Műsorváltozás

Az ünnep előtti héten váratlanul műsorváltozás történt; az egyik kollégája megbetegedett, az amerikai vígjáték előadásai bizonytalan időre elmaradtak, mindenesetre karácsonyra elő kellett venni a már csaknem lefutott Schiller-darabot, de abban ő, Réka nem játszott; hanem ünnep másnapjára kitűzték a musicalt; azért mégis legalább a musicalt a bohózat helyett. Fregolinak az mindig bevált, a szezon eleje óta játszották, volt benne néhány rövid, de tűrhető revüszám, és a táncosok még énekelhettek is; ezt a produkciót szerette. A büfében szólt Natáliának, a rendezőasszisztensnek, hogy ha már így áll a dolog, akkor mégsem velük tölti a szentestét, hanem hazautazik az apjához, már kért is a titkárságon eltávozást. Előzőleg beletörődött, hogy a színészházban fog gubbasztani; amióta városról városra szerződött, megszokta ezeket a sivár, magányos estéket a bezárt klubbal, a korán kihalt utcákkal és a kuckóikba bújt családokkal. Ha a bulvár maradt volna műsoron, huszonharmadikán még színpadon van és huszonötödikén már délután ismét; semmi kedve sem volt végigbumlizni a fél Dunántúlon, hogy gyertyagyújtásra hazaérjen, és másnap hajnalban, uzsgyi, forduljon is vissza. De hirtelen rászakadt a szabadság. A hét közepén mehetett volna, mégis két napig csak lődörgött a városban, vásárlás ürügyén százszor is végigkószált a zsúfolt főutcán; áruházi csomagokkal az ölében órákig ült a hotel presszójában, csak úgy irhabundában, nyugtalanul, állandóan indulásra készen. Vett néhány zoknit, inget, nyakkendőt – fogalma sem volt, kellenek-e majd az apjának ezek a kedvetlenül összevásárolt holmik. Amíg anya élt, mindig megbeszélték, mi is lenne a legjobb ajándék; a praktikus dolgok mellé Réka már könnyen kieszelt valami kis meglepetést: konyakot, illatos szivart… A presszóban a pincértől meg is kérdezte, szerinte mit kívánna leginkább egy férfi; a szemtelen, de csinos fiú mondott erre valami hülye disznóságot; ismerték egymást, amióta az esti műsorukban fellépett. – Nem vagy benn a szilveszteri buliban – állt meg később az asztalánál. – Csupa régi, vacak operettkettős lesz, hol van ez attól, amit ti csináltatok a Gyuri idejében! Az aztán revü volt! – Réka csak némán, fáradtan elmosolyodott, felnyalábolta a csomagokat, s intett, hogy kellemes ünnepeket. Nem, nem vették be a szilveszteri hakniba, de egy árva szava sem lehetett, tisztességesen a színháznál tartották azok után is, hogy Gyuri magával akarta vinni Pestre. Nem vágták a képébe, hogy tessék, ha annyira menni akartál, tessék! Nem. Rendesek voltak.

Havazott; a hóból eső lett, várható volt, hogy jegesek lesznek az utak, nem mert sötétedés után nekiindulni. Éjszaka, első álmából ébredve eszébe jutott, hogy az apja nem is sejti az érkezését; amennyire az öreget ismeri, az szenteste sem vacsorázik mást, mint egy kis sajtot, felvágottat, tejet; s akkor már alig várta, hogy reggel legyen és kimehessen a piacra; alaposan fel fog pakolni; olyan karácsonyi vacsorát készít majd, mint hajdan anya.

A régi családi együttlétekre gondolt, a fehér damaszttal terített asztalra, a zöld, csillagszórós fenyőre, a borlevesre, a rántott halra, a vaníliás süteményekre; olyan erővel támadtak fel benne az élmények, olyan elevenen látta az anyját és valamennyiüket, hogy belesajdult a szíve; heves vágyat érzett, hogy legalább az apjával együtt átélhesse ismét az ünnepi est békéjét.

Hajnalban kiment a piacra, harcsát talált, drága volt, de kért egy kilót; végül kiszemelt egy kisebbfajta fenyőt; tíz órakor már az országúton volt.

Hiába zörgetett a veranda ablakán; bosszankodva és kétségbeesve Réka arra gondolt, hogy az apja felment Pestre vagy esetleg Miskolcra, talán meghívták, hogy ne legyen egymagában, de a szomszédok megnyugtatták; valahol a közelben lehet, mert délben még látták. Rékának kulcsa volt a házhoz, bement; a fenyőt a hideg verandán hagyta; a konyhában kipakolt a szatyrokból, de az edényekkel teli asztalon alig lelt helyet valaminek is; amikor a szobába benyitott, ott is rendetlenség fogadta; szerteszét volt minden, amennyire csak egy magányos férfi körül szanaszét lehetnek a holmijai. A cserépkályhában is hamvadozott a parázs. Megrakta a tüzet, szellőztetett, rendezkedett. Az ebédlőasztalon üdvözlőkártyák hevertek – boldog karácsonyt… ölelünk… minden jót az ünnepekre… Őszirózsák kókadoztak a vázában, az apja még a fagy előtt szedhette őket a kertben. Amint Réka a lefolyóba öntötte alóluk a vizet, megcsapta orrát a rothadásszag; egy pillanatra fáradtan és reményvesztetten nézte az elnéptelenedett házat; erőt kellett gyűjtenie, hogy a főzéshez foghasson.

