztják; a földön méhek, darazsak döngik körül az illatozó szemeket. De némely kertből a vederbe gyűjtött cefre máris szeszes szaga terjeng; lesz jó pálinka a hideg, téli hajnalokra!

De hol vannak még a hideg reggelek? Békességes nyár lengi át a kerteket. Meleg, tikkasztó, bódító augusztusi nyár. A tűzforró nappalok után gyönyörűek a csillagos éjszakák. Kiül az ember a bársonyosan sötétlő ég alá, s a fák fekete koronája felett kigyúló csillagokat nézi. Mások az őszi, a téli, a tavaszi csillagképek – a nyáriak augusztusban pompáznak igazán. A Tejút most északnyugat felől szeli át délkeletnek az eget; az eleje táján ott vibrál a három legfényesebb – a Lant, a Hattyú meg a Sas egy-egy csillaga. De amott a Göncöl is, a gyermekkori ismerős; aztán a számtalan, a titkukat őrző távoliak, a parányiak, a fel-felcsillanók. S néha átfut a sötéten egy zuhanó, elvesző, a messzeséget és végtelenséget szívszorítóan érzékeltető. Körülfog a csend. Körülfog a Mindenség. Ülsz egy bolygón, a milliárd, a megszámlálhatatlan közül egyen… Egy nem is túl nagyon, a sem eleje-sem vége Létezésben.

Valahonnan hangok zavarják meg a békességet: egy közeli ház nyitott ablakából. A tévéhíradó szignálja. Jön a napi izgalomadag utolsó dózisa.

De nem, most ne figyeljünk oda! Most az eget csodáljuk, a többi égitestet.

Ám egyszeriben vörös villanás az égen. És megint. Megint és megint. Megriadsz: mi ez?! Ösztöneid működnek: félsz. – Mi lehet az?! – Távolról tompa, mély moraj… Hát persze! Persze, persze! Repülőgép. Fölöttünk egy légi folyosó! Villog a vörös jelző; a gép fenn, magasan – innen nézve a csillagok között. A stewardess talán éppen hűsítőket szolgál fel. Az egyik utas megkérdi: – Kisasszony, meghatározná a helyzetünket? – Azonnal, uram! – Csinosan, kecsesen belép a pilótafülkébe. S már jön is vissza készséges mosollyal. – Alattunk Magyarország, uram… Pardon… – s az órájára pillant. – Már el is hagytuk. Gépünk teljesítményéhez mérten kis terület, uram…

Odafönn távolodik a villogás a messzeségbe. Újra csend van. Ragyognak a csillagok – térben és időben a mérhetőségek ellenére is mérhetetlenül.

Jegenyék

Nyolcadik évükbe lépnek itt, Szentendrén, a házunk mellett a jegenyék. Annak idején nagy gondossággal készítettük el a gyenge, sérülékeny, védelemre szoruló facsemetéknek a talajt. Ha fát ültetünk – vagy ha gyereket hozunk a világra – kétségtelen, hiszünk a jövőben; azt kívánjuk, hogy növekedjék, erősödjék; maradjon itt majd helyettünk jelnek, továbbélőnek.

Persze az ember nem ilyen patetikus gondolatokkal ültet fát – vagy nemz gyermeket. Hogy csak a mi faültetésünknél maradjunk: az öt-hat felserdülő jegenyével részben a déli fekvésű teraszt akartuk beárnyékolni, részben a kajlán magasra sikeredett ház képét kívántuk a tájban harmonikusabbá tenni: a giganticus-ok majd arányban tartják a méreteket.

Egész sort ültettünk, szépen, zsinórban, kétméteres távközökben. Az első évben a háztól legtávolabbi két husáng kiszáradt. Megeredtek, de a nyár folyamán zsenge levélkéik összetöpörödtek; őszre a gallyaikat tördelni lehetett. Ezeket aztán másokkal pótoltam, de bárhogy öntöztem, ápoltam valamennyit, az újak is csak egy esztendeig bírták. Máig sem tudom, miért.

Csak három maradt életképes. Ebből is a házhoz legközelebb álló erősödött meg igazán…

Mára hatalmas, erős, óriási fává növekedett.

Társai is igyekeztek utána, de igen erőlködve – mostanra sem mondhatók még derék jegenyéknek. Amolyan közepesek; vannak, vannak, árnyékot is vetnek, ám magasságuk, törzsük, lombjuk középszerű.

Meglehet, igazságtalan vagyok. Talán ezek ketten nőttek szabályosan? Talán nyolc év alatt csak ennyit kell fejlődni egy jegenyének? Nem tudom, mert ez a harmadik, ez az óriás, ez megemelte a mércét. A három giganticus közül kettő bizony csak nagyobbacska.

Ők is ellátják feladatukat. Árnyékban tartják a napverte teraszt; messziről nézve esztétikusan simítják be a domb rajzolatába a ház otromba tömbjét.

De az égbeszökő?! Mindenki megcsodálja. Hogyan? Még csak néhány esztendős?

Magunk is így vagyunk vele. Büszkén mutogatjuk; dicsekszünk monumentális, mégis arányos méreteivel. Mintha bizony az a mi érdemünk volna. És kedvtelve nézegetjük; s azt gondoljuk, lám, a fák között is akad zseniális.

Így van ez szép időben. Főleg nyáron, amikor a levelei fényesen megcsillannak a napban. Amikor zöld csúcsa fürdik a tiszta, kék égben, mint valami áttetsző, délszaki tengerben.

Így van ez, ha langyos szél támad; szellő; alkonyatkor vagy kora reggel. Hűs áramlatok öblítik; zizzennek, sustorognak a levelei.

Susog a másik kettő is, de csak amolyan alázatos igyekezettel.

Ő nem. Ő barátságosan, de nem hízelgőn.

Hanem amikor vihar támad!

A domb mögül, a hegyek felől lecsapó szél nekiütközik tömör, erős lombjának. Megküzd vele; a szél először szétborzolja, aztán egy újabb rohammal az ágaiba kapaszkodik; vad erővel hajtja, löki, rángatja. Befogja a vihar. És ő már egy lesz a viharral.

Társai? Könnyedén, riadtan, kapkodva hajladoznak. Dőlnek jobbra, dőlnek balra – ahogy fordul az orkán.

De ő, az erős, tombol, zúg, süvít, csapdos. A lomb, a gally, az ág a tetőt veri; a félelmetesen meghajló törzs – a csodált, az óriás – a falat súrolja, döngeti.

Aggodalmasan nézzük: nagysága most félelmetes. Félünk tőle: fölénk nőtt; vad és idegen. Gyanakodva lessük minden mozdulatát: nem kárunkra, ellenünkre van-e? Giganticus. Tudtuk, azért ültettük, telepítettük, hogy fölénk – a házunk fölé magasodjék, hogy hasznunkra legyen. De most egyszeriben haragszunk rá. Mintha ő csinálná a vihart. Mintha ő nem ugyanúgy kiszolgáltatott volna szélnek, orkánnak. Északról, délről, keletről, nyugatról támadó viharoknak…

Reggelre elcsendesedik az idő. A földön letépett hajtások, gallyak, levelek. A küzdelem nyomai.

A fa – az óriás – szelíden, mozdulatlanul áll. Megint szép és derék.

De azért titkon latolgatjuk, maradjon-e? Nem kellene-e megcsonkítani lombját, megkurtítani magasságát – vagy egyszerűen kivágni?

Itt ez a másik kettő. Középszerűek, nem szépek; nem derék egyik sem. De árnyékot azért adnak. Nem gigantikus giganticusok, de legalább veszélytelenek.

Mérgezések

A rigó teteme még mindig ott hever a fűben, az üres telken. Mellette a konzervdobozban a víz. Abból itattuk, de már hiába.

Tegnap reggel a kisebbik fiam izgatottan kiáltott be a verandára: – Fogtam egy rigót! Rigót fogtam! Gyertek!…

Persze hitetlenkedtünk. Napok óta ment már a játék: madarat fogni! A „hintsél sót a farkára, akkor megfoghatod” – tréfán hamar átláttak a gyerekek; valami komolyabb madarászáson törték a fejüket. A rigók ugyanis egy ideje szorgalmasan látogatják a lugast; egyik-másik tőkén zamatosodik a szőlő, csipegetik. Hagyom, hadd szemelgessék, marad elég nekünk is. Meg aztán szeretem is nézni, ahogy békésen csemegéznek. A fiúk is örülnek a pákosztosoknak. A rigók olyan torkosak, hogy csak akkor röppennek fel, ha az ember már melléjük ér. Legalább egyet jó volna megmarkolni, egy-két napig kalitkában figyelgetni – ez a fiúk óhaja. Hát csináljunk kelepcét – mondtam, abban a biztos tudatban, hogy a madarak eszén úgysem tudunk túljárni. A léccel feltámasztott ládika alá hívogató szőlőszemeket szórtunk; s ha foglyot nem is ejtett – türelmet tanulhatott a zsineg végén lesben ülő két újdonsült madarász.

Ezért volt most Dávid hangja olyan boldogan csengő: – Itt a rigó, itt, a vödör alatt!

A szájával lefordított műanyag vödör valóban rejtett egy hímet. – Csak óvatosan, nehogy elszálljon! – rendelkezett mindjárt izgatottan Gergő. – Nem repül el, szunyókál, azért tudtam megfogni – magyarázta pirosló arccal Dávid.

Felemeltük a vödröt – a rigó éppen csak megrebbentette a szárnyát, de alig pihegett. A szeme is félig, álmosan csukva. – Beteg ez – mondtam –, ne bántsátok. – A rigó hagyta, hogy felmarkoljam a földről, még a szíve sem vert hevesebben. Sőt ki-kihagyott a dobogása. De szárnya, lába ép volt; zúzódást sem találtam rajta.

Átvittük a vadon hagyott szomszédos telekre. („Hátha fertőz!”) Gergő vizet hozott; itattuk a gyenge madarat, csőrét beletartottam a konzervdobozba, pár cseppet nyelt – talán. De már megrándult görcsösen, s a fejét is el-elejtette. Nem volt mit tenni, békén hagytuk, ott, az ivóvize mellett, egy védett zugban.

Fél óra múlva elnyúlt szárnnyal, kifordult nyakkal találtuk – nem élt.

Valami méreg végzett vele. A folyóparton vagy a kertekben valami kártevők ellen használt védőszer. A bögyibe került egy végzetes dózis.

De az is lehet, hogy nem a parton, nem a gyümölcsösökben használták a pusztulását okozó mérget. Eszembe jut a minapi tévéfilm. Bemutatták, hogy a nehezen vagy egyáltalán nem bomló vegyszerek vizek, párák, csapadékok révén hogyan vándorolnak végig a világon – akár az óceánokig is. És például a bálnák halott fiakat szülnek.

Vagy valahol szárnyaszegetten lehull egy madár.

