Községi nagyvendéglőEgy asszony mutatta Bojtornak az utat a sötétben, a kis házak között. – A sarok után lesz mindjárt. Ért ám az mindenféle szereléshez… – Autóhoz is? – kérdezte kedvetlenül, a göröngyökön bukdácsolva a férfi. – Ahhoz is, persze!… Vigyázzon, fel ne bukjon, valami kábelokat fektettek le a katonák, fel van túrva a járda. – Most is van még tábor a községben? – Tábor? Ja, nem, nem azok a katonák! A telefonosokkal jöttek ide valahonnan, kábeloztak, össze leszünk kötve Pesttel. Itt is egy gödör!… – Alig láttak, de az asszony ismerte a járást; Bojtor az útkereszteződésben akadt rá, ahol bedöglött a kocsija. – Emlékszem én erre a falura. Én is itt szolgáltam. – Az északi vagy a déli táborban? Mert már egyik sincs meg. – Az északiban. Minden más lett itt, alig ismerem ki magam. A községi nagyvendéglőt sem láttam, pedig, ha jól emlékszem, ott volt a kereszteződésben… – Átalakították az erdészetnek, azért nem ismer rá. Más lett minden, igaza van. Talán csak ez a Norbert a régi… – Norbert? – Nagy Norbert. De mindenki csak Norbert úrnak meg Norbert szaktársnak szólítja. Remélem, még ébren lesz. – Hiszen még nincs késő! – Nincs, nincs, de ha már beivott!… Megállt egy vaskapunál, megrángatta a kilincset. – Nyitva van, csak berozsdált. Jól van, ég a villany! – Betörtetett Bojtor előtt az udvarra. – Ne gondolja, hogy örülni fog magának. Nem szereti a kuncsaftokat, egész nap csak döglene! Pedig ami pénzt leenged a torkán! Én csak a lányát sajnálom, az él vele, az viseli gondját, képzelheti, néha az árokparton szedi össze az apját. Ej, az ég szakadjon rá erre a…! – Megbotlott valamiben, szitkozódva ugrált féllábon. Az udvar tele volt mindenféle kacattal; a vakolatlan, félig megépült házból kivetülő lámpafényben rossz kályhák, kocsikerekek, gumiabroncsok, varrógépek, drótok, vasak halmai közt vergődtek el az ajtóig. Az asszony bezörgetett, s amíg várt, Bojtorra tekintett. – A maga szegény felesége meg odakinn a kocsiban, az országúton… – Tessék? – kapta fel a fejét a férfi. – A feleségét mondom. Már biztosan türelmetlen. – Ja, hogy a felesé… hogy ő?… – Bojtort zavarta az asszony garbójából áradó izzadságszag, ami ráadásul rózsa- vagy milyen illatú kölnivel is párosult. – Hát, nincs sok időnk… – Ez a Norbert is úgy ragadt a faluban, hogy itt szolgált. Sok katona maradt nálunk annak idején, nekem is udvarolt egy főtörzs, de elhelyezték Rétságra, aztán nem írtam neki többé… – Bentről végre nesz hallatszott; fiatal nő árnyképe jelent meg a csipkefüggönyön; akadozva nyílt az ajtó. – Ki az? – Apádat keresi ez az úr. Elromlott a kocsija odakinn a… – Igen – bólintott a lány. – Mindjárt. – Hát csak mondd neki, hogy kapja össze magát! – De a lány erre már nem figyelt; ám amint megfordult, Bojtor látta a benti fényben az arcát. A kissé hajlott, finom ívű orr, a metszőfogaktól előreugró felső ajak, a keskeny kis áll és a dús, fekete szemöldök alatt a sötét szempár ismerősnek tetszett. – Restelli – hallotta Bojtor az asszonyt. – Restelli az apját, de kiszolgálja. Amúgy