Jelek

 

Vörösvári út

Szempillantásnyi idő: amíg a Kodak lencséje mögött a zárlapocskák nyitódnak-csukódnak.

A fénykép bal felső sarkán egy ló feje látszik, pofájára akasztott abrakostarisznyával; a zaboszsák a rúd hegyére akadt, a ló elesége fogytán. A szerszám – szemellenző, zabla, szíjból font szájkosár – a rúd mellett laffog, árnyéka s a ló árnyéka a naptól fehér kövezetre vetül. Dél van, vagy inkább délelőtt. Két halvány, párhuzamos csík szeli át derékban a képet: a villamossín. A háttérben kőlábas vaskerítés; elmosódó épület: az élelmezési raktár. S a fotográfia jobb szélén nekifeszülő, fehér inges, simléderes sapkás férfi, bal keze s lába valamely teher vonására lendül; arca kivehetetlen; hámba fogva kézikocsit húz.

Óbuda, Vörösvári út.

A fénykép miattam készült, ott állok fehér sapkás, rövidnadrágos gyerek, nap iránt, összehúzott szemmel. Apám kattinthatta rám a Kodakját a járdáról vagy az üzletajtóból.

Mozdulatlanná merevített pillanat.

Az emlékezet vetítőgépében mozdul a film, a darabos, akadozó ütem a valóság ritmusává szelídül, hangok, zörejek közelítenek a messzeségből. A ló felkapja a fejét, hogy egy ügyes rándítással a zsák aljából kihalászhassa a maradék zabot; az igába fogott ember izzadva, lihegve vonja a fahasábokkal megrakott kétkerekű kocsit a remíz vagy a Bécsi út felé; a Flórián térről zötyögő villamos élesen csilingel; a bazaltköves járdán, az ecetfa árnyékában kontyos iparosné – egy asztalos felesége a szomszédos mellékutcából – kékfestő ruhában, karján kosárral a kifulladásig hajtogat valamit egy szalmakalapos, kávébarna öltönyt viselő, aktatáskás, elöljárósági úrnak: „…és mit kondol, Mayer úr, mit mekmonta az uramnak az az ember? Hogy nem kapni fok most semmi pénz azért a putor, és most ott az a tráka putor, egy szép komód, és az az úr mek nem tud fizetni, mert krach, azt mondja, jesszus, montam erre, és nekünk nem krach, ha jön az adó?…” – A földszintes házak közti sikátorokban az utca közepén folyik a szennylé; macskák bújnak elő lustán a pinceműhelyekből; az udvarokban leanderek régi söröshordókban; valahonnan kovácsok kalapácsolásai csengenek, és időnként egy kakas kukorít a délelőttbe, tyúk kárál, akárcsak falun. Odább, a Bécsi út és Vörösvári út találkozásánál, a végállomáson, utasok szállnak fel a trolejbuszra (trolleybus), a szögletes, cipődoboz formájú kocsi az Óbudai temetőig közlekedik. Furcsa jármű, gumikerekei vannak, mégis áramszedők ágaskodnak a tetejéről a felső vezetékig: autó, s mégsem az; motorja halkan duruzsol…

– Kész – mondja talán apám –, jól sikerült a kép, gyere…

A stráfkocsiról vasalt aljú, rekeszes szódásládát kap le a kocsis, bőr vállvédőjére lendíti, fél kezét csípőre emeli, másik kezével a láda fogóját markolja, s megy be apám mellett az üzletbe.

– Hat láda nagy és két láda kicsi – mondja már odabenn, a pultnál. Apám pénzt vesz ki a kassza fiókjából. – Mit iszik? – kérdi az embert.

– Egy jó házmestert, vendéglős úr!

Két deci fehér a korsóba, aztán a habzó, jeges szóda; a hátsó – a kerthelyiségre nyíló – ajtón bevetülő fénynyalábban látom a szétszökő szénsavpárát. A fehér bortégelyek hűs, savanykás illata keveredik a frissen olajozott hajópadló szagával. A négyszögű asztalokon rózsaszín kockás abroszok. A szódás egy hajtásra kiissza a fél litert; bőrköténye, vállvédője keményen suhog; még gyöngyöt izzad a korsó fala, amikor üresen leteszi a nikkel borítású pultra. Derekára szíjazott bőrtasakjába teszi a pénzt. Délelőtt van, igen, délelőtt, nyáron. Üres az üzlet. Csak néha ugrik be egy-egy katona – altiszt – a szembeni élelmezési laktanyából; délfelé postások ülnek a bejárat melletti asztalhoz, hogy mielőtt a postahivatalban elszámolnának, spriccer mellett rendezgessék táskáik tartalmát. Fuvarosok állítják meg lovaikat a ház előtt, betérnek sörre vagy két decire; pilisi meszesek vagy kőporral házalók enyhítik szomjukat; beszkártisták, kőművesek, takácsok ballagnak át munkájuk mellől felhajtani egy-két pohár ringatót. Üres a kerthelyiség is. Süti a nap a ládákba ültetett muskátlikat. Apám piros salakkal szórta fel az udvart; maga fabrikálta farácsokkal kerített el a lakók frontja meg a hátsó, parlagon hagyott konyhakert előtt egy tágas területet; csendes délelőttökön, amikor már végzett a pincei munkával, zöldre mázolta a rácsokat, piros-fehérre a kerti székeket, asztalokat. A kapubolt fölé kivilágítható betűket szereltetett: KERTHELYISÉG. Szorgalmasan, kívül-belül csinosította a málló vakolatú házat. Vörösvári út 120. Egy ingatlanközvetítő ajánlotta az üzletet, a Schlosser család vendéglőjét. A ház is a Schlosseréké, bérbe adták három évre. Lakás nincs, csak ígéret, hogy az egyik lakó majd elköltözik. Addig is a tágas konyhán vet ágyat éjszakánként anyám. Záróra éjjel kettőkor, nyitás reggel hatkor. Valami távoli albérletbe nem lehet elbandukolni éjnek évadján fáradtan…

Délután lendül fel a forgalom: délután és este. Amikor bezárnak a műhelyek, az iparosok leteszik szerszámjaikat, a kishivatalnokok elszabadulnak a poros irodákból, amikor a téglagyáriak kiszabadulnak a szárítótelepről, az égetőkemencék mellől. A téglagyáriak – velük van tele az üzlet. Töpörtyűt, abált szalonnát hoznak zsíros zacskókban; tányért, kenyeret, sót, paprikát kapnak a fröccseik mellé. Csakhamar bortócsás minden asztal, öklök, tenyerek gyűrik az abroszokat, szék borul, cigarettafüst úszik vastagon a hangoskodók feje fölött. Svábul, magyarul, tótul zeng a szó. Asszonyok, gyerekek kujtorognak a téglagyári munkások után a barakklakásokból. Benéznek az ajtón, aggodalmasan intenek az embereiknek, várakoznak némán. A kiszáradt torkok sok fröccsöt elnyelnek…

A sikátorokban gázlámpák égnek zöld fénnyel. A kapuk hangos döndüléssel csukódnak. Kutyák loholnak falkákba verődve, behúzódnak az árnyékos zugokba a késői hazatérők elől, aztán a csendben újra tovább loholnak némán, amíg össze nem marakodnak valami koncon.

A remíz vágányain vinnyogva fordulnak be az utolsó villamosok. Mezei illatot sodor a Hármashatár-hegyről a lomhán mozduló szél.

A kép megmerevedik. 1936. Nyár.

Egy szempillantásnyi idő: amíg a Kodak filmjére rávetül a Vörösvári út.

Régi nyarakon

Emlékszem a nagycenki nyarak utolsó estéire. Szent Istvánkor a Kóborék nagykocsmájának lombokkal sebtiben befedett udvarán a savanyú bortól mámorosan még legényke módjára nótázhattam s leshettem a port kavaró táncolókat, de a búcsú ünnepe is elmúlt, s már csak egy hetem maradt hátra. Aztán eljött az a hajnal, amikor nagybátyámék felköltöttek a sötétben; városi ruhába kellett öltöznöm, cipőt kellett húzni – szorított az egész nyári mezténlábkodás után –, a konyhában álmosan megittam az utolsó bögre tejet, közben hallgattam a tanácsokat: „Ebben a dobozban van a rántott csirke, emebben a rácsos linzer, az üvegben, ni, a tejeskávé, Csorna után már egyél, Győrben vigyázz az átszállásnál, le köllöd menni a lépcsőkön, iszen tudod, át a pesti vonathoz, az ablakhoz ülj, hogy a Keletiben meglássanak apádék…” Aztán a búcsúzkodás, köszöngetés; égett a lámpa a konyhában, odakinn derengett az ég alja, még igencsak gyengén: hosszabbodtak az éjszakák. A major kőkerítésén túlról, mint minden hajnalon, hallottam a tejeskocsik nyiszorgását, a kannák és rekeszek zörömbölését, a kocsisok elnyújtott „gyiii-teee!” kurjongatását, amint a fogatok kifordultak a majorudvarról és felkapaszkodtak a kemény, salakos útra. Megismertem a kocsisokat a hangjukról: ez Markó… ez Horváth… ez a nyúlszájú Jóska. Sopronba vitték a tejet.

„Aztán írjál ám!” – mondta elérzékenyülve Mariska néni; tipródott, amíg Jóska bácsi felült a bakra. „Megvannak a csomagok?” Térdem köré igazítottam a vastag pokrócot. Ezeken a hajnalokon búcsúznom kellett mindattól, amit szerettem. A major hátsó udvarában – ahol a nagybátyámék laktak a nagy magtárépületben, a műhelysor végén – a sötétben ott állt a vizeslajt a veteményeskert mellett; odább a mozdony nagyságú gőzgépek feketélltek a magasba nyúló elevátorok, a nagy karmú fogatos gráblák, eketaligák, boronák, cséplőmasinák és vetőgépek gyűrűjében; hátrább, a jégveremnél ölfarakások, egymásnak állogatott szálfák; rozzant hintók a színben; a szíjjártó műhelye előtt a favágító a benzines fűrésszel; az udvarszegletben meg az egymásra hányt rozsdás ekevasak, elöregedett jármok, elvágott kerékvasalások a magas paréjban… A friss, keleti szél még egyszer felém legyintette a műhelyek olajszagát, a patkolószínből a tüzes patkóktól pörkölődő paták bűzének emlékét, a kovácstűz széngázleheletét; a bognároktól a faforgácsok gyantaillatát… Az istállókban neszeztek a lovak, hallottam, mint nyihogtak az állásokban, koppantak a béklyógolyóbisok a jászlak peremén. A tehénistállóban már fejtek az asszonyok; a szecskázóból erjedés szaga szállt a hajnalba.

„Na, isten nevében!” Indulni kellett; Jóska bácsi odalegyintett az ostorral, megnyikordultak a kerekek. Nagynéném a konyhaajtó világában állt, köténye csücskével törölgette a szemét: „Várunk ám megint!”… Intett s nézett utánunk, míg ki nem fordultunk a nagykapun. Az első udvarban emberek mozgolódtak, rángatták a kutat az itatáshoz. „Hová, hová, gazdabácsi?” – „A gyereket viszem az állomásra.” – „Hát letelt?” – Ott álltak a pajtásaim is; restelkedve húzódtam be az ülés ölébe, szégyelltem, hogy elmegyek innen, szégyelltem pestiségemet, a városi ruhát, a cipőt. Nyáron együtt másztuk meg a fekete melaszos lajtokat a régi cukorgyárban, gally hegyével lepkék, bogarak tetemét piszkálgattuk el a melasz színéről, s nyalogattuk a ragadós kulimász csemegét; kerékpáron versengtünk körbe-körbe a nagy udvarban; vékony ágra kötött spárgavégre lángban hajlított tűt akasztottunk, s úgy horgásztunk – hasztalan – az Ikvában; felkapaszkodtunk az út menti eperfákra… Most meg menni kellett.

Trappban hajtottunk, hogy idejében érjünk a vasútra. A községházánál Kiscenk felé fordultunk, a mázsaház után elmaradt a falu, az Ikva-hídnál feltűnt a platán allé, a Széchenyi-kastély, a kertészet… A bakter már eregette le a sorompót Kiscenk-Hidegség állomáson. Az út szélén megálltak a lovak, lekászolódtunk, fogtam a csomagomat… „Na, nemsokára bejár a vonat… Délben otthon leszel. Aztán örülsz-e?”

Nem örültem. Nem szerettem Pestet. Szürke volt, hangulattalan, sivár. Pesten születtem, s éppen ezért hűtlen és igazságtalan voltam szeretetlenségemben, de mit tehettem? Nem adott élményt. Vagy én voltam vak és süket és érzéketlen? Csak Cenken éltem igazán. Apám révén volt rokoni az a táj. Ő még az első háború előtt került a fővárosba, de amit odahagyott: Sopron megye nyugati határszéle elevenen élt benne mindig. Úgy tetszik, tőle örököltem annak a vidéknek a szeretetét.