Ám keringenek másféle mérgek is. Egy messzi sivatagból, egy sérült szigetelésű reaktorból, egy katonai kísérleti telepről mit hozhat kertünk fölé valamely légáramlat? Sugárveszély! Ott a figyelmeztető jelzés az izotópokat szállító furgonokon. A Föld oldalára is felragaszthatjuk már a kis háromszöget. Sugár- és egyéb veszély!

Éppen az egyik este kérdezte a feleségem: – Mit is mondtál, melyik tengerből való szardíniát ne együk? Melyik fertőzött? A földközi-tengeri? A csendes-óceáni? Az adriai? A balti-tengeri?…

Szorongva nézem a madár tetemét. – Gyerünk, majd eltemetjük – mondom a fiúknak.

A lugasban egy hím és egy tojó. Állnak mereven; amint belépünk a kertkapun, meg se moccannak. Megfogom a gyerekek kezét: – Nézzétek! – Ezek sem élnek? – kérdi Dávid. Gergő már szalad is feléjük. S akkor – huss! – lapos repüléssel elszállnak a tőkék alatt.

A pánik, gondolom magamban; a pánik. Ez is egy mérgezettségi tünet.

Ki, ha ő nem?

Kissé későn indultunk haza balatoni barátainktól; az M7-es úton már fel kellett gyújtani a kocsi lámpáit. Ránk esteledett. Hajnalban indultunk Pestről; az egész napot a friss levegőn töltöttük, elfáradtunk. Én ugyan még ébernek éreztem magam a vezetésre, de az autópálya elég egyhangú, különösen, ha nincs nagy forgalom. Márpedig ezen a kora őszi alkonyon hosszú kilométereken át csak mi hajtottunk a sztrádán. Fut az autó alá a szürke beton, nem kell figyelni a szemközti forgalmat, s ez bizony kissé ellustít.

Hátul a gyerekek egy darabig énekelgettek, de végül elszunnyadtak; a feleségemet is elnyomta az álom.

Ebben a tompa szürkületben mintha felhőkben szállna az ember. Surrognak a kerekek; a monotónia megzavarja az érzékeket. Figyelni kell.

Trabantom van. Ezt csak azért említem, hogy kitessék: nem valami erős, erőszakos járművel szelem át az országot. A kilencven kilométeres sebesség már megviseli szegény járgányomat. Százig csak akkor merészkedem, ha messzire láthatok, s közeltávolban sem egy teremtett autó, sem más miatt nem kell majd fékeznem. Mert ez a kocsi olyan, mint a kontrafékes bicikli. Ha hirtelen fékezel, fejre állhatsz vele.

Éppen ezért a vezetési stílusom – enyhén szólva – alázatos. Kisebbrendűségi érzéssel tölt el minden más márka a 126-os Fiattól a Mercedesig. Ha véletlenül sor kerül rá, bocsánatot kérve előzöm meg az autókat; tudom, hogy még a fajtámbéli wartburgos is lenéz, hát még a bármely más négyütemű gazdája! Hogyan is merészelnék ujjat húzni az országutak dicső cirkálóival? Tudom én jól, hová sorol a forgalmi hierarchia: a szélső sávon kell haladnom, s csak akkor szabad előznöm, ha lihegős, köhögős kocsimmal senkit sem tartóztatok fel fontos sietségében. Ha csak annyit teszek, amennyire jogom van – békén hagynak. Nem űznek belőlem csúfot, nem bántanak – mert észre sem vesznek. Elsuhannak mellettem, lehagynak. Nem is illő, hogy versenyre keljek velük; a konvenció úgy kívánja, hogy a magam kategóriájában maradjak.

Ezt be is tartom.

Mégis miféle afférba keveredtem.

Sötét volt már, felgyújtottam a reflektort. Így surrogtam alvó családom körében, gondolataimba merülve, a csendes sztrádán.

A reflektort még akkor is lekapcsolom, ha a sövényen túli sávon jön szemközt egy autó. Hát még, ha beérek egyet! Most mégis elbambultam, későn kaptam észbe, hogy egy Lada mögött haladok; hogy, hogy nem: a nyomában voltam, s a tükrébe világítottam szegénynek.

Tompítottam is azonnal a fényen.

Restelltem; de nagy baj nem esett; egy Lada volt, gyors járású, hamar kifuthatott a fénykörömből.

Nem is figyeltem, mit tesz, csak néhány másodperc után kezdett feltűnni, hogy nem gyorsít; sőt mintha fékezett volna. S fékezett is, láttam a hátsó, piros lámpák felvillanó fényét. Mi történt vele? – kérdeztem magamban; talán baj érte, s megáll? De nem. Ment előttem, lassítva, várva, hogy egészen beérjem.

Akkor jöttem rá, hogy miről van szó. Hiába kapcsoltam ki a reflektort, a Lada vezetője megorrolt rám, s most arra kényszerít, előzzem meg, hogy megbüntethessen. Ki, ha ő nem? Meghűlt bennem a vér, amikor ezt megértettem. Ilyen kicsinyes lenne? De még kételkedtem: lassítottam; erre ő is. Semmi kétség, várja, hogy elébe kerüljek. Nevetséges, gondoltam, eléd kerülök, ha ettől boldogabb leszel. Eléd kerülök, világíts a szemembe, egy-egy – s végeztünk. Noha tudhatod, én véletlenül tettem, s menten kikapcsoltam a fényt, amikor a közeledbe értem. De te mégis meg akarod torolni, te olyan fickó vagy, aki mindent meg akar torolni, akár jogos, akár nem…

Jeleztem, s áttértem a bal sávba. Bandukolhattam volna mögötte, amíg meg nem unja, s rá nem lép a gázra. De ezt gyávaságnak, lapulásnak tartottam. Aztán meg: hátha jobban felbőszítettem volna ezzel? A bal sávban gyorsítottam; ő azonnal mögöttem termett, felgyújtotta a lámpáit; gondolhattam volna: egy filmgyári műterem fényözöne zúdult rám. Csaknem eltiport; majd néhány száz méter után villogott, hogy térjek ki. Ezt is megtettem neki; elhúzott mellettem, elnyelte az éjszaka.

Feleségem felébredt a fényre. – Mi volt az? – kérdezte. – Aludj csak – feleltem –, nem történt semmi.

Pedig történt. Engedtem, hogy egy fickó az oktalan bosszúját kitöltse. Engedtem az erőszaknak.

Mert amikor megértettem, mire készül, felmértem a helyzetet: egyfelől az alvó család, másfelől a vértolulásos megtorló. Mi mást tehettem volna, mint a lehető legkisebb veszteséggel kimenteni magunkat a várható összecsapásból?

A békesség kedvéért. Vagy csak bölcsességnek hitt megalkuvásból?

A fénykörön túl

Este tíz óra, ilyenkor szinte egyik pillanatról a másikra csendesül el itt, a Duna mentén a világ; az országúton csitul a forgalom, már csak nagy ritkán vág be a fák mögül egy-egy elzúgó autó moraja; békesség telepszik házra, kertre. Csillagos, langy nyári éj. A verandán ülök, zárt ablakok mögött, mert a fényre bogarak, lepkék özönlenek a sötétből – így az üvegnek ütköznek mind, ott repdesnek, csapdosnak, kúsznak, csúszkálnak a semminek tűnő, mégis áthághatatlan anyagon vagy a szúnyogháló ravasz fonatán.

Kő, fa, fém, üveg védi esti nyugalmamat.

Ma végre dologtalanul élvezni szeretném a nyári éjszakát.

Feltámad a szél. Könnyedén átsöpör a kerten; nesze megnyugtató. De hirtelen újra jön, s most már megcibálja, meghajlogatja a fákat. Falnak, ajtónak gallyat; ablaknak tépett virágszirmokat sodor. Vihar készül? Nem; újra csend lesz, csak a lombok suhognak még kis ideig. A szél elült, csupán jelezni akarta, hogy lerázta magáról a nappal gúzsát. Csak fitogtatni akarta szabadságát.

Igen, a lombok is mintha másként suhognának, mint naplemente előtt. Szabadabban. A hangok is másmilyenek. Fülelek: úgy tűnik, odakinn, a verandáról kivetülő fénykörön túl most más világ van ébredőben. A magukra maradt fák, a nagyokat lélegző növények, az előrajzó bogarak, a kóborlásra induló kutyák, a vadászó állatok, a csillagos ég és a szél – ember nélkül, az embertől szabadulva összhangra talált.

A természet mintha titkos törvényei szerint rendeződne át.

Békességre vágyom – de nyugtalanság vesz rajtam erőt.

És már hallok is egy éles rikoltást. Valaki kiáltott, gondolom, mert persze azonnal az embert vélem veszélyben. De a hang újra hallik és megint. Valami állat – enyhül meg bennem a riadalom. Fülelek mégis: mi ez a szabályos időközökben ismétlődő rikoltás?

A kíváncsiság sarkall? Inkább a félelem – a valami ismeretlentől való félelem – késztet rá, hogy felderítsem a hang forrását. Idegen és ellenséges lesz most a fénykörön túli sötét.

Kinyitom a veranda ablakát, kihajolok – s mintha rám támadna, a hang különösen éles és ingerült. Fiatal diófa áll a fény határán, lombja közül tör elő a kellemetlen: „kű-itt…”

„Kű-itt!… Kű-itt!…”

Betölti az éjszakát.

Cselekvésem ösztönös védekezés: felkattintom a külső falra szerelt lámpát. Fénnyel akarom elárasztani a kertet, hogy elűzzem a titkot – és a bennem növekvő szorongást. Gyors szárnycsapdosás a válasz; elugrom az ablaktól, attól tartok, rám repül a madár. Mert madár rikolt – most már tudom. Látom a testét, amint a szomszéd kerítésére száll: macskabagoly.

Hát mégis befogtam a fénybe!

A közelben lecsap. Verdes a szárnyával, aztán kis ideig csend – valami rágcsálóra talált. Egyszerű természeti kép, mégis dermedten lesem, miként küzd áldozatával – mintha jómagam csak véletlenül kerültem volna el most a végzetem.

Pedig a macskabagoly tudomást sem vesz rólam.

Újra a közelben telepszik meg, s be nem áll a csőre: „kű-itt… kű-itt!…”. Borzongató.

Azt hiszem, az ősember is ilyen borzongással hallgathatta az éjszakában felhangzó kiáltozásokat, üvöltéseket, morgásokat, rikoltásokat. És a macskabagoly éppen így kiáltott akkoriban is.

Mi változott? Fényünk ereje? Messzebbre, mélyebbre tudunk bevilágítani a természet sötétjébe. Ez igaz. Kitágítottuk fényköreinket. S ezeken belül megismertük és meghódítottuk a természetet. A külső világban levőt meg a bennünk lakozót. Könyveinkben minden jelenségnek, minden oknak, minden élőlénynek neve van. Félelmeinket értelmezzük, felderítjük, megmagyarázzuk, cselekvéseinket megvitatjuk; céljainkat meghatározzuk, bölcsességünkkel nagyra vagyunk…

Macskabagoly – olvashatom a madaras könyvben. 37 cm, hátoldala a rozsdaszínűtől a szürkéig változhat, arcfátyla barnásszürke… stb.

