Ételbár

– Szabad ez a hely? – Az öregember válla fölött gőzölgő levessel, meg valamilyen húsétellel megrakott alumínium tálca imbolygott, amit egy svájcisapkás férfi egyensúlyozott fél kézzel, míg a másik kezében sörösüveget tartott a palack szájára borított pohárral. – Kérem – ismételte udvariasan –, szabad? Elvenné innen a kalapját?

– Nem – mondta kurtán az öregember.

– Sehol sincs hely – mondta most már kissé ingerülten a svájcisapkás. – Vacsorázni szeretnék. Nem foglalhat el két széket. Arról nem is beszélve, hogy ön nem is eszik, csak ül itt… ez nem kávéház!

– Na, nézze! – fordult az öregember a vele szemközt bekecsben és fejkendőben vacsorázó nőhöz. – Kioktat! Kioktatnak!

– De bocsánatot kérek, a bisztró zsúfolt…

A bekecses nő rágcsálva a svájcisapkásra nézett: – Az a hely foglalt. – S váratlanul elkezdett kuncogni. – Igazam van, hogy foglalt?

– Foglalt – mondta bosszúsan az öregember. Rákönyökölt a műmárvány asztalra, de azért fél szemmel leste, mi következik. A svájcisapkás az asztaloknál ülők sokasága fölött egyszeriben meglátott egy megüresedett helyet; dühödten átfúrta magát a tömegen.

Az ételbár valóban zsúfolásig megtelt, vacsoraidő volt.

– Elment – nevetett a bekecses nő. Jókora kenyérdarabot hentergetett meg a borsófőzelékében, a tányérja fölé hajolva kapta a szájába. – Ugye hogy várja?

– Kit? – pislogott az öregember.

– Akinek a helyet foglalta.

– Csak a kalapomat tettem le valahová.

– Jól van, csak várja.

– Hát, ha maga nem hajlandó…

– Mire?

– Mire, mire? – Egy pillantást vetett a körülöttük ülő alakokra. Senki sem figyelt rájuk; a falatozók különben is állandóan cserélődtek, az egész ételbár mozgásban volt. Csak ők gubbasztottak már jó ideje az utcára néző üvegfalnál. – Mondtam már magának. Kimennénk abba a víkendházba. A fiam mindig mondja, papa, miért nem töltesz időnként néhány napot a telken? Úgysem tudsz mit kezdeni magaddal, azt mondja. Befűtesz, van kinn minden, ott áll üresen, azt mondja. Na. Lenne egy-két szép napunk.

– Egy-két napra nem lehet.

– Hát akkor egy napra.

– Egy napra se. Sehogy.

– Na, látja, magával nem lehet… – Hátradőlt a széken, nézte a nő előtt a műanyag tálban a főzeléket. – Jó a borsó?

– Csupa rántás.

– Konzerv.

– Az hát. Ilyenkor, novemberben.

– Én csak a friss cukorborsót szeretem. Tavasszal. Amikor zsenge. És ahogy a feleségem főzte, szegény… Húst nem kért hozzá?

– Mindig rágós. – Jóízűen, lassan evett; a kenyérdarabokat alaposan megmártogatta a borsóban. Tömött szatyrát az ölében tartotta, emiatt nehezen tudott az asztal fölé hajolni. A főzelék olykor rácsöppent az állára, az öregember odamutatott, ő bólintott és letörölte.

– Volt a temetőben? – kérdezte az öregember.

– Töltsön egy kis vizet – mondta válasz helyett a nő. Egyenes tartással várta, hogy a férfi a kezébe adja a poharat. Ivott. Telt arca volt, s csak a szeme meg a szája körül mutatkoztak ráncok. Már az ötödik kenyérszelettel mártogatta a főzeléket. A metszőfogaival majszolt, de azért beszélt közben. – Huszonöt forint a krézantém szálja.

– Hoztam volna magának a telekről, ha idejében szól.

– Ennyi áldozatot megérdemel szegény uram. Öt szálat vettem neki. Egy szép csokrot… Na, jön már a hölgy!

Az öregember a bejárat felé fordult. Látta a zöld kabátos, kis, karcsú öregasszonyt, amint aggodalmas arccal el-eltűnve, majd újra felbukkanva a lökdösődő tömegben feléjük igyekezett. Két nappal ezelőtt helyet szorítottak neki maguk mellett, s úgy tetszett, most is az ő társaságukat kereste.

– Jó estét! – intett a kanalával a bekecses nő. – Jöjjön csak, már foglaltak magának helyet!

A hölgy arcáról eltűnt az aggodalom, kesztyűs kezét felemelve üdvözölte őket, aztán türelmesen beállt a tálaló előtti sorba.

– Igazán felajánlhatná, hogy sort áll helyette – mondta incselkedve a bekecses. – Nézze, hogy hátraszorítják.

Az öregember ezt elengedte a füle mellett. Kivette zsebéből az esti lapot, széthajtogatta; a hátsó oldalon kezdte az olvasást.

– A kényelmet, azt szereti… azt látom.

