Néhány fenyődeszka története

Sebész barátomat látogattam meg a nyaralójában. Régóta hívogatott, nézzem meg, milyen házikót épített a Duna-kanyarban. Ígértem, hogy megyek, bekukkantok, ha arra járok, de valahogy nem jutott rá idő.

Az idén, Visegrádról jövet, felkerestem.

Meleg nap volt, még délutánra sem enyhült a hőség. A 11-es útról hétvégi házakkal szegett utcácska kanyargott fel a hegyoldalra. A kertek gonddal nyírt gyepszőnyegein napernyők, hintaágyak tarkállottak, szemet gyönyörködtető gyümölcsösök, árnyas lugasok zöldelltek elő a kerítések mögül; a kapuk előtt, vagy benn, a házakhoz vezető terméskövekből rakott utakon autók csillogtak a verőfényben, de az emberek vagy a vízen, vagy a nyaralóik hűsében lehettek, mert az egész környéken csend honolt.

A barátomék is éppen sziesztáztak; mentegetőztem, hogy alkalmatlan időben törtem rájuk, de megnyugtattak: a szabadságukat töltik, egész nap lazsálnak, a legjobbkor érkeztem. Biztatásukra magam is nekivetkőztem – fürdőruhában heverésztek a napsütötte teraszon –, nekem is jutott egy nyugágy. Innen fentről nagyszerű kilátás nyílt a Dunára. A háziasszony jéghideg ribizliszörppel kínált; az első korty után meg kellett dicsérnem az italt, amely az idei szüretelésű gyümölcsből készült (a bokrok ott sorakoztak terméseiktől fosztottan a kerítés tövében), barátomék ugyanis hosszan magyarázták a házi konzerválás előnyeit; lelkesedésem láttán mindjárt egy üveg meggyszörpöt is bontottak volna, de én inkább kávét kívántam. Aztán, már a jó erős feketét hörpölgetve és cigarettázva egymás hogyléte felől érdeklődtünk, de barátom alig várta, hogy megmutathassa a házat.

Körbejártuk.

Kétszintes épület volt, nem nagy, de kényelmes még lakóháznak is. („Öregségünkre talán ide vonulunk vissza…”) Cserépkályhát is rakattak a nappaliba, a szobákat olajkályhával fűthetik. Az alsó szinten nem volt lakótér, ott a garázs meg a kamra kapott helyet, a főbejárat így a felső szintre került, ahová – vagy tizenkét fok lépcsőn – a teraszon át lehetett jutni.

– Ezeket nézd meg – mutatott barátom a lépcső korlátaira.

– Aha – mondtam szórakozottan, mert akkor már vagy félórája nézelődtem a nyári lakban, dicsérve az ötletes tervezést, a nappaliból a szép kilátást, az ízléssel összeválogatott bútorokat, a konyhán a mintás csempét meg a lambériát, a falakra aggatott antik rézedényeket. – Aha, igen, látom. A korlát.

– De nézd meg jól ezeket…

– Fenyődeszkák.

– Öreg fenyődeszkák.

– Ja igen, öregek.

– Itt minden új, mindent új anyagból készíttettünk, csak ez a korlát ilyen időette… de azért tapogasd csak meg, milyen egészséges, erős.

– Ühmmm. Igen… – simítottam végig az egyik deszkán, s máris tovább akartam menni, mert hiszen mi jelentősége lehet annak, hogy a korlát öreg deszkákból készült?

– Ezeknek a deszkáknak történetük van – mondta a barátom.

– István apjáéktól hoztuk őket – mondta a házigazda felesége. – Ott hevertek az udvaron… Na, leülhetünk végre? – nézett kedvesen a férjére. – Most már mindent látott – fordult felém. – A kőművesekkel és egyéb mesteremberekkel, vagy ahogy mi neveztük őket: inkvizítorainkkal folytatott küzdelmeink ecsetelését, remélem, elengedi? Lassan már mi is elfelejtjük az építkezéssel járó szenvedéseket, és így azokkal nem is akarjuk untatni magát. Inkább hozok egy kis uzsonnát.

Kértem, ne fáradjon, de kisietett; mi meg visszatelepedtünk a nyugágyakba.