Mindent tudunk. Mindent? Sokat.

De a sötétből feltörő rikoltás mégis legyőzhetetlen szorongással tölt el. Akárcsak a hajdani barlanglakót, akinek még csak a füstölgő fáklyája világíthatta be az éjszakát.

A patrontáska

A patrontáska – vagy tölténytáska – egy olasz katonáé lehetett, de hogy aztán miként került apámhoz, azt már nem tudom. Talán a pockingi táborban, ahol igazi zsibvásár volt, vehette vagy cserélhette valamiért. De ha kiderítenénk – ő meg én –, hogy mint bonyolódott le az ügylet, még mindig ott lebegne a megválaszolhatatlan kérdés: mire kellett? Nem emlékszem – pedig akkoriban elmesélhette –, hogy még eredeti, használható állapotában került-e hozzá, vagy már szétfejtve; de haza már mint egy darab vásznat hozta. Mert a patrontáska vászonból készült. Amikor apám negyvenöt novemberében megérkezett a fogságból, s kipakolta zsákját, egy darab avas, madárlátta füstölt tarja meg néhány apró-cseprő holmi mellé ezt az alig félméternyi vásznat is az asztalra tette. A húsnak örültünk; abban az ínséges időben kukoricalisztből készítgettünk naponta újabb és újabb leleménnyel valami ehető étket; a tarja mahagóniszínű s ugyanolyan keménységű száraza meg a kanárisárgára kövült zsírosa néhány marék előkerült bab levében főve fenséges ebéd lett. – Hát ilyet ettünk knédlivel furtonfurt, köznapon, vasárnap – nézett körül apám a mohón habzsoló családon. A tarját attól a bajor paraszttól kapta az útra, akinél egész nyáron dolgozott. Hogy kostolót hozott egy messzi, idegen tanyáról, az rendjén volt. Hanem a vászon? Minek? Igaz, cipelt konzerveket, kávét, csokoládét is, de az amerikai csomagokat be kellett szolgáltatni a magyar határállomáson. Néztük hát, micsoda ajándék ez a khakiszínű anyag, amin keresztben és hosszában erősen látszott a varrás meg itt-ott a patentok-szegecsek helye.

– Jó lesz valamire – mondta apám, s megrángatta. – Erős szövésű, bárcsak lenne még belőle, nadrágnak is megtenné!…

Hát valóban jó lett valamire. Hiszen régen megfeledkeztem volna róla, ha nem lenne a szemem előtt még ma is, naponta.

Akkoriban, negyvenöt telén – negyvenhatba fordulóban – vásárolhattam meg végre a Burián–Édes latin–magyar szótárt. Szószedet volt ugyan az olvasó- és gyakorlókönyv végén, egynéhány osztályt nagyszótár nélkül latinoztam végig, de harmadik gimnáziumtól kezdve már hiányzott. Meg talán kellett is? Hanem drága volt; a tankönyvek zömét is használtan vettük (Pfeifer Manó antikváriumában a Múzeum körúton, a Zrínyi könyvkereskedésben a Tavaszmező utcában vagy Deákné-nál, szemközt a Barcsay-val). De kaptunk is néhányat a felettünk járó diáktársaktól. Nem sok új könyvem volt, az biztos. Így hát a Burián–Édes után is az antikváriumokat böngésztem át, míg végre találtam egy 1941-es, átdolgozott kiadást. Nem volt valami remek állapotban; az ívek széthullva, a borító elrongyolódva. De a szótár lapjai tiszták és sértetlenek voltak; lefizettem hát azt a már nem tudom mennyi pengőt, s vittem haza boldogan. Hanem használni csak köttetés után volt lehetséges.

– Nincs anyagom – mondta a könyvkötő. – Vászon. Az kéne. Mi van manapság? Semmi.

– Van vásznunk – mondta apám. S otthon szépen kimérte: a patrontáska anyaga éppen beborítja a könyvet. A mester kissé furcsállotta a katonás színt; kékre, pirosra, lilára, bármire számított talán, csak khakire nem. De nem válogathattunk. Rendesen, mint valami békebeli vászonnal, elkészítette a borítót. A varrások meg a patentok nyomát ugyan nem tudta eltüntetni, de máskülönben csinos könyvet varázsolt abból a papírhalomból. A kötés még ma is tart, csak a gerinc lett színehagyott; ám nincs kizárva, hogy a vásznat emitt-amott még a szicíliai nap heve fakította ki.

Ebben a katonás köntösben van immár több mint harminc éve a Burián–Édes-féle latin–magyar… De inkább így mondanám: ez a katonai holmi már több mint három évtizede szolgál békésen. Az iskolapadban még félszegen, a háborúból megtértek, a dezertőrök – a korábbi felfogásukkal szembekerültek – dacos gyanakvásával viselte sorsát; de később, már a polcomon látva senkinek sem jutott, juthatott eszébe róla, hogy egykor háborúban járt, hogy gyilkos töltények tára volt.

Én is csak most gondoltam erre megint, szeptemberben, az iskolaév kezdetén, hátitáskás gyermekcsapatok és kamasz diákok hangos, derűs vonulása láttán. És persze az első tanítási nap dátuma egy másik szeptember elsejét is eszembe juttatott, éppen a gyerekek vidám zsongására figyelve. Annak a negyvenkét évvel ezelőtti első szeptemberi napnak a hajnalát, ott, a gdanski öbölben…

Fenyőpereszke

A szakértő mondja a vásárcsarnokban, amikor átvizsgálja a gombáimat: – Ez meg fenyőpereszke. Ehető…

Milyen szépen hangzik, gondolom mindjárt. Milyen kedvesen, békésen. És persze szelíd gomba. Fenyvesekben terem, ahogy a neve is jelzi. – Ott szedték?

– Nem – mondom a szemüveges, fehér köpenyes embernek –, a kertünkben nőtt, a nyírfák alatt.

– Előfordul olyan helyen is. Látszik is rajta, hogy más környezetből való.

Ebből a fajtából egész regimentet találtunk a nyírcsoport körül.

Nem értek a gombákhoz. Ismerem a vargányát meg még néhányat, amivel boltban, konyhában találkoztam. De ezek felől is bizonytalanul ítélek, ha a szabadban lelek rájuk. (Nem úgy, mint L. E. író és gombász, ki rendületlen hittel kutatta-gyűjtötte a péceli erdőben – s mostanában nem tudom hol – a jóízű eleségnekvalót.)

A szentendrei kertben most, ősszel, töméntelen gomba nőtt. Alig két hete hagytuk magára a házat; körülötte máris felvirult, fellélegzett minden: fű, fa, virág, madár és bogár tombol a boldog szabadságban. Nem tiporjuk a gyepet, nem zabolázzuk hasznos és haszontalan növények terjeszkedését; sárgállhat a kutyatej, senki sem irtja tövestől. A rigók asztalára papírhéjú dió hull; darazsak, méhek, madarak lakmározzák a szőlőt. Bár pereg már itt-ott a lomb, de a birskörte még csak most van érőfélben.

És hát nézzük, mi fehérlik mindenütt a fűben? Gombák!

Kétvödörnyit szedtünk össze, hogy szemétre vessük. Aligha lehet jó valamelyik is. Mert négyfélét leltünk. Kisebbeket, nagyobbakat.

– Mégiscsak meg kellene tudni, milyen fajták ezek! – vélte a feleségem.

– Könyvből?

– Valakitől… A kirándulók is megvizsgáltathatják a hazavitt gombákat. Van ilyen hely.

Van. Az egyik pesti nagy vásárcsarnokban járultam a hatósági szakértő asztalához. Egész mutatós kiállítás van ott feltálalva; demonstráció, hogy melyik gomba miféle, mi a neve. De hiába, nem lehet azt olyan egyszerűen megjegyezni. Az árusok, akik a szabadon termőket gyűjtik, elég jó ismerettel és gyakorlattal bírnak, ám ők is kötelesek igazolást kérni; csak azt adhatják el, amire a szakértőtől írásos engedélyt kapnak.

Mondom én is, miért jöttem, de mielőtt kirakodhatnék, nevem és címem bekerül egy vonalas füzetbe. Ettől kezdve mindkettőnket felelősség terhel az esetleges bajokért. A szakértő az állításaiért felel, én meg a szófogadásomért. Helyes intézkedés; ha már eljöttél ide, a döntés elkerülhetetlen: a rosszat a jótól külön kell választani.

– Szegfűgomba – mondja a férfiú –, ehető. Ez meg begöngyölt szélű cölöpös. Mérgező, nagyon veszélyes. Emez egy változata, szintén cölöpös; könnyen felismerhető. – S mutatja, miről. De amint elveszi előlem, már el is felejtem a villámgyors leckét. – Fenyőpereszke – mondja végül a negyedikre. Alig győzöm jegyezni egy cédulára, olyan gyorsan és határozottan osztályozza a gombákat.

– Tartozom valamivel? – Nem, semmivel. – S már el is fordul tőlem, nem barátságtalanul, csak amolyan köszönést elhárítón. Pedig már számon az elismerés szava. Bámulatra késztet, mennyire ismeri ez az ember a gombákat. Hát hogyne, hiszen szakértő! De hány olyannal találkozunk, aki csak névleg az?! A gombavizsgáló biztos tudása nem is tűnne fel ennyire, ha – mint természetes volna – mindenütt valódi szakembereket látnánk. Na, igen, itt emberéletekről van szó, a bolondgomba áldozatokat követelhet, nem szabad tévedni.

És másutt? Másutt lehet tévedni?

Bátor ember – először ezt gondolom róla. Bátor, mert ennyire bízik a tudásában. Ámbár kipróbált tudás lehet – teszem hozzá –, akkor pedig boldog ember, mert bízhat benne. Nagyszerű dolog igazán érteni valamihez. Jól, becsülettel ellátni feladatunkat. Megírni egy könyvet, gyerekeket tanítani, földet művelni, gyógyítani, gépet szerkeszteni, fát, fémet megmunkálni… Persze első feltétel, hogy a tudásának megfelelő helyen lehessen a szakember. (S ő lehessen ott, nem valaki oda nem való!) Lám csak: a gombavizsgálót aligha protektorok tették azzá. Posztján huszonnégy órán belül kiderülne alkalmatlansága. Az első mérgezési tünet lenne rá a bizonyíték.

De ahol lassúbb, látványtalanabb a toxikálódás?

Irigyen nézem ezt az embert. Minthogy végzett velem, leül, köpenye szárába törli szemüvegét, s olvasni kezd. Szakkönyvet? Regényt? Mindegy. Felelős ítélkezése után e nagy nyugalma tiszta lelkiismeretre vall. Gondosságával, tudásával embertársai szolgálatára van. Ilyen egyszerű az oka nyugalmának.

A fenyőpereszkét hazaviszem; neki bizton elhiszem, hogy amit mond, az igaz.