a boltban dolgozik, pénztáros… A tárt ajtón át látszott a konyha szeglete, egy falinaptár, a viaszosvászonnal borított asztalon néhány edény. A képbe egy alak tolakodott: gyűrött, kék ruhában, kócosan, szemét dörgölve egy alacsony férfi bukkant elő. – Norbert! – kiáltott be a konyhába az asszony. – Ez az úr magát keresi. – Jó estét! – Norbert vaksin nézett szét; a hangja rekedt volt, de nem az ivástól – rekedtes hang volt ez mindig. Bojtor azonnal megismerte; az öregség meg az alkoholtól duzzadt, táskás szem, ödémás arc ellenére a fizimiskája tökéletesen felismerhető volt. De semmi kedve nem volt ezt tudatni ezzel a részeges alakkal. Csaknem harminc év telt el, mi közük már egymáshoz? Kissé hátrább húzódott a konyha fényköréből; a sötétből köszönt, kurtán. – A kocsimmal van baj, odakinn állok a kereszteződésnél, nem tudom… – A mázsaháznál – vágott közbe az asszony. – Hát szóval ott. A sebváltóval van baj, ha megnézné… – Miféle az a kocsi? – ásított a mester. Szemén, orrán, száján végigdörgölt a keze fejével. Megrázkódott, tétován kereste a lányát. – Elég késő van… – Nekem minél előbb Pesten kell lennem – türelmetlenkedett Bojtor. – Egyébként Lada. Ezerhatszázas. – Ezerhatszázas – bólogatott Norbert. A lánya már ott állt mellette, egy bögre itallal kínálta. – Mi ez?! Vidd innen! – Kajlán a levegőbe csapott, a bögréből tej loccsant a kőre. – Vidd, eriggy, ha mondom! – De a lány nem ment el, csak a bögrét tette le az asztalra. Norbert kimerülten megtámaszkodott, mintha egy röpke pillanatra el is szunnyadt volna. Az asszony aggódva leste a jelenetet, de Bojtor a lányt figyelte. A rövidre vágott, barna haj, a keskeny arc… és főleg az a sűrű szemöldök! A termete is emlékeztette valakire. Bosszantotta, hogy nem képes felidézni, kire. – Várjanak – szólt rekedten Norbert. – Hozom a szerszámokat. Apja helyett elnézést kérve a lány feléjük mosolygott, aztán köszönés nélkül, nesztelenül tűnt el a konyha mélyén. Norbert bal vállát lehúzta a jókora szerszámosláda; betette maga mögött az ajtót; zseblámpával világította Bojtorék előtt az utat. Az asszony félúton elbúcsúzott; kettesben mentek tovább. A férfi igyekezett a mester mögött maradni, bár aligha kellett attól tartania, hogy amaz ebben a sötétben és főleg ilyen kótyagosan felismeri. Ez is két-három év múlva lesz ötven – gondolta Bojtor. – És milyen öreg. Én azért nem vagyok ennyire megtört, ennyire vénemberes. Pedig akkoriban vagány fickó volt ez a Norbert. Ő volt a században az egyik legvagányabb sofőr. A gyér fényben, a kereszteződés közelében már látszott a kocsi. Ajtaja felpattant, fehér dzsekiben, feszes farmerban magas, szőke nő bújt elő izgatottan. – Béci! Hol a csudában tekeregtél?! – Csizmácskája hangosan kopogott a csendes estében az országúton. – Azt hittem, már soha… Norbert előbb lapos tekintettel végigmérte a nőt, aztán a Lada motorházára bökött: – Nyissa ki! – Jaj, meg lehet csinálni? – A nő ott sápítozott körülötte. – Már régen otthon kellene lennem! – Nem kapott választ; ingerülten cigarettára