Vörösvári útSzempillantásnyi idő: amíg a Kodak lencséje mögött a zárlapocskák nyitódnak-csukódnak. A fénykép bal felső sarkán egy ló feje látszik, pofájára akasztott abrakostarisznyával; a zaboszsák a rúd hegyére akadt, a ló elesége fogytán. A szerszám – szemellenző, zabla, szíjból font szájkosár – a rúd mellett laffog, árnyéka s a ló árnyéka a naptól fehér kövezetre vetül. Dél van, vagy inkább délelőtt. Két halvány, párhuzamos csík szeli át derékban a képet: a villamossín. A háttérben kőlábas vaskerítés; elmosódó épület: az élelmezési raktár. S a fotográfia jobb szélén nekifeszülő, fehér inges, simléderes sapkás férfi, bal keze s lába valamely teher vonására lendül; arca kivehetetlen; hámba fogva kézikocsit húz. Óbuda, Vörösvári út. A fénykép miattam készült, ott állok fehér sapkás, rövidnadrágos gyerek, nap iránt, összehúzott szemmel. Apám kattinthatta rám a Kodakját a járdáról vagy az üzletajtóból. Mozdulatlanná merevített pillanat. Az emlékezet vetítőgépében mozdul a film, a darabos, akadozó ütem a valóság ritmusává szelídül, hangok, zörejek közelítenek a messzeségből. A ló felkapja a fejét, hogy egy ügyes rándítással a zsák aljából kihalászhassa a maradék zabot; az igába fogott ember izzadva, lihegve vonja a fahasábokkal megrakott kétkerekű kocsit a remíz vagy a Bécsi út felé; a Flórián térről zötyögő villamos élesen csilingel; a bazaltköves járdán, az ecetfa árnyékában kontyos iparosné – egy asztalos felesége a szomszédos mellékutcából – kékfestő ruhában, karján kosárral a kifulladásig hajtogat valamit egy szalmakalapos, kávébarna öltönyt viselő, aktatáskás, elöljárósági úrnak: „…és mit kondol, Mayer úr, mit mekmonta az uramnak az az ember? Hogy nem kapni fok most semmi pénz azért a putor, és most ott az a tráka putor, egy szép komód, és az az úr mek nem tud fizetni, mert krach, azt mondja, jesszus, montam erre, és nekünk nem krach, ha jön az adó?…” – A földszintes házak közti sikátorokban az utca közepén folyik a szennylé; macskák bújnak elő lustán a pinceműhelyekből; az udvarokban leanderek régi söröshordókban; valahonnan kovácsok kalapácsolásai csengenek, és időnként egy kakas kukorít a délelőttbe, tyúk kárál, akárcsak falun. Odább, a Bécsi út és Vörösvári út találkozásánál, a végállomáson, utasok szállnak fel a trolejbuszra (trolleybus), a szögletes, cipődoboz formájú kocsi az Óbudai temetőig közlekedik. Furcsa jármű, gumikerekei vannak, mégis áramszedők ágaskodnak a tetejéről a felső vezetékig: autó, s mégsem az; motorja halkan duruzsol… – Kész – mondja talán apám –, jól sikerült a kép, gyere… A stráfkocsiról vasalt aljú, rekeszes szódásládát kap le a kocsis, bőr vállvédőjére lendíti, fél kezét csípőre emeli, másik kezével a láda fogóját markolja, s megy be apám mellett az üzletbe. – Hat láda nagy és két láda kicsi – mondja már odabenn, a pultnál. Apám pénzt vesz ki a kassza fiókjából. – Mit iszik? – kérdi az embert. – Egy jó házmestert, vendéglős úr! Két deci fehér a korsóba, aztán a habzó, jeges szóda; a hátsó – a kerthelyiségre nyíló – ajtón bevetülő fénynyalábban látom a szétszökő szénsavpárát. A fehér bortégelyek hűs, savanykás illata keveredik a frissen olajozott hajópadló szagával. A négyszögű asztalokon rózsaszín kockás abroszok. A szódás egy hajtásra kiissza a fél litert; bőrköténye, vállvédője keményen suhog; még gyöngyöt izzad a korsó fala, amikor üresen leteszi a nikkel borítású pultra. Derekára szíjazott bőrtasakjába teszi a pénzt. Délelőtt van, igen, délelőtt, nyáron. Üres az üzlet. Csak néha ugrik be egy-egy katona – altiszt – a szembeni élelmezési laktanyából; délfelé postások ülnek a bejárat melletti asztalhoz, hogy mielőtt a postahivatalban elszámolnának, spriccer mellett rendezgessék táskáik tartalmát. Fuvarosok állítják meg lovaikat a ház előtt, betérnek sörre vagy két decire; pilisi meszesek vagy kőporral házalók enyhítik szomjukat; beszkártisták, kőművesek, takácsok ballagnak át munkájuk mellől felhajtani egy-két pohár ringatót. Üres a kerthelyiség is. Süti a nap a ládákba ültetett muskátlikat. Apám piros salakkal szórta fel az udvart; maga fabrikálta farácsokkal kerített el a lakók frontja meg a hátsó, parlagon hagyott konyhakert előtt egy tágas területet; csendes délelőttökön, amikor már végzett a pincei munkával, zöldre mázolta a rácsokat, piros-fehérre a kerti székeket, asztalokat. A kapubolt fölé kivilágítható betűket szereltetett: KERTHELYISÉG. Szorgalmasan, kívül-belül csinosította a málló vakolatú házat. Vörösvári út 120. Egy ingatlanközvetítő ajánlotta az üzletet, a Schlosser család vendéglőjét. A ház is a Schlosseréké, bérbe adták három évre. Lakás nincs, csak ígéret, hogy az egyik lakó majd elköltözik. Addig is a tágas konyhán vet ágyat éjszakánként anyám. Záróra éjjel kettőkor, nyitás reggel hatkor. Valami távoli albérletbe nem lehet elbandukolni éjnek évadján fáradtan… Délután lendül fel a forgalom: délután és este. Amikor bezárnak a műhelyek, az iparosok leteszik szerszámjaikat, a kishivatalnokok elszabadulnak a poros irodákból, amikor a téglagyáriak kiszabadulnak a szárítótelepről, az égetőkemencék mellől. A téglagyáriak – velük van tele az üzlet. Töpörtyűt, abált szalonnát hoznak zsíros zacskókban; tányért, kenyeret, sót, paprikát kapnak a fröccseik mellé. Csakhamar bortócsás minden asztal, öklök, tenyerek gyűrik az abroszokat, szék borul, cigarettafüst úszik vastagon a hangoskodók feje fölött. Svábul, magyarul, tótul zeng a szó. Asszonyok, gyerekek kujtorognak a téglagyári munkások után a barakklakásokból. Benéznek az ajtón, aggodalmasan intenek az embereiknek, várakoznak némán. A kiszáradt torkok sok fröccsöt elnyelnek… A sikátorokban gázlámpák égnek zöld fénnyel. A kapuk hangos döndüléssel csukódnak. Kutyák loholnak falkákba verődve, behúzódnak az árnyékos zugokba a késői hazatérők elől, aztán a csendben újra tovább loholnak némán, amíg össze nem marakodnak valami koncon. A remíz vágányain vinnyogva fordulnak be az utolsó villamosok. Mezei illatot sodor a Hármashatár-hegyről a lomhán mozduló szél. A kép megmerevedik. 1936. Nyár. Egy szempillantásnyi idő: amíg a Kodak filmjére rávetül a Vörösvári út. |