– Ősszel megint lelakkozom ezeket a korlátokat – mondta kis idő múltán a barátom. – Ha már ilyen vénséges vén deszkák, s megélték azt, amit megéltek, igyekszem még sokáig megőrizni őket épségben.

– Hát van mit gondozni ezen a házon – bólintottam.

– Van. De ezeket tartom a legnagyobb becsben.

– No, ugyan…

– El sem tudod képzelni, miért? – nézett rám, s láttam, elmondaná az okát.

– Most már kíváncsivá tettél.

– Komolyan? Na, hallgass ide…

 

Ott kezdem, hogy amikor már nagyjából készen voltunk a házzal, eléggé kifogytunk a pénzből – mondta a barátom. – Amit nem kellett sürgősen befejezni, félbehagytuk. Így például a feljárathoz sem csináltattunk korlátot. A feleségem sem tartotta fontosnak a kapaszkodót, de aztán valahányszor le-fel kellett szaladoznia ezen a meredek függőlépcsőn, jajgatott, hogy szédül. Jól van, mondtam neki, meglesz a korlát. Hanem tudod, hogy van az ember a kiadásokkal: futja erre is, futja arra is, de a legfontosabbra mégsem. Pedig néhány köbméter fenyődeszkára még tellett volna a bukszámból, mégsem mentem el a fatelepre. Télen is ki-kijártunk ide; akkor karácsonykor csupa jég volt a lépcső, a feleségem megcsúszott, szerencsére a hóba huppant, ám alaposan megszidott a hanyagságomért. Az ünnepek alatt meglátogattuk apámékat is; akkor jutott eszembe, hogy odahaza, nálunk mennyi faanyag van felhalmozva fészerben, eresz alatt, s emlékeztem apám biztatására is, hogy vigyük onnan, ami kell, ott úgyis csak az idő eszi a „príma deszkákat”. Tudnod kell, hogy apám mindent félretesz, mindent őriz: rozsdás láncot, ekevasat, elvásott talyigakereket, szekéroldalt, korhadó oszlopokat, zárakat, kilincseket, félrelökött léceket, deszkákat, vélvén, hogy minderre egyszer még szükség lehet a ház körül. Gyűjteménye igen nagy és felmérhetetlen. Ha a kacatokkal megtelik egy kamra, a kiszoruló holmik nem kerülnek az útszélre, hanem új hajlék emeltetik föléjük; az udvar egyik fele a fészerek és kamrák sora. Üvegek, szegek, csavarok, kampók, drótok, sarokvasak, cserepek, szíj- és bőrdarabok keverednek rozzant székek, asztalok, szekrények maradékaival. Azt hiszem, apámban elevenen él annak az időnek az emléke, amikor még nem bővelkedtünk javakban, amikor még a napi szükség diktálta a takarékoskodást; még ma sem engedi szemétbe dobni a kenyérmaradékot, ők ugyan már nem tartanak állatot, de gyűjti az egyik szomszéd nyulainak. A kerti gazt is kosárba szedi, s áthív érte egy utcabelit, hogy vigye el a hízójának… szóval ilyen. Azt szokta mondogatni, az emberek ma jobban herdálják a pénzt, nagyobb pazarlók, mint régen a grófok… Na, elég annyi, hogy az udvarában, az időette tárgyak és lomok e menhelyén nyolc szál fenyődeszkára leltem, a roncsok és romok között nyolc szál épségben maradt és használható deszkára. Avíttságukat csak a színük mutatta: megfeketedtek az időtől. Szép, háromméteres darabok voltak, erősek, egészségesek. Apám boldog volt, amikor látta, mennyire megörültem nekik; igaz ami igaz, magam is sokszor mondogattam, hogy ne rakosgassa halomba a sok kacatot, most aztán hallgathattam, hogy „ugye, minden jó valamire!”. Körmömmel a fenyőrostok közé vájtam, éreztem, milyen jó, száraz, korlátnak való deszkák lesznek ezek. A gomba sem támadta meg őket, az időjárástól sem vetemedtek meg. Amint egymás mellé fektettük az udvar földjén mind a nyolcat, szabályos lapot adtak ki, centire illeszkedtek egymáshoz. Mindegyiken felfedezhettünk három-három geometrikus pontosságú bevágást, a keresztirányú összetartó bordák helyeit, vájatait. Ez azt mutatta, hogy valaha e deszkák egymáshoz tartoztak. Igen. Bizony, ezek asztalt képeztek egykor, mégpedig jókorát: háromszor másfél méterest. De még pontosabban: asztallapot, amelyet feszes szerkezetű, átlósan is megerősített lábakra fektettek.