Vásárcsarnok

Ha az ember a Sóház utca felől érkezik a vásárcsarnokba, azonnal festői kép fogadja. A fal mentén végig gyümölcs- és zöldségárusok kínálják friss, pompás, kívánatos termékeiket. Kora reggel csaknem érintetlenek a gúlába rakott almahegyek, a körték érett sárga halmai, a halványzöld vagy pirosló paprikapiramisok; a rekeszekben még bontatlan a padlizsánok, feketeretkek, naspolyák rendje; dús szőlőfürtök kelletik magukat a petrezselymek, zellerek, káposzták, répák szomszédságában; van itt füge is, hazai, satnyácska, de illően szerény, meghúzódik a fonott kosarakban kitett dió, az illatozó birs meg a marosi gesztenye mögött. Fehér szakállkájú, édes ízű újhagyma hever óriási mása, a kígyóhagyma árnyékában. Zsákokban burgonya, piros hagyma; vérszegényen rőt paradicsom is kapható, meg kínai kel és délvidéki grape fruit, s mi minden még! A pléhtáblákon az árak. – Tessék, tessék! – A kereskedők bekecsben, sapkásan csalogatják a vevőket, miközben helyére tesznek egy-egy leguruló starkingot vagy jonatánt, felpúpozzák a nagy szemű fejtett babot. – Ezt nézze meg, asszonyom!… – Talán majd visszajön a kuncsaft.

A csarnok mélyén szemgyönyörködtetőek a felaggatott piros, mélybordó paprikafüzérek a hófehér, gömbölyded, duzzadó fokhagymafonatok között. – Parancsoljon, kedveském! – kántálja a fejkendős asszony e pazarul egyszerű és vidámítóan gazdag színpad mélyéről. Emitt meg savanyúságot mérnek, hordós káposztát, rafináltan elrakott zöld gyümölcsöt, vajszínű gyalult tököt. S máris a gombák! A sápatagok, a szürkébe oldott drappok, a kajla karimájúak, a kupolásak. De megcsapja orrodat a halak szaga; pezseg a víz a hatalmas akváriumban, pontyok nyüzsögnek tátogva; s ni, műanyag rekeszekben törpeharcsákat rakodnak gumikötényes férfiak. A halas amurt szel bárdjával, s teríti a kirakatba a feldarabolt harcsák, mereven kunkorodó csukák közé. Keszeg is van, kecsege is – nézelődnek az emberek. Ballagdálnak a hentesek előtt, vizsgálják a kampókon függő füstölt lapockákat, kolbászokat, szalonnákat; a tálakra rakott hurkákat; szárnyasokat, malac-, sertés- és marhahúsokat, vézna nyulakat, faggyús birkákat, kopasztott kakasokat, háztáji csirkéket…

Mint egy paradicsomban, járok ebben a bőséget kínáló, bőséggel dicsekvő csarnokban. Nincs tömeg, de mindenütt akadnak vevők. Ám néhol hosszú sorok állnak. Belsőségek – máj, vese, szív, tüdő, pacal, lép, tőgy kapható ezeken a helyeken. Főleg idős emberek ácsorognak itt, köztük fiatalabbak is, de egyikük sem látszik jómódúnak; kis fizetésűek, kevéske nyugdíjból élők.

Kapkod a hentes, nem szenvedheti ezeket az aprólékoskodó vevőket. Ide nem kell csalogató szó. Na, nincs is itt kedvesség. – Csak dinamikusabban, kérem! – figyelmeztet éppen egy ősz hajú férfit. Az hamarjában nem érti. – Dinamikusabban, papa, azt mondom, látja, mennyien vannak! – Az ősz hajú meghökken. A hentes nem számít válaszra, ám az idős úr végre szólni képes. – Dinamikusabban?! Hát nem látja? Öreg vagyok már… – A hentes eléje vágja az árut. – Huszonnégy forint, ezzel tart fel! – Hogy mondhat ilyet?! – Az öreg szinte fuldoklik a felindulástól. – Siessen, papa, fizessen és ne tartson fel! – De az ősz hajú nem fizet, hanem felháborodva visszalöki a csomagot. – Beszéljen rendesen velem, mert én addig nem… – és csaknem összeesik, sápadt, reszket a megalázottságtól. – Menjen a fenébe! – kapja le a pultról a csomagot a hentes. – Szép! – motyogja csaknem sírva az öreg. – Mondhatom, szép!…

Végre valaki megsokallja a dolgot. – Mit sértegeti ezt az urat? – Urat?! – nevet fel a hentes. De a védelmező most már folytatja: – Kérjen tőle bocsánatot! – Kérjen tőle maga! Miért kérnék? Nézzenek oda!… – Mert megbántotta! Kérjen bocsánatot!…

A sor megbolydul, a hentes persze védi az igazát, hogy ebben a mai világban nem érünk rá tötyörészni. S mintha korbáccsal sújtana végig rajtuk: – Most vásárolni akarnak vagy hőbörögni?!…

Az öregúr már messze jár, botladozva a haragtól és szégyentől. Néhányan utánalódulnak. És a többiek? A többiek gyorsan a távozók helyére lépnek. Így legalább biztosan jut nekik pacal! Véletlenül sem éreztetnék, hogy kifogásolják a hentes viselkedését. Megjuhászodva, nyájasan, tapintatosan kérnek tőle, nyugtatólag beszélnek hozzá.

– Adjon, drága, egy kiló szép szívet…

A paradicsomban helyreáll a béke. A színpompás gyümölcsök, a fazekakba, tálakba kínálkozó halak, szárnyasok, húsok és más földi javak csarnokából most mégis elkedvetlenedve, borongva távozom.

Magánosok

A temetők őszi fényében, rozsdás lombú fák alatt látni őket ilyentájt; száradt füvet, falevelet tisztogatnak le a sírokról, őszirózsát ültetnek, szép, töves virágbokrot; elrendezik a növényeket. Át-átszólnak egymáshoz, gyakorlatias tanácsot adnak örökzöldek és évelők telepítéséről; a több esztendős ismerősök kíváncsian nézegetik az új özvegyeket. „Augusztusban temette az urát, szegény, éppen itt jártam…” Nők. A legtöbbjük nő. Középkorúak, idősebbek. Özvegyek. Némelyikük már nagyon otthonos ebben a kertben; van, aki padot is csináltatott a sír lábához, hogy elüldögélhessen ott a múltra emlékezve, az eliramlott időre, amikor még nem volt magános. Legalábbis úgy hiszi most, hogy nem volt az; a halottak emlékezetére gyújtott mécsesek fényénél jó hinni abban, hogy a sors egykor kegyesebb volt hozzá. A lángocskákat el-elcsapja a szél, gyufák sercennek. Korán sötétedik. Aztán elnéptelenedik a temető, s mikor a magános látogatók is hazafelé tartanak, a virágok alatt az olvadt viaszba fúlnak a fények is…

R. Gy., a filmrendező mesélte egyszer, amikor egy presszóban az asztalok között bóklászó vagy réveteg tekintettel magukban üldögélő alakokat figyeltük, hogy állítólag volt a városban egy orvosi rendelő, ahová kizárólag magános emberek jártak. A megszokottak között időnként felbukkant egy-egy új arc is; jöttek, akik hírét vették ennek a rendelőnek. Hetente kétszer, délután négytől hatig fogadta pácienseit a nyugalmazott doktor. A várószoba mindig zsúfolásig volt. Türelmesen, magukba zárkózva ültek az elegáns vagy kevésbé jól öltözött, koros férfiak, divatozó dámák és agyonmosott blúzban, fényesre kopott szoknyában feszengő, reszketeg kezű nők a fotelokban; sápadtan vagy izgalomtól piruló arccal vártak némán a sorukra. A feszült csendet csak néha törte meg némi suttogás; „Igen, már megint itt vagyok!… Ó, remek ez a doktor!”

A páciensek mindig derűsen, könnyed mosollyal jöttek ki a rendelőből. – Tessék! A következő!…

Az orvos az íróasztala mögött ült, a zöld ernyős lámpa diszkrét fényénél. Szívélyes gesztussal kínálta hellyel a soron levőt. Az pedig – akár nő, akár férfi – sietve telepedett a fehér, orvosi székbe, majd a biztató pillantásra elővette retiküljéből vagy zsebéből a levelet. A levelet, amit nemrég kapott Kanadából, Svájcból, Ausztráliából vagy Svédországból. És olvasni kezdte. Eleinte elfogultan, köhintgetve, ám a doktor bólogatását látva, mind bátrabban. „Kedves apuka…” Vagy „Anyukám, édesem, késik a válaszom, pedig nagy öröm volt a legutóbbi leveled, pláne a fényképed, ahogy ott állsz a régi erkélyünkön…” A doktor összekulcsolt kezét az álla alá emelte, és figyelmesen hallgatta a felolvasót. „…A nyáron beállítunk egy új mélyhűtőt, meg fogom pakolni tökfőzelékkel, a gyerekek imádják, és egy magazinban is olvastam, hogy nagyon fontos a tápértéke…” Zizzentek a halványkék levéllapok; az orvos érdeklődése sohasem lankadt. „Gyakran eszembe jut a nagymarosi kirándulás, az ibolyaszedés, a boros tea, no meg az újhagymával készült körözött…” A doktor néha ilyeneket mondott: – Á, igen, persze! Na ugye! Ó! Hát bizony… – Végül aztán megértően kezet rázott a páciensével, vidáman vagy szomorúan, ahogy a levél tartalmához illett. A páciens pedig hálálkodva letett némi pénzt az asztalra. A honorárium csak jelképes ellenértéke volt az orvos végeérhetetlen türelmének.

Egy másik históriát is említett R. Gy. A nagy hírű cukrászdában uzsonnaidőben fellendül a forgalom, a hölgyek asztaltársasága viszont éppen abban az órában szokott összeverődni. Milyen kellemetlen minden esetben harcolni a helyekért! Egyikük a magános Szabónét ajánlotta: ráér, beülhet kora délután a cukrászdába, foglalhat asztalt és székeket. Az idős asszony eleinte kényelmetlenül érezte magát a csillogó környezetben, de már megszokta a dolgot. Kávét rendelhet habbal – a hölgyek költségére. Igaz, ha késnek, nem kis ügyességébe kerül megvédeni a türelmetlen tömegtől a fenntartott székeket. Ám a cukrászda közönsége szórakoztató. Ha megérkeznek, a hölgyek is kedvesek, nem küldik el azonnal. – Jól van, Szabóné, csak igya meg a kávéját nyugodtan! – Előfordul, hogy negyedóráig is elüldögél köztük, nem zavarja őket, hiszen észre sem veszik, amikor elmegy.

Ezeket mesélte R. De lám csak, vannak küzdők és reménykedők is, akik fellázadnak a magány ellen, és az újságok házassági hirdetéseiben küldik százezrek és százezrek közé hívásukat. Hetven-nyolcvan évesek is várják, hogy jelentkezik az az egy, aki még megértené… elviselhetővé tenné… bearanyozná… Hosszú ősz meg őszben a tavasz vagy lehetne együtt, biztatnak a jeligék. De néha így: Ámor. Máskor szenvedéllyel: várlak! A minap olvastam a legszebbet. Emberpár.

