Boldog karácsonyt

A kapu közelében állt meg; szerencsére akadt annyi hely a járda mellett, hogy Trabantjával a parkoló kocsik közé farolhasson. Kikapcsolta a motort, a hátsó ülésről felnyalábolta a csomagokat; kiszállt a hólatyakos útra, a selyemszalagokkal átkötött dobozokat felrakta az autó tetejére, amíg bezárta a kocsit. „A szalagokról biztosan rájön, hogy nem én készítettem el az ajándékokat a gyereknek – gondolta. – Valójában azt sem tudom, melyikben mi van.” Körül sem nézett, úgy vágott át a járdán a kapuhoz, hogy még véletlenül se találkozzon ismerőssel. Benn, a kert keramit útján megcsúszott, az egyik kis, színes karácsonyi papírba burkolt csomagot leejtette, az persze menten átnedvesedett a kásás hótól; sietve a kabátja szárába törölte; ügyetlenkedésétől ingerült lett, érezte, nem ura a mozdulatainak.

A ház mögött, a féloldalasra száradt körtefa meg a kerítés vasoszlopa közé kifeszített acélhuzalon fehérneműk száradtak. Át kellett bújni a hajnali fagytól még merev ruhák alatt; egy csontkemény ingujj az arcába csapott. Az alagsor felé került, lement a lépcsőn a kis előtérbe. Sáros női gumicsizmák és egy pár „kiszaladgálós” gyermekcipő között elvásott cirokseprű volt a falnak támasztva. A kép annyira ismerős volt, hogy már nyúlt is a seprűért, de aztán mégis inkább a küszöb előtti gyékénybe törölte lábáról a havat.

Csengetett.

Megcsapta az ajtórésen át kiáramló dohszag, s máris elképzelte, mi zajlik le odabenn: Lidi eligazítja magán azt a rettenetes szatén pongyolát, menet egy csészealjba vagy éppen egy feketéspohárba nyomja el a cigarettáját, kócosan, duzzadt reggeli arccal kibotorkál a konyhába, és morcosan fordítja el a kulcsot.

Hallotta a kulcs neszét a zárban, hátrább lépett, s a „szerbusz” hangsúlyait próbálgatta.

De ha a gyerek nyit ajtót? Vagy valaki más?

Lidi volt. Feszes, sötét szoknyában és ezüstlurex blúzban. Gondosan megfésülködve. Szemhéja kékre festve, ajka frissen rúzsozva. Egy pillanatig magabiztosan állt az ajtóban, aztán némán utat engedett a férfinak.

– Még nincs tizenegy óra – mondta kissé elbicsakló hangon; idegesen köhintett, így a köszönése már nyugodtabbra sikerült: – Szerbusz.

– Szerbusz – mondta a férfi is. – Nem tudtam pontosan kiszámítani, azt hittem, nagyobb lesz a forgalom a hármas úton, meg ez a havazás is… de nemsokára tizenegy. Pontos akartam lenni a gyerek miatt.

– Igazán? – A nő gúnyosan elhúzta a száját, s a férfi most ráismert a régi arcára; meglepődése, amit Lidi váratlan csinossága keltett benne, egyszeriben eloszlott. „Hát persze – látta meg az asszony mögött a konyhát –, itt minden a régi. A mosatlan edények, az asztal fölött a pecsétes falvédő, a csap alatt a mocskos feltörlőrongy…”

– Bandika? – kérdezte. – A szobában?

– Mindjárt jön. Átment Kántorékhoz.

– Áthívnád?

– Tizenegyre itt lesz.

– Nem is várt?

A nő nem válaszolt: kitárta a szoba ajtaját, előrement.

– Gyere be. Vagy nem akarsz bejönni? Úgy értem, ha Bandika nincs itt, akkor… Hát azért bejöhetsz, nem?

– Persze.

– És a kabátodat is leveheted, nem?

– Azt is. Persze. – Belépett Lidi után a szobába. Az olajkályha meleget árasztott, de így is érezni lehetett a falakat ellepő salétrom szagát. Az ablak alatt egy hokedlin állt a feldíszített fenyő, körötte kibontott papírokban kötött holmik, mesekönyvek, játékok. A férfi az asztalra tette a maga csomagjait: kibújt a kabátjából, nézte, hova akaszthatná.

– Dobd csak a heverőre – mondta az asszony. – Fogas nincs, tudod.

– Aha. Fogas az sohasem volt – próbált nevetni a férfi.