– Nicsak! – mondtam meglepetten. – Hát ez a szabászasztal! Ez még megvan?!

– Miféle szabászasztal? – kérdezte apám, mert szabó nem akadt a családban; nemigen emlékezhetett rá, miféle alkalmatosság darabjait látja maga előtt. Pedig ezt az asztallapot ő szedte szét néhány évtizede. Akkor talált rá a ház mögött, amikor negyvennyolcban a fogságból hazatért. Emlékszem, említettük neki, hogyan került a házhoz, de az már régen volt.

– Nem más ez, most már látom! Tudja, amit a katonák hoztak.

– Miféle katonák?

– Negyvenötben. Az orosz szanitécek.

– Ez volna az? – nézegette hitetlenkedve.

– Ez bizony – mondtam, magam is csodálkozva azon, hogy így előkerült. Negyvenötben apám nem volt itthon, az asztallap szétbontása idején pedig már én voltam távol otthonról: kollégiumban laktam.

– Ördög tudja, mióta őrizgetem – csóválta a fejét apám.

– Az bizony – hajtogattam az emlékek hatására mindegyre. – Az bizony! Negyvenötben hozták az udvarunkba egy teherautón. Negyvenötben, a tél utolján…

 

– Ide nézz! – állt fel a barátom, s engem is a korláthoz hívott. – Nézd meg ezeket a sötét foltokat ezeken a deszkákon. Látod? Amikor a sógorom, egy pesti fuvarját kihasználva, elhozta ide nekem mind a nyolc szálat, az asztalossal legyalultattam valamennyit, úgyhogy az az időmarta feketeség szépen lehántolódott róluk, de néhány helyen… mint itt is, látod?… az ilyen sötét, mélyen beléjük ivódott foltok megmaradtak. S tudod-e, miért? Mert ez… meg ez… meg ez itt – vér!

– Valamennyivel idősebb vagyok nálad – folytatta –, tehát negyvenötben csaknem tizenhat éves voltam. Apám odakinn a fronton – nem hallottunk róla már egy esztendeje. Később megtudtuk, hogy akkor már régen fogságba esett. Azt mondhatnám, én voltam a családfő; anyám a két kis húgommal meg az öcsémmel vesződött, néha napszámba járt; én a hadiüzemnek nyilvánított húsgyárban dolgoztam. Amíg hozzánk nem ért a front. A németek egyetlen éjszaka feladták a községet, nem volt nagy harc, de az éjszakát a veremben vészeltük át, hajnalig szólt a géppuska az udvarunkon, aztán virradatkor csend lett. Később a csendben hallottuk a tankok lánctalpainak a csikorgását, majd a teherautók moraját meg az orosz katonák kiáltozásait. Már világos reggel volt, amikor megdöngették a verem ajtaját; anyám nyitotta ki, s mutatta, hogy csak ő van ott a gyerekeivel. A kicsik mind belekapaszkodtak; én utánuk léptem ki a szabadba. Kincstári bakancs volt a lábamon, a katona rám mutatott, azt hitte – amilyen nagy növésű voltam –, hogy valamelyik egységtől szöktem meg, s bujkálok. De tisztázódott a helyzet, hanem azért nem engedtek el, munkával bíztak meg; akkor láttam, hogy az udvarunkon egy vöröskeresztes autó áll, sebesülteket emelgetnek le a ponyva alól; katonák meg katonanők ládákat cipelnek be a házba. Nekik kellett segítenem. Valami táblát is tettek a kapunkra; egyszóval nálunk rendezték be a kötözőhelyet.

Bútorainkat ki kellett vinni a nyári konyhába meg a kamrába. Aztán szalmát hordtam be szobákba; a szalmára sátorlapokat terítettek, azokra lepedőket – néhány óra múlva már működött a tábori kórház.