Csak így, ilyen egyszerűen és ilyen súlyosan.

Egyazon képernyőn

Az a testes, középkorú úr, világos öltönyben, a tribün padlóján a felborult székek, a sebesültek és a tetemek között, ahogy jobb kezével a bal karját tartja, mint valami idegen tárgyat; könyökénél, a szétszaggatott kabát szövete alól bélés, ingfoszlány, fehérlő csont, ín meg a vérző hús cafatai… A látvány felkavaró, a rosszullét környékez.

„Nem tudom, ki lehet ez” – mondja a kép alá a bemondó. (Az anyag kedd este azon frissiben került adásba, ahogy a híradó szerkesztőségébe érkezett.) Valahol ott, a halomba dőlt székek alatt fekhet Szadat elnök – vagy már elvitték? Kapkodó, futkosó alakokat látunk, heverő testeket; egy vérző halántékú, marcona katona vadul lerázza magáról a segítő kezet, s a riadalomtól fulladozva kering, kering…, aztán megint az a kreolos képű, kissé korpulens, elegáns öltönyben kuporgó úr, kifordult, csonka karjával, amint némán, halálra váltan tekinget megrendítő tehetetlenségben…

– Elvérzik – mondja ugyancsak a rosszullét határán a feleségem. – Ez az operatőr csak fényképez, ahelyett hogy akár egy nyakkendővel szorítókötést tenne rá…

De az operatőr, amíg film volt a gépben, vagy amíg lehetett, fényképezni akart. Pásztázott a kamerája: az égen még zúgtak a légi kötelékek; a páncélelhárító egység eleje akkor dübörgött ki a térről; a merénylő tiszt talán már halott volt maga is; társai pedig foglyok… idegeskedő katonák fogták gyűrűbe a szétzúzott tribünt… A parádé vezércsapatai bizonyára nem is sejtették, mi történt, miután elhagyták a felvonulás terét, hiszen a repülők meg a vontatók dübörgése elnyomta a gépfegyver ropogását, a gránátok robbanását.

Merénylet a díszszemlén!

Alighanem minden valamirevaló dramaturg kihúzatna egy ilyen jelenetet valamely készülő forgatókönyvből. – Nem, ez lehetetlen – mondaná –, azért a realitást ne feledjük! Hiszen még a gyerekek is tudják, mekkora biztonsági intézkedések előzik meg a parádékat. Átvizsgálják a fegyvereket; vaktöltény sem maradhat a katonáknál, nemhogy éles! Jól néznénk ki, a tribünökre lövöldözni! Azért mindent ne akarjunk eladni a publikumnak! Minden mégsem történhet meg, akármilyen határtalan is a fantáziánk!

Hát megtörténhet.

A fantáziánk pedig nem elég határtalan. Sutba dobhatjuk a dramaturgok realitásérzékét. Manapság.

Csak manapság?

Eszembe jut a kép, a rajz, amit még gyerekkoromban láttam egy kalendáriumban: az ünneplő tömegből a trónörökös automobiljához ugró fiatalember; kinyújtott kezében a revolver; a fegyver csövéből puskapor füstje száll; a kocsiban Ferenc Ferdinánd a halálos lövés pillanatában. A szarajevói merénylet. Kiskölyök voltam, nem tudtam olvasni, csak a rajz maradt meg bennem. Később, az iskolában újra szóba került a gyilkosság meg a többi is mind, a történelemórákon. A latin olvasmányok is: ékes stílusban tárták elénk az összeesküvések, merényletek históriáit. De aztán közelebbi ügyeket is megismerhettünk. Itthoniakat is. Manapság a világban egyre sűrűbben, szinte naponta robbannak a pokolgépek, dördülnek el a sortüzek, süvítenek a magános golyók… Minderről nemcsak az újságban olvashatunk, nemcsak merev fotókon láthatjuk az áldozatokat meg a tetteseket, hanem a kíméletlen filmhíradókon is. A szemünk előtt vergődnek a vérző arcú, roncsolt végtagú haldoklók; a rémület, a halál ott van a szobánkban.

Nem zárom el a televíziót, pedig – akár egy országúti baleset láttán – napokig bennem marad a rémület. A félelem, hogy bekövetkezhet, minden szörnyűség bekövetkezhet… Mégis: tudni kell, mi történik, számolni kell a realitással. Ó, idők, ó, erkölcsök! – mondanám, de ez a felkiáltás már kétezer éves: O tempora, o mores! – csattant fel Cicero a Catilina elleni vádbeszédben.

Mi volt a kezdet? A láncreakció kezdete az első gyiloktól a kairói golyókig? S hogyan lehet kivédeni egy végső robbanást?

Ülök fejbe verten – megint! – a tévé előtt; aztán a késő esti műsorban egyszer csak felbukkan egy arc; egy idegenben élő magyar zeneművész nyílt, őszinte tekintetű arca. – Szokott meghatódni? – ilyesmit kérdez a riporternő. S a világhírű karmester derűsen válaszol: – Igen. Mindig. Az élettől. Az egésztől… hogy van, hogy vagyunk… – Mintha füstök, ködök szállnának fel a szobából erre az emberi hangra. Oszlik a sötétség; a művész természetesen egyszerű hite dermedést feloldó sugár. Aztán egy másik kérdés: – Gyakran álmodik? – Mindig. Többnyire jót…

Ez az emberarc premier plánban! A képernyőn, amin az előbb a véres eseményeket láttam.

Egyazon képernyőn. Egyazon bolygón.

Kutya az utcán

A budai villanegyed csendes utcáján hirtelenjében fel sem tűnt, miért kóborol egy kutya járdáról járdára csámborogva. A kerteket hó takarta, a téli táj fölött a halványkék, napfénytől derűs égbe rajzolódó fák képe csaknem falusias hangulatot árasztott; s az eb mintha csak az egyik portáról ballagott volna az útra, a házőrzést éppen odahagyva.

Jókora kutya volt, nem fajtiszta, de szerencsés keveréke nemes törzskönyvezetteknek, tarka szőrzettel, lompos farokkal. Nyakörv nélkül. Ezt furcsállottam aztán, amint kaptattam felfelé a jómódról – vagy a jómódra törekvésről – tanúskodó házak között. Hogyan lehetséges itt egy nyakörv nélküli kutya? Itt, ahol – a környezet rá a bizonyíték – alaposan meg van szervezve az élet, ahol mindennek, s így egy kutyának is, gazdája van? Messziről keveredett ide talán? Hanyagabb vidékekről? De nem úgy viselkedett, mintha idegenként szimatolná a kerítéseket; nem surrant behúzott farral, neszektől rezzenve, sőt nagyon is otthonosan járkált, nagyon is önfeledten. Mint a jogát érző, az igazát ismerő. Birtokba vette az úttestet is, olyannyira, hogy egy felbukkanó autót dudálásra és gyors fékezésre késztetett. Könnyed, elegáns mozdulattal adott helyet a taxinak. Úgy bámult a kocsi után, mintha nagyvonalúan megbocsátaná birtokának háborítását, majd kényelmesen a hátára hemperedett, lazán tartott végtagjaival lustán kalimpálva, kéjesen hengergőzött a hóban. Jól érezte magát, szinte kedélyes volt, gondtalan és szabad. Busz törtetett felfelé hörögve a síkos havon, sofőrje dudált – erre, nem sietve, felkelt, de most már bosszanthatta ez a sok zavargálás, mert néhányszor az autóbusz után vakkantott. Ugyanekkor szemközt is csúszkált lefelé egy Zsiguli – csaknem elütötte.

Mi ott, néhány járókelő, riadtan néztük a jelenetet; majdnem baj történt, s ez mindannyiunkat megijesztett. – Nem mész haza! – kiáltott rá idegesen egy idős férfi. – Eridj haza, te bolond! – De a kutya ránk se hederített; kedvére cserkészte a járdaszéli fák titokzatos tájait. – Még baja lesz! – aggodalmaskodott egy hölgy. – Valaki kergesse el! – Mire egy fiatalember: – És hová? Megmondaná? – Mások is beleszóltak: – Miért van ez a kutya az utcán? Ki engedte ki? Hogy engedhették szabadon?

– Talán megszökött!

– Talán megunta a láncot!

– Ni, megint egy autó! Elüti!…

Valóban, alig kerülte el a kocsi, de a kutyát láthatólag jobban érdekelte a szabadsága meg a világ, mintsem hogy a reá leselkedő veszélyekkel törődjön. Mi, emberek azonban felmértük a helyzetet. Lehetséges, hogy ez a szegény pára megunta a gazdáit, hogy elege van a pórázból, hogy végre nemcsak rövid, kiszámított sétákra vágyott, hanem a kerítésen kívüli élet alapos, önálló, nem a gazda szeszélyei szerinti bekalandozására, az ellenőrzés nélküli, kedvére való kujtorgásra. Csakhogy ez itt lehetetlen. Senki sem boríthatja fel a rendet: az emberek a járdán közlekednek, a járművek az úttesten; a kereszteződésekben egyik is, másik is csak a legnagyobb körültekintéssel vághat át; mit tud erről egy szabadságra vágyó, de tapasztalatlan jószág?

Valaki az emberek közül azt mondta, szólni kellene a rendőrnek. – A mi időnkben az ilyet elkapta a sintér! – Mit jön maga a sintérrel?! – rivallt rá a hölgy. – Azt akarja, hogy megöljék?! – Hátha veszett? – Miért lenne veszett, nem látja, milyen ártatlan és barátságos? Csak sétafikálni akart! – Hát ne akarjon sétafikálni! És ha tömegszerencsétlenséget okoz?! – Miért kell a legrosszabbra gondolni? Joga van azt tenni, amit akar! – Hallatlan! Ilyen felelőtlen gondolkodás. Én elkapom! – És aztán mit tesz vele? Vigyázzon, megharapja a kezét!…

Már ott állt körülötte a fél utca – a kutya nem értette, mi történik; felborzolt szőrrel, morogva keresett kiutat. – Hátrább! Hátrább! – kiáltották egyesek. – Harapni fog! Támadni fog!… – Tágult a kör; ám ekkor egy izgága férfi követ ragadott. – Ne bántsa! Mit akar!?… – Késő volt, repült a kő, s megint egy; a kutya felnyüszített, de egérutat lelt; eliszkolt a lejtőn. – Miért bántotta?! Hogy tehette?! – Csak az ő érdekében tettem. Láthatja, elment…

Ekkor éles fékcsikorgás hallatszott, és egy vékony vonítás.

– Úristen!… – a hölgy sápadtan a szája elé kapta a kezét.