gyújtott, Bojtort nyaggatta. – Most mi lesz?! Ezt a pechet! Látod, mondtam, ne menjünk ki a házba, nem lehet ennyire kiszámítani! Pláne ahogy te el tudod húzni az időt! És éppen most legyen balhé, amikor végre békességben vagyok Józsival! – Kérlek, ne emlegesd minduntalan! – Bojtor a mesterre pillantott, de az csak a szerszámokkal zörgött, könyökig turkált a sebességváltó körül. – Nem emlegetem minduntalan, de te is tudod, ha nem vacakolnak sokat a vámnál, tízre hazaérhet a reptérről. És én? Én miért nem mentem eléje? – Mert nem szoktál. – Vagy miért nem várom otthon, ahogy egy jó feleségnek illik… – Mert dolgod volt. – Képtelen vagyok ennyit hazudozni! Képtelen vagyok! Nem, nem, én ebbe már kikészülök, én már Eleniumon élek, én már… Tessék! Kialudt a cigim! Adj tüzet!… Bojtor felkattintotta az öngyújtóját. – Megkérhetlek, hogy most fejezd be? – Piszok vagy! Undok vagy! Törődsz is te az én problémáimmal! – Hát ez vicces, de nincs időnk megtárgyalni. Ülj be a kocsiba. A mester mindjárt kész lesz. – Norberthez lépett, figyelte egy darabig, majd megkérdezte: – Sikerül? – Megpróbálom helyreállítani ezt a bütyköt. – Kalapált, csavargatott szuszogva. – Mindjárt… Na, szálljon be, és kapcsolgasson! Csak ahogy mondom… szépen, nyugodtan. Bojtor engedelmeskedett. Kuplungolt, próbálgatta a sebességeket. Közben fél szemmel látta, hogy a nő az árok menti kövön ül dühösen, a könnyeivel küszködve. Ezzel sem mehet ez így sokáig – gondolta hideg fővel. – Most a rükvercet! – kiáltott a pléhtető alól Norbert. – Jó. Jó! Azt hiszem, megy simán. Várjon, megszorítom ezt a csavart, aztán kipróbáljuk. Amíg a mester elrakta a szerszámokat, Bojtor begyújtotta a motort. – Beüljek? – kérdezte a lecsavart ablaknál a nő. – Most még csak maradj. Kipróbáljuk. Amikor Norbert beült melléje, indított. Kettes, hármas. Fékezett. Rükvercbe kapcsolt. Fékezett. Megint az egyes, kettes, direkt. Megálltak. – Nem volt nagy baj, maga is megcsinálhatta volna. – Hatökör vagyok a szereléshez – mondta Bojtor. – Az én szakmám a kereskedelem. – Textil vagy micsoda? Bútor? Élelmiszer? – Külkereskedelem… Várjon, visszatolatok… – Egy pillanat! – Bojtor azt hitte, a kocsival akar valamit, de ahogy meglátta lassan derengő tekintetét, már tudta, miről lesz szó. – Nem Bojtor Béla a maga neve? Béci… hallottam, így szólította a hölgy. Bojtor elvörösödött. Ez a szegény nyomorult már az első percben észrevehette, hogy felismerték, de nem mert szólni; nem érzi magát abban a helyzetben, hogy felemlegesse a régmúlt időket. – Nahát! Nézzenek oda! Úgy bizony, mi ismerjük egymást! – Bojtor kétségbeesett, mennyire hamisan csengenek szavai. – Norbert! Nagy Norbert! A teremtésit neki, ha most nem szólsz!