Néhány friss sebesültet helyeztek el a fekhelyeken, de a front távolabbi pontjairól is hoztak átlőtt, vérző katonákat.

Kis idő múlva egy parancsnoki kocsi kanyarodott a ház elé, tisztek ugráltak le róla, köztük egy magas, fekete bajuszú kapitány – mint kiderült: orvos százados –, panyókára vetett köpenyben; a többiek mind körülötte forgolódtak, amint szétnézett a körletben. Utasításokat adott, majd átvonult a szomszédba, ott rendezték be a szállását.

Anyámnak be kellett fűteni az üst alá, forró vizet parancsolt egy dundi, fiatal katonalány. Róla megtudtuk, hogy amolyan főnővérféle volt az egészségügyiek között. Teknőt, lavórt kért; ők maguk is hoztak alkalmas edényeket a felszerelésükkel. A konyhát jelölték ki műtőnek. Mindez begyakorlottan, rendben történt. Elég nagy konyhánk volt, apám valamikor a kamra falát elbontotta, s így tágította a helyiséget. A földje ki volt öntve cementtel. Ezt is, meg azt a nagy asztallapot is, amit két katona cipelt be az autóról, anyámnak klóros, forró vízzel tisztára kellett sikálnia. Amikor az asztallap megszáradt, két kisebb asztalunkra fektették fel, leterítették fehér lepedőkkel. Ez lett a műtőasztal. Délután már operáltak is rajta egy sebesült kis kirgiz katonát.

Az orvos százados rengeteget dolgozott. A stábjához tartozó felcserekkel, szanitéclányokkal csakhamar összebarátkoztunk azokban a hetekben, hiszen állandó segítségük voltunk; nemcsak anyám, magam is. Emelgettem a sebesülteket, a lábadozókat etettem-itattam; vedrekben hordtam ki a véres tamponokat, gézeket, és égettem el hátul, a trágyadomb mögött a sok hulladékot. Az orvos századossal azonban nem alakult ki kapcsolatunk. Egyszer-egyszer észrevett ugyan, de jelét nem adta; nagyon hallgatag ember volt. Hány éves lehetett? Talán még jóval innen a negyvenen. Csizmás öltözéke fölé vett fehér köpenyében néha kiállt az eresz alá elszívni egy cigarettát. Ilyenkor láthattam, mennyire magába zárkózott: senkivel sem elegyedett szóba, éppen csak biccentett a neki köszönőknek, de nem rátartiságból volt ilyen, mert akivel szót kellett váltania, azzal nagyon udvariasan beszélt, s inkább egy civil hangján, mintsem katonásan.

Észrevehetően mindenki tisztelte.

Mi kinn laktunk a nyári konyhában. Anyám nemegyszer invitálta a századost, tejjel, ezzel-azzal kínálta volna, de nem lehetett: tapintatos elhárítás volt a válasz.

Távolról még hallottuk az ágyúdörgést; valahol megrekedt a front; azt mondták, nagy tankcsaták vannak tőlünk északra. Egyre-másra érkeztek a sebesülteket szállító autók.

Klórszag terjengett a házban, az udvaron. Még esztendők múlva is éreztük ezt a szagot; anyánk akárhányszor felmosta a konyhát vagy a szobát az ünnepek előtti takarítások idején, a fertőtlenítő átható bűze mindannyiszor újra előpárállott a ház zugaiból.

A különös szagoknál azonban elviselhetetlenebb volt a sebesültek nyögése-jajgatása. Akkoriban már én is fehér köpenyt kaptam a dundi szanitéclánytól, s naphosszat a betegek körül forgolódtam. Néhány szót meg is tanultam oroszul, úgyhogy eligazodtunk egymás közt, a kórháziak meg én. Olykor jelen voltam, amikor a százados egy-egy katonát kezelt. Talán a pácienseivel volt a legbeszédesebb. Szóval tartotta őket, erőt öntött beléjük. Mai fővel visszaemlékezve: bravúros műtéteket hajtott végre, sokan kerülték el az amputálást az ő gondos, türelmes sebészi beavatkozása révén. Emlékszem, a főnővér mennyire dicsérte egyszer, s magyarázta anyámnak, hogy a százados egy leningrádi kórházból került a frontra; anyám persze nem sokat értett ebből, de bólogatott, s hajtogatta a lánynak, hogy jó ember a doktor kapitány, az, az, jó ember… – de én valamivel többet is kivettem a szavaiból, olyasmit is, hogy a doktor felesége meg kisfia odavesztek a leningrádi blokád idején. Persze akkor csak homályosan fogtam fel mindezt én is. Hogy a százados felesége is orvos volt, meg ilyesmit…