– Na igen – vont vállat a kődobáló férfi. – Kötve kell őket tartani. Vagy bezárva. Akkor nem történhet ilyesmi…

Budapesti tél

Vasárnap volt még egy kis hó, átmentem a gyerekekkel a Tabánba. A domboldalt síkosra tapodták a szánkózók, de a lejtők alján már fűbe és avarba akadt a ródli; nem adott még annyi havat és hozzá kitartó fagyot a december, hogy itt, a városban is jó maradjon a pálya. A fiaim nem szánkóztak, hanem síeltek; gyermekméretű, olcsó műanyag felszerelést kaptak – helyre kis botokkal. Meglepetésünkre már az első felcsatoláskor biztonságosan és ügyesen lendültek a léceken siklásra. Persze csak szolid lankákon, enyhe ereszkedőkön. Nem ők óvatoskodók, mi féltjük épségüket; szakszerű oktatásban még nem részesültek, én meg mire taníthatnám őket, hiszen sohasem volt léc a lábamon! Igaz, egyszer, vagy harminc éve a katonaságnál a kiképzésbe váratlanul beiktatták a síelést is, fehér hóköpenyt és fehér léceket adtak, de a parancs nem lehetett igazán átgondolt, mert mindössze egyetlen délelőtt csúszkáltunk, bukdácsoltunk a hegyekben.

A fiúknak nem azért vettük a sífelszerelést, hogy próbálják meg azt, amit én elmulasztottam, hanem mert a korcsolyázással csődöt mondtunk.

Két éve határoztuk el, hogy téli sportra fogjuk a gyerekeket. Mi sem egyszerűbb, mint a korcsolyázás. Azt hittem, amolyan bármely lábbelire csavarozható-kurblizható korcsolyát veszünk, de kiderült, hogy az kiment a divatból; már csak komplett, cipőre szerelt van, amit kölyökkoromban igazán drágállottunk volna. Egyetlen párat vásároltunk, hátha nem válik be a dolog, s kimentünk – hova? Hova lehet Budapesten korcsolyázni menni? A Műjégpályára. Sorba álltunk jegyért, aztán, amikor végre bejutottunk, a tömegtől alig láttuk meg a jeget. Még a tanulók részére elkerített pályácskán is bravúrosan száguldók között kellett botladoznunk; a nagy körpályára pedig életveszélyes volt betévedni. Hol az egyik, hol a másik gyerekünk lábára húztuk fel a korcsolyás cipőt; néhány alkalom után kezdtek belejönni a mulatságba, egy-két hét múlva már egyedül siklottak. De abban a mérhetetlen nyüzsgedelemben elment a kedvük az egésztől. Megvallom, nagy kő esett le a szívemről, én is untam az örökös sorállást, a körúti csúcsforgalomra emlékeztető forgatagot.

Többé nem mentünk a Műjégre.

Egyébként: életemben először a gyerekeimmel voltam ezen a pályán. Pedig annak idején, évtizedekkel ezelőtt, telente sokszor ácsorogtam a ligeti tó hídján, a korlátra könyökölve; bámultam a reflektorok fényében pompásan csillogó jeget, a zenére sikló, forgó, keringőző korcsolyázókat. Megunhatatlan szórakozás volt ez a nézelődés. De mi nem a Műjégre jártunk. Ott volt az iskola udvara – az elemié a Szív utcában, később a gimnáziumé, a Barcsay utcában. Schneider bácsi, az altiszt, a fagy beálltával naponta fellocsolta a betont. A jég talán nem volt olyan tükörsima, mint a ligetben, de nagyon is használható, príma jég volt. A tornaöltözőt kineveztük melegedőnek, még teát is lehetett kapni. Olcsó pénzért az egész szezonra válthattunk bérletet, de napi belépő is volt. Valamivel többe került a jegy a fellocsolt teniszpályákon, sporttelepeken.

Nem tudom, akad-e ma valahol ilyen természetes jégpálya a befagyott tavak és holtágak kivételével?

A síelés – ez a dilettáns síelés itt a Tabánban vagy a budai erdők lankáin – nincs pályához kötve, a kellemetlen nyüzsgés, a tömeg tehát elkerülhető. A gyerekek levegőn vannak, ennyi az egész. Mi sem azért korcsolyáztunk, hogy bajnokok legyünk.

A buszmegállóban egy idős ember nézi a kipirult arcú, sílécekkel ácsorgó fiúkat. – Tudja, mi volt az én gyerekkoromban? – áll oda mellém. – Csizma sarkán csúszkáltunk a havon vagy a jégen. Hű! Csak úgy suhantunk nekifutásból a jól elvásott patkóvason. Vagy egy darab fába drótot eszkábáltunk, azt kötöttük a talpunkra korcsolyának…

Ő erre emlékszik, én meg a lányokra az iskola jegén, a szél cibálta ívlámpa alatt, a téli estében. Ahogy kéz a kézben siklottunk…

Odaát, Pesten, a sarkon ismerős illat csap felénk. Faszénkályhában parázs vöröslik, a platnin behasított héjú, mahagóniszínű gesztenyék sülnek. – Friss, meleg a maróni!… – Négy darab öt forint. Most is krétával van kiírva az egy adag ára a kályha dobjára, most is kicsinyke zacskóba teszik a szemeket.

Veszek a gyerekeknek. – Forró! – mondják sziszegve.

– Tegyétek zsebre, hadd melegítse a kezeteket! Én is ott szorongattam mindig a markomban. Aztán ha majd egy kicsit kihűlt, ehetitek…

Szeretném, ha ízlene nekik. Örülnek a meleg gesztenyének; szél fú a Dunáról, fagy lesz, hófelhők gyűlnek. Várom, hogy megkóstolják az első szemet; szeretném, ha megőrizhetnének néhány apró emléket, csak annyit legalább, mint a sült gesztenye édes íze a téli utcán.

Ünnepi kirakatok

Egy évtizede Bécsben még elkápráztatott a karácsonyi vásár csillogása, a színes füzérek, a villódzó fények a Mariahilferstrassén a gazdag kirakatok fölött. Mostanában már Budapest is feldíszíti magát a nagy kampányra; december a vásárlás jegyében telik el. A Vörösmarty téren már magaslik a Hungaroton óriási fenyőfája a ráaggatott hanglemezekkel, sőt a költő szobra köré is színes reklámok épültek; a nagy poéta, műanyag fóliába burkoltan, lehajtott fővel, megadóan búvik meg a monstre tablók mögött.

A televízió képernyőjén csinos reklámkisasszonyok száguldanak üzletről üzletre, hogy a tájékoztatás örvén ügyes propagandával kínálják az iparcikkeket. Az osztrák fővárosban nyilván ma is nagyobb az áruteríték, mint nálunk, de ahogy apám a maga nyolcvanéves tapasztalatával szokta mondani: van itt minden, csak pénz legyen hozzá dögivel! Pénz pedig akad valahonnan, kinek innen, kinek onnan – van, lesz, adódik… Persze ilyenkor semennyi sem elég. Az ötszázasok elillannak a pénztárcánkból, és még szinte semmit sem vettünk! Mi is kellene? Egyelőre némi célszerűség vezérel mindenkit, de nemsokára elveszítjük a fejünket, egy hét, tíz nap múlva pánikban fogunk rohangálni a tengernyi ember közt sodródva, s minden kezünk ügyébe eső holmit felvásárolunk. És amit a szeretet jegyében kezdtünk, hogy kedves meglepetéseket szerezzünk, másokat boldogítsunk, azt kétségbeesett dühöngéssel végezzük be.

A szörnyű szombatokon és a még szörnyűbb ezüst- meg aranyvasárnapokon, amikor már letiporjuk egymást, gyilkos indulattal veszekszünk vevők és eladók, ölre megyünk egy kacatért, vérig sértünk embertársat, élettársat, polgártársat és vadidegent, amikor már kifulladunk, átkozódunk és beledöglünk a cipekedésbe, akkor pokolba kívánjuk azt, aki kitalálta, hogy éppen karácsonykor kell mindenkit megajándékozni. Az első roham december 24-én kora délutánig tart, mert bárhogy szitkozódunk, azért még az utolsó pillanatokban is vásárolni akarunk majd. A félig lehúzott redőny alatt besurranunk az Amforába egy pohárkészletért; a trafikosnőt sírva kérjük, forduljon vissza velünk a boltba, elfelejtettünk illatos szivart venni Vili bácsinak, pedig ez idáig minden évben… Csak az elsötétülő portálok fékezik meg a rohanást; elcsendesedik a város, és a fenyők alatt a csomagokra meg egymásra tekintve elégedetten bólintunk, lám csak, hát mégis, mégis van itt szeretet. Pedig végigfutottak a körtelefonok a családban: – Kérlek, az idén ne vegyetek ajándékokat, a gyerekeknek se, egyezzünk meg ebben, jó? Hiszen senki sem áll olyan fényesen… – Jó, jó, de akkor ti sem! Valóban, akkora drágaság van…

És mégis vásárolunk. A századvég nagy narkózisa ez, a füveknél ártalmatlanabbnak látszik; a fogyasztói társadalom kitalálta a gazdagság illúziójának narkotikumát szerte a nagyvilágban. Mi sem akarunk lemaradni. Csábító a tárgyak megszerzése. S abban is van valami gőg, valami passzió, hajdani szegénységünk megvetése, ahogy aztán elszórjuk tárgyainkat.

Az iskolában a takarítónő mintha a proszektúrára kalauzolna: – A pincében… ott lenn, ott hevernek az elhagyott holmik, tessék csak lemenni, a fűtő majd megmutatja…

Merthogy a gyerekek mindig elhagynak valamit. Sálat, tornacipőt, füzetet. Itthon a veszekedés: – Miért nem vigyázol, fiam, hol jár az eszed, legalább arra emlékezz, hol hánytad el?! Az osztályban? A napköziben? Nem vehetek minden héten egy újat, apád se győzi, az a rengeteg pénz, mit képzelsz, mit tudod te?!…

Így hát megyek, megyünk s keresgélünk.

Az alagsor homályában, a hőségben a csövek labirintusa a kazánházhoz vezet. A fűtő kinyit egy gyéren megvilágított helyiséget. – Hát tessék… ha felismeri!…

A kép meghökkentő és kissé borzongató: vesszőkosárban, papírdobozokban, ládákban sapkák, ujjasok, labdák, úszósapkák, nadrágok, kesztyűk, tornaszerek, szappanosdobozok, törülközők, füzetek, tolltartók, iskolaköpenyek! – Mióta gyűlnek itt ezek? – Az év eleje óta. – És senki sem jelentkezik értük? Hiszen mind használható, drága holmi!

Van, aki veszi a fáradságot, keresgél, de igen kevesen. – Hiszen tetszik látni…

Sokan persze nem is érnek rá az osztálytól a pincéig átkutatni az egész iskolát. Mikor? Reggel rohanás, este, rohanás. Rohanás, rohanás. Csak egy odavetett mondat ragad meg a gyerek fülében: – …Nem tudsz semmit megbecsülni? Na, majd!… – De nincs következmény; a következetességhez idő és türelem kellene. A gyerek tehát megszokja: majd veszünk újat!

Például most, decemberben, amikor az aranygömbökkel, girlandokkal díszített kirakatokban annyira kelletik magukat az áruk.