Éppen a krumplisalátát készítette, amikor megérkezett az apja. Csodálkozott és őszintén örült; Réka is, látva az öreg meghatottságát, boldogan ugrott a nyakába. – Igyál egy pohár kisüstit – kínálta az apja. – Itt voltak a poharak, hol vannak? – Egy kis rendet csináltam – mondta Réka. – Na, csak aztán megtaláljak mindent… – Ez még ártatlan megjegyzés volt. De aztán: – Hát hol vannak? Még leverek valamit! – A motozásba már ingerültség vegyült. – Vigyázz, majd adom! – szólt türelemre csitítón az apjára. Tartotta a poharakat; ittak. Tűz futott le a torkán, levegő után kapkodott; nevettek. – Na, milyen? Arról a két szilvafáról, a kertben… amit az öcséd már kivágott volna! Micsoda aroma! Kérsz még? – Nem, nem, akkor sosem leszek meg a vacsorával. Halat sütök, borlevest készítek, mint anya. És krumplisalátát. Mi lenne, ha befaragnád a talpba a fát és feldíszítenéd? Lesznek itt díszek valamelyik fiókban. Gyertyákat hoztam meg szaloncukrot is… – Hát akkor csakugyan minden olyan lesz, mint azelőtt. Én meg beiglit kaptam, nézd, Ferenczyné sütötte, tudod, a Laci bácsi felesége, azoknál voltam az imént, dióst csomagolt meg mákost. Most vette ki a tepsiből, még meleg…

A sercegő olaj szaga kiszökött a konyhából; Réka, miközben a harcsaszeletek sültek, megterített; mindenütt felgyújtotta a lámpákat; jöttek-mentek a szobákban; akárha valamennyien itt lettek volna, anya meg a többiek, mint a régi időkben. De amikor már az asztalnál ültek, s kínálták egymást, amikor már csak az evőeszközök csörrentek a finom porcelánokon, akkor hallották meg, mekkora csend veszi őket körül. – Egyik sem tudott eljönni – mondta az apja. – De te mégis… – Én is csak véletlenül. – Fát nem is vettem, ha te nem hozol, fenyő sincs, minek? Csak szemetet csinál, belemegy a szőnyegbe az a sok tűlevél. – Majd teszünk alá valami terítőt. – Hiába a terítő, széthullik, szerteszét a szőnyegbe… – Azért fa kell. Fenyő kell legalább. – De piszkol, mondom. Egyedül vagyok, nekem kell takarítani, én csak tudom… – Réka csodálkozva tekintett az öregre, vajon komolyan morgolódik-e? Lehetséges, hogy most a lehulló tűlevelek izgassák? – Na, milyen a hal? – kérdezte kedvesen. – Ízlik? – Ízlik. Anya mindig pontyot rántott. – Nem mertem pontyot, vagy kátrányízű, vagy kövér. Ebben a harcsában nincs szálka. – Nincs, de száraz. Anya mindig pontyot rántott, egészen más íze van egy pontyszeletnek… – Ne edd, ha nem ízlik. – De ízlik. – Ha száraz, hagyd ott. – Mondom, hogy ízlik, nem kell mindjárt megsértődni. – Eszembe sincs megsértődni. – Hát akkor ne foglalkozz ezzel. Ponty, harcsa, mindegy… – Azt hittem, jobb lesz, hogy a szálkával sem kell bajlódni! – Tudok én vigyázni, nem vagyok annyira öreg. – Persze hogy nem vagy öreg. – Akkor meg mit jössz nekem a szálkával!… – Jó, jó, apa, egy szót sem szóltam! – Tessék! Máris megsértődtél! – De nem, nem, hagyjuk ezt!…