A sebesültek látványához nehéz volt hozzászokni. Meg az a sok véres kötés, véres lepedők – nem kell mondanom, mi volt ott. Mégis, valahogy akkor fogant meg bennem a gondolat, hogy orvos leszek. Elképzelni sem tudtam, hogy miként, hiszen csak a későbbi években adódott lehetőségem a tanulásra, amikor kollégiumba kerültem. De hogy aztán a pécsi orvostudományi egyetemet válasszam, annak az előzménye mindenképpen ott keresendő a tábori kórházban szerzett élményeimben.

Egyszer egy fiatal katonalányt hoztak… ezt még el kell mondanom. Hordágyon cipelték be a mentőkocsiról. A híradósoknál szolgált; a katonák izgatott szavaiból megértettem, hogy kézigránát robbant a közelében. Amint elvitték mellettem, láttam az arcát: szép, szabályos arc volt, sápadt; homlokán vérbe tapadt a szalmasárga haja. A kigombolt, felszakított gimnasztyorka félrecsúszott a vállán: melle hófehér volt. Deréktól lefelé betakarták, de a köpönyegen is átütöttek a vöröslő foltok. Nyitott szemmel, riadtan tekintett rám, csak félig lehetett öntudatánál, valamit mondott alig hallhatóan. Megrémültem és hátraléptem. A százados megjelent az ajtóban, a lányra meredt, furcsa torokhangot hallatott, majd szokásától eltérően idegesen, kiabálva osztogatta a parancsokat, a betegszállítókra üvöltött, hogy siessenek; én meg valahogy útba kerültem, a százados szitkozódva elpenderített, majd a sebesült után rohant a házba.

Bénán álltam az udvaron. A mentő elhajtott, csend lett. Csak a távoli ágyúdörgés meg a hátsó baromfiudvarról a tyúkok kárálása… Nem tudom, mennyi idő telt el így. Egyszer csak felpattant az ajtó, a százados – véres köpenyben – kilépett az udvarra, megállt, nagyokat lélegzett, a szája szélét harapdálta, aztán félig megfordult, ide-oda tekingetett, láthatóan keresett valakit, majd egy nevet kiáltott türelmetlenül. Fehér köpenyes katona ugrott ki a konyhából a hangra. – Cigarettát! – förmedt rá kurtán a százados. A katona sebesen a zsebeiben kotorászott, egy pakli hüvelyes szivarkát kapott elő a köpenye alól, reszkető kézzel kivett egyet és a százados ajkai közé illesztette, majd ugyanígy, kapkodva tüzet gyújtott. A doktor mélyeket szippantott, aztán kiköpte a cigarettát a földre és dühösen eltaposta. Szitkozódott, tett néhány gyors, bizonytalan lépést, megállt, mélyet sóhajtott, aztán indult vissza a házba. De mielőtt belépett volna az ajtón, meglátott engem ott, a falnál. Nem biztos, hogy felfogta, engem lát-e vagy valaki mást, talán mindegy volt neki, hogy kit pillantott meg, elkínzott arccal nézett, majd csendesen azt mondta oroszul: – Vége!…

Az alacsony szemöldökfa alatt görnyedve lépett be a házba.

Odabennről hallottam a hangját, már megint fegyelmezett volt, a szokott modorában utasítgatta az embereit.

A híradós lány tetemét később letakarva kihozták, feltették egy teherautóra és elszállították.

Hetek múlva a kórház továbbindult. A százados, magára terített köpönyegben, még egyszer átment az udvarunkon. Senkihez sem szólt, akárcsak az érkezése napján. El sem köszönhettünk tőle, olyan gyorsan jött érte az autó. Csak a többiektől búcsúztunk. Segítettem kihordani a becsomagolt felszereléseket. Az asztallapot is ki akartam vinni az egyik kiskatonával. De a hadnagyuk intett, hogy az nem kell, már nem viszik magukkal.