Azok a nyár végi hajnalok, amikor búcsúznom kellett Cenktől, mindig elszomorítottak. „Hát isze majd eljössz megint” – vigasztalt Jóska bácsi. Bólintottam. Terkára gondoltam, az esti bolondozásokra a mogyoróbokrok alatt, meg arra, hogy amikor egyik alkonyon hívtak vacsorázni, sokára mentem, már az asztalnál ültek mind, s tán nagyanyám intésére elmondták az imát is az étel fölött, mire beoldalogtam csillogó szemmel. „Ez meg hol járt? Kátottam neki, de hiába…” – „Terkával láttam.” – „Csak nem vagy szerelmes?” – „Hát már iparkodnia kell, mert lemarad…” Másszor meg, a Mátyás lány lakodalmán, a Mátyás gyerek nógatott, hogy csókolózzam az egyik kis vendég lánnyal. „Nem mered, te!” Piros kezű lányka volt, izzadságtól tapadó selyemruhában; vékonyka, szőke; nem szólt egy szót sem tánc közben. Igaz, én sem. De a Mátyás gyerek felbiztatott. Kimentem a lánnyal a hidasokhoz, átfogtam, megcsókoltam. Akkor sem szóltunk egymáshoz, utána sem. Éjfélkor hazaparancsoltak lefeküdni, nem jött álom a szememre, de másnap arra gondoltam, hogy nem is volt szép kisleány.

Meg Nagy Jóska járt az eszembe, a kovács; nemigen tudtak kihúzkodni a műhelyéből. Rángattam a fújtatót, ott lábatlankodtam egész nap a koromban, a szálló szikrák között. Olykor látta kimondatlan szándékomat, csak bólintott: „Na, ott a bicikli, vigyed!” – Hol akadtam Pesten olyan emberre, mint Nagy Jóska?

Aztán ott volt az István napi búcsú; ebédre megjött a Szent is Sopronból: Feri bácsi, nagyapám fivére, csepp ember, fekete ruhában, aranykeretes szemüveggel, mellényzsebében hatalmas órával. „Ej, kis szógám!” – mondta, s vékony, kedves hangon nevetett. „Szűzmár’ úgyse, jól megnőtt ez a férfigyerek! El kölled ám gyünni Sopronba is eccer, hadd lásd, az is mekkora város!” El is mentünk hozzá; Feri bácsi cipész volt, sujszter, a domonkosok rendházában volt a lakása és a műhelye, mert azok templomában sekrestyéskedett, azért neveztük Szentnek. Tudta a latin imákat. Amúgy a poncikterekhez is bejáratos volt jó kis soproni borocskára… Máskor Balfra kocsiztunk a fürdőbe, útba ejtettük Kópházán a rokonokat, Mariska néni horvátul beszélt a testvérével. Jártunk Zsirán, apám szülőfalujában, Szakonyban, nagyanyám házában; egyszer meg kimentünk a határra az erdőn át, hogy találkozzunk az odaátiakkal, a Burgenlandban maradt atyafisággal. Fülesről – vagy ahogy már akkor hívták: Nikitschről – jöttek, ahol nagyapám is pihen a temetőben. Valahogy tudták, mint kerülhetik el a határőröket, s mi is úgy mentünk, lopakodva, egy forró júliusi napon; s míg beszélgettünk, s falatoztunk az elemózsiás kosarakból, váltig azt kutattam a cserjés erdőszélen, hogy mi jelből lehet felismerni ilyen helyt az ország határát…

Ezek forogtak a fejemben, miközben a mozdony tűzszemei feltűntek a vaspályán. Sistergő gőz csapott ki a kerekek közül; Jóska bácsi felsegített a magas lépcsőkön; s a vonat még Pinnyére sem ért velem, de én már a következő év nyarát vártam. Míg ezek a nyarak aztán végképp el nem tűntek az esztendők sűrűjében.

Talán egy délután

Eigel Istvánnak

 

Esett az eső? Talán esett. Valamikor, ha visszaemlékezett arra a délutánra, még azelőtt, hogy a fiának mesélt volna róla, mindig az esővel kezdte; az eső jutott eszébe, ahogy a zápor éppen eláll, és kisüt a nap. Március volt, így gondolta mindig, március, szeles idő, és a szél mindjárt fel is szárította az udvaron a víztócsákat. Erre azért emlékszik, mondta, mert ebéd után az ura kitette a sámlit a konyhaajtó elé, s már ünnepi, drapp, csíkos nadrágjában és mellényében, de még gallértalan ingben hajladozva ott, az udvaron fényesítgette azzal a puha flanellronggyal a lábbelijét. – Azzal a puha flanellronggyal? Mintha ilyesmire bárki is emlékezhetne! – Ej, dehogynem! – hajtogatta később már a fiának –, az apád egyik, munkában elszaggatott ingének az ujja! Kék flanell! – Mindent fel tudott idézni, ő legalábbis úgy hitte. Mert esztendők múlva már szó sem volt esőről, csak a szeles délutánról, arról is csak a csipkefüggöny miatt, hogy a nyitott ablakban lobogtatta a szél, s az egyik függönyszár feldöntött egy vázát, a gyerek felsírt; amikor már a fiának mesélte, ez így hangzott: – Te meg ott rugdalóztál szépen felöltöztetve a vesszőkosárban, a szél becsapta az ablakot, eltörött az a zöld váza, amit a nagyanyádtól kaptunk, a zaj megijesztett, elkezdtél sírni, alig tudtalak megvigasztalni, nem akartam, hogy a könnyek vörösre marják az arcod, apád meg berontott, ott türelmetlenkedett már ünneplőben a konyhán, veszekedett velem, mintha én tehettem volna róla, hogy még mindig nem érkezett meg a fényképész. Hát persze, akkor vártuk a fényképészt, akkor készült volna rólad az első kép. Rólad meg rólunk…

A délután hangulata állandóan változott, ahogy teltek az évek, elmaradt a szél is, az asszony úgy vélte, már meleg idő járta, de vasárnap volt, hiszen az ura ünneplőt viselt: a mogyorószín vagy a drapp csíkos öltönyét. Emlékszem, mesélte a fiának, megmosdattalak, feladtam rád egy kék – vagy fehér? – ingecskét, én a galambszürke, pikégalléros ruhámat vettem fel, alig volt időm megfésülködni, a konyhát is éppen csak rendbe rakhattam, máris ott volt az az ember a masinájával.

Szerencsére – tette hozzá mindig, mert az ura már ment volna a szakegyletbe, meg se akarta várni a mestert. – Fényképezkedj csak a gyerekkel! – morogta kedvetlenül, miközben a bajuszát kefélgette a vízcsap fölé akasztott tükörben. De ő azt akarta, hogy mind rajta legyenek a képen. – Istenem, hát legyen annyi türelmed…!

Sokszor kereste azt a képet. Határozottan emlékezett rá, még a formájára is: olyan volt, mint egy fatábla, a hátlapján minták meg a fotográfus neve, címe. Kereste, mindenütt kereste. Hiába. Mintha sosem lett volna a kezében! Pedig az a délután…! Ahogy a kárpitozott támlájú székre ült, ölébe vette a fiát, az ura meg odaállt mögéjük… ahogy összébb kellett húzódni, hogy jól rákerüljenek a képre. Mindez megtörtént egyszer! Akkor hát hol van?! Átkutatta a fiókokat, a ládikáját, kiszórt minden kacatot a szekrények mélyéről. És sehol!

Kereste – pedig már egészen máshol lakott. A fiáéknál. Az ura már nem élt. Az urát éltében hiába is kérdezte, nem tudott a képről. – Emlékezzél csak! – kérlelte az asszony minduntalan –, hiszen emlékezned kell rá, a szobában voltunk, három óra lehetett vagy elmúlt valamicskét, mindig háromkor indultál a szakegyletbe ünnepnapon, akkor meg várnod kellett a fényképészre, elkéstél, dühös voltál… – A fényképészre? Milyen fényképészre? Nem tudom… – Az lehetetlen! Itt álltál… így… itt a hátam mögött, fölöttünk! – Fölöttetek? – Igen, fölöttem meg a fiad fölött! Fogtad a vállam! – A válladat fogtam? Lehet. Nem tudom, milyen képet emlegetsz mindig…

Miért nem emlékezett rá az ura? Hiszen benne meg olyan pontosan élt minden. A szoba hűvös volt, de kitárták az ablakot, bezuhogott a márciusi fény. Száraz, langyos idő volt. Eső? Nem, eső nem esett aznap. Talán váratlanul nagyon is melegen sütött a nap. A csipkefüggönyök meglebbentek. A gyerek az ölében. Átfogta, érezte, magához szorította. Most is érzi azt az ölelést. Most is érzi a kis testet. És a férje. A férje ott, mögöttük. Az a biztonság! Körülöttük a szoba. Az ágyon csipketerítő. Az asztalon az a tengeri kagyló, mint egy kitárt csontlegyező…

Évtizedek múltán is eszébe jutott. Állt a kertben, a fia kertjében, a helyiérdekű vasút elcsattogott a völgyben, s amikor csend lett, hirtelen riadalom támadt a szívében. Hol az a kép?! Hol vannak ők?! Szembefordult a piros vakolású házzal, a lugas árnyékot vetett a falakra. A bodzabokrok lapos, fehér virágot nyíltak, méhek döngtek a napban. Hol az a kép?!

– Pedig sosem felejtem el – mesélte a fiának. – Huszonkettőben lehetett. Igen, akkor. Ezerkilencszázhuszonkettőben. Újpesten laktunk az Anonymus utcában. Igen. A szoba… Szerettem a csipkéket. Volt egy fogas is a sarokban, állófogas, mint a vendéglőkben. Apád úgy tette rá a kalapját, mint egy vendég. Mindenre emlékszem. A fényképész magas, sovány ember volt. És nagyon udvarias. Sötét szeme volt, mély, sötét szeme. Mosolygott, de a tekintete mégis szigorúan, haragosan villant. Mozdulatlanul kellett ülnünk. Sokáig. Fekete lepel volt a masinán. A fényképész is eltűnt alatta. Csak a keze látszott, hadonászva, parancsolón intett sovány ujjaival. Hogy maradjunk nyugton mindannyian, és akkor szépen rajta leszünk a lemezen. Hogy örökké… Igen, így mondta: megörökítem…

Csak amikor már nagyon öreg volt, akkor nem emlegette többé. Talán kihullott az emlékezetéből a régi szobával, a régi bútorokkal együtt. Csupán sejtései maradtak, de már nem volt képes felidézni semmit. Ha kezébe került egy-egy megszürkült, málladozó csipke, ujjhegyével végigtapogatta a mintákat, s kérdőn feltekintett:

– Honnan van ez? – Leginkább kiballagott a kertbe, nézte az elcsattogó vicinálist, állt sokáig a napban. Hunyorított, mert bántotta szemét az éles fény, de csak várakozott mozdulatlanul. Megőszült, kicsiny volt, fáradt volt. Nem tudhatta, mióta áll így a fényben. Félt, ha túl korán moccan, elront valamit, elmúlik a pillanat. Ki akarta tartani az időt.

Egyszer azt mondta neki a fia: – Lehet, hogy nem is járt ott, az Anonymus utcában az a fényképész?

– Kicsoda?! – Aztán felderengett valami a múltból, megértette és megriadt: – Azt mondod?! – Sokáig hallgatott, s amikor megszólalt, a fájdalomtól remegett a hangja: – Akkor hát semmi sem maradt?! Nem maradt semmi?!

– De igen – vigasztalta a fia. – Én mindenre emlékszem.

– Semmi! – hajtogatta kétségbeesve az asszony. – Semmi!

– Minden! – kiáltotta a fia biztatón. – Minden itt él bennem! A szoba, a csipkefüggönyök, az arcotok! Minden!

De az asszony ezt már nem hallotta.

Községi nagyvendéglő

Egy asszony mutatta Bojtornak az utat a sötétben, a kis házak között. – A sarok után lesz mindjárt. Ért ám az mindenféle szereléshez…

– Autóhoz is? – kérdezte kedvetlenül, a göröngyökön bukdácsolva a férfi.

– Ahhoz is, persze!… Vigyázzon, fel ne bukjon, valami kábelokat fektettek le a katonák, fel van túrva a járda.

– Most is van még tábor a községben?

– Tábor? Ja, nem, nem azok a katonák! A telefonosokkal jöttek ide valahonnan, kábeloztak, össze leszünk kötve Pesttel. Itt is egy gödör!… – Alig láttak, de az asszony ismerte a járást; Bojtor az útkereszteződésben akadt rá, ahol bedöglött a kocsija.

– Emlékszem én erre a falura. Én is itt szolgáltam.

– Az északi vagy a déli táborban? Mert már egyik sincs meg.

– Az északiban. Minden más lett itt, alig ismerem ki magam. A községi nagyvendéglőt sem láttam, pedig, ha jól emlékszem, ott volt a kereszteződésben…

– Átalakították az erdészetnek, azért nem ismer rá. Más lett minden, igaza van. Talán csak ez a Norbert a régi…

– Norbert?

– Nagy Norbert. De mindenki csak Norbert úrnak meg Norbert szaktársnak szólítja. Remélem, még ébren lesz.

– Hiszen még nincs késő!