Az asztalhoz ültek. Nem szemben, csak úgy oldalvást, az asztaltól elfordított székekre, távol egymástól.

– Ezt még nem szigetelték? – kérdezte a férfi.

– Mit?

– A falakat. Már akkor szó volt róla, hogy azzal az új módszerrel…

– Szellőztetek – mondta a nő. – Néha átszellőztetem a lakást. De a szekrény háta csupa penész. Ti már kaptatok lakást?

– Talán jövőre. Még mindig az albérlet ott, a Rábaparton. De most, hogy a… – Elhallgatott, zavartan tekintett a nőre. – Szóval talán jövőre.

– Jó, jó, hallottam róla, hogy megszületett. Azt hiszed, mert egy másik városban vagytok, itt nem beszélnek rólatok? Mindig tud valaki valami hírt. De engem nem érdekel. – Cigarettára gyújtott.

– Még mindig Fecskét szívsz?

– Aha. Rágyújtasz?

– Én már nem szeretem. – A férfi elővette a maga cigarettáját. – Erre szoktam rá.

– Sopianae – bólintott az asszony. – Drágább. Pedig a pénzesutalványokról látom, hogy még mindig csak az a kirakatrendezés… Talán ő is éppen úgy gátolja a kibontakozásodat, ahogy állítólag akkoriban én?

– Már tizenegy óra – mondta felelet helyett a férfi. – Írtam, hogy jövök. Vagy nem tudja?

– Játszik. A Kántorék gyerekeivel játszik. Majd jön.

– Átjár hozzájuk? Azelőtt nem volt ilyen nagy a barátság.

– Segítenek – mondta éllel az asszony. – És jól érzi magát náluk. A gyerekekkel. Itt egyedül van.

– És te?

– Hogy érted?

– Ott vagy az áruházban?

– Ja, igen. Üveg és porcelán. Mint régen.

– Hogy néz ki?

– Nem értem. Kicsoda?

– Bandika. Nőtt?

A nő szippantott a cigarettájából, a férfi várta a választ, de Lidi újra csak szippantott.

– Nagyot nőtt, mi? És jól tanul? Remélem, már nem olyan nyamvadt étvágyú, mint… Mennyit kínlódtam vele, hogy egyen! Hogy meséljek neki evés közben!… Remélem, erről már leszokott? Na és ha meséltem, akkor sem evett. Esküszöm, elképzelni sem tudtam, miből él… Azért már jöhetne! Alig várom, hogy lássam, mi lett belőle…

– És eddig?! – szólalt meg végre Lidi. Olyan hirtelen szólt, hogy köhögési roham fogta el, de a mellényelt füsttől fuldokolva is folytatta: – És eddig hol voltál, miért nem voltál rá kíváncsi, csak azok a kenetteljes levelek, jól vagy, nem vagy tán beteg, tanulj… meg a többi sületlenség?!… Na meg a pénz, amit levonnak. Mert azt sem te küldöd, levonják! És most idejössz, és azt kívánod, hogy itt várjon, itt tapsikoljon, hogy megjött apuka, megjött apuka! Azt hiszed, vártunk?! Azt hiszed, várt?! Azt hiszed, hogy azok az évek, amíg… – A köhögés végképp legyűrte: arca kivörösödött; idegesen elnyomta a cigarettáját, felugrott, kiszaladt a konyhába.

A férfi az ajtócsapódás után érezte, mekkora feszültség táncoltatja az ő idegeit is. Sápadtan ült; a dühkitörés megdöbbentette, bár éppen erre számított, gyűlölködésre, vad szemrehányásra. Hallotta, hogy Lidi odakinn megnyitotta a vízcsapot, edényekkel csörömpöl, egyet-kettőt még köhécsel – aztán csend lett. Az ilyenfajta csendre jól emlékezett a régi időkből, mindig ez ülte meg a házat a veszekedéseik után. Nem tudta, az asszony most végül is Kántorékhoz ment-e át Bandikáért, vagy csak áll ott kinn, a kredenc előtt; képtelenségnek tartotta, hogy ő meg itt ül ebben a gyűlölt lakásban a színes csomagjaival, a selyemmasnis ajándékokkal; egyszeriben nem értette, mit is keres itt, miért hajtott több száz kilométert karácsony másnapján, otthagyva Irént a kicsivel, az ünnepi ebédet, a nyugalmat, a családi békét. Ahelyett, hogy postán adta volna fel ezeket a holmikat, mint eddig is minden évben.

Látni akarta. Az az igazság, hogy látni akarta már a fiát.

Ha van ennek valami értelme egyáltalán.