… Piszok régen volt. Már csaknem harminc éve! – Sokszor eszembe voltál – mondta örvendezés nélkül Norbert. – Én?! – Te meg a többiek. A haverok, mind. – Hát… nem volt utolsó banda! – Emlékszel, hova jártunk, ha kimenőt kaptunk? – Hogy a fenébe ne! A községi nagyvendéglőbe! Éppen kerestem, melyik lehet az az épület, de hallom, hogy az erdészet… – És arra is emlékszel, ki miatt jártunk oda? – Várjál csak… hogy is hívták… – Zsófi. Zsófinak hívták. A kasszában ült… – A kasszában! – Bojtornak hirtelen minden az eszébe jutott: a keskeny arc, a sűrű szemöldök, a hullámos, rövid haj – és az a mosoly, amit a Norbert lányának ajkán látott az imént. – Te elvetted Zsófit? – kérdezte. – Elvettem. Elvettem, és nem kilenc hónapra rá született a kislány, ahogy rendesen kéne, hanem hamarabb. – Hát aztán? Mi van abban? – Semmi, csak… Szóval, amikor leszereltünk, én itt maradtam. Volt itt egy kis műhely, a mester rábeszélt. Két hónap múlva elvettem Zsófit. Már terhes volt, de eltitkolta. – Hogyhogy eltitkolta? – Talán számítgatott. Szakács Feri, Bíró tizedes, te meg az a colos fiú… és persze én is, mi mind jóban voltunk vele. Csak ti megléptetek… – Mit akarsz ezzel mondani?! – Láthattad: a lány tiszta anyja. Cseppet sem ütött rám. Mindig azt gondoltam, hátha nem is én vagyok az apja… hanem… – Hanem?! Na, nem, nem, ez őrültség! Ez egyszerűen képtelenség! Ugyan kérem! Maga részeg és… Na! Na, na… fejezzük be!… És miért éppen én lennék az?! – Nem, én azt nem állítom, isten ments! Csak soha nem lehettem benne biztos. Zsófi meg elhagyott, Miskolcra ment egy illetővel… vagy Szikszóra? De a lány… ez a lány aztán… – A lányod. A te lányod! – Hát igen, ő… Ő később visszaköltözött hozzám. Felneveltem. Csak néha iszom. A fogaim kihullottak, tessék nézni, nem tudok jól rágni, hát valami táplálék csak kell az embernek! A bor egy kis erőt ad. Ő meg, a lányom azt mondja, a pia miatt hagyott itt anyu. De nem a pia miatt, hanem mert ő sem hitte el, hogy én vagyok a lány apja. Hiszen ott ti… maguk ott mind… De csak én maradtam végül neki… – Ostobaság! – mondta idegesen Bojtor. – Ennyi év után! Nem, nem, hagyjuk ezt! És most rükvercelek, kapaszkodj! – Jóságos isten! – sopánkodott az út menti kőnél a nő. – Mit tudtatok ennyi ideig csinálni?! Norbert kiszállt, vállára akasztotta a ládáját. – Mennyivel tartozom? – kérdezte Bojtor. A nő közben beült melléje. – Semmivel – mondta Norbert. – Na, azt nem lehet, öregem. Tessék, itt van kétszáz… – Úristen, ha belegondolok, hogy Józsi már otthon lehet! Micsoda cirkusz! Azt te sem úszod meg szárazon! – Hallgass már ezzel, az ég áldjon meg!… Hát viszlát, Norbe… – akart köszönni, még kezében volt a pénz, de a mester már az út túloldalán baktatott meggörnyedve, kijózanodva. – Indulunk vagy stopoljak le magamnak egy autót? Dumál ezzel a pasassal!… – Kérlek szépen! Jó? Nagyon szépen kérlek! – Bojtor indított. A nő nem hagyta abba a zsörtölődést. – Ilyen piszmogó alakot kifogni! Mire Józsi hazaér, ágyban akarok lenni! A te kiküldetéseidnek is lőttek, ha lebukunk! – Nem fogunk lebukni, és ágyban leszel, nyugodj meg. – Ha rálépsz a gázra! – Rálépek a gázra, és ágyban leszel! Ágyban leszel! Ágyban leszel, csak hallgass már! – Légy szíves, ne kiabálj, nem vagyok a kutyád! Bojtor nem válaszolt, az utat figyelte, s arra gondolt, hogy meg sem kérdezte a lány nevét. Meg sem kérdezte. |