– Nincs, nincs, de ha már beivott!…

Megállt egy vaskapunál, megrángatta a kilincset. – Nyitva van, csak berozsdált. Jól van, ég a villany! – Betörtetett Bojtor előtt az udvarra. – Ne gondolja, hogy örülni fog magának. Nem szereti a kuncsaftokat, egész nap csak döglene! Pedig ami pénzt leenged a torkán! Én csak a lányát sajnálom, az él vele, az viseli gondját, képzelheti, néha az árokparton szedi össze az apját. Ej, az ég szakadjon rá erre a…! – Megbotlott valamiben, szitkozódva ugrált féllábon. Az udvar tele volt mindenféle kacattal; a vakolatlan, félig megépült házból kivetülő lámpafényben rossz kályhák, kocsikerekek, gumiabroncsok, varrógépek, drótok, vasak halmai közt vergődtek el az ajtóig. Az asszony bezörgetett, s amíg várt, Bojtorra tekintett. – A maga szegény felesége meg odakinn a kocsiban, az országúton…

– Tessék? – kapta fel a fejét a férfi.

– A feleségét mondom. Már biztosan türelmetlen.

– Ja, hogy a felesé… hogy ő?… – Bojtort zavarta az asszony garbójából áradó izzadságszag, ami ráadásul rózsa- vagy milyen illatú kölnivel is párosult. – Hát, nincs sok időnk…

– Ez a Norbert is úgy ragadt a faluban, hogy itt szolgált. Sok katona maradt nálunk annak idején, nekem is udvarolt egy főtörzs, de elhelyezték Rétságra, aztán nem írtam neki többé… – Bentről végre nesz hallatszott; fiatal nő árnyképe jelent meg a csipkefüggönyön; akadozva nyílt az ajtó.

– Ki az?

– Apádat keresi ez az úr. Elromlott a kocsija odakinn a…

– Igen – bólintott a lány. – Mindjárt.

– Hát csak mondd neki, hogy kapja össze magát! – De a lány erre már nem figyelt; ám amint megfordult, Bojtor látta a benti fényben az arcát. A kissé hajlott, finom ívű orr, a metszőfogaktól előreugró felső ajak, a keskeny kis áll és a dús, fekete szemöldök alatt a sötét szempár ismerősnek tetszett.

– Restelli – hallotta Bojtor az asszonyt. – Restelli az apját, de kiszolgálja. Amúgy a boltban dolgozik, pénztáros…

A tárt ajtón át látszott a konyha szeglete, egy falinaptár, a viaszosvászonnal borított asztalon néhány edény. A képbe egy alak tolakodott: gyűrött, kék ruhában, kócosan, szemét dörgölve egy alacsony férfi bukkant elő.

– Norbert! – kiáltott be a konyhába az asszony. – Ez az úr magát keresi.

– Jó estét! – Norbert vaksin nézett szét; a hangja rekedt volt, de nem az ivástól – rekedtes hang volt ez mindig. Bojtor azonnal megismerte; az öregség meg az alkoholtól duzzadt, táskás szem, ödémás arc ellenére a fizimiskája tökéletesen felismerhető volt. De semmi kedve nem volt ezt tudatni ezzel a részeges alakkal. Csaknem harminc év telt el, mi közük már egymáshoz? Kissé hátrább húzódott a konyha fényköréből; a sötétből köszönt, kurtán. – A kocsimmal van baj, odakinn állok a kereszteződésnél, nem tudom…

– A mázsaháznál – vágott közbe az asszony.

– Hát szóval ott. A sebváltóval van baj, ha megnézné…

– Miféle az a kocsi? – ásított a mester. Szemén, orrán, száján végigdörgölt a keze fejével. Megrázkódott, tétován kereste a lányát. – Elég késő van…

– Nekem minél előbb Pesten kell lennem – türelmetlenkedett Bojtor. – Egyébként Lada. Ezerhatszázas.

– Ezerhatszázas – bólogatott Norbert. A lánya már ott állt mellette, egy bögre itallal kínálta. – Mi ez?! Vidd innen! – Kajlán a levegőbe csapott, a bögréből tej loccsant a kőre. – Vidd, eriggy, ha mondom! – De a lány nem ment el, csak a bögrét tette le az asztalra. Norbert kimerülten megtámaszkodott, mintha egy röpke pillanatra el is szunnyadt volna. Az asszony aggódva leste a jelenetet, de Bojtor a lányt figyelte. A rövidre vágott, barna haj, a keskeny arc… és főleg az a sűrű szemöldök! A termete is emlékeztette valakire. Bosszantotta, hogy nem képes felidézni, kire.

– Várjanak – szólt rekedten Norbert. – Hozom a szerszámokat.

Apja helyett elnézést kérve a lány feléjük mosolygott, aztán köszönés nélkül, nesztelenül tűnt el a konyha mélyén.

Norbert bal vállát lehúzta a jókora szerszámosláda; betette maga mögött az ajtót; zseblámpával világította Bojtorék előtt az utat.

Az asszony félúton elbúcsúzott; kettesben mentek tovább. A férfi igyekezett a mester mögött maradni, bár aligha kellett attól tartania, hogy amaz ebben a sötétben és főleg ilyen kótyagosan felismeri.

Ez is két-három év múlva lesz ötven – gondolta Bojtor. – És milyen öreg. Én azért nem vagyok ennyire megtört, ennyire vénemberes. Pedig akkoriban vagány fickó volt ez a Norbert. Ő volt a században az egyik legvagányabb sofőr.

A gyér fényben, a kereszteződés közelében már látszott a kocsi. Ajtaja felpattant, fehér dzsekiben, feszes farmerban magas, szőke nő bújt elő izgatottan. – Béci! Hol a csudában tekeregtél?! – Csizmácskája hangosan kopogott a csendes estében az országúton. – Azt hittem, már soha…

Norbert előbb lapos tekintettel végigmérte a nőt, aztán a Lada motorházára bökött: – Nyissa ki!

– Jaj, meg lehet csinálni? – A nő ott sápítozott körülötte. – Már régen otthon kellene lennem! – Nem kapott választ; ingerülten cigarettára gyújtott, Bojtort nyaggatta. – Most mi lesz?! Ezt a pechet! Látod, mondtam, ne menjünk ki a házba, nem lehet ennyire kiszámítani! Pláne ahogy te el tudod húzni az időt! És éppen most legyen balhé, amikor végre békességben vagyok Józsival!

– Kérlek, ne emlegesd minduntalan! – Bojtor a mesterre pillantott, de az csak a szerszámokkal zörgött, könyökig turkált a sebességváltó körül.

– Nem emlegetem minduntalan, de te is tudod, ha nem vacakolnak sokat a vámnál, tízre hazaérhet a reptérről. És én? Én miért nem mentem eléje?

– Mert nem szoktál.

– Vagy miért nem várom otthon, ahogy egy jó feleségnek illik…

– Mert dolgod volt.

– Képtelen vagyok ennyit hazudozni! Képtelen vagyok! Nem, nem, én ebbe már kikészülök, én már Eleniumon élek, én már… Tessék! Kialudt a cigim! Adj tüzet!…

Bojtor felkattintotta az öngyújtóját. – Megkérhetlek, hogy most fejezd be?

– Piszok vagy! Undok vagy! Törődsz is te az én problémáimmal!

– Hát ez vicces, de nincs időnk megtárgyalni. Ülj be a kocsiba. A mester mindjárt kész lesz. – Norberthez lépett, figyelte egy darabig, majd megkérdezte: – Sikerül?

– Megpróbálom helyreállítani ezt a bütyköt. – Kalapált, csavargatott szuszogva. – Mindjárt… Na, szálljon be, és kapcsolgasson! Csak ahogy mondom… szépen, nyugodtan.

Bojtor engedelmeskedett. Kuplungolt, próbálgatta a sebességeket. Közben fél szemmel látta, hogy a nő az árok menti kövön ül dühösen, a könnyeivel küszködve.

Ezzel sem mehet ez így sokáig – gondolta hideg fővel.

– Most a rükvercet! – kiáltott a pléhtető alól Norbert. – Jó. Jó! Azt hiszem, megy simán. Várjon, megszorítom ezt a csavart, aztán kipróbáljuk.

Amíg a mester elrakta a szerszámokat, Bojtor begyújtotta a motort.

– Beüljek? – kérdezte a lecsavart ablaknál a nő.

– Most még csak maradj. Kipróbáljuk.

Amikor Norbert beült melléje, indított. Kettes, hármas. Fékezett. Rükvercbe kapcsolt. Fékezett. Megint az egyes, kettes, direkt. Megálltak.

– Nem volt nagy baj, maga is megcsinálhatta volna.

– Hatökör vagyok a szereléshez – mondta Bojtor. – Az én szakmám a kereskedelem.

– Textil vagy micsoda? Bútor? Élelmiszer?

– Külkereskedelem… Várjon, visszatolatok…

– Egy pillanat! – Bojtor azt hitte, a kocsival akar valamit, de ahogy meglátta lassan derengő tekintetét, már tudta, miről lesz szó. – Nem Bojtor Béla a maga neve? Béci… hallottam, így szólította a hölgy.

Bojtor elvörösödött. Ez a szegény nyomorult már az első percben észrevehette, hogy felismerték, de nem mert szólni; nem érzi magát abban a helyzetben, hogy felemlegesse a régmúlt időket.

– Nahát! Nézzenek oda! Úgy bizony, mi ismerjük egymást! – Bojtor kétségbeesett, mennyire hamisan csengenek szavai. – Norbert! Nagy Norbert! A teremtésit neki, ha most nem szólsz!… Piszok régen volt. Már csaknem harminc éve!

– Sokszor eszembe voltál – mondta örvendezés nélkül Norbert.

– Én?!

– Te meg a többiek. A haverok, mind.

– Hát… nem volt utolsó banda!

– Emlékszel, hova jártunk, ha kimenőt kaptunk?

– Hogy a fenébe ne! A községi nagyvendéglőbe! Éppen kerestem, melyik lehet az az épület, de hallom, hogy az erdészet…

– És arra is emlékszel, ki miatt jártunk oda?

– Várjál csak… hogy is hívták…

– Zsófi. Zsófinak hívták. A kasszában ült…

– A kasszában! – Bojtornak hirtelen minden az eszébe jutott: a keskeny arc, a sűrű szemöldök, a hullámos, rövid haj – és az a mosoly, amit a Norbert lányának ajkán látott az imént. – Te elvetted Zsófit? – kérdezte.

– Elvettem. Elvettem, és nem kilenc hónapra rá született a kislány, ahogy rendesen kéne, hanem hamarabb.

– Hát aztán? Mi van abban?

– Semmi, csak… Szóval, amikor leszereltünk, én itt maradtam. Volt itt egy kis műhely, a mester rábeszélt. Két hónap múlva elvettem Zsófit. Már terhes volt, de eltitkolta.

– Hogyhogy eltitkolta?

– Talán számítgatott. Szakács Feri, Bíró tizedes, te meg az a colos fiú… és persze én is, mi mind jóban voltunk vele. Csak ti megléptetek…

– Mit akarsz ezzel mondani?!

– Láthattad: a lány tiszta anyja. Cseppet sem ütött rám. Mindig azt gondoltam, hátha nem is én vagyok az apja… hanem…

– Hanem?! Na, nem, nem, ez őrültség! Ez egyszerűen képtelenség! Ugyan kérem! Maga részeg és… Na! Na, na… fejezzük be!… És miért éppen én lennék az?!

– Nem, én azt nem állítom, isten ments! Csak soha nem lehettem benne biztos. Zsófi meg elhagyott, Miskolcra ment egy illetővel… vagy Szikszóra? De a lány… ez a lány aztán…

– A lányod. A te lányod!

– Hát igen, ő… Ő később visszaköltözött hozzám. Felneveltem. Csak néha iszom. A fogaim kihullottak, tessék nézni, nem tudok jól rágni, hát valami táplálék csak kell az embernek! A bor egy kis erőt ad. Ő meg, a lányom azt mondja, a pia miatt hagyott itt anyu. De nem a pia miatt, hanem mert ő sem hitte el, hogy én vagyok a lány apja. Hiszen ott ti… maguk ott mind… De csak én maradtam végül neki…

– Ostobaság! – mondta idegesen Bojtor. – Ennyi év után! Nem, nem, hagyjuk ezt! És most rükvercelek, kapaszkodj!

– Jóságos isten! – sopánkodott az út menti kőnél a nő. – Mit tudtatok ennyi ideig csinálni?!

Norbert kiszállt, vállára akasztotta a ládáját.

– Mennyivel tartozom? – kérdezte Bojtor. A nő közben beült melléje.

– Semmivel – mondta Norbert.

– Na, azt nem lehet, öregem. Tessék, itt van kétszáz…

– Úristen, ha belegondolok, hogy Józsi már otthon lehet! Micsoda cirkusz! Azt te sem úszod meg szárazon!

– Hallgass már ezzel, az ég áldjon meg!… Hát viszlát, Norbe… – akart köszönni, még kezében volt a pénz, de a mester már az út túloldalán baktatott meggörnyedve, kijózanodva.

– Indulunk vagy stopoljak le magamnak egy autót? Dumál ezzel a pasassal!…

– Kérlek szépen! Jó? Nagyon szépen kérlek! – Bojtor indított. A nő nem hagyta abba a zsörtölődést.