Némán ettek, koccintottak; Réka riadtan leste, hogy mindjárt befejezik a vacsorát, itt fognak ülni céltalanul; mi lesz akkor? Régen, amikor anya még élt, vidámak voltak ezek az esték; apa szivarozott, diskuráltak, előkerültek a régi családi históriák, éjfélig is el lehetett beszélgetni. De most, ketten, úgy ültek itt, mint valami követségi fogadáson. – Nem félsz így egyedül? – kérdezte Réka. Valahogy közel akart férkőzni az öreghez. – Miért félnék? Vannak itt szomszédok. Ki bántana? – Nem úgy értem. Hanem éjjel, egyedül… – Hát mi volna éjjel? – Rosszul lehetsz vagy valami… – Ha rosszul leszek, kimegyek, szólok valakinek. Átzörgetek Lakatosékhoz. – De ha… – Mit mondasz? – Semmit – mondta Réka. Ebben a csöndes házban hirtelen felmérte a veszélyt, telefon sincs, ki nyitna rá az apjára, és mikor? A nyár végén megszédült, elesett, összezúzta az arcát, valóban Lakatosék vették észre, betámogatták; de ha azok se?… Időnként a színházban elfogta a rémület: hátha megint valami ilyesmi történt és senki sem tud róla, ő sem, a testvérei sem, a szomszédok sem! – s ilyenkor feladott egy táviratot: Apa, írj, hogy vagy?

– És veled mi van? – nézett rá koccintás közben az apja. Réka elmondott egy-két jópofa történetet a színházról, de észrevette, hogy az öreg nem figyel, máshol járnak a gondolatai. Egyszer csak azt mondta: – A Kocsis Baba virágüzletet nyitott kinn az állomásnál, látnád csak, milyen jól megy nekik még télen is! – Virágüzletet?! Apa! Hogy jön ez ide? – Nem kellett volna elválnotok. Jó gyerek volt az a Tóni. A Kocsis Baba már két gyereket szült neki, házat építettek, jól élnek. Most te lehetnél ott a boltban! – De apa! Hát én színésznő vagyok! Ne gyere nekem ilyen dolgokkal! – Nem vagy színésznő. Csak táncos. Csak segédszínész. Kétezerért! Le vagy nyúzva, egyedül élsz, harmincöt éves vagy… – Ez az én gondom, apa! – De én meg azt szeretném, ha nem lennél ilyen világba kivert, hontalan. Itt ez a ház, ide is beköltözhetnél valakivel, elférnénk itt… – Másról beszéljünk, apukám. Nem azért jöttem haza, hogy ezt kezdjük újra! – Jó, jó! De miért nem vitt magával az a rendező, az a Gyuri? Annyira fel akart vinni Pestre, nélküled nem megy, te mondtad, hogy nélküled nem fog menni, mégis ment, mégis ott hagyott! – Nem úgy jött ki a lépés! – Nem úgy jött ki a lépés, nem úgy!…

Mindezt lassan, a finoman kirántott harcsaszeletek, a püré, a hagymás krumplisaláta közben. A beigli közben. Réka eltolta maga elől a tányért, s arra gondolt, miért is nem maradt Natáliáékkal? Megittak volna egy üveg Ararátot. Dumáltak volna. Hülyeségekről. Aztán ott hagyta volna őket, hogy Natália lefeküdhessen a fiújával. A nála tizenöt évvel fiatalabb sráccal. Mégis jobb lett volna.

– Említettem neked azt az agronómust. Azt a gazdászt. Az elvenne. A házat is rendbe tudná hozatni. Tanult ember, intelligens, tud dolgozni, tud pénzt keresni, mindened meglenne…

– Holnap próba – mondta Réka csendesen. – Holnap? Ünnepnapon? – Mindegy, próba lesz, beugrás, hétköznap, ünnepnap, mindegy, a színházban mindegy… – Réka leste, elhitte-e az apja ezt a hazugságot? Elhatározta, hogy reggel útra kel, bevágja magát a Trabantba, délre már meg is érkezhet, talán összejön egy kis társaság, karácsony első napja, valaki majd csak akad… Kicsit megkönnyebbült, hogy így döntött, felvette a poharát, a fény felé tartotta, aranysárga volt; az apja észrevette a mozdulatot. – Igyál csak, jó ez a bor. Ugye jó? Néha eliszogatom itt magamban… – Érezte a szavak mögött az akaratlan panaszt, összeszorult a szíve, de mégsem változtatta meg az elhatározását. Holnap semmi sem lesz, lóg a városban, de mégis, a többiek közelében; délután már nyitva lesz a klub; háromkor a Schiller-darab megy. De holnapután a musical, azokkal a revübetétekkel; és január első hetében, már kinn van a próbatáblán, új munkába kezdenek. Kortyolt az apja borából; érezte, talán az ital tüzétől is, hogyan támad fel benne az izgalom; ott vannak a próbateremben, bemelegítenek, dresszben, feltűzött hajjal – Réka!… álljatok fel, kezdjük! Egy-két-há-négy! Egy-két-há-négy! Egy-két-há-négy!…

Reggel visszamegy. Nem kell sietnie, kényelmesen felkel, elkészül, talán együtt is reggelizhetnek…

Az apját figyelte. Még mindig az agronómusról beszélt, aki feleségül vehetné Rékát. Igen, majd megreggeliznek együtt. De visszamegy.