Régi nyarakon

Emlékszem a nagycenki nyarak utolsó estéire. Szent Istvánkor a Kóborék nagykocsmájának lombokkal sebtiben befedett udvarán a savanyú bortól mámorosan még legényke módjára nótázhattam s leshettem a port kavaró táncolókat, de a búcsú ünnepe is elmúlt, s már csak egy hetem maradt hátra. Aztán eljött az a hajnal, amikor nagybátyámék felköltöttek a sötétben; városi ruhába kellett öltöznöm, cipőt kellett húzni – szorított az egész nyári mezténlábkodás után –, a konyhában álmosan megittam az utolsó bögre tejet, közben hallgattam a tanácsokat: „Ebben a dobozban van a rántott csirke, emebben a rácsos linzer, az üvegben, ni, a tejeskávé, Csorna után már egyél, Győrben vigyázz az átszállásnál, le köllöd menni a lépcsőkön, iszen tudod, át a pesti vonathoz, az ablakhoz ülj, hogy a Keletiben meglássanak apádék…” Aztán a búcsúzkodás, köszöngetés; égett a lámpa a konyhában, odakinn derengett az ég alja, még igencsak gyengén: hosszabbodtak az éjszakák. A major kőkerítésén túlról, mint minden hajnalon, hallottam a tejeskocsik nyiszorgását, a kannák és rekeszek zörömbölését, a kocsisok elnyújtott „gyiii-teee!” kurjongatását, amint a fogatok kifordultak a majorudvarról és felkapaszkodtak a kemény, salakos útra. Megismertem a kocsisokat a hangjukról: ez Markó… ez Horváth… ez a nyúlszájú Jóska. Sopronba vitték a tejet.

„Aztán írjál ám!” – mondta elérzékenyülve Mariska néni; tipródott, amíg Jóska bácsi felült a bakra. „Megvannak a csomagok?” Térdem köré igazítottam a vastag pokrócot. Ezeken a hajnalokon búcsúznom kellett mindattól, amit szerettem. A major hátsó udvarában – ahol a nagybátyámék laktak a nagy magtárépületben, a műhelysor végén – a sötétben ott állt a vizeslajt a veteményeskert mellett; odább a mozdony nagyságú gőzgépek feketélltek a magasba nyúló elevátorok, a nagy karmú fogatos gráblák, eketaligák, boronák, cséplőmasinák és vetőgépek gyűrűjében; hátrább, a jégveremnél ölfarakások, egymásnak állogatott szálfák; rozzant hintók a színben; a szíjjártó műhelye előtt a favágító a benzines fűrésszel; az udvarszegletben meg az egymásra hányt rozsdás ekevasak, elöregedett jármok, elvágott kerékvasalások a magas paréjban… A friss, keleti szél még egyszer felém legyintette a műhelyek olajszagát, a patkolószínből a tüzes patkóktól pörkölődő paták bűzének emlékét, a kovácstűz széngázleheletét; a bognároktól a faforgácsok gyantaillatát… Az istállókban neszeztek a lovak, hallottam, mint nyihogtak az állásokban, koppantak a béklyógolyóbisok a jászlak peremén. A tehénistállóban már fejtek az asszonyok; a szecskázóból erjedés szaga szállt a hajnalba.

„Na, isten nevében!” Indulni kellett; Jóska bácsi odalegyintett az ostorral, megnyikordultak a kerekek. Nagynéném a konyhaajtó világában állt, köténye csücskével törölgette a szemét: „Várunk ám megint!”… Intett s nézett utánunk, míg ki nem fordultunk a nagykapun. Az első udvarban emberek mozgolódtak, rángatták a kutat az itatáshoz. „Hová, hová, gazdabácsi?” – „A gyereket viszem az állomásra.” – „Hát letelt?” – Ott álltak a pajtásaim is; restelkedve húzódtam be az ülés ölébe, szégyelltem, hogy elmegyek innen, szégyelltem pestiségemet, a városi ruhát, a cipőt. Nyáron együtt másztuk meg a fekete melaszos lajtokat a régi cukorgyárban, gally hegyével lepkék, bogarak tetemét piszkálgattuk el a melasz színéről, s nyalogattuk a ragadós kulimász csemegét; kerékpáron versengtünk körbe-körbe a nagy udvarban; vékony ágra kötött spárgavégre lángban hajlított tűt akasztottunk, s úgy horgásztunk – hasztalan – az Ikvában; felkapaszkodtunk az út menti eperfákra… Most meg menni kellett.