– Nézze, amin én átmentem már az életben! Nem kívánom magának.

– Min ment át, amin én nem?

– Min? Hát például két háborún, de kinn, a fronton! A fogságról nem is beszélek… meg arról, hogy milyen nehezen neveltem fel a családomat…

– Gondolja, hogy én nem neveltem fel a családomat? És a háborúból sem maradtam ki, elhiheti.

– Sas, háromezerért – mondta a férfi az újság mögül. – Nem veszi meg?

– Nem.

– Kőszáli. Háromezerért. Itt írják… Maga miért nem vacsorázik otthon?

– Nem főzök.

– Nem a gyerekeivel lakik?

– Átadtam nekik a lakást. A fivéreméknél lakom, de külön koszton vagyunk. Maga meg egyáltalán nem vacsorázik.

– Ittam egy teát. Igazán nincs kedve egy kis kiránduláshoz?

– Egy csöpp sincs! – Az üres műanyag tányérba dobta összegyűrt szalvétáját, eltolta maga elől a tálcát. – Na, a hölgy vajon mit vacsorázik?

A zöld kabátos öregasszony tipegve hozta a tálcáját. Leült; a másik kettő beleszagolt a tányérjába.

– Egy jó adag tejberizs – mosolygott rájuk kedvesen. – Kakaót is szórtak rá.

– Gyermekkoromban sem szerettem – egyenesedett ki a bekecses nő.

– Ó, pedig nagyon finom! – A széléről kezdte kanalazni, csücsörítve ráfújt, mielőtt a szájába vette a csipetnyi pépet.

– Na, nem hiszem, hogy forró lenne. Itt? Ugyan! – merült az újság mögé az öregember.

– De, de, forró és nagyon finom! – bizonygatta a hölgy kislányos hangon. Szív alakú arca sima volt, csaknem ránctalan; világoskék szeme és enyhén hidrogénezett, vékony szálú, de bodorított haja fiatalos külsőt kölcsönzött neki. Bűbájos mosollyal tekintett szét a lármás, rostonsültek és főzelékek szagától terhes levegőjű helyiségben. – Úgy örülök, hogy felfedeztem ezt az ételbárt… ugyebár, így hívják? Eddig minden este hideget ettem, de az olyan drága mulatság. Önök mindig itt esznek?

– Én már hónapok óta – dobolt ujjaival a szatyrán a bekecses nő. – Sőt, ebédelni is itt szoktam.

– Az ebédem nem gond, mert olyan szerencsém van, hogy üzemi étkeztetésben részesülhetek.

– Még dolgozik?

– Hogyne, kérem, mint nyugdíjas, öltözőőr vagyok egy vállalatnál.

– Szintén nyugdíjas és szintén özvegy? – nézett fel az olvasásból az öregember.

– Nem, kérem, elváltam. Sajnos. Nem az én hibámból.

– Hát persze – bólintott a bekecses.

– Fel sem tételeztem volna – mondta a férfi. Végigmérte a hölgyet. – Mi özvegyek vagyunk.

– Ó, istenem! Abban a hitben voltam, hogy önök házasok!

– Hogy mi ketten?! – A bekecses nő rekedtes hangon felnevetett. – Még csak az kellene!

– Valahogy nem figyeltem meg jól… bocsánat. – Pirulva hajolt a tejberizs fölé. – Még irigyeltem is önöket.

– Megnősülne – bökött az újságra az öregember.

– Tessék?

– Műbútorasztalos. Családi ház a huszadik kerületben, kis kert, lugas, évjáradék.

– Évjáradék? Nem írja, hány éves? – kérdezte a hölgy.

– Hetven – nézett rá a férfi.

– Ó, hetven!

– Az ma már nem kor! – A férfi végigsimított sovány, borostás állán, a hajába túrt. – Nézze, milyen barna a hajam. Gerovit-kúrán vagyok, évente kétszer. Mondaná, hogy hetvenhárom vagyok?

– Ó, ó, nem is azért – mentegetőzött a hölgy. – De ha az a műbútorasztalos hetvenéves, akkor biztosan fiatal nőt akar, ötven körülit. Ismerem ezeket… – Hirtelen elhallgatott, illedelmesen kanalazta a rizst. – És különben is, a huszadik kerület nagyon kinn van…

– De van pénze az illetőnek! – mondta a bekecses, aztán váratlanul felállt. – Hozok egy adag somlói galuskát. Remélem, vigyáznak a helyemre?

– Ez csak természetes, kedvesem – szólt utána készségesen a zöldkabátos.

Amint kettesben maradtak, a férfi letette az újságot. – Jobb is, hogy elment. Szeretnék beszélni magá… kegyeddel.

– Velem? Úgy érti, hogy négyszemközt? Na, hadd halljam, valami titok?

– Tudja, a fiamnak van egy kis… – Ahogy így közelebb hajolt hozzá, elakadt a szava a hölgy ritkás szempillákkal övezett, de furcsa fénnyel csillogó, táguló-szűkülő pupillájú, világoskék szeme láttán. Amaz teljes arccal fordult feléje, szája szegletében kacér mosoly bujkált, s miközben a férfi szavait várta, ajka kissé szétnyílt. Hófehér, hibátlan fogsora volt.