Ott maradt, nekitámasztva a falnak.

Anyám forró vízzel lesikálta a vértől. Aztán eltettük az útból. Később a ház mögé került a kocsirúdnak, ennek-annak kivágott szálfák mögé. Mondom, apám szedte szét évek múlva.

 

Barátom felesége hozta az uzsonnát. A nap már alább szállt, kellemes lett a délután a hegyen. A Dunán egy hajó úszott Pest felé, a szigetmonostori rév előtt hosszan dudált.

– Bekapcsoltam az öntözőt – mondta a háziasszony. – Istvánkám, egy félóra múlva figyelmeztess, hogy kicsit odább helyezzem a gyepen.

Nekiláttunk a szalámis, körözöttes szendvicseknek. Közben hűvös, savanykás vörös bort kortyoltunk. A szomszédos kertekben is feltámadt már a délutáni pihenő után az élet. A kerítést befutó lonc mögül egy női hang a háziasszony nevét kiáltotta. A teraszról éppen oda lehetett látni: István felesége csak úgy a korlátnak dőlve válaszolt a hívásra. – Vendégünk van! – mondta kedvesen –, ma nem megyünk át!

– Ó! – hallatszott a kerítés mögül. – Bocsánat, bocsánat! Nem tudtuk, nem hallottunk semmiféle autót!

Az asszony nevetve visszaült, kínálta a szendvicseit. Mondtam, ne zavartassák magukat, ha dolguk van, én nemsokára megyek.

– Bridzsezni hívnak – szólt a barátom. – Egyáltalán nem fontos. Maradj csak, hiszen oly ritkán találkozunk.

– Bridzs az esti általános program – mondta a felesége. – Hacsak nincs valami jó krimi a tévében. Tudja, a kártya nagyon jó, együtt vagyunk néhányan, társasági élet, de nem kell másról beszélni, csak a játszmáról, az egyik leosztást követi a másik, a harmadik, eljön az éjfél, és nem untattuk egymást a gondjainkkal.

– Csupa kellemes ember – bólogatott a barátom. – Szerencsénk van a szomszédainkkal, igazán szívesen összejárunk velük. Ezeknek itt, akik most hívtak, mi ajánlottuk ezt az eladó telket. A férfi osztályvezető a minisztériumban. Néhány éve együtt voltam vele egy hivatalos úton a Szovjetunióban, akkor barátkoztunk össze. Hallottunk erről a telekről, szóltunk nekik. Tavaly húzták fel rá azt a faházat. Egész nyáron itt laknak, innen járnak be dolgozni. De miért nem iszol? Nem vagy kocsival!

Koccintottunk.

– Azt még el kell mondanom, hogy valamennyire kerek legyen a történet ezekről a deszkákról… – kezdte a barátom, de a felesége közbevágott:

– Miféle deszkákról, Istvánkám?

– A korlát históriáját mesélem…

– Á, vagy úgy! Tudja – fordult felém –, István hajlamos rá, hogy mély szimbolikát lásson ilyesmiben, mint például ezeknek a deszkáknak a kalandos útjában. – Cseppet elmosolyodott, elnézően, ám egyben bocsánatkérően. – És én persze tisztelem az ő lírai hangulatait, még ha néha kissé különösek is. Maga nem találja furcsának, hogy az ember a nyaralója teraszán éppen ezeket a vértől átitatott deszkákat nézegesse?

– A nejem ezt bizarrnak tartja, engem pedig kicsit patetikusnak mond, de nem bánom. Nézd, csupán arról van szó, hogy az ember olyan könnyen megfeledkezik a múltról. Kényelem, békesség, miegymás… egy kis lazsálás, ellazítás… elpuhulás… Hiszen érted! Ezek a deszkák az én szememben a történelem tanúi. Az én történelmem tanúi…

Elhallgatott; kicsit restelkedett, de leginkább a felesége előtt, hogy talán majd ismét érzelgősnek nevezi.

– Igen – mondtam gyorsan. – Igen, értelek. Persze. De valamit még akartál mondani a történethez.