Trappban hajtottunk, hogy idejében érjünk a vasútra. A községházánál Kiscenk felé fordultunk, a mázsaház után elmaradt a falu, az Ikva-hídnál feltűnt a platán allé, a Széchenyi-kastély, a kertészet… A bakter már eregette le a sorompót Kiscenk-Hidegség állomáson. Az út szélén megálltak a lovak, lekászolódtunk, fogtam a csomagomat… „Na, nemsokára bejár a vonat… Délben otthon leszel. Aztán örülsz-e?”

Nem örültem. Nem szerettem Pestet. Szürke volt, hangulattalan, sivár. Pesten születtem, s éppen ezért hűtlen és igazságtalan voltam szeretetlenségemben, de mit tehettem? Nem adott élményt. Vagy én voltam vak és süket és érzéketlen? Csak Cenken éltem igazán. Apám révén volt rokoni az a táj. Ő még az első háború előtt került a fővárosba, de amit odahagyott: Sopron megye nyugati határszéle elevenen élt benne mindig. Úgy tetszik, tőle örököltem annak a vidéknek a szeretetét.

Azok a nyár végi hajnalok, amikor búcsúznom kellett Cenktől, mindig elszomorítottak. „Hát isze majd eljössz megint” – vigasztalt Jóska bácsi. Bólintottam. Terkára gondoltam, az esti bolondozásokra a mogyoróbokrok alatt, meg arra, hogy amikor egyik alkonyon hívtak vacsorázni, sokára mentem, már az asztalnál ültek mind, s tán nagyanyám intésére elmondták az imát is az étel fölött, mire beoldalogtam csillogó szemmel. „Ez meg hol járt? Kátottam neki, de hiába…” – „Terkával láttam.” – „Csak nem vagy szerelmes?” – „Hát már iparkodnia kell, mert lemarad…” Másszor meg, a Mátyás lány lakodalmán, a Mátyás gyerek nógatott, hogy csókolózzam az egyik kis vendég lánnyal. „Nem mered, te!” Piros kezű lányka volt, izzadságtól tapadó selyemruhában; vékonyka, szőke; nem szólt egy szót sem tánc közben. Igaz, én sem. De a Mátyás gyerek felbiztatott. Kimentem a lánnyal a hidasokhoz, átfogtam, megcsókoltam. Akkor sem szóltunk egymáshoz, utána sem. Éjfélkor hazaparancsoltak lefeküdni, nem jött álom a szememre, de másnap arra gondoltam, hogy nem is volt szép kisleány.

Meg Nagy Jóska járt az eszembe, a kovács; nemigen tudtak kihúzkodni a műhelyéből. Rángattam a fújtatót, ott lábatlankodtam egész nap a koromban, a szálló szikrák között. Olykor látta kimondatlan szándékomat, csak bólintott: „Na, ott a bicikli, vigyed!” – Hol akadtam Pesten olyan emberre, mint Nagy Jóska?

Aztán ott volt az István napi búcsú; ebédre megjött a Szent is Sopronból: Feri bácsi, nagyapám fivére, csepp ember, fekete ruhában, aranykeretes szemüveggel, mellényzsebében hatalmas órával. „Ej, kis szógám!” – mondta, s vékony, kedves hangon nevetett. „Szűzmár’ úgyse, jól megnőtt ez a férfigyerek! El kölled ám gyünni Sopronba is eccer, hadd lásd, az is mekkora város!” El is mentünk hozzá; Feri bácsi cipész volt, sujszter, a domonkosok rendházában volt a lakása és a műhelye, mert azok templomában sekrestyéskedett, azért neveztük Szentnek. Tudta a latin imákat. Amúgy a poncikterekhez is bejáratos volt jó kis soproni borocskára… Máskor Balfra kocsiztunk a fürdőbe, útba ejtettük Kópházán a rokonokat, Mariska néni horvátul beszélt a testvérével. Jártunk Zsirán, apám szülőfalujában, Szakonyban, nagyanyám házában; egyszer meg kimentünk a határra az erdőn át, hogy találkozzunk az odaátiakkal, a Burgenlandban maradt atyafisággal. Fülesről – vagy ahogy már akkor hívták: Nikitschről – jöttek, ahol nagyapám is pihen a temetőben. Valahogy tudták, mint kerülhetik el a határőröket, s mi is úgy mentünk, lopakodva, egy forró júliusi napon; s míg beszélgettünk, s falatoztunk az elemózsiás kosarakból, váltig azt kutattam a cserjés erdőszélen, hogy mi jelből lehet felismerni ilyen helyt az ország határát…

Ezek forogtak a fejemben, miközben a mozdony tűzszemei feltűntek a vaspályán. Sistergő gőz csapott ki a kerekek közül; Jóska bácsi felsegített a magas lépcsőkön; s a vonat még Pinnyére sem ért velem, de én már a következő év nyarát vártam. Míg ezek a nyarak aztán végképp el nem tűntek az esztendők sűrűjében.