– Mondja csak, kedves barátom, mondja – s biztatóan az öregember karjára tette a kezét; cseppet meg is szorította. – Na, bátran!

– Csak… – nyögte a tüzes pillantásoktól megzavarodva –, csupán azt akartam, hogy… – óvatosan elvonta a karját, s végre a hangján is úrrá lett, mert kitalálta, hogy ahelyett amit az imént akart, mit mondjon. – Nem tud egy nyugdíjasnak való állást? Szívesen elmennék öltözőőrnek. A kereskedelemben dolgoztam, egy áruház cipőosztályán…

A zöld kabátos hölgy összecsukta a száját, arcáról eltűnt a mosoly. Egy pillanatig még nézte a férfit, aztán visszahajolt a tejberizs fölé. Evett egy kanállal, majd mintha szólni akart volna, de csak a fejével intett nemet, s újra evett, elmerülten.

Mire a bekecses nő megérkezett a somlói galuskával, az öregember már megint az újságot olvasta.

– Friss rajta a tejszín? – kérdezte a hölgy társalgási hangon.

– Friss! – mondta a bekecses. – Micsoda ízek! Magának is ajánlom!

– Nem, nem! – emelte fel vékony kis kezét tiltakozva amaz. – Hizlal.

– Hizlal?!

– Ó, igen. A lányomék például zabpelyhet esznek, de azt mondják, még az is hizlal. Ők teljesen angolos konyhát visznek. Bostonban élnek. De a hétvégeken kicsapnak a hámból. Ugyanis a víkendet mindig a farmon töltik. A magyarok vettek egy farmot. Hatalmas nagy terület, száz hold. Tábortüzeket raknak és gulyást főznek, meg ilyesmit. És persze táncolnak, az idősebbek is!… A farmot elnevezték magyar tanyának. Azt írják, ott szeretnek a legjobban…

– Mit? Mit szeretnek ott a legjobban?

– Hát… lenni. Az egy kis Magyarország. Bostontól kétszáz mérföldnyire.

– Magát miért nem viszi ki a lánya? – Úgy beszélgettek, mintha az öregember ott sem lett volna. – Van pénzük, vagy nem? Kivihetnék magát. Mit hagyják itt öltözőőrnek?

– Ó, én nem mennék ki… nem. Én nem…

– Olyan étvággyal esznek – mondta a férfi, s összehajtogatta az újságot –, hogy megéheztem. Veszek egy pogácsát. – Kalapját a székre tette, s átvágta magát a tömegen a süteményes pulthoz.

– Régóta ismeri? – kérdezte a zöldkabátos a bekecsestől.

– Kit? Ezt az embert? Csak innen. Itt találkozom vele néha az ételbárban. Miért?

– Azt hittem, informálódhatnék önnél. Ugyanis kért tőlem valamit.

– Hogy töltsenek együtt néhány napot a fia víkendházában?

– Ó, ó, nem, dehogy! Ó, istenem, dehogy! Állást szeretne. Elmenne öltözőőrnek. De az, ugyebár, bizalmi állás…

– Hát én nem ismerem! A nevét sem tudom. – Lenyalta kanaláról a maradék habot, ivott egy pohár vizet. A zöldkabátos is végzett a tejberizzsel. Az öregember visszajött; a pogácsa száraz volt, de rágcsálta; a két nő egy darabig némán figyelte a férfi sebesen őrlő állkapcsát, aztán lesiklott róla a tekintetük, s kissé elálmosodva üldögéltek, bámulva az ételbár forgalmát.

– Nem tudják, hány óra? – kérdezte kis idő múlva az öregember.

– Minek azt magának tudni? – nézett rá a bekecses.

– Várnak.

– Ugyan ki?

– Vendégségbe megyek – mondta, s a pogácsa morzsáit csipegette a tenyeréből.

– Ó, vendégségbe, igazán? – élénkült föl a zöld kabátos hölgy.

– Ne higgyen neki. Még csak meg sincs borotválkozva.

– Az mindegy. Én vagyok a társaság lelke. – Inni szeretett volna, de a poharakat mind használták már. – Kérem! – szólt az edényeket összeszedegető, fehérköpenyes lánynak. – Hozna egy tiszta poharat? A lány anélkül, hogy ránézett volna, a szomszéd asztalról adott egyet. – Köszönöm. – A lány némán dolgozott tovább. Az öregembert elöntötte a bosszúság. – Nézzenek oda! Még csak szóra sem méltat! Még csak szóra sem…

– Mit mérgelődik? – szólt rá a bekecses. – Megkapta a poharat. Mi mást várt?

– Igaz – mondta az öregember. – Igaza van. Maradunk még?

– Ha nem tilos csak így üldögélni itt – nézett rájuk reménykedve a hölgy –, én nem bánnám.

– Hát akkor maradjunk – mondta a bekecses.