Jelek

– És arra, ott? – kérdezte a férfi. Intett a feleségének, hogy jöjjön, nézze meg ő is.

– Az ott a kamra – mondta a sovány, magas öregember, s máris kinyitotta az ajtót. – Tessék. Lépcső vezet a padlásra. A polcok egészségesek. Nincs pince.

– Pince nincs? – csodálkozott a nő.

– Hát az nincs – ismételte az öregember. – De ez a kamra éppen elég. Hideg ez. Már úgy értem, nyáron is. Hűvös. Télen meg eláll itt minden. Terményt úgysem tartanának.

– Nem, azt nem – mondta elgondolkodva a férfi. Átlépte az útjába került kisszéket, benézett a kamrába. – Nem, terményt nem, á! ugyan! – Üres üvegek sorakoztak a polcokon; egy elég nagy vaslábos meg mindenféle limlom, tál, daráló hevert szerteszét. – Na, mit szólsz hozzá? – fordult a feleségéhez.

A nő a kockás tweedkabátjának ujjába dugta a kezét, fázott. Össze is húzta magát a fűtetlen konyhában. A falak alaposan áthűltek, sugárzott belőlük a tél dermesztő hidege.

– Mióta áll üresen ez a ház? – kérdezte az öregtől.

– Hát… úgy november dereka óta.

– Fázik a lábam – kapaszkodott a férje karjába.

– Na de mit szólsz hozzá?

– Kicsi.

– Kicsi – bólogatott gépiesen a férfi. – De azért nézzük meg még egyszer a szobákat.

Az öregember készségesen előre akarta engedni őket, a férfi azonban intett, hogy menjen csak, nyitogassa az ajtókat. Amint követték, egy pillantással még felmérték a konyhát. Az ablak alatti asztalon viaszosvászonra állítgatva hervadt muskátlik meg apró kaktuszok árválkodtak régi, salétromos cserepekben. A kopott kredencen réz serpenyős mérleg, körülötte csak úgy odaborítva egy halom téli körte. A fásládán poros papírcsomagok, zsineggel átkötött dobozok; a tűzhely alatt két pár cipő. Meg valami rossz kabát lógott az ajtófába csavarozott fogason.

– Hát akkor, ugye… ez a veranda – mondta az ember, amikor beléptek a következő helyiségbe. – Ez a veranda, az meg a szoba. Cserépkályhával fűthető. Ide meg vaskályhát lehet állítani. Ott a kéményluk. Tetszenek látni, mi van… csak ez az asztal, néhány szék… a varrógép… a kanapé és a sublót… Nem is tudom… kacatok, ez-az, a holmija… – A sublót tetején a porcelán figurákat, halomba rakott képeslapokat, leveleket és könyveket egy hímzett terítő fedte. Az ember megemelte a terítő sarkát, várt türelmesen, fedetlenül hagyta az egészet, hadd nézegessék. Körbejárt; kinyitotta a szoba ajtaját. – Ez is úgy van itt, ahogy lakta. Ágy, szekrény, dívány, tükör… a falióra, virágállvány… Ezek családi képek, ezeket majd elviszik.

– És a bútorokat? – érdeklődött a férfi.

– Hogy azokkal mi legyen?

– Nekem ezek nem kellenek… egyik sem kell – mondta gyorsan az asszony.

– Hát én nem tudom – vont vállat az öreg. – Megbíztak, hogy mindent eladhatok a házzal együtt. Ha kell a vevőnek. Ha nem, akkor másként rendelkeznek. – Megmarkolászta az ágy támláját. – Megjegyzem, erős holmik ezek.

A nő meg se hallgatta. Kezét, mint valami muffba, bebújtatta a kabátja ujjába. Magas sarkú csizmájában le-fel járt az ura után. A selyemsál hátracsúszott fekete hajáról. Kinézett az ablakon a kertre. – Elég kicsi ablak.

– Kicsi – mondta töprengve a férje. Egyre csak számolt, számolt, hogy megérné-e a vásár. A telkek már nagyon drágák itt a Duna mentén, nem is igen lehet üres telket találni. A ház nem valami elsőrendű, de nyaralónak megtenné. – Hát igen, kicsi, kicsi – mondta bólogatva.

– És nem vizes ez? – állt az öreg elé az asszony. Fel kellett rá néznie, olyan hórihorgas ember volt. Közel került hozzá; nem tudta, hogy az az áporodott szag, amit érez, a házból vagy az öregember ruhájából árad-e. Elfordult, hátrább lépett. – Nincs itt talajvíz?

– Az nincs, mert elég messze esik a folyótól, meg aztán dombon vagyunk…

– Hát ez az, hogy messze a folyó – kapott a szón az asszony.

– Én nem engedhetek az árból.

– Na, nem is azért – fordult hátra a férfi. – De a háromszázhetvenezer, az sok.

– Sok – bólintott rá az asszony.

A férfi kinyitotta az ablakot, kicsit rángatni kellett a keretet, egy szilánknyi le is pattant a deszkából. – Sok – mondta közben a férfi. – Az nagyon sok.