– Ilyen piszmogó alakot kifogni! Mire Józsi hazaér, ágyban akarok lenni! A te kiküldetéseidnek is lőttek, ha lebukunk!

– Nem fogunk lebukni, és ágyban leszel, nyugodj meg.

– Ha rálépsz a gázra!

– Rálépek a gázra, és ágyban leszel! Ágyban leszel! Ágyban leszel, csak hallgass már!

– Légy szíves, ne kiabálj, nem vagyok a kutyád!

Bojtor nem válaszolt, az utat figyelte, s arra gondolt, hogy meg sem kérdezte a lány nevét. Meg sem kérdezte.

Boldog karácsonyt

A kapu közelében állt meg; szerencsére akadt annyi hely a járda mellett, hogy Trabantjával a parkoló kocsik közé farolhasson. Kikapcsolta a motort, a hátsó ülésről felnyalábolta a csomagokat; kiszállt a hólatyakos útra, a selyemszalagokkal átkötött dobozokat felrakta az autó tetejére, amíg bezárta a kocsit. „A szalagokról biztosan rájön, hogy nem én készítettem el az ajándékokat a gyereknek – gondolta. – Valójában azt sem tudom, melyikben mi van.” Körül sem nézett, úgy vágott át a járdán a kapuhoz, hogy még véletlenül se találkozzon ismerőssel. Benn, a kert keramit útján megcsúszott, az egyik kis, színes karácsonyi papírba burkolt csomagot leejtette, az persze menten átnedvesedett a kásás hótól; sietve a kabátja szárába törölte; ügyetlenkedésétől ingerült lett, érezte, nem ura a mozdulatainak.

A ház mögött, a féloldalasra száradt körtefa meg a kerítés vasoszlopa közé kifeszített acélhuzalon fehérneműk száradtak. Át kellett bújni a hajnali fagytól még merev ruhák alatt; egy csontkemény ingujj az arcába csapott. Az alagsor felé került, lement a lépcsőn a kis előtérbe. Sáros női gumicsizmák és egy pár „kiszaladgálós” gyermekcipő között elvásott cirokseprű volt a falnak támasztva. A kép annyira ismerős volt, hogy már nyúlt is a seprűért, de aztán mégis inkább a küszöb előtti gyékénybe törölte lábáról a havat.

Csengetett.

Megcsapta az ajtórésen át kiáramló dohszag, s máris elképzelte, mi zajlik le odabenn: Lidi eligazítja magán azt a rettenetes szatén pongyolát, menet egy csészealjba vagy éppen egy feketéspohárba nyomja el a cigarettáját, kócosan, duzzadt reggeli arccal kibotorkál a konyhába, és morcosan fordítja el a kulcsot.

Hallotta a kulcs neszét a zárban, hátrább lépett, s a „szerbusz” hangsúlyait próbálgatta.

De ha a gyerek nyit ajtót? Vagy valaki más?

Lidi volt. Feszes, sötét szoknyában és ezüstlurex blúzban. Gondosan megfésülködve. Szemhéja kékre festve, ajka frissen rúzsozva. Egy pillanatig magabiztosan állt az ajtóban, aztán némán utat engedett a férfinak.

– Még nincs tizenegy óra – mondta kissé elbicsakló hangon; idegesen köhintett, így a köszönése már nyugodtabbra sikerült: – Szerbusz.

– Szerbusz – mondta a férfi is. – Nem tudtam pontosan kiszámítani, azt hittem, nagyobb lesz a forgalom a hármas úton, meg ez a havazás is… de nemsokára tizenegy. Pontos akartam lenni a gyerek miatt.

– Igazán? – A nő gúnyosan elhúzta a száját, s a férfi most ráismert a régi arcára; meglepődése, amit Lidi váratlan csinossága keltett benne, egyszeriben eloszlott. „Hát persze – látta meg az asszony mögött a konyhát –, itt minden a régi. A mosatlan edények, az asztal fölött a pecsétes falvédő, a csap alatt a mocskos feltörlőrongy…”

– Bandika? – kérdezte. – A szobában?

– Mindjárt jön. Átment Kántorékhoz.

– Áthívnád?

– Tizenegyre itt lesz.

– Nem is várt?

A nő nem válaszolt: kitárta a szoba ajtaját, előrement.

– Gyere be. Vagy nem akarsz bejönni? Úgy értem, ha Bandika nincs itt, akkor… Hát azért bejöhetsz, nem?

– Persze.

– És a kabátodat is leveheted, nem?

– Azt is. Persze. – Belépett Lidi után a szobába. Az olajkályha meleget árasztott, de így is érezni lehetett a falakat ellepő salétrom szagát. Az ablak alatt egy hokedlin állt a feldíszített fenyő, körötte kibontott papírokban kötött holmik, mesekönyvek, játékok. A férfi az asztalra tette a maga csomagjait: kibújt a kabátjából, nézte, hova akaszthatná.

– Dobd csak a heverőre – mondta az asszony. – Fogas nincs, tudod.

– Aha. Fogas az sohasem volt – próbált nevetni a férfi.

Az asztalhoz ültek. Nem szemben, csak úgy oldalvást, az asztaltól elfordított székekre, távol egymástól.

– Ezt még nem szigetelték? – kérdezte a férfi.

– Mit?

– A falakat. Már akkor szó volt róla, hogy azzal az új módszerrel…

– Szellőztetek – mondta a nő. – Néha átszellőztetem a lakást. De a szekrény háta csupa penész. Ti már kaptatok lakást?

– Talán jövőre. Még mindig az albérlet ott, a Rábaparton. De most, hogy a… – Elhallgatott, zavartan tekintett a nőre. – Szóval talán jövőre.

– Jó, jó, hallottam róla, hogy megszületett. Azt hiszed, mert egy másik városban vagytok, itt nem beszélnek rólatok? Mindig tud valaki valami hírt. De engem nem érdekel. – Cigarettára gyújtott.

– Még mindig Fecskét szívsz?

– Aha. Rágyújtasz?

– Én már nem szeretem. – A férfi elővette a maga cigarettáját. – Erre szoktam rá.

– Sopianae – bólintott az asszony. – Drágább. Pedig a pénzesutalványokról látom, hogy még mindig csak az a kirakatrendezés… Talán ő is éppen úgy gátolja a kibontakozásodat, ahogy állítólag akkoriban én?

– Már tizenegy óra – mondta felelet helyett a férfi. – Írtam, hogy jövök. Vagy nem tudja?

– Játszik. A Kántorék gyerekeivel játszik. Majd jön.

– Átjár hozzájuk? Azelőtt nem volt ilyen nagy a barátság.

– Segítenek – mondta éllel az asszony. – És jól érzi magát náluk. A gyerekekkel. Itt egyedül van.

– És te?

– Hogy érted?

– Ott vagy az áruházban?

– Ja, igen. Üveg és porcelán. Mint régen.

– Hogy néz ki?

– Nem értem. Kicsoda?

– Bandika. Nőtt?

A nő szippantott a cigarettájából, a férfi várta a választ, de Lidi újra csak szippantott.

– Nagyot nőtt, mi? És jól tanul? Remélem, már nem olyan nyamvadt étvágyú, mint… Mennyit kínlódtam vele, hogy egyen! Hogy meséljek neki evés közben!… Remélem, erről már leszokott? Na és ha meséltem, akkor sem evett. Esküszöm, elképzelni sem tudtam, miből él… Azért már jöhetne! Alig várom, hogy lássam, mi lett belőle…

– És eddig?! – szólalt meg végre Lidi. Olyan hirtelen szólt, hogy köhögési roham fogta el, de a mellényelt füsttől fuldokolva is folytatta: – És eddig hol voltál, miért nem voltál rá kíváncsi, csak azok a kenetteljes levelek, jól vagy, nem vagy tán beteg, tanulj… meg a többi sületlenség?!… Na meg a pénz, amit levonnak. Mert azt sem te küldöd, levonják! És most idejössz, és azt kívánod, hogy itt várjon, itt tapsikoljon, hogy megjött apuka, megjött apuka! Azt hiszed, vártunk?! Azt hiszed, várt?! Azt hiszed, hogy azok az évek, amíg… – A köhögés végképp legyűrte: arca kivörösödött; idegesen elnyomta a cigarettáját, felugrott, kiszaladt a konyhába.

A férfi az ajtócsapódás után érezte, mekkora feszültség táncoltatja az ő idegeit is. Sápadtan ült; a dühkitörés megdöbbentette, bár éppen erre számított, gyűlölködésre, vad szemrehányásra. Hallotta, hogy Lidi odakinn megnyitotta a vízcsapot, edényekkel csörömpöl, egyet-kettőt még köhécsel – aztán csend lett. Az ilyenfajta csendre jól emlékezett a régi időkből, mindig ez ülte meg a házat a veszekedéseik után. Nem tudta, az asszony most végül is Kántorékhoz ment-e át Bandikáért, vagy csak áll ott kinn, a kredenc előtt; képtelenségnek tartotta, hogy ő meg itt ül ebben a gyűlölt lakásban a színes csomagjaival, a selyemmasnis ajándékokkal; egyszeriben nem értette, mit is keres itt, miért hajtott több száz kilométert karácsony másnapján, otthagyva Irént a kicsivel, az ünnepi ebédet, a nyugalmat, a családi békét. Ahelyett, hogy postán adta volna fel ezeket a holmikat, mint eddig is minden évben.

Látni akarta. Az az igazság, hogy látni akarta már a fiát.

Ha van ennek valami értelme egyáltalán.

Odakinn hirtelen hangok támadtak; összerezzent, megismerte a gyerek hangját. Fülelt; azok ott, a konyhában, beszélgettek.

„Apád van itt. Menj be! Én majd azután. Na, eridj! És köszönj neki. És köszönd meg, amit hozott.” Majd erősebben: „Menj már, mondom!”

A férfi felállt, majd újra visszaült; érezte, arca kisimul; mosolyog – de menten restellte is ezt a mosolyt. Újra felállt: akkor már nyílt az ajtó. Bandika nézett be, de egyszeriben eltűnt, az ajtót is becsukta. A férfi arca megkeményedett. „Elmegyek – gondolta. – Itt hagyom ezeket a csomagokat, és elmegyek.” De addigra bejöttek mindketten.

– Na – mondta az asszony. – Itt az apád.

A gyerek az anyja mögé bújt. A férfit bosszantotta ez a maflaság. – Hát szerbusz! – mondta száraz hangon. – Hát szerbusz. Nem is jössz ide?

Bandika az anyjára lesett, tett a férfi felé néhány lépést, aztán megállt.

– Elhoztam a karácsonyi ajándékokat – mondta a férfi. Kerülte az asszony tekintetét, de jól tudta, az őt nézi, és élvezi a kínlódását. – Nézd, odaadom ezeket. Ez mind a tied.

A gyerek kinyújtotta a kezét, átvette a csomagokat, sietve a sarokba iszkolt, háttal a férfinak a heverőre ült, s bontogatni kezdte a selyemszalagokat.

– Hát nem is mondasz semmit?

Bandika válla fölött az apjára pillantott, de nem szólt. Az asszony sem. Csend volt, csak a papírok zizegtek, a doboztetők koppantak. A gyerek egyenként megvizsgálta a kapott holmikat: a leporellókat, a helikoptert meg az indiánfelszerelést. Aztán az egészet felnyalábolta, megkerülte az apját, és az anyja elé állt.

– Átvihetem?

– Hová? – kérdezte az asszony.

– Kántorékhez. Játszani.

– Most nem. – S anélkül, hogy a férfira nézett volna: – Itt az apád. Hozzád jött. Ülj le, és beszélgessetek.

Azzal kiment.

– Hát gyere – mondta a férfi. – Ülj le szépen. Kicsit ülj ide. Velem. Aztán majd átmehetsz.

A gyerek lehajtott fejjel bandukolt vissza a heverőre. Szétrakta a játékokat, magára akarta csatolni az indián fejdíszt.

– Szép? Örülsz neki? Na, majd segítek.

Most ért először a fiához. Amint a fejére illesztette a tolldíszt, ujjai a kisfiú puha haját tapintották, a meleg kis koponyát. Bandika sovány volt, de korához képest erős; a hosszú, vékony nyak, az egyenes váll, a csontos térd – a férfi emlékezett rá, hogy ő is ilyesforma volt gyerekkorában.

– Emlékszel rám? – kérdezte a férfi.

A gyerek megmerevedett.

– És… szoktál rám gondolni?

A gyerek töprengett, aztán megvonta a vállát.

– Nem?

A gyerek intett, hogy nem.

– Soha?

A gyerek ismét megrázta a fejét.

– Nem is gondolsz arra, hogy van egy apád?

– Nekem nincs – mondta élénken Bandika. – Nekem nincs, csak Laci bácsim.

– Ki az a Laci bácsi?

– Akivel anyuka aludni szokott.

– Itt?

– Ühüm.

– És… és a Laci bácsit szereted?

A gyerek megint megvonta a vállát.

– Én vagyok az apád! – mondta a férfi. – Ahogy más gyereknek, úgy neked is van apád. Hogy hívnak?

