Úton

Az eső még esett, de ha Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz.

Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett.

Behúzódott az eresz alá.

Hárman álltak a közelében, ernyő alatt – egy idős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a vasgyár munkása volt, kis termetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke, nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, hajtűkkel feltűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben a vékony ívbe futó két keserű, mégis bájos vonás.

A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszer csak csodálkozva és kissé rendreutasítón villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy némileg a hatalmába kerítette.

Tímárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk.

A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Tímár-korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindannyiuknak ott kellett felszállni, Tímár előreengedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előzékenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt.

Már indult a busz, amikor Tímár is felugrott.

A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, kíváncsian leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet.

Tímár a lány mögé ült.

A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg ki tudja mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de a kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban annyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák. A kapcsolatra várt; valami jelre, amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla. A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra-balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippantotta az erős, édeskés parfüm illatát. Nem ismerte ezt a parfümöt; közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna – átfűtöttebb, rekedtes lett.

Már ez a hang is erotikus hatással volt rá.

Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember?

Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel vagy simogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kamaszkorban fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet.

Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a kölyök is tudhatott annak idején, hogy nemigen történhet semmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól, és valahol kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismerkedésre, együttlétekre, újbóli találkákra, levelezésekre, szeretgetésre, gondokra – hónapokig vagy évekig.

Felneszelt; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ablakon, vajon velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott.

Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Újra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával az arcába csapta az édeskés parfümillatot, mégis a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt. Tímár hiába reménykedett, hogy bevárja őt; nem így történt. Beszaladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket.

Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon; ázott emberek, madzaggal átkötött kofferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hétvégi zsíros étkektől meg a pimpós boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímár az állomás órájára nézett – húsz perc múlva indul a vonata.

Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha találkoznak is? Mi történhet? Mégis az utolsó pillanatokig kutakodott, egyre idegesebben, egyre kedvetlenebbül.

Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett álltak nagy búcsúzkodás közepette. A lány elkapta a pillantását, gyorsan elköszönt az övéitől, de Tímárnak most már sietnie kellett. Mire elfoglalta helyét a vagonban, a lány is ott állt a maga fülkéjében, a szemközti ablaknál. Kísérői még a peronon ácsorogtak, sután integettek, vártak, de már nem törődött velük, Tímárt nézte. Egyikük sem húzta le az ablakot, a maszatos üvegeken át figyelték egymást. A helyzet így már kissé feszélyezetté vált. Emberek nyüzsögtek odalenn, a kocsikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyögtek, a büfés kávét kínált. Minden ment a maga rendjén.

Csak ők zökkentek ki az időből.

A házaspár még mindig kitartott; a vonat indulása késett. A lány árnyékos, sötét szemének tekintetét le nem vette volna a férfiról. De az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban érzett, Tímárban immár semmivé foszlott. Inkább kínos volt ez a béna ácsorgás és egymást bámulás; kínos és nevetséges.

Mégsem tudott elfordulni az ablaktól.

A vonat észrevétlenül indult. Hamarjában nem is lehetett tudni, melyik szerelvény lendült mozgásba.

Távolodtak.

Tímár fellélegzett, amikor kifutottak az állomásról. Megkönnyebbült, hogy véget vethetett ostoba, gyerekes viselkedésének. Elhelyezkedett a kupéban, olvasni próbált. De nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. Azon igyekszik, hogy felidézze. A szemét. A szája szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat. A pillanatot, amikor…

Amikor?

Véletlen is lehetett. A lány talán nem is sejtette, hogy haja a férfi kezét cirógatta. A tekintetét is csak kíváncsiságból viszonozhatta.

De ha mégsem?

És ő még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította.

Pedig érezték egymást.

Soha nem látom többé, gondolta hirtelen kétségbeesve.