Aztán majd ezek is, gazdájukat vesztetten, a kazánba kerülnek.

Havas éjszakán

Havas téli éjszakákon a hólapátok fémes nesze, a kotrás zaja mindig felidézi a régi Budapestet. Akár szobámba hallom fel a kusza ritmusú zajt, akár késői utamon bukkanok a serénykedő hómunkásokra, menten elvész körülöttem a jelen, s a messzi múltból tűnnek fel képek, de – különös módon – csak a csendes, éji órákon; nappal sohasem; akkor talán észre sem veszem a városi forgatagban a hóeltakarítókat. Ám sötétben lapátoló, arctalanná bugyolált emberek mindannyiszor eszembe juttatják amazokat a régieket, a fülvédős, kucsmás, csizmás vagy éppenséggel átázott félcipős férfiakat és fejkendős, kötött sapkás nőket, akik gyerekkoromban is éppígy tisztogatták az utcákat, hordták buckákba, buckákból a felnyitott csatornákba a városra hullott havat. Ők még nem viselték a ma már használatos, a köztisztaságiak munkaruhájának számító, narancssárga mellényt; s talán többen is voltak, mert jobban kellett a pénz, jobban kellett a munka. Egy-egy söntéshez, snapszbutikhoz érve betértek melegedni, felhajtani egy stampedlivel vagy két decit tisztán az asztali fehérből…

Bármekkorát fordult is a világ, bármennyire fejlődött is a technika, a nagyváros, úgy látszik, nem lehet meg az alkalmi hómunkások nélkül. Hóekék és más munkagépek nem helyettesíthetik mindenütt az emberi erőt; a lapátolók időről időre összeverődő, arctalan csapata mintha az évtizedek messzeségéből vándorolna át szakadatlan a havas teleken.

A mostaniak az aluljárókban melegednek.

Vagy bemennek a presszókba, talponállókba – kávéznak, fröccsöznek. Forralt bort isznak talán.

Állnak a füstben, a gőzben, amíg tagjaikat át nem járja a meleg. Állnak és nézelődnek, hosszú az éjszaka. Nézik a késői vendégeket, ahogy valamikor a régiek a kocsmák meg a kisvendéglők törzsközönségét.

Akkoriban, azokon a hajdani téli éjszakákon más fagyoskodók is betértek ilyen helyre: szerencsét próbáló mutatványosok. Pár pengő jövedelem reményében járták a várost artisták, zenebohócok, üvegpoharak szélén, gyantás tenyérrel gyönyörűen muzsikálni képes művészek, fűrészen bámulatosan játszó zenészek… Tányéroztak; pengők helyett ugyan csak filléreket kaszíroztak, de a csekély adományokat is hálásan fogadták.

Emlékszem rájuk, hideget s havat hoztak be, s némi mulatságot. A legcsodálatosabb a hasbeszélő volt. Kopott szmokingot viselt, és keménykalapot. Nagykabátja nem volt, pedig odakinn jeges volt az éjszaka. Hotelcímkékkel teleragasztott, hámló bőröndjéből laza testű, pepita ruhás, torz arcú bábut emelt ki. A terem közepén egy székre telepedett, ölébe ültette a figurát, kezét ügyesen bebújtatta a pepita kabát alá – s ebben a percben a baba megelevenedett. Fejét felkapta, karját széttárta, lábával kalimpált. Ajka piros volt és mosolygó. Mint egy gyermek vagy mint egy jó barát: szeretettel és várakozással tekintett a szmokingosra. S az máris szólt hozzá: – Köszönj szépen, Szepi!

Szepi engedelmesen a vendégek felé fordult, és furcsa, vékony hangon üdvözölte a társaságot. Igen, mozgott a szája, miközben a gazdája némán bólogatott. S most már nem is várt biztatást tőle, megeredt a nyelve:

– Tütüzgetünk, barátocskáim, tütüzgetünk? – Ejnye, Szepi! – szólt rá ijedten a szmokingos. – Miféle modor ez?! Elnézést, uraim, Szepi kissé neveletlen…

A vendégek nevettek. – Mert nincs, aki neveljen! – pörölt a bábu. – A gazdám iszik, kártyázik, kimarad, veri az asszonyt! – Fogd be a szád! – Dehogy fogom! Mindent elmondok! Tőled csak rossz modort tanulhatok!… – De a szmokingos tettetett riadalommal betapasztotta a száját. Rúgkapált szegény Szepi; az emberek pedig hahotáztak. A mutatványos hirtelen felszisszent, s mint akinek megharapták, fájlalta az ujját. – Hát nem bánom, beszélj! – Beszélek is! Társalogni akarok a tisztelt urakkal és hölgyekkel! – Rajta, halljuk! – Csend volt, Szepi csak némán tátogott. – Mi lesz?! Kilyukad az oldalunk a kíváncsiságtól! Mit akartál mondani? – Ajajaj! – siránkozott Szepi. – Elfelejtettem!…

Kacagtak az emberek; hullott néhány fillér a mutatványos tányérjába. – Búcsúzz el! – figyelmeztette hajlongva bábuját a szmokingos. – Nem, nem! – tiltakozott amaz –, olyan jó itt, hadd maradjak még! – De hiába volt a veszekedés, a bőrönd teteje kíméletlenül rácsapódott.

– Eressz ki! Eressz ki! – hallatszott a vénséges kofferből. Emlékszem, mindenki elcsendesedett. Riasztó volt. Mintha egy élő emberke kiáltott volna, valóban…

Csendes a havas éjszaka. Hallom a hólapátok neszezését.

Itt vonul át a téli éjben az arctalan csapat.

Utcai hirdetések

A hirdetőtáblák valamikor tavaly, úgy az ősz táján kerültek ki a forgalmasabb utcákba, a publikum rendelkezésére. Akik eddig fatörzsekre rajzszegezték, házfalakra csirizelték céduláikat, most ezeken a táblákon tehetik közzé hirdetéseiket. Mégpedig ingyen. Nem kell fizetni sem a helyért, sem a terjedelemért; az sem számít, mennyi ideig van kifüggesztve a közlemény. Legfeljebb az új és az újabb hirdetők papírlapjai takarják el a régebbiekét. De ez sem törvényszerű.

A gondosabbja úgy ragasztja fel cetlijét, hogy kitűnjön alóla a másiké is; minden parányi hely hasznosítható, így aztán hosszan el lehet időzni e táblák előtt. Legalábbis én elácsorgok előttük, még ilyenkor, télidőben is, mert megéri. Jártomban-keltemben, sőt még olykor siettemben is megállok, végigböngészem a szövegeket. Nem mintha bárminek is a lebonyolítására keresnék itt megoldást, eladni és venni sem akarok semmit. Bár ki tudja? – a felhívások, ajánlatok és ötletek néha szándékaink ellenére is belesodorhatnak valamibe. De engem elsősorban ezeknek a hirdetéseknek a stílusa érdekel. Megtehetném, hogy otthon, a meleg szobában, egy csésze kávé mellett olvasgatnám az újságok hirdetésrovatait. Csakhogy az korántsem szórakoztatna annyira, mint ez a böngészés. Az újsághirdetés drága, ezért mindenki szűkszavúságra törekszik; amellett a hírlapokban némileg átfésülik a szöveget, némileg lektorálják a stílust, a mondanivalót. De itt nincs szerkesztő, itt nincs korrektor – itt a közléséért mindenki maga felel.

Alighanem sok embert nem is az csábít az itteni hirdetésre, hogy a dolog ingyenes, hanem a kötetlenség.

Az emberek eleinte talán el sem hitték, hogy ezekre a táblákra csak úgy ki lehet tűzni mindenféle szöveget. Talán keresték a felelőst, az engedélyezőt, az ellenőröket. Aztán kiderült, hogy mehet ez szabadon… S lám csak: így is betartják szépen az általánosan érvényes szabályokat. Senki sem hirdet semmi megbotránkoztatót, törvénybe ütközőt, rendkívülit. A szövegek másutt, hivatalos orgánumokban is többé-kevésbé helytállnának.

De talán nem ilyen egyéni stílusban láthatnának napvilágot.

Olvasgatom a géppel, filctollal, fénymásolással sokszorosított lapokat; átfutom a szokványos szövegűeket, de némelyik mélyen megragad bennem. Az ilyen például: „Tizennyolc éves fiatalember mindent vállal.” Vajon mi mindent? Ezt egy újsághirdetésben már tisztázni kellene. S tudná-e igazán, hogy mire gondolt? Aztán egy másik: „Takarítást vagy gépírást vállalok.” Ezt egy nő írja; de ezt vajon ki: „Diszkrét masszázs. Hívjon, megyek!”?

Ezek a szűkszavúak. De vannak rajzos és bőbeszédű cédulák is. Emlékszem, még az ünnepek előtt az egyik nagyon szíven ütött. A sífelszereléseket, japán magnókat, bélyeggyűjteményeket, egyebeket kínáló cetlik között megakadt rajta a tekintetem. Eljön majd az idő… – így kezdődött a figyelmeztető hangú felhívás; eljön majd az idő, amikor Ön mint apa, szívesen emlékezne azokra a szép időkre, amikor még kisgyermekével játszott a szőnyegen, de már késő lesz, hacsak időben nem gondoskodik e szép élményről, s nem vesz tőlünk értékes mechanikai játékokat… stb.

Bevallom, a kisiparos figyelmeztetése nem maradt hatástalan, már legalábbis abban az értelemben nem, hogy megrendültem, és eltöprengtem a mulandóságon; s talán fel is kerestem volna a megadott címen, hogy megmaradt utolsó forintjaimon fiaimnak megvegyem a majdani szép emlékeket adó ajándékokat, ha egy még hangzatosabb hirdetés el nem vonja a mechanikai játékokról a figyelmemet. Ön bizonyára számtalan olyan kérdéssel találkozott már az életében, amelyekre nem talált magyarázatot, bizonyára sok olyan dolog van, amit nem ért, nos, mi segítünk tanácstalanságán… És így tovább, és így tovább; na, gondoltam magamban, ezek az én embereim. Csak megállok itt, olvasgatom minden cél nélkül, pusztán szórakozásból ezeket a hirdetéseket, s lám, mire akadok? Hát pontosan erre van szükségem, egy ilyen csoportra, egy ilyen teamre, ahogy ma divatos mondani, egy ilyen mindentudó társaságra!

Bizony, számtalan olyan kérdés van, amire nem találok magyarázatot. Nosza, siettem is haza és összeírtam ezeket a kérdéseket. De a listát mégsem küldtem el. Nem a tudatlanságom fölötti restelkedésből. Nem, dehogy. Csupán kételyeim támadtak: ha megkapom a válaszokat mindarra, amit eddig nem értettem, honnan tudhatnám, hogy igaz, valódi válaszok-e?

Lakáscsere, munkavállalás, eltartási szerződés, szélvitorlásvétel – rendben van. De azért az ajánlatoknak is van határa.