– Varga Andris…

– Nahát. Engem is Varga Andrásnak hívnak. Mert az apád vagyok. Csak el kellett innen mennem, más dolgom volt, s most már nem vagyok veletek. De küldöm neked a pénzt, küldöm az ajándékokat, írok leveleket… neked. Anyuka fel szokta olvasni, mit írok?

– Nem tudom.

– Van egy kistestvéred is.

– Nekem nincs, csak a Kántor Ferinek. A Józsi. Az az ő kistestvére.

– De neked is van. Andreának hívják. Andika. Kislány. Csak nem itt él, hanem apáddal. Ő még kicsi. Egyéves. Egészen kicsi… majd szeretni fogod. Majd eljössz és meglátogatod. Ha nagyobb leszel. És majd írsz nekünk levelet. Tudsz már írni?

– Megmutassam?

– Hát persze, mutasd!

A gyerek felugrott, a szekrényből elővette a táskáját, az asztalhoz hívta az apját, s megmutogatta az első osztályos füzeteit.

– Nagyon szépen írsz – dicsérte az apja. – Jó tanulónak kell lenned, érted?

– Én jó tanuló vagyok – nézett rá csodálkozva a fiú.

– Hát azért! Tanulnod kell. Rendes légy és szófogadó. Ne hozz rám szégyent! Nem akarsz az ölembe ülni?

Bandika szó nélkül az apja ölébe ült; sorra mutogatta a könyveit meg a ceruzáit. Felmondta, kik ülnek abban a padsorban, amelyikben ő is, és elmesélte, mik történnek az iskolában.

– Amikor kicsi voltál – mondta az apja, és észrevétlenül közelebb vonta magához a fiúcska fejét –, sokszor ültél az ölemben. Meg a karomba fogtalak, éjszaka is, és sétáltam veled, itt, ebben a szobában, mert jött a fogad, és sírtál, én meg énekeltem neked, meg aztán játszottunk a szőnyegen, én voltam a ló, te a nyakamba ültél… igen, ilyen jóban voltunk. Amikor megszülettél, tudod, a kórházban, reggel volt, én meg ott várakoztam a hallban, és kijött az orvos, és azt mondta: Varga úr, fia van! Ilyen csöpp voltál. Arra is emlékszem, ahogy kezdtél beszélni… Most már szép tisztán beszélsz. És nagy fiú vagy. Mutasd, erős a karod? Így! Bizony, erős kisfiú vagy!… Szóval én jól emlékszem rád… és nagyon sokszor gondoltam is rád… De el kellett mennem. Egyszer majd elmondom, miért. Addig is, gondolj néha rám… te is. Megígéred?

– Azt lehet.

– Akarsz jönni autózni?

– Most?

– Most. Na, gyere! – A gyerek lecsúszott az öléből; felállt. – Hívd be anyut, megmondjuk neki.

A fiú kiszaladt a konyhába; a férfi hallotta, mekkora lelkendezéssel újságolta az autózást. Körbejárta a szobát; a bútorok még csaknem ugyanott álltak, ahol annak idején is; most, hogy a gyerekkel már összemelegedtek, kezdte jól érezni magát.

– Na? – fordult az ajtó felé, amikor Bandika meg Lidi bejöttek.

– Kár, hogy mondtad ezt az autózást – nézett rá ingerülten a nő –, mert nem engedem.

– Nem engeded?

– Különben is, ebédre vagyunk meghíva.

– Ezt nem mondtad.

– Nem tudtam, hogy mondanom kellett volna.

– És ha a gyerek velem maradna?

– Nem lehet. És ne is erőszakoskodj!

– De én autózni akarok! – bőgte el magát Bandika. – Én autózni akarok menni…

– Látod? Ezt nem kellett volna. – Aztán a fiához: – Most már el kell köszönni apukától, mert minket várnak. Négy évig nem találkoztatok, egyszerre ennyi is elég volt, vagy nem?

– Rendben van – mondta a férfi. Ingerelte a nő hangja, de nem tett megjegyzést. – Akkor, kisfiam, majd legközelebb.

– De én most!… én most akarok!… – szipogta a gyerek.

– Most nem. Most nem lehet. Sajnálom. Majd. És írjál. Megígérted… – Az asszonynak mondta: – Szépen ír. Írjon nekem levelet. Biztasd.

Felvette a kabátját; egy ötszázast csúsztatott az asztalra.

– Vegyél rajta valamit neki… – mondta.

– Nyugta nem kell róla? – húzta el a száját az asszony.

– Nem – mondta szárazon a férfi. Leguggolt, hogy megölelje a fiát. – Köszönjünk el. Szerbusz.

– Szerbusz – mondta a gyerek.

– Szerbusz – köszönt el a nőtől is a férfi.

– Szerbusz – mondta a nő, csaknem háttal, kibámulva az ablakon.

Egyedül ment át a konyhán, behúzta az ajtót. Az előtérben kicsit várt, mert hangokat hallott az udvarról. Nem akart találkozni a szomszédokkal. Amikor tiszta lett a levegő, felment a lépcsőn, átbújt a száradó fehérneműk alatt. A ház sarkánál egy férfiba ütközött. Nem ismerte, nem házbeli volt.

– Pardon – mondta.

– Pardon… – mondta az idegen is.

Úton

Az eső még esett, de ha Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz.

Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett.

Behúzódott az eresz alá.

Hárman álltak a közelében, ernyő alatt – egy idős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a vasgyár munkása volt, kis termetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke, nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, hajtűkkel feltűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben a vékony ívbe futó két keserű, mégis bájos vonás.

A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszer csak csodálkozva és kissé rendreutasítón villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy némileg a hatalmába kerítette.

Tímárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk.

A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Tímár-korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindannyiuknak ott kellett felszállni, Tímár előreengedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előzékenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt.

Már indult a busz, amikor Tímár is felugrott.

A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, kíváncsian leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet.

Tímár a lány mögé ült.

A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg ki tudja mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de a kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban annyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák. A kapcsolatra várt; valami jelre, amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla. A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra-balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippantotta az erős, édeskés parfüm illatát. Nem ismerte ezt a parfümöt; közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna – átfűtöttebb, rekedtes lett.

Már ez a hang is erotikus hatással volt rá.

Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember?

Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel vagy simogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kamaszkorban fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet.

Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a kölyök is tudhatott annak idején, hogy nemigen történhet semmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól, és valahol kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismerkedésre, együttlétekre, újbóli találkákra, levelezésekre, szeretgetésre, gondokra – hónapokig vagy évekig.

Felneszelt; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ablakon, vajon velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott.

Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Újra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával az arcába csapta az édeskés parfümillatot, mégis a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt. Tímár hiába reménykedett, hogy bevárja őt; nem így történt. Beszaladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket.

Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon; ázott emberek, madzaggal átkötött kofferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hétvégi zsíros étkektől meg a pimpós boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímár az állomás órájára nézett – húsz perc múlva indul a vonata.

Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha találkoznak is? Mi történhet? Mégis az utolsó pillanatokig kutakodott, egyre idegesebben, egyre kedvetlenebbül.

Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett álltak nagy búcsúzkodás közepette. A lány elkapta a pillantását, gyorsan elköszönt az övéitől, de Tímárnak most már sietnie kellett. Mire elfoglalta helyét a vagonban, a lány is ott állt a maga fülkéjében, a szemközti ablaknál. Kísérői még a peronon ácsorogtak, sután integettek, vártak, de már nem törődött velük, Tímárt nézte. Egyikük sem húzta le az ablakot, a maszatos üvegeken át figyelték egymást. A helyzet így már kissé feszélyezetté vált. Emberek nyüzsögtek odalenn, a kocsikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyögtek, a büfés kávét kínált. Minden ment a maga rendjén.

Csak ők zökkentek ki az időből.

A házaspár még mindig kitartott; a vonat indulása késett. A lány árnyékos, sötét szemének tekintetét le nem vette volna a férfiról. De az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban érzett, Tímárban immár semmivé foszlott. Inkább kínos volt ez a béna ácsorgás és egymást bámulás; kínos és nevetséges.

Mégsem tudott elfordulni az ablaktól.

A vonat észrevétlenül indult. Hamarjában nem is lehetett tudni, melyik szerelvény lendült mozgásba.

Távolodtak.

Tímár fellélegzett, amikor kifutottak az állomásról. Megkönnyebbült, hogy véget vethetett ostoba, gyerekes viselkedésének. Elhelyezkedett a kupéban, olvasni próbált. De nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. Azon igyekszik, hogy felidézze. A szemét. A szája szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat. A pillanatot, amikor…

Amikor?

Véletlen is lehetett. A lány talán nem is sejtette, hogy haja a férfi kezét cirógatta. A tekintetét is csak kíváncsiságból viszonozhatta.

De ha mégsem?

És ő még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította.

Pedig érezték egymást.

Soha nem látom többé, gondolta hirtelen kétségbeesve.

Műsorváltozás

Az ünnep előtti héten váratlanul műsorváltozás történt; az egyik kollégája megbetegedett, az amerikai vígjáték előadásai bizonytalan időre elmaradtak, mindenesetre karácsonyra elő kellett venni a már csaknem lefutott Schiller-darabot, de abban ő, Réka nem játszott; hanem ünnep másnapjára kitűzték a musicalt; azért mégis legalább a musicalt a bohózat helyett. Fregolinak az mindig bevált, a szezon eleje óta játszották, volt benne néhány rövid, de tűrhető revüszám, és a táncosok még énekelhettek is; ezt a produkciót szerette. A büfében szólt Natáliának, a rendezőasszisztensnek, hogy ha már így áll a dolog, akkor mégsem velük tölti a szentestét, hanem hazautazik az apjához, már kért is a titkárságon eltávozást. Előzőleg beletörődött, hogy a színészházban fog gubbasztani; amióta városról városra szerződött, megszokta ezeket a sivár, magányos estéket a bezárt klubbal, a korán kihalt utcákkal és a kuckóikba bújt családokkal. Ha a bulvár maradt volna műsoron, huszonharmadikán még színpadon van és huszonötödikén már délután ismét; semmi kedve sem volt végigbumlizni a fél Dunántúlon, hogy gyertyagyújtásra hazaérjen, és másnap hajnalban, uzsgyi, forduljon is vissza. De hirtelen rászakadt a szabadság. A hét közepén mehetett volna, mégis két napig csak lődörgött a városban, vásárlás ürügyén százszor is végigkószált a zsúfolt főutcán; áruházi csomagokkal az ölében órákig ült a hotel presszójában, csak úgy irhabundában, nyugtalanul, állandóan indulásra készen. Vett néhány zoknit, inget, nyakkendőt – fogalma sem volt, kellenek-e majd az apjának ezek a kedvetlenül összevásárolt holmik. Amíg anya élt, mindig megbeszélték, mi is lenne a legjobb ajándék; a praktikus dolgok mellé Réka már könnyen kieszelt valami kis meglepetést: konyakot, illatos szivart… A presszóban a pincértől meg is kérdezte, szerinte mit kívánna leginkább egy férfi; a szemtelen, de csinos fiú mondott erre valami hülye disznóságot; ismerték egymást, amióta az esti műsorukban fellépett. – Nem vagy benn a szilveszteri buliban – állt meg később az asztalánál. – Csupa régi, vacak operettkettős lesz, hol van ez attól, amit ti csináltatok a Gyuri idejében! Az aztán revü volt! – Réka csak némán, fáradtan elmosolyodott, felnyalábolta a csomagokat, s intett, hogy kellemes ünnepeket. Nem, nem vették be a szilveszteri hakniba, de egy árva szava sem lehetett, tisztességesen a színháznál tartották azok után is, hogy Gyuri magával akarta vinni Pestre. Nem vágták a képébe, hogy tessék, ha annyira menni akartál, tessék! Nem. Rendesek voltak.

Havazott; a hóból eső lett, várható volt, hogy jegesek lesznek az utak, nem mert sötétedés után nekiindulni. Éjszaka, első álmából ébredve eszébe jutott, hogy az apja nem is sejti az érkezését; amennyire az öreget ismeri, az szenteste sem vacsorázik mást, mint egy kis sajtot, felvágottat, tejet; s akkor már alig várta, hogy reggel legyen és kimehessen a piacra; alaposan fel fog pakolni; olyan karácsonyi vacsorát készít majd, mint hajdan anya.

A régi családi együttlétekre gondolt, a fehér damaszttal terített asztalra, a zöld, csillagszórós fenyőre, a borlevesre, a rántott halra, a vaníliás süteményekre; olyan erővel támadtak fel benne az élmények, olyan elevenen látta az anyját és valamennyiüket, hogy belesajdult a szíve; heves vágyat érzett, hogy legalább az apjával együtt átélhesse ismét az ünnepi est békéjét.

Hajnalban kiment a piacra, harcsát talált, drága volt, de kért egy kilót; végül kiszemelt egy kisebbfajta fenyőt; tíz órakor már az országúton volt.