– Ja, a történethez. Tavaly megint kinn jártam a Szovjetunióban. Egy orvoskongresszuson. Leningrádban. Voltál Leningrádban?

Bólintottam.

– Hát akkor tudod, milyen szép város. Gyönyörű. Nemegyszer megcsodáltam már. De most volt egy teljes szabad délutánom. Taxiba ültem, mondtam a sofőrnek, hogy vigyen körül a városban. Tudod, mennyire olcsó ott a taxi. Tíz rubelt fizettem, ebből is láthatod, alapos túra volt. S ráadásul barátságos emberre leltem a vezetőben, amikor megértette, hogy csak nézelődni akarok, kalauzolt. Sok mindent elmondott. Ősleningrádi volt. A háborúról is beszélt. A blokádról. Hogy micsoda kilencszáz napot éltek át! Persze már aki átélte. Ő akkor még gyerek volt, iskolás, a családja lemondott az evakuálásról, ott maradtak a gyűrűben. Éheztek. Egy kis lötty leves, maréknyi dara… de közben iskolába jártak, levizsgáztak, egyszóval dacoltak az éhínséggel, az ellenséges ágyútűzzel… De ezrek haltak éhen. Az iskolájukban volt egy orvosnő, egy gyermekgyógyász, annak a kisfia is velük járt. Ez az orvosnő jó néhányszor megtette, hogy a maga fejadagját küldte el valamelyik tanulónak, aki már olyan gyenge volt az éhségtől, hogy nem tudott elvergődni az iskolába. Az orvosnő férje sebész volt, a fronton szolgált. A taxis mesélte, hogy jól ismerte az orvoscsaládot, mert a környékükön laktak, s azt is tudta, hogy a doktornő a fiával együtt negyvenkettő telén eltűnt. A hó alatt találták meg őket, a Néva partján. Az asszony megsebesült, erejét vesztette, s bizonyára megfagytak… – Milyen volt a doktornő? – kérdeztem, mert a mi egykori orvos századosunk felesége jutott eszembe. – Hogy nézett ki? Fiatal volt? – A kérdéseimnek persze nem volt semmi értelme, mert a kapitány elesett asszonyáról nem lehetett elképzelésem. A taxis szemlátomást csodálkozott izgalmamon, de hajlandó volt az emlékei között kutatni. – Várjon csak – mondta. – Igen, fiatal volt, talán harmincéves. Sokszor megvizsgált, na, hiszen tudom is, igen szőke volt, olyan szőke, mint a len, és kék szemű. Igen, világoskék szeme volt, az ember mindig azt hihette, hogy nevet… – Nekem meg az a sápadt, sebesült híradósnő tűnt fel az emlékezetemben, aki a kapitány keze között halt meg. Hallottam a sofőr szavait, és arra a fiatal, szőke katonanőre gondoltam. – Andrjuska… úgy hívták a fiát, hogy Andrjuska. Az is szőke volt… – És a doktor? A sebész? Rá nem emlékszik? – A sebészre nem – mondta a taxis. – Arra nem emlékszem. Megmondanám, de nem emlékszem… – Kihajtott velem egész a Kirov stadionig, a magaslatról messzire lehetett látni az öböl vize fölött. Keresztül – s körbejártuk a várost, végül a Nyevszkijen tett ki.

A kongresszuson megismerkedtem néhány szovjet meg más nemzetbeli kollégával. Az egyik előadás szünetében, a büfében, éppen a délelőtt elhangzott referátumról vitatkoztunk, amikor egy ősz hajú, de csaknem fekete bajuszú, magas, szürke öltönyt viselő férfi vonta magára a figyelmemet. Teáspoharából aprókat kortyolgatva hallgatta a vitát, nem szólt, mintha véletlenül állt volna meg a csoportunknál. Éppen csak rátekintettem, de néhány pillanat múlva újra feléje kellett fordulnom: mintha valahol már láttam volna, úgy véltem. Hanem amint jobban megnéztem, mégsem találtam ismerősnek. S mégis – noha igyekeztem a kollégáim szavaira figyelni – ismét és ismét megfordult a fejemben, hogy valahol már találkoztam vele, de nem itt, a kongresszuson.