Odakinn hirtelen hangok támadtak; összerezzent, megismerte a gyerek hangját. Fülelt; azok ott, a konyhában, beszélgettek.

„Apád van itt. Menj be! Én majd azután. Na, eridj! És köszönj neki. És köszönd meg, amit hozott.” Majd erősebben: „Menj már, mondom!”

A férfi felállt, majd újra visszaült; érezte, arca kisimul; mosolyog – de menten restellte is ezt a mosolyt. Újra felállt: akkor már nyílt az ajtó. Bandika nézett be, de egyszeriben eltűnt, az ajtót is becsukta. A férfi arca megkeményedett. „Elmegyek – gondolta. – Itt hagyom ezeket a csomagokat, és elmegyek.” De addigra bejöttek mindketten.

– Na – mondta az asszony. – Itt az apád.

A gyerek az anyja mögé bújt. A férfit bosszantotta ez a maflaság. – Hát szerbusz! – mondta száraz hangon. – Hát szerbusz. Nem is jössz ide?

Bandika az anyjára lesett, tett a férfi felé néhány lépést, aztán megállt.

– Elhoztam a karácsonyi ajándékokat – mondta a férfi. Kerülte az asszony tekintetét, de jól tudta, az őt nézi, és élvezi a kínlódását. – Nézd, odaadom ezeket. Ez mind a tied.

A gyerek kinyújtotta a kezét, átvette a csomagokat, sietve a sarokba iszkolt, háttal a férfinak a heverőre ült, s bontogatni kezdte a selyemszalagokat.

– Hát nem is mondasz semmit?

Bandika válla fölött az apjára pillantott, de nem szólt. Az asszony sem. Csend volt, csak a papírok zizegtek, a doboztetők koppantak. A gyerek egyenként megvizsgálta a kapott holmikat: a leporellókat, a helikoptert meg az indiánfelszerelést. Aztán az egészet felnyalábolta, megkerülte az apját, és az anyja elé állt.

– Átvihetem?

– Hová? – kérdezte az asszony.

– Kántorékhez. Játszani.

– Most nem. – S anélkül, hogy a férfira nézett volna: – Itt az apád. Hozzád jött. Ülj le, és beszélgessetek.

Azzal kiment.

– Hát gyere – mondta a férfi. – Ülj le szépen. Kicsit ülj ide. Velem. Aztán majd átmehetsz.

A gyerek lehajtott fejjel bandukolt vissza a heverőre. Szétrakta a játékokat, magára akarta csatolni az indián fejdíszt.

– Szép? Örülsz neki? Na, majd segítek.

Most ért először a fiához. Amint a fejére illesztette a tolldíszt, ujjai a kisfiú puha haját tapintották, a meleg kis koponyát. Bandika sovány volt, de korához képest erős; a hosszú, vékony nyak, az egyenes váll, a csontos térd – a férfi emlékezett rá, hogy ő is ilyesforma volt gyerekkorában.

– Emlékszel rám? – kérdezte a férfi.

A gyerek megmerevedett.

– És… szoktál rám gondolni?

A gyerek töprengett, aztán megvonta a vállát.

– Nem?

A gyerek intett, hogy nem.

– Soha?

A gyerek ismét megrázta a fejét.

– Nem is gondolsz arra, hogy van egy apád?

– Nekem nincs – mondta élénken Bandika. – Nekem nincs, csak Laci bácsim.

– Ki az a Laci bácsi?

– Akivel anyuka aludni szokott.

– Itt?

– Ühüm.

– És… és a Laci bácsit szereted?

A gyerek megint megvonta a vállát.

– Én vagyok az apád! – mondta a férfi. – Ahogy más gyereknek, úgy neked is van apád. Hogy hívnak?

– Varga Andris…

– Nahát. Engem is Varga Andrásnak hívnak. Mert az apád vagyok. Csak el kellett innen mennem, más dolgom volt, s most már nem vagyok veletek. De küldöm neked a pénzt, küldöm az ajándékokat, írok leveleket… neked. Anyuka fel szokta olvasni, mit írok?

– Nem tudom.

– Van egy kistestvéred is.

– Nekem nincs, csak a Kántor Ferinek. A Józsi. Az az ő kistestvére.

– De neked is van. Andreának hívják. Andika. Kislány. Csak nem itt él, hanem apáddal. Ő még kicsi. Egyéves. Egészen kicsi… majd szeretni fogod. Majd eljössz és meglátogatod. Ha nagyobb leszel. És majd írsz nekünk levelet. Tudsz már írni?

– Megmutassam?

– Hát persze, mutasd!

A gyerek felugrott, a szekrényből elővette a táskáját, az asztalhoz hívta az apját, s megmutogatta az első osztályos füzeteit.

– Nagyon szépen írsz – dicsérte az apja. – Jó tanulónak kell lenned, érted?

– Én jó tanuló vagyok – nézett rá csodálkozva a fiú.

– Hát azért! Tanulnod kell. Rendes légy és szófogadó. Ne hozz rám szégyent! Nem akarsz az ölembe ülni?

Bandika szó nélkül az apja ölébe ült; sorra mutogatta a könyveit meg a ceruzáit. Felmondta, kik ülnek abban a padsorban, amelyikben ő is, és elmesélte, mik történnek az iskolában.

– Amikor kicsi voltál – mondta az apja, és észrevétlenül közelebb vonta magához a fiúcska fejét –, sokszor ültél az ölemben. Meg a karomba fogtalak, éjszaka is, és sétáltam veled, itt, ebben a szobában, mert jött a fogad, és sírtál, én meg énekeltem neked, meg aztán játszottunk a szőnyegen, én voltam a ló, te a nyakamba ültél… igen, ilyen jóban voltunk. Amikor megszülettél, tudod, a kórházban, reggel volt, én meg ott várakoztam a hallban, és kijött az orvos, és azt mondta: Varga úr, fia van! Ilyen csöpp voltál. Arra is emlékszem, ahogy kezdtél beszélni… Most már szép tisztán beszélsz. És nagy fiú vagy. Mutasd, erős a karod? Így! Bizony, erős kisfiú vagy!… Szóval én jól emlékszem rád… és nagyon sokszor gondoltam is rád… De el kellett mennem. Egyszer majd elmondom, miért. Addig is, gondolj néha rám… te is. Megígéred?

– Azt lehet.

– Akarsz jönni autózni?

– Most?

– Most. Na, gyere! – A gyerek lecsúszott az öléből; felállt. – Hívd be anyut, megmondjuk neki.

A fiú kiszaladt a konyhába; a férfi hallotta, mekkora lelkendezéssel újságolta az autózást. Körbejárta a szobát; a bútorok még csaknem ugyanott álltak, ahol annak idején is; most, hogy a gyerekkel már összemelegedtek, kezdte jól érezni magát.

– Na? – fordult az ajtó felé, amikor Bandika meg Lidi bejöttek.

– Kár, hogy mondtad ezt az autózást – nézett rá ingerülten a nő –, mert nem engedem.

– Nem engeded?

– Különben is, ebédre vagyunk meghíva.

– Ezt nem mondtad.

– Nem tudtam, hogy mondanom kellett volna.

– És ha a gyerek velem maradna?

– Nem lehet. És ne is erőszakoskodj!

– De én autózni akarok! – bőgte el magát Bandika. – Én autózni akarok menni…

– Látod? Ezt nem kellett volna. – Aztán a fiához: – Most már el kell köszönni apukától, mert minket várnak. Négy évig nem találkoztatok, egyszerre ennyi is elég volt, vagy nem?

– Rendben van – mondta a férfi. Ingerelte a nő hangja, de nem tett megjegyzést. – Akkor, kisfiam, majd legközelebb.

– De én most!… én most akarok!… – szipogta a gyerek.

– Most nem. Most nem lehet. Sajnálom. Majd. És írjál. Megígérted… – Az asszonynak mondta: – Szépen ír. Írjon nekem levelet. Biztasd.

Felvette a kabátját; egy ötszázast csúsztatott az asztalra.

– Vegyél rajta valamit neki… – mondta.

– Nyugta nem kell róla? – húzta el a száját az asszony.

– Nem – mondta szárazon a férfi. Leguggolt, hogy megölelje a fiát. – Köszönjünk el. Szerbusz.

– Szerbusz – mondta a gyerek.

– Szerbusz – köszönt el a nőtől is a férfi.

– Szerbusz – mondta a nő, csaknem háttal, kibámulva az ablakon.

Egyedül ment át a konyhán, behúzta az ajtót. Az előtérben kicsit várt, mert hangokat hallott az udvarról. Nem akart találkozni a szomszédokkal. Amikor tiszta lett a levegő, felment a lépcsőn, átbújt a száradó fehérneműk alatt. A ház sarkánál egy férfiba ütközött. Nem ismerte, nem házbeli volt.

– Pardon – mondta.

– Pardon… – mondta az idegen is.