Az öregember nem szólt. Állt türelmesen, kezében megcsörrentek a karikára fűzött kulcsok. Várta, hogy nézelődjenek. A családdal úgy egyezkedett, hogy ötezer forintot kap, ha eladja a házat. Egy összegben kapja, függetlenül a vételártól. Nem akart százalékot. Ki tudja, mikor adják el, hogyan alakulnak az árak meg minden. Ki mondhatná meg, mi lesz a pénzzel, az is lehet, hogy fillérekért kell eladni, mert megszűnik ez a fene nagy költekezés. Ötezer – az ötezer.

– Nézd csak – hívta az ablakhoz a feleségét a férfi. – A kert nem csúnya.

– Nem ám! – mondta az öregember. – Meg aztán be is lehet füvezni. Akár én is elvállalhatom. Tavaszig meg is lenne. A fákat is megmetszeném időben.

– Úgy látom, ezek gyümölcsfák.

– Azok. Mind az. Ez itt mind gyümölcs. Évek óta én metszem ezeket. Ő már nem tudott ilyesmivel törődni… az öregasszony. Tavaly ősz eleje óta már fel sem kelt. Én segítettem itt mindig. Azért is bíztak meg az eladással. Persze csak úgy szívességből csinálom… hogy ne legyen préda. Már csak a régi emlékek miatt is. Mert régóta ismertem én ezeket. Az asszonyt… meg az urát is. Pedig az már húsz éve meghalt. Húsz éve élt itt egyedül ez a szegény asszony, dolgozott ám eleget, csak az utolsó időkben kellett neki a segítség… gyereke nem volt, soha nem lett gyerekük, de jól megvolt, amíg a lába bírta, hanem amikor öregedni kezdett úgy nyolcvan fölött…

– Nyolcvan fölött? – nevetett fel halkan a nő.

– Az őszön, amikor meghalt, nyolcvanhat éves volt.

– Érzed ezt a jó levegőt? – kérdezte a férfi.

– A levegő az itt nagyon jó – mondta gyorsan az öregember.

– A víznek van ilyen erős szaga, nem?

– Hát a víznek is, meg az erdő is itt van, meg minden, amit csak akar. Csend van. Megéri, azt mondom… – Az öreg köhintett, látta, hogy a férfi már megnyerhető. – Azt mondom, tárgyaljunk, elintézem magának, hogy engedjenek az árból.

– Sokat kell engedni, ha azt akarják, hogy tárgyaljak – pillantott rá rosszkedvűen a férfi. Tudta, mit jelent ez, az öreg vár tőle egy kis jutalékot. – Érdekel a dolog, komolyan érdeklődöm, de… szóval ennyi pénzünk nincs. – A feleségére nézett. – Igaz?

– Nem adunk azonnal választ – mondta a nő. Elsétált mellőlük, átment a verandára, unottan turkált a sublóton heverő holmik között. Vastag, kockás füzet akadt a kezébe. Belelapozott. Régies kézírást látott, kusza, görbe sorokat: Öreges betűivel valaki teleírta az oldalakat. Le akarta tenni, de egy fél mondatot találomra kisilabizált: ot látam először csicsokát – nem értette, újra elolvasta: ot látam először csicsokát – ott láttam először csicsókát! – jött rá végre az értelmére; aztán hirtelen rádöbbent, hogy illetlenséget művel, becsukta és letette a füzetet az asztalra. Fényképeket látott a falon. Ovális fakeretben voltak – egy bajuszos férfi kalappal, mellényben; fejkendős parasztasszony; fess, fiatal nő a húszas évek divatja szerint szűkre szabott, hosszú ruhában. Nézte az idegen arcokat, közben hallotta, hogy a férje odaát magyaráz valamit az embernek; a félig nyitott ajtón át látta a férje hátát; mit akarunk itt, gondolta, amint elnézte az urát az elegáns, halszálkás télikabátban, mit akarunk itt ebben a házban?

– …negyvenet – hallotta az öregember hangját. – Negyvenet biztosan elengednek, ezt megsúghatom, ha én azt mondom, hogy önök komolyan gondolják. Ha meglátják az előleget, garantálom, hogy engedni fognak…

– Mikor épült ez a ház? – kérdezte váratlanul az asszony.

– Úgy tudom, harmincban. Igen, akkoriban.

A férje kijött a szobából a verandára. Az öreg készségesen kísérgette, már sejtette, hogy innen is leesik egy ötös, ahogy a családtól is. Csak meg ne gondolják magukat.

– Felírnám a címüket – mondta, s körülnézett, hol találhatna papírt. Meglátta a füzetet az asztal sarkán. – Ez a maguké?

– Nem – mondta a férfi.

– Itt hevert – mondta a nő.

– Nem fogják megbánni, és azt is meg kell mondanom, hogy van néhány jelentkező. Egykettőre elkel, de én maguknak akarom… Ne sokat töprengjenek, itt leszek, mindent megcsinálok tavaszig. Meg lesznek elégedve. Akkor hát szabad a címét, uram? – Kinyitotta a füzetet, s kitépett belőle egy lapot. Üres oldal volt, de az asszony észrevette a másik felén a kusza betűs írást.

– Van nálam névjegy – mondta a férfi. Kivett egyet a tárcájából. – Tessék. Ha netán telefonálna, akkor csak este…

– Csak postáról tudnék.

– Ja, igen. Hát írjon. De mi úgyis jelentkezünk. Amíg egyezkedtek, az asszony felvette a kitépett füzetlapot. Ha már így semminek tekintik, gondolta, megnézheti alaposabban. A világosság felé tartva böngészte a sorokat.

még nem jártam iskolába és sok szép példabeszédeket mondott a nyári estéken üldögélve sok szép mindenre megtanított, hiszen most is fülembe csengnek szavai, pedig régen volt, Édesanyám. Esténként ahogyan magam előtt látom, elém tárulnak kint a holdfénynél a nagy óriás nagy diófa, alatta a kicsi gémeskút és az a szép nagy rózsabokor… amikor a pompás illatát a csendben… utána volt egy magas eperfa, amikor érett a szeder a lelkemre kötötték, hogy seperjem össze nyirfaseprűvel, ez nehezemre esett, mert így keveset tudtam játszani…

– Hát akkor mehetünk is – fogta meg a könyökét a férje. – Mi ez?

– Semmi – mondta a nő, s az asztalra ejtette a papírt.

– Ha nem veszik rossz néven, még maradnék – mondta az ember. – Bezárok itt… Kitalálnak.

A kocsinál az asszony visszanézett a házra, a kertre.

– Tetszik? – kérdezte a férje.

– Olyan érzésem volt, mintha valaki még lett volna ott benn rajtunk kívül.

A férfi felnevetett: – Ne beszélj butaságot!… Hidd el, megéri. Átalakítjuk, rá sem fogsz ismerni. – Indított; bekapcsolta a világítást. Már szürkült.

A házban az öregember becsukta az ablakot, onnan nézte, hogyan kanyarodnak ki az útra. Átment a verandán, kabátja szárával lesodorta a füzetet az asztalról. A füzet a hátára esett és szétnyílt. Az öreg észre sem vette. – Ha megveszik, tavaszra lesz egy kis pénzecském – gondolta, amint bezárta az ajtót. Átvágott a kerten, becsukta a vaskaput is.

Csend lett. Később egy kis esti szél támadt, befútt az ajtó alatti résen a házba, a léghuzat végigsöpört a veranda padlóján. Halk nesszel peregtek a padlón heverő füzet lapjai; peregtek, aztán az áramlat elnyugodott, az írás ott feküdt mozdulatlanul.

a gyerekek ették, azt mondták finom jó a belseje nagyon szép fehér volt, én a három krajcáros bicskával pucolgattam és ettem, de hiszen jobbat is ettem ennél amikor a pesti rokonok narancsot hoztak, de már mint pici gyermek bennem volt hogy össze kell rakni amit kaptam s rendszerint az történt hogy megették előlem, persze sírásra állt a szám, no de édesanyám azt mondta, csend, miért nem etted meg, mit rakosgatod el…

A légjárat később megint lapozgatta a füzetet.

és maga a természet a fenséges pompájával… a nagy örömtől a szívem ellágyult… a harangszó kondulása… ha későn szaladtunk, istenem, de jó futó voltam meg fára is másztam eleget de a madarak fészkét nem bántottam mert tudtam, hogy bűn… a kötényem kilukadt… dolgoztak a létért a mindennapi kenyérért, azt mondta, na lányok gyerünk szántani, no, hogy én benne ne legyek olyan nincsen mert pénzről volt szó, emlékszem, nagy szarvú fehér ökröket kaptam, de előzőleg mielőtt szántani mentem már a szecskavágónál hajtottam ökröket, 25 krajczárt kaptam egy hétre, úgy örültem neki, sok volt, a keresetem… szekér takarmányt levágtunk és az emberek reggelizni mentek, én is ettem vajas kenyeret, a járom rúdjára ültem és ott volt egy csukló ami a szecskavágót hajtotta, az kapta el hátulról a szoknyámat, meg is halhattam volna de én abban a pillanatban, hogy hó, he Huszár, és erre meg is állt, de a csukló még forgott, az emberek kiabáltak, hó, Huszár, és az egyik ember, András bácsi szalad oda, látja a ruhát egészen összecsavarta rajtam az a rúd, így hát rögtön elhasította késsel. Már fulladoztam de magamhoz tértem… ölbe kapott… félni hogy a szememre megy, ha a szembogárra megy a vér elvesztem a szemem világát. Jeges aludttejjel lett állandóan borogatva… De ahogy hozta a sors. Már mint asszonyt is… nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban…

Egy lap megemelkedett

…mert hiszen mindannyian…

de a légáramlat visszaszorította a többihez.

…nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban…

A ház üres volt és sötét. A kert is beleveszett a sötétbe. A köd ráfagyott az ágakra meg a kerítés vasára.