Hiába zörgetett a veranda ablakán; bosszankodva és kétségbeesve Réka arra gondolt, hogy az apja felment Pestre vagy esetleg Miskolcra, talán meghívták, hogy ne legyen egymagában, de a szomszédok megnyugtatták; valahol a közelben lehet, mert délben még látták. Rékának kulcsa volt a házhoz, bement; a fenyőt a hideg verandán hagyta; a konyhában kipakolt a szatyrokból, de az edényekkel teli asztalon alig lelt helyet valaminek is; amikor a szobába benyitott, ott is rendetlenség fogadta; szerteszét volt minden, amennyire csak egy magányos férfi körül szanaszét lehetnek a holmijai. A cserépkályhában is hamvadozott a parázs. Megrakta a tüzet, szellőztetett, rendezkedett. Az ebédlőasztalon üdvözlőkártyák hevertek – boldog karácsonyt… ölelünk… minden jót az ünnepekre… Őszirózsák kókadoztak a vázában, az apja még a fagy előtt szedhette őket a kertben. Amint Réka a lefolyóba öntötte alóluk a vizet, megcsapta orrát a rothadásszag; egy pillanatra fáradtan és reményvesztetten nézte az elnéptelenedett házat; erőt kellett gyűjtenie, hogy a főzéshez foghasson.

Éppen a krumplisalátát készítette, amikor megérkezett az apja. Csodálkozott és őszintén örült; Réka is, látva az öreg meghatottságát, boldogan ugrott a nyakába. – Igyál egy pohár kisüstit – kínálta az apja. – Itt voltak a poharak, hol vannak? – Egy kis rendet csináltam – mondta Réka. – Na, csak aztán megtaláljak mindent… – Ez még ártatlan megjegyzés volt. De aztán: – Hát hol vannak? Még leverek valamit! – A motozásba már ingerültség vegyült. – Vigyázz, majd adom! – szólt türelemre csitítón az apjára. Tartotta a poharakat; ittak. Tűz futott le a torkán, levegő után kapkodott; nevettek. – Na, milyen? Arról a két szilvafáról, a kertben… amit az öcséd már kivágott volna! Micsoda aroma! Kérsz még? – Nem, nem, akkor sosem leszek meg a vacsorával. Halat sütök, borlevest készítek, mint anya. És krumplisalátát. Mi lenne, ha befaragnád a talpba a fát és feldíszítenéd? Lesznek itt díszek valamelyik fiókban. Gyertyákat hoztam meg szaloncukrot is… – Hát akkor csakugyan minden olyan lesz, mint azelőtt. Én meg beiglit kaptam, nézd, Ferenczyné sütötte, tudod, a Laci bácsi felesége, azoknál voltam az imént, dióst csomagolt meg mákost. Most vette ki a tepsiből, még meleg…

A sercegő olaj szaga kiszökött a konyhából; Réka, miközben a harcsaszeletek sültek, megterített; mindenütt felgyújtotta a lámpákat; jöttek-mentek a szobákban; akárha valamennyien itt lettek volna, anya meg a többiek, mint a régi időkben. De amikor már az asztalnál ültek, s kínálták egymást, amikor már csak az evőeszközök csörrentek a finom porcelánokon, akkor hallották meg, mekkora csend veszi őket körül. – Egyik sem tudott eljönni – mondta az apja. – De te mégis… – Én is csak véletlenül. – Fát nem is vettem, ha te nem hozol, fenyő sincs, minek? Csak szemetet csinál, belemegy a szőnyegbe az a sok tűlevél. – Majd teszünk alá valami terítőt. – Hiába a terítő, széthullik, szerteszét a szőnyegbe… – Azért fa kell. Fenyő kell legalább. – De piszkol, mondom. Egyedül vagyok, nekem kell takarítani, én csak tudom… – Réka csodálkozva tekintett az öregre, vajon komolyan morgolódik-e? Lehetséges, hogy most a lehulló tűlevelek izgassák? – Na, milyen a hal? – kérdezte kedvesen. – Ízlik? – Ízlik. Anya mindig pontyot rántott. – Nem mertem pontyot, vagy kátrányízű, vagy kövér. Ebben a harcsában nincs szálka. – Nincs, de száraz. Anya mindig pontyot rántott, egészen más íze van egy pontyszeletnek… – Ne edd, ha nem ízlik. – De ízlik. – Ha száraz, hagyd ott. – Mondom, hogy ízlik, nem kell mindjárt megsértődni. – Eszembe sincs megsértődni. – Hát akkor ne foglalkozz ezzel. Ponty, harcsa, mindegy… – Azt hittem, jobb lesz, hogy a szálkával sem kell bajlódni! – Tudok én vigyázni, nem vagyok annyira öreg. – Persze hogy nem vagy öreg. – Akkor meg mit jössz nekem a szálkával!… – Jó, jó, apa, egy szót sem szóltam! – Tessék! Máris megsértődtél! – De nem, nem, hagyjuk ezt!…

Némán ettek, koccintottak; Réka riadtan leste, hogy mindjárt befejezik a vacsorát, itt fognak ülni céltalanul; mi lesz akkor? Régen, amikor anya még élt, vidámak voltak ezek az esték; apa szivarozott, diskuráltak, előkerültek a régi családi históriák, éjfélig is el lehetett beszélgetni. De most, ketten, úgy ültek itt, mint valami követségi fogadáson. – Nem félsz így egyedül? – kérdezte Réka. Valahogy közel akart férkőzni az öreghez. – Miért félnék? Vannak itt szomszédok. Ki bántana? – Nem úgy értem. Hanem éjjel, egyedül… – Hát mi volna éjjel? – Rosszul lehetsz vagy valami… – Ha rosszul leszek, kimegyek, szólok valakinek. Átzörgetek Lakatosékhoz. – De ha… – Mit mondasz? – Semmit – mondta Réka. Ebben a csöndes házban hirtelen felmérte a veszélyt, telefon sincs, ki nyitna rá az apjára, és mikor? A nyár végén megszédült, elesett, összezúzta az arcát, valóban Lakatosék vették észre, betámogatták; de ha azok se?… Időnként a színházban elfogta a rémület: hátha megint valami ilyesmi történt és senki sem tud róla, ő sem, a testvérei sem, a szomszédok sem! – s ilyenkor feladott egy táviratot: Apa, írj, hogy vagy?

– És veled mi van? – nézett rá koccintás közben az apja. Réka elmondott egy-két jópofa történetet a színházról, de észrevette, hogy az öreg nem figyel, máshol járnak a gondolatai. Egyszer csak azt mondta: – A Kocsis Baba virágüzletet nyitott kinn az állomásnál, látnád csak, milyen jól megy nekik még télen is! – Virágüzletet?! Apa! Hogy jön ez ide? – Nem kellett volna elválnotok. Jó gyerek volt az a Tóni. A Kocsis Baba már két gyereket szült neki, házat építettek, jól élnek. Most te lehetnél ott a boltban! – De apa! Hát én színésznő vagyok! Ne gyere nekem ilyen dolgokkal! – Nem vagy színésznő. Csak táncos. Csak segédszínész. Kétezerért! Le vagy nyúzva, egyedül élsz, harmincöt éves vagy… – Ez az én gondom, apa! – De én meg azt szeretném, ha nem lennél ilyen világba kivert, hontalan. Itt ez a ház, ide is beköltözhetnél valakivel, elférnénk itt… – Másról beszéljünk, apukám. Nem azért jöttem haza, hogy ezt kezdjük újra! – Jó, jó! De miért nem vitt magával az a rendező, az a Gyuri? Annyira fel akart vinni Pestre, nélküled nem megy, te mondtad, hogy nélküled nem fog menni, mégis ment, mégis ott hagyott! – Nem úgy jött ki a lépés! – Nem úgy jött ki a lépés, nem úgy!…

Mindezt lassan, a finoman kirántott harcsaszeletek, a püré, a hagymás krumplisaláta közben. A beigli közben. Réka eltolta maga elől a tányért, s arra gondolt, miért is nem maradt Natáliáékkal? Megittak volna egy üveg Ararátot. Dumáltak volna. Hülyeségekről. Aztán ott hagyta volna őket, hogy Natália lefeküdhessen a fiújával. A nála tizenöt évvel fiatalabb sráccal. Mégis jobb lett volna.

– Említettem neked azt az agronómust. Azt a gazdászt. Az elvenne. A házat is rendbe tudná hozatni. Tanult ember, intelligens, tud dolgozni, tud pénzt keresni, mindened meglenne…

– Holnap próba – mondta Réka csendesen. – Holnap? Ünnepnapon? – Mindegy, próba lesz, beugrás, hétköznap, ünnepnap, mindegy, a színházban mindegy… – Réka leste, elhitte-e az apja ezt a hazugságot? Elhatározta, hogy reggel útra kel, bevágja magát a Trabantba, délre már meg is érkezhet, talán összejön egy kis társaság, karácsony első napja, valaki majd csak akad… Kicsit megkönnyebbült, hogy így döntött, felvette a poharát, a fény felé tartotta, aranysárga volt; az apja észrevette a mozdulatot. – Igyál csak, jó ez a bor. Ugye jó? Néha eliszogatom itt magamban… – Érezte a szavak mögött az akaratlan panaszt, összeszorult a szíve, de mégsem változtatta meg az elhatározását. Holnap semmi sem lesz, lóg a városban, de mégis, a többiek közelében; délután már nyitva lesz a klub; háromkor a Schiller-darab megy. De holnapután a musical, azokkal a revübetétekkel; és január első hetében, már kinn van a próbatáblán, új munkába kezdenek. Kortyolt az apja borából; érezte, talán az ital tüzétől is, hogyan támad fel benne az izgalom; ott vannak a próbateremben, bemelegítenek, dresszben, feltűzött hajjal – Réka!… álljatok fel, kezdjük! Egy-két-há-négy! Egy-két-há-négy! Egy-két-há-négy!…

Reggel visszamegy. Nem kell sietnie, kényelmesen felkel, elkészül, talán együtt is reggelizhetnek…

Az apját figyelte. Még mindig az agronómusról beszélt, aki feleségül vehetné Rékát. Igen, majd megreggeliznek együtt. De visszamegy.

Ételbár

– Szabad ez a hely? – Az öregember válla fölött gőzölgő levessel, meg valamilyen húsétellel megrakott alumínium tálca imbolygott, amit egy svájcisapkás férfi egyensúlyozott fél kézzel, míg a másik kezében sörösüveget tartott a palack szájára borított pohárral. – Kérem – ismételte udvariasan –, szabad? Elvenné innen a kalapját?

– Nem – mondta kurtán az öregember.

– Sehol sincs hely – mondta most már kissé ingerülten a svájcisapkás. – Vacsorázni szeretnék. Nem foglalhat el két széket. Arról nem is beszélve, hogy ön nem is eszik, csak ül itt… ez nem kávéház!

– Na, nézze! – fordult az öregember a vele szemközt bekecsben és fejkendőben vacsorázó nőhöz. – Kioktat! Kioktatnak!

– De bocsánatot kérek, a bisztró zsúfolt…

A bekecses nő rágcsálva a svájcisapkásra nézett: – Az a hely foglalt. – S váratlanul elkezdett kuncogni. – Igazam van, hogy foglalt?

– Foglalt – mondta bosszúsan az öregember. Rákönyökölt a műmárvány asztalra, de azért fél szemmel leste, mi következik. A svájcisapkás az asztaloknál ülők sokasága fölött egyszeriben meglátott egy megüresedett helyet; dühödten átfúrta magát a tömegen.

Az ételbár valóban zsúfolásig megtelt, vacsoraidő volt.

– Elment – nevetett a bekecses nő. Jókora kenyérdarabot hentergetett meg a borsófőzelékében, a tányérja fölé hajolva kapta a szájába. – Ugye hogy várja?

– Kit? – pislogott az öregember.

– Akinek a helyet foglalta.

– Csak a kalapomat tettem le valahová.

– Jól van, csak várja.

– Hát, ha maga nem hajlandó…

– Mire?

– Mire, mire? – Egy pillantást vetett a körülöttük ülő alakokra. Senki sem figyelt rájuk; a falatozók különben is állandóan cserélődtek, az egész ételbár mozgásban volt. Csak ők gubbasztottak már jó ideje az utcára néző üvegfalnál. – Mondtam már magának. Kimennénk abba a víkendházba. A fiam mindig mondja, papa, miért nem töltesz időnként néhány napot a telken? Úgysem tudsz mit kezdeni magaddal, azt mondja. Befűtesz, van kinn minden, ott áll üresen, azt mondja. Na. Lenne egy-két szép napunk.

– Egy-két napra nem lehet.

– Hát akkor egy napra.

– Egy napra se. Sehogy.

– Na, látja, magával nem lehet… – Hátradőlt a széken, nézte a nő előtt a műanyag tálban a főzeléket. – Jó a borsó?

– Csupa rántás.

– Konzerv.

– Az hát. Ilyenkor, novemberben.

– Én csak a friss cukorborsót szeretem. Tavasszal. Amikor zsenge. És ahogy a feleségem főzte, szegény… Húst nem kért hozzá?

– Mindig rágós. – Jóízűen, lassan evett; a kenyérdarabokat alaposan megmártogatta a borsóban. Tömött szatyrát az ölében tartotta, emiatt nehezen tudott az asztal fölé hajolni. A főzelék olykor rácsöppent az állára, az öregember odamutatott, ő bólintott és letörölte.