Közben a vita magasra csapott, ugyanis a délelőtti felszólaló a svéd érsebészet legújabb eredményeiről beszélt, különös hangsúlyt helyezve a legfejlettebb technikai felszereltségre. A vitázók közül senki sem tagadta, hogy a gépek milyen hasznosak, de néhányan megjegyezték, hogy a szuperfelszereléseket nem minden állam engedheti meg magának, ezért nem lehet megvárni, amíg a gépcsodák majd mindent megoldanak, bár természetesen a gyógyítás érdekében minden találmányt a legszélesebb körben kell elterjeszteni, megismerni, használni…

Akkor az ősz hajú férfi, maradék teáját felhajtva, inkább csak úgy magában megjegyezve, mintsem a vitába kapcsolódva azt mondta: – Volt idő, amikor egy szabászasztalon operáltam…

Azt hiszem, senki sem hallotta vagy figyelte, hogy mit mondott. Megfordult, s üres poharát visszavitte a büfépulthoz. Akkor ocsúdtam, pardon, mondtam a kollégáknak, s a férfi után akartam sietni, de egy perc alatt szem elől tévesztettem. Kerestem a tömegben, de eltűnt. Nemsokára csengettek, bevonultunk a terembe. Az egész délutáni ülésen kerestem a tekintetemmel a hallgatóság között. Már későn fedeztem fel az erkélyen; éppen csak annyi időm volt, hogy megkérdezzem a szomszédomat, ki az a szürke ruhás, ősz hajú úr. – Úgy tudom, sebész – felelte –, a neve most nem jut eszembe, idősebb korosztály, talán már nem is aktív… – de többet nem is mondhatott, mert az aznapi program befejeződött, a terem megtelt zsibongással. Megkíséreltem felfedezni a távozók között. Nem sikerült.

Még csak nem is érdeklődhettem meg senkitől, hogy hol érhetném utol, hiszen a nevét sem tudtam.

Másnap indultunk haza; még egy kurta délelőtt, aztán felszállt a repülőgép. Egész úton ő járt a fejemben – mert hiszen biztosra vettem, hogy őt láttam: az orvos századost. Biztosra vettem? Hát nem is tudom. Mindenesetre az, amit a büfében mondott, hogy szabászasztalon operált!… De aztán gyanakodni kezdtem, hátha rosszul értettem, hiszen nem vagyok annyira perfekt orosz. De akkor miért tűnt ismerősnek? Akár így, akár úgy, beszélnem kellett volna vele. Meglehet azonban, hogy úgysem emlékezett volna rám, sem a falunkra, sem azokra a hetekre, amelyeket nálunk töltött, hiszen akkor sem igen alakult ki köztünk különösebb kapcsolat. De még ha emlékezett volna is, mit mondhatott volna? Annyi év után? – Hát igen, igen… – udvarias bólogatás, és kész.

 

– Na, látod – mondta a barátom –, mégsem kerek a történet. Felállt, bort töltött, ittunk. Elsétált a terasz széléig.

– Egy kicsit már frissebb a levegő. Ó, elfelejtettelek figyelmeztetni – fordult a feleségéhez –, hogy helyezd át az öntözőcsövet!

– Az ám! – pattant fel az asszony. – Meg is csinálom.

Ketten maradtunk, hallgattunk egy keveset.

– De tényleg – forgatta meg a poharát a kezében a barátom. – Tényleg, mit mondhattam volna neki? Hogy emlékszem rá?… Hogy itt él az emlékezetemben?… Hogy van itt valami a házamban… a házam részeként, amit – ha jól értettem a szavait – ő is említett, amit ő sem felejtett el, az a szabászasztal, amin embereket operált, szerencsétlen embereket… De hiszen éppen így elmondhatnám annak a kirgiznek meg még sok másnak is, akinek a vérét beitták ezek a deszkák, hogy van itt valami az életedből… Na! Szóval…

Ott állt a korlátnál, a lenti tájat nézte, mintha meg is feledkezett volna rólam. Aztán csendesen megfordult. Még volt bor a poharában, kortyintott.

– Szóval… így van ez. Összefonódnak az emberi sorsok. Összefonódnak. Nagyon is összefonódnak.