Szabad idő

Délután, amikor hazatér a munkából, Trabantjával egyenest behajthat az udvarukba – a felesége már várja. A rekedten berregő motor elhallgat; kiszáll a kocsiból, üdvözlik egymást. – Mi újság? – Semmi, hála istennek. – Akkor jól van. – Bemennek a házba, kis ideig csend van, de nemsokára újra megjelennek átöltözve, otthonos ruhában, munkára készen. Mindig találnak elfoglaltságot. Az asszony leginkább a házban, az ember, amikor csak engedi az idő, odakinn. Vagy a garázsban, ami egyben jól felszerelt műhely is, ügyes kis gépekkel, satupaddal, szerszámokkal. S van itt rengeteg fa- meg fémholmi s ezernyi apróság: szögek, alátétek, festékek, régi lámpák, drótok, egyebek. Minden, ami csak szükséges lehet a ház körül. Emberünknek még szalagfűrésze is van, villanymotorral – hiszen maga vágja fel a nyáron méterbe rakott ölfákat téli tüzelőnek; nemcsak a telepen vásároltat, hanem a hordalékfát is, amit az árterületen talál, az utca végén, a folyónál. A rönköket meg a vihar tépte ágakat hazatalicskázza. Valamit mindig lelhet úton, útfélen – hasznos alkalmatosság ilyen vidéki háznál a talicska. A nyulaknak sarlózott lucernát, füvet is jobb azon toligálni, mint vállra venni a zsákot. Ámbár, ha kell, zsáknál nehezebb holmit, akár betongerendát is felkap ez az ember. Ha valahol azt mondják: – Ejnye, szomszéd úr, maradt vagy egy mázsa mész, nem tudja használni? – De bizony, tudja. S viszi máris.

Még nincs teljesen kész a háza.

Azt is maga építi már mióta! Vakolni fogja most már, csinosítani; de lesz még mit fabrikálni rajta. Hosszú évek óta készül ez a hajlék; a családján kívül más segítsége nem is volt hozzá. De nem is kellett; ért ő mindenhez (most már!). Lelkiismeretesebben falaz, kövez, csempéz, parkettáz, fest, mázol, szerel, mint némely iparos. Lassan halad, de amit elkészít, az hibátlan. Ott vannak a szakkönyvek, azokból sokat tanult. Egy ideje a bádogosmesterséghez is épp úgy ért, mint a villanyszereléshez. A fűtést is maga vezette be, a tetőfedést sem bízta másra. A szükség vitte rá.

Szép a háza, nem hivalkodó, de mutatós, kényelmesen lakható. A kertje is takaros, van veteményes meg gyümölcsös, a szőlő is terem egy kis borocskát. Munkája a jószágán tehát elég sokrétű: mezőgazdasági, ipari meg fizikai – de szellemi is, ha a műszaki tervezéseit is beszámítjuk.

Csoportvezető egy üzemben. Németül és oroszul beszél; az angolból kimaradt, a háború alatt így hozta a sorsa. Jobbára Európa keleti részén forgolódott; bár mostanában már járt Nyugaton is, valami vállalati munka révén. A felesége ktsz-tag, gyermekjátékokat állít össze, bedolgozó. Fiaik megházasodtak; nem nehéz kitalálni, hogy városi lakásukat a szülők a fiataloknak adták át; így csöppentek bele egy új építkezésbe – életük derekán.

A szabad szombat és a vasárnap különösen jól kihasználható, sokat el lehet végezni két nap alatt. De az utcabeliek is jönnek: – Menetet vágnék erre a csőre, szomszéd… – Persze segíteni kell. Máskor: – Nem nézne át egy percre, dől a csapból a víz, talán szétmaródott a tömítés… – Pénzt nem fogad el; büszke rá, hogy számítanak tudására. A hálálkodók legfeljebb ilyesmivel honorálhatják a szívességét: – Van itt egy régi babakocsi, mit szól hozzá, szomszéd úr? – Nézzük csak! Hm… tudnám használni a kerekeit. – Keze alatt mindenből lehet még valami, így aztán sok limlom menekül meg a korai enyészettől.

Elképzelem, hogy egy riporter a szabad idő helyes eltöltéséről faggatván megkérdi tőle: – Jár ön színházba? – Nem – mondaná emberünk természetes egyszerűséggel. – Szórakozni? – Nem, sehová. – De valahová csak elviszi a feleségét? – Hogyne! A rokonokhoz, vidékre. Vagy ha dolgunk akad itt, ott… – Sétálni sem szoktak? – Minek? Itt a kert. – Mozi? – Bekapcsoljuk a tévét, de elszundítunk… – Lényegében mivel tölti a szabad idejét? – Hát látja, mi mindennel foglalatoskodom. – És mindez kielégíti? – Tökéletesen. – Szokott olvasni? – Ha ráérek. – Regényeket? – Újságot. Meg szakirodalmat. – Verseket? – Kis mosoly. – Nem. Azt már nem, gyermekkorom óta. – És ezt helyénvalónak tartja? – Nem tudom… – Bizonytalan vállvonogatás. – Más köt le. Nézze, nincsenek káros szenvedélyeim. Jobban tenném, ha kocsmáznék? – Egy szóval sem mondtam, de talán tartalmasabban kellene élnie. – Ezt hogy érti?… – Hát… – s itt a riporter elakadna. Zavartan pislogna, mert emberünk őszinte érdeklődéssel várná szavait. Kaján örömmel nézem ennek a képzeletbeli riporternek a sarokbaszorítottságát. Látom, látom, már nyelve hegyén a közhely, de az ártatlan, nyílt, kíváncsi várakozás beléfojtja a szót. Okosabb, ha hallgat. – Igaz is! – nyögi ki végre, hogy megtörje a csendet – nem tud ajánlani errefelé egy cipészt? Ahogy jöttem, levált a cipőm sarka… – Mire emberünk: – Nincs itt a közelben ilyen. De adja csak ide, majd én megjavítom…

Pillanatképek

A bíróság épülete előtt az utcán, kilenc óra tájban, amikor aktatáskás ügyvédek, izgatott megidézettek sietnek a törvényszékre, egy idős házaspár ballagdál szépen, karonfogva a járókelők tömegében. A férfin bő, viseltes felöltő, fakult, de tisztára kefélt filckalap. Igyekezne, de minduntalan visszafogja lépteit; lassít, hogy az asszony követhesse.

Prémes kabát van a nőn, turbán – valami régi holmi. De alighanem úgy érzi, nagyon elegáns.

– Jaj! – torpan meg egyszercsak. – Állj meg egy kicsit!

– Elkésünk! – De azért engedelmeskedik a férfi. Kelletlenül. A nő szusszant néhányat, bocsánatkérően a társára tekint, elmosolyodik félszegen.

– Jól vagy már? Ugye, jól vagy! – paskolja meg párja kezét az ember. – Igyekezzünk!

De amaz hirtelen megmakacsolja magát: – Nem!

– Nem?! Hogyhogy nem?

– Ki fognak nevetni!

– Ne kezdd már megint!

– Belepusztulok a szégyenbe! Én meggondoltam magam! Nem, nem, én meggondoltam magam!…

– De hiszen megbeszéltük! És már mindenki úgy tudja!

– Visszacsináljuk! Nevetséges ebben a korban…

– Én nem vagyok öreg! – húzza ki magát sértődötten a férfi. Majd kis szünet után, enyhülve: – És te sem!

– De ha Feri is meggondolja a dolgot? – aggodalmaskodik a nő.

– A szavát adta! Neked s nekem is! És azt is jól tudod, mennyire nem bírja már szegény öreg a magányt!

– Feri nem öreg!

– Jó, jó, nem azért mondtam. De Ellus sem tud meglenni egyedül, neki meg én adtam a szavamat… Ugyan, ne akadékoskodj, elkésünk!

– Ilyen még nem volt! – sóhajt az asszony, amint kipirulva az izgalomtól, tipegve követi a férjét. – Muszáj ezt hivatalosan…?

– Na hallod?! Rendezni kell az életünket!

– Rajtunk fog röhögni az egész bíróság! És ki kell teregetni mindent? Az egész harminc évet?!

– Semmit. Egyébként volt néhány szép évünk is, vagy nem? Megmagyarázta az ügyvéd: közös megegyezéssel! Boriékat is így választották el.

– Csakhogy ők fiatalok!

– Ne idegesíts mindig ezzel! Vigyázz, lépcső!…

– Te meg igazítsd meg a sáladat!

A kapuban kimerülten megpihennek egy pillanatra. A férfi türelmetlenül rángatja a nyakán összetekeredett sálat, a nő nem győzi nézni, elsimogatja szépen. S közben azt mondja: – Aztán ne ám minden második szavad az legyen, hogy tisztelt bíróság!…

*

A megyeszékhely szállójának éttermében alig van vendég. A betérőket udvarias pincérek fogadják; van idő végigböngészni az étlapot, kiválasztani a megfelelő étkeket, tárgyalni a főúrral a borok zamatáról. Kevesen vacsoráznak. Kilenc óra; szól a zene – vagy inkább harsog. Jól játszanak, de az eléggé néptelen teremben visszhangzik a fiúk muzsikálása; bömbölnek a hangszórók.

Ez vonzza a fiatalokat. Elszórt csoportokban ülnek, ők sincsenek sokan; hűsítőket, sört isznak. Senki sem táncol. Igaz, több a nő, mint a férfi, de a társaságokban ez nem okozhat gondot, minden lány sorra kerülhet.

Hanem a magányos nők? Kettesben, hármasban sustorognak. Kólát isznak, esetleg fél deci cseresznyét. Kiöltöztek szépen, kihívóan, felkínálkozóan. Lassan kortyolgatják az italt, hogy kitartson, amíg felkéri őket valaki. Beszélgetést színlelnek, de vizslatják a termet, az érkező férfiakat, kire számíthatnak.

Az egyik asztalnál két nő ül egy szem férfival. Házaspár meg a barátnőjük. Táncolni jöttek – s már táncol is a férj a feleségével. Szóló páros a parketten. A barátnő az asztalnál ring, dobol a harsogó ritmusra.

Sovány kis nő, szőkére festve, egyszerű blúzban, nadrágban. Vannak az étteremben nála csinosabbak is. De a többiek talán ma nem olyan vibrálóak, mint ő. Annyira vágyódik a táncra, hogy egy távoli asztaltól jön felkérni őt egy férfi. Pattan máris; s járják egymással szemközt kígyózva, perdülve – s persze szótlan.

A zenészek világszámokat játszanak. Mégsem jön több pár a parkettra. A férj is visszaviszi az asztalhoz a nejét, pihegnek, isznak, tapintatosan elfordulnak, még csak véletlenül sem akarják megzavarni barátnőjük szerencséjét.

A két idegen: a vékony kis nő meg a pocakos – mint kiderül, osztrák – férfi egyre csak járja. Egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, csak mosolyognak néha, de leginkább elnéznek egymás mellett. „Hands up…” – éneklik a zenészek.

S a szőke kis nő ma este talán boldog.