– Volt a temetőben? – kérdezte az öregember.

– Töltsön egy kis vizet – mondta válasz helyett a nő. Egyenes tartással várta, hogy a férfi a kezébe adja a poharat. Ivott. Telt arca volt, s csak a szeme meg a szája körül mutatkoztak ráncok. Már az ötödik kenyérszelettel mártogatta a főzeléket. A metszőfogaival majszolt, de azért beszélt közben. – Huszonöt forint a krézantém szálja.

– Hoztam volna magának a telekről, ha idejében szól.

– Ennyi áldozatot megérdemel szegény uram. Öt szálat vettem neki. Egy szép csokrot… Na, jön már a hölgy!

Az öregember a bejárat felé fordult. Látta a zöld kabátos, kis, karcsú öregasszonyt, amint aggodalmas arccal el-eltűnve, majd újra felbukkanva a lökdösődő tömegben feléjük igyekezett. Két nappal ezelőtt helyet szorítottak neki maguk mellett, s úgy tetszett, most is az ő társaságukat kereste.

– Jó estét! – intett a kanalával a bekecses nő. – Jöjjön csak, már foglaltak magának helyet!

A hölgy arcáról eltűnt az aggodalom, kesztyűs kezét felemelve üdvözölte őket, aztán türelmesen beállt a tálaló előtti sorba.

– Igazán felajánlhatná, hogy sort áll helyette – mondta incselkedve a bekecses. – Nézze, hogy hátraszorítják.

Az öregember ezt elengedte a füle mellett. Kivette zsebéből az esti lapot, széthajtogatta; a hátsó oldalon kezdte az olvasást.

– A kényelmet, azt szereti… azt látom.

– Nézze, amin én átmentem már az életben! Nem kívánom magának.

– Min ment át, amin én nem?

– Min? Hát például két háborún, de kinn, a fronton! A fogságról nem is beszélek… meg arról, hogy milyen nehezen neveltem fel a családomat…

– Gondolja, hogy én nem neveltem fel a családomat? És a háborúból sem maradtam ki, elhiheti.

– Sas, háromezerért – mondta a férfi az újság mögül. – Nem veszi meg?

– Nem.

– Kőszáli. Háromezerért. Itt írják… Maga miért nem vacsorázik otthon?

– Nem főzök.

– Nem a gyerekeivel lakik?

– Átadtam nekik a lakást. A fivéreméknél lakom, de külön koszton vagyunk. Maga meg egyáltalán nem vacsorázik.

– Ittam egy teát. Igazán nincs kedve egy kis kiránduláshoz?

– Egy csöpp sincs! – Az üres műanyag tányérba dobta összegyűrt szalvétáját, eltolta maga elől a tálcát. – Na, a hölgy vajon mit vacsorázik?

A zöld kabátos öregasszony tipegve hozta a tálcáját. Leült; a másik kettő beleszagolt a tányérjába.

– Egy jó adag tejberizs – mosolygott rájuk kedvesen. – Kakaót is szórtak rá.

– Gyermekkoromban sem szerettem – egyenesedett ki a bekecses nő.

– Ó, pedig nagyon finom! – A széléről kezdte kanalazni, csücsörítve ráfújt, mielőtt a szájába vette a csipetnyi pépet.

– Na, nem hiszem, hogy forró lenne. Itt? Ugyan! – merült az újság mögé az öregember.

– De, de, forró és nagyon finom! – bizonygatta a hölgy kislányos hangon. Szív alakú arca sima volt, csaknem ránctalan; világoskék szeme és enyhén hidrogénezett, vékony szálú, de bodorított haja fiatalos külsőt kölcsönzött neki. Bűbájos mosollyal tekintett szét a lármás, rostonsültek és főzelékek szagától terhes levegőjű helyiségben. – Úgy örülök, hogy felfedeztem ezt az ételbárt… ugyebár, így hívják? Eddig minden este hideget ettem, de az olyan drága mulatság. Önök mindig itt esznek?

– Én már hónapok óta – dobolt ujjaival a szatyrán a bekecses nő. – Sőt, ebédelni is itt szoktam.

– Az ebédem nem gond, mert olyan szerencsém van, hogy üzemi étkeztetésben részesülhetek.

– Még dolgozik?

– Hogyne, kérem, mint nyugdíjas, öltözőőr vagyok egy vállalatnál.

– Szintén nyugdíjas és szintén özvegy? – nézett fel az olvasásból az öregember.

– Nem, kérem, elváltam. Sajnos. Nem az én hibámból.

– Hát persze – bólintott a bekecses.

– Fel sem tételeztem volna – mondta a férfi. Végigmérte a hölgyet. – Mi özvegyek vagyunk.

– Ó, istenem! Abban a hitben voltam, hogy önök házasok!

– Hogy mi ketten?! – A bekecses nő rekedtes hangon felnevetett. – Még csak az kellene!

– Valahogy nem figyeltem meg jól… bocsánat. – Pirulva hajolt a tejberizs fölé. – Még irigyeltem is önöket.

– Megnősülne – bökött az újságra az öregember.

– Tessék?

– Műbútorasztalos. Családi ház a huszadik kerületben, kis kert, lugas, évjáradék.

– Évjáradék? Nem írja, hány éves? – kérdezte a hölgy.

– Hetven – nézett rá a férfi.

– Ó, hetven!

– Az ma már nem kor! – A férfi végigsimított sovány, borostás állán, a hajába túrt. – Nézze, milyen barna a hajam. Gerovit-kúrán vagyok, évente kétszer. Mondaná, hogy hetvenhárom vagyok?

– Ó, ó, nem is azért – mentegetőzött a hölgy. – De ha az a műbútorasztalos hetvenéves, akkor biztosan fiatal nőt akar, ötven körülit. Ismerem ezeket… – Hirtelen elhallgatott, illedelmesen kanalazta a rizst. – És különben is, a huszadik kerület nagyon kinn van…

– De van pénze az illetőnek! – mondta a bekecses, aztán váratlanul felállt. – Hozok egy adag somlói galuskát. Remélem, vigyáznak a helyemre?

– Ez csak természetes, kedvesem – szólt utána készségesen a zöldkabátos.

Amint kettesben maradtak, a férfi letette az újságot. – Jobb is, hogy elment. Szeretnék beszélni magá… kegyeddel.

– Velem? Úgy érti, hogy négyszemközt? Na, hadd halljam, valami titok?

– Tudja, a fiamnak van egy kis… – Ahogy így közelebb hajolt hozzá, elakadt a szava a hölgy ritkás szempillákkal övezett, de furcsa fénnyel csillogó, táguló-szűkülő pupillájú, világoskék szeme láttán. Amaz teljes arccal fordult feléje, szája szegletében kacér mosoly bujkált, s miközben a férfi szavait várta, ajka kissé szétnyílt. Hófehér, hibátlan fogsora volt.

– Mondja csak, kedves barátom, mondja – s biztatóan az öregember karjára tette a kezét; cseppet meg is szorította. – Na, bátran!

– Csak… – nyögte a tüzes pillantásoktól megzavarodva –, csupán azt akartam, hogy… – óvatosan elvonta a karját, s végre a hangján is úrrá lett, mert kitalálta, hogy ahelyett amit az imént akart, mit mondjon. – Nem tud egy nyugdíjasnak való állást? Szívesen elmennék öltözőőrnek. A kereskedelemben dolgoztam, egy áruház cipőosztályán…

A zöld kabátos hölgy összecsukta a száját, arcáról eltűnt a mosoly. Egy pillanatig még nézte a férfit, aztán visszahajolt a tejberizs fölé. Evett egy kanállal, majd mintha szólni akart volna, de csak a fejével intett nemet, s újra evett, elmerülten.

Mire a bekecses nő megérkezett a somlói galuskával, az öregember már megint az újságot olvasta.

– Friss rajta a tejszín? – kérdezte a hölgy társalgási hangon.

– Friss! – mondta a bekecses. – Micsoda ízek! Magának is ajánlom!

– Nem, nem! – emelte fel vékony kis kezét tiltakozva amaz. – Hizlal.

– Hizlal?!

– Ó, igen. A lányomék például zabpelyhet esznek, de azt mondják, még az is hizlal. Ők teljesen angolos konyhát visznek. Bostonban élnek. De a hétvégeken kicsapnak a hámból. Ugyanis a víkendet mindig a farmon töltik. A magyarok vettek egy farmot. Hatalmas nagy terület, száz hold. Tábortüzeket raknak és gulyást főznek, meg ilyesmit. És persze táncolnak, az idősebbek is!… A farmot elnevezték magyar tanyának. Azt írják, ott szeretnek a legjobban…

– Mit? Mit szeretnek ott a legjobban?

– Hát… lenni. Az egy kis Magyarország. Bostontól kétszáz mérföldnyire.

– Magát miért nem viszi ki a lánya? – Úgy beszélgettek, mintha az öregember ott sem lett volna. – Van pénzük, vagy nem? Kivihetnék magát. Mit hagyják itt öltözőőrnek?

– Ó, én nem mennék ki… nem. Én nem…

– Olyan étvággyal esznek – mondta a férfi, s összehajtogatta az újságot –, hogy megéheztem. Veszek egy pogácsát. – Kalapját a székre tette, s átvágta magát a tömegen a süteményes pulthoz.

– Régóta ismeri? – kérdezte a zöldkabátos a bekecsestől.

– Kit? Ezt az embert? Csak innen. Itt találkozom vele néha az ételbárban. Miért?

– Azt hittem, informálódhatnék önnél. Ugyanis kért tőlem valamit.

– Hogy töltsenek együtt néhány napot a fia víkendházában?

– Ó, ó, nem, dehogy! Ó, istenem, dehogy! Állást szeretne. Elmenne öltözőőrnek. De az, ugyebár, bizalmi állás…

– Hát én nem ismerem! A nevét sem tudom. – Lenyalta kanaláról a maradék habot, ivott egy pohár vizet. A zöldkabátos is végzett a tejberizzsel. Az öregember visszajött; a pogácsa száraz volt, de rágcsálta; a két nő egy darabig némán figyelte a férfi sebesen őrlő állkapcsát, aztán lesiklott róla a tekintetük, s kissé elálmosodva üldögéltek, bámulva az ételbár forgalmát.

– Nem tudják, hány óra? – kérdezte kis idő múlva az öregember.

– Minek azt magának tudni? – nézett rá a bekecses.

– Várnak.

– Ugyan ki?

– Vendégségbe megyek – mondta, s a pogácsa morzsáit csipegette a tenyeréből.

– Ó, vendégségbe, igazán? – élénkült föl a zöld kabátos hölgy.

– Ne higgyen neki. Még csak meg sincs borotválkozva.

– Az mindegy. Én vagyok a társaság lelke. – Inni szeretett volna, de a poharakat mind használták már. – Kérem! – szólt az edényeket összeszedegető, fehérköpenyes lánynak. – Hozna egy tiszta poharat? A lány anélkül, hogy ránézett volna, a szomszéd asztalról adott egyet. – Köszönöm. – A lány némán dolgozott tovább. Az öregembert elöntötte a bosszúság. – Nézzenek oda! Még csak szóra sem méltat! Még csak szóra sem…

– Mit mérgelődik? – szólt rá a bekecses. – Megkapta a poharat. Mi mást várt?

– Igaz – mondta az öregember. – Igaza van. Maradunk még?

– Ha nem tilos csak így üldögélni itt – nézett rájuk reménykedve a hölgy –, én nem bánnám.

– Hát akkor maradjunk – mondta a bekecses.

Néhány fenyődeszka története

Sebész barátomat látogattam meg a nyaralójában. Régóta hívogatott, nézzem meg, milyen házikót épített a Duna-kanyarban. Ígértem, hogy megyek, bekukkantok, ha arra járok, de valahogy nem jutott rá idő.

Az idén, Visegrádról jövet, felkerestem.

Meleg nap volt, még délutánra sem enyhült a hőség. A 11-es útról hétvégi házakkal szegett utcácska kanyargott fel a hegyoldalra. A kertek gonddal nyírt gyepszőnyegein napernyők, hintaágyak tarkállottak, szemet gyönyörködtető gyümölcsösök, árnyas lugasok zöldelltek elő a kerítések mögül; a kapuk előtt, vagy benn, a házakhoz vezető terméskövekből rakott utakon autók csillogtak a verőfényben, de az emberek vagy a vízen, vagy a nyaralóik hűsében lehettek, mert az egész környéken csend honolt.

A barátomék is éppen sziesztáztak; mentegetőztem, hogy alkalmatlan időben törtem rájuk, de megnyugtattak: a szabadságukat töltik, egész nap lazsálnak, a legjobbkor érkeztem. Biztatásukra magam is nekivetkőztem – fürdőruhában heverésztek a napsütötte teraszon –, nekem is jutott egy nyugágy. Innen fentről nagyszerű kilátás nyílt a Dunára. A háziasszony jéghideg ribizliszörppel kínált; az első korty után meg kellett dicsérnem az italt, amely az idei szüretelésű gyümölcsből készült (a bokrok ott sorakoztak terméseiktől fosztottan a kerítés tövében), barátomék ugyanis hosszan magyarázták a házi konzerválás előnyeit; lelkesedésem láttán mindjárt egy üveg meggyszörpöt is bontottak volna, de én inkább kávét kívántam. Aztán, már a jó erős feketét hörpölgetve és cigarettázva egymás hogyléte felől érdeklődtünk, de barátom alig várta, hogy megmutathassa a házat.

Körbejártuk.

Kétszintes épület volt, nem nagy, de kényelmes még lakóháznak is. („Öregségünkre talán ide vonulunk vissza…”) Cserépkályhát is rakattak a nappaliba, a szobákat olajkályhával fűthetik. Az alsó szinten nem volt lakótér, ott a garázs meg a kamra kapott helyet, a főbejárat így a felső szintre került, ahová – vagy tizenkét fok lépcsőn – a teraszon át lehetett jutni.

– Ezeket nézd meg – mutatott barátom a lépcső korlátaira.

– Aha – mondtam szórakozottan, mert akkor már vagy félórája nézelődtem a nyári lakban, dicsérve az ötletes tervezést, a nappaliból a szép kilátást, az ízléssel összeválogatott bútorokat, a konyhán a mintás csempét meg a lambériát, a falakra aggatott antik rézedényeket. – Aha, igen, látom. A korlát.

– De nézd meg jól ezeket…

– Fenyődeszkák.

– Öreg fenyődeszkák.

– Ja igen, öregek.

– Itt minden új, mindent új anyagból készíttettünk, csak ez a korlát ilyen időette… de azért tapogasd csak meg, milyen egészséges, erős.

– Ühmmm. Igen… – simítottam végig az egyik deszkán, s máris tovább akartam menni, mert hiszen mi jelentősége lehet annak, hogy a korlát öreg deszkákból készült?

– Ezeknek a deszkáknak történetük van – mondta a barátom.

– István apjáéktól hoztuk őket – mondta a házigazda felesége. – Ott hevertek az udvaron… Na, leülhetünk végre? – nézett kedvesen a férjére. – Most már mindent látott – fordult felém. – A kőművesekkel és egyéb mesteremberekkel, vagy ahogy mi neveztük őket: inkvizítorainkkal folytatott küzdelmeink ecsetelését, remélem, elengedi? Lassan már mi is elfelejtjük az építkezéssel járó szenvedéseket, és így azokkal nem is akarjuk untatni magát. Inkább hozok egy kis uzsonnát.

Kértem, ne fáradjon, de kisietett; mi meg visszatelepedtünk a nyugágyakba.

– Ősszel megint lelakkozom ezeket a korlátokat – mondta kis idő múltán a barátom. – Ha már ilyen vénséges vén deszkák, s megélték azt, amit megéltek, igyekszem még sokáig megőrizni őket épségben.

– Hát van mit gondozni ezen a házon – bólintottam.

– Van. De ezeket tartom a legnagyobb becsben.

– No, ugyan…

– El sem tudod képzelni, miért? – nézett rám, s láttam, elmondaná az okát.

– Most már kíváncsivá tettél.

– Komolyan? Na, hallgass ide…

 

Ott kezdem, hogy amikor már nagyjából készen voltunk a házzal, eléggé kifogytunk a pénzből – mondta a barátom. – Amit nem kellett sürgősen befejezni, félbehagytuk. Így például a feljárathoz sem csináltattunk korlátot. A feleségem sem tartotta fontosnak a kapaszkodót, de aztán valahányszor le-fel kellett szaladoznia ezen a meredek függőlépcsőn, jajgatott, hogy szédül. Jól van, mondtam neki, meglesz a korlát. Hanem tudod, hogy van az ember a kiadásokkal: futja erre is, futja arra is, de a legfontosabbra mégsem. Pedig néhány köbméter fenyődeszkára még tellett volna a bukszámból, mégsem mentem el a fatelepre. Télen is ki-kijártunk ide; akkor karácsonykor csupa jég volt a lépcső, a feleségem megcsúszott, szerencsére a hóba huppant, ám alaposan megszidott a hanyagságomért. Az ünnepek alatt meglátogattuk apámékat is; akkor jutott eszembe, hogy odahaza, nálunk mennyi faanyag van felhalmozva fészerben, eresz alatt, s emlékeztem apám biztatására is, hogy vigyük onnan, ami kell, ott úgyis csak az idő eszi a „príma deszkákat”. Tudnod kell, hogy apám mindent félretesz, mindent őriz: rozsdás láncot, ekevasat, elvásott talyigakereket, szekéroldalt, korhadó oszlopokat, zárakat, kilincseket, félrelökött léceket, deszkákat, vélvén, hogy minderre egyszer még szükség lehet a ház körül. Gyűjteménye igen nagy és felmérhetetlen. Ha a kacatokkal megtelik egy kamra, a kiszoruló holmik nem kerülnek az útszélre, hanem új hajlék emeltetik föléjük; az udvar egyik fele a fészerek és kamrák sora. Üvegek, szegek, csavarok, kampók, drótok, sarokvasak, cserepek, szíj- és bőrdarabok keverednek rozzant székek, asztalok, szekrények maradékaival. Azt hiszem, apámban elevenen él annak az időnek az emléke, amikor még nem bővelkedtünk javakban, amikor még a napi szükség diktálta a takarékoskodást; még ma sem engedi szemétbe dobni a kenyérmaradékot, ők ugyan már nem tartanak állatot, de gyűjti az egyik szomszéd nyulainak. A kerti gazt is kosárba szedi, s áthív érte egy utcabelit, hogy vigye el a hízójának… szóval ilyen. Azt szokta mondogatni, az emberek ma jobban herdálják a pénzt, nagyobb pazarlók, mint régen a grófok… Na, elég annyi, hogy az udvarában, az időette tárgyak és lomok e menhelyén nyolc szál fenyődeszkára leltem, a roncsok és romok között nyolc szál épségben maradt és használható deszkára. Avíttságukat csak a színük mutatta: megfeketedtek az időtől. Szép, háromméteres darabok voltak, erősek, egészségesek. Apám boldog volt, amikor látta, mennyire megörültem nekik; igaz ami igaz, magam is sokszor mondogattam, hogy ne rakosgassa halomba a sok kacatot, most aztán hallgathattam, hogy „ugye, minden jó valamire!”. Körmömmel a fenyőrostok közé vájtam, éreztem, milyen jó, száraz, korlátnak való deszkák lesznek ezek. A gomba sem támadta meg őket, az időjárástól sem vetemedtek meg. Amint egymás mellé fektettük az udvar földjén mind a nyolcat, szabályos lapot adtak ki, centire illeszkedtek egymáshoz. Mindegyiken felfedezhettünk három-három geometrikus pontosságú bevágást, a keresztirányú összetartó bordák helyeit, vájatait. Ez azt mutatta, hogy valaha e deszkák egymáshoz tartoztak. Igen. Bizony, ezek asztalt képeztek egykor, mégpedig jókorát: háromszor másfél méterest. De még pontosabban: asztallapot, amelyet feszes szerkezetű, átlósan is megerősített lábakra fektettek.

– Nicsak! – mondtam meglepetten. – Hát ez a szabászasztal! Ez még megvan?!

– Miféle szabászasztal? – kérdezte apám, mert szabó nem akadt a családban; nemigen emlékezhetett rá, miféle alkalmatosság darabjait látja maga előtt. Pedig ezt az asztallapot ő szedte szét néhány évtizede. Akkor talált rá a ház mögött, amikor negyvennyolcban a fogságból hazatért. Emlékszem, említettük neki, hogyan került a házhoz, de az már régen volt.

– Nem más ez, most már látom! Tudja, amit a katonák hoztak.

– Miféle katonák?

– Negyvenötben. Az orosz szanitécek.

– Ez volna az? – nézegette hitetlenkedve.

– Ez bizony – mondtam, magam is csodálkozva azon, hogy így előkerült. Negyvenötben apám nem volt itthon, az asztallap szétbontása idején pedig már én voltam távol otthonról: kollégiumban laktam.

– Ördög tudja, mióta őrizgetem – csóválta a fejét apám.

– Az bizony – hajtogattam az emlékek hatására mindegyre. – Az bizony! Negyvenötben hozták az udvarunkba egy teherautón. Negyvenötben, a tél utolján…

 

– Ide nézz! – állt fel a barátom, s engem is a korláthoz hívott. – Nézd meg ezeket a sötét foltokat ezeken a deszkákon. Látod? Amikor a sógorom, egy pesti fuvarját kihasználva, elhozta ide nekem mind a nyolc szálat, az asztalossal legyalultattam valamennyit, úgyhogy az az időmarta feketeség szépen lehántolódott róluk, de néhány helyen… mint itt is, látod?… az ilyen sötét, mélyen beléjük ivódott foltok megmaradtak. S tudod-e, miért? Mert ez… meg ez… meg ez itt – vér!

– Valamennyivel idősebb vagyok nálad – folytatta –, tehát negyvenötben csaknem tizenhat éves voltam. Apám odakinn a fronton – nem hallottunk róla már egy esztendeje. Később megtudtuk, hogy akkor már régen fogságba esett. Azt mondhatnám, én voltam a családfő; anyám a két kis húgommal meg az öcsémmel vesződött, néha napszámba járt; én a hadiüzemnek nyilvánított húsgyárban dolgoztam. Amíg hozzánk nem ért a front. A németek egyetlen éjszaka feladták a községet, nem volt nagy harc, de az éjszakát a veremben vészeltük át, hajnalig szólt a géppuska az udvarunkon, aztán virradatkor csend lett. Később a csendben hallottuk a tankok lánctalpainak a csikorgását, majd a teherautók moraját meg az orosz katonák kiáltozásait. Már világos reggel volt, amikor megdöngették a verem ajtaját; anyám nyitotta ki, s mutatta, hogy csak ő van ott a gyerekeivel. A kicsik mind belekapaszkodtak; én utánuk léptem ki a szabadba. Kincstári bakancs volt a lábamon, a katona rám mutatott, azt hitte – amilyen nagy növésű voltam –, hogy valamelyik egységtől szöktem meg, s bujkálok. De tisztázódott a helyzet, hanem azért nem engedtek el, munkával bíztak meg; akkor láttam, hogy az udvarunkon egy vöröskeresztes autó áll, sebesülteket emelgetnek le a ponyva alól; katonák meg katonanők ládákat cipelnek be a házba. Nekik kellett segítenem. Valami táblát is tettek a kapunkra; egyszóval nálunk rendezték be a kötözőhelyet.

Bútorainkat ki kellett vinni a nyári konyhába meg a kamrába. Aztán szalmát hordtam be szobákba; a szalmára sátorlapokat terítettek, azokra lepedőket – néhány óra múlva már működött a tábori kórház.

Néhány friss sebesültet helyeztek el a fekhelyeken, de a front távolabbi pontjairól is hoztak átlőtt, vérző katonákat.

Kis idő múlva egy parancsnoki kocsi kanyarodott a ház elé, tisztek ugráltak le róla, köztük egy magas, fekete bajuszú kapitány – mint kiderült: orvos százados –, panyókára vetett köpenyben; a többiek mind körülötte forgolódtak, amint szétnézett a körletben. Utasításokat adott, majd átvonult a szomszédba, ott rendezték be a szállását.

Anyámnak be kellett fűteni az üst alá, forró vizet parancsolt egy dundi, fiatal katonalány. Róla megtudtuk, hogy amolyan főnővérféle volt az egészségügyiek között. Teknőt, lavórt kért; ők maguk is hoztak alkalmas edényeket a felszerelésükkel. A konyhát jelölték ki műtőnek. Mindez begyakorlottan, rendben történt. Elég nagy konyhánk volt, apám valamikor a kamra falát elbontotta, s így tágította a helyiséget. A földje ki volt öntve cementtel. Ezt is, meg azt a nagy asztallapot is, amit két katona cipelt be az autóról, anyámnak klóros, forró vízzel tisztára kellett sikálnia. Amikor az asztallap megszáradt, két kisebb asztalunkra fektették fel, leterítették fehér lepedőkkel. Ez lett a műtőasztal. Délután már operáltak is rajta egy sebesült kis kirgiz katonát.

Az orvos százados rengeteget dolgozott. A stábjához tartozó felcserekkel, szanitéclányokkal csakhamar összebarátkoztunk azokban a hetekben, hiszen állandó segítségük voltunk; nemcsak anyám, magam is. Emelgettem a sebesülteket, a lábadozókat etettem-itattam; vedrekben hordtam ki a véres tamponokat, gézeket, és égettem el hátul, a trágyadomb mögött a sok hulladékot. Az orvos századossal azonban nem alakult ki kapcsolatunk. Egyszer-egyszer észrevett ugyan, de jelét nem adta; nagyon hallgatag ember volt. Hány éves lehetett? Talán még jóval innen a negyvenen. Csizmás öltözéke fölé vett fehér köpenyében néha kiállt az eresz alá elszívni egy cigarettát. Ilyenkor láthattam, mennyire magába zárkózott: senkivel sem elegyedett szóba, éppen csak biccentett a neki köszönőknek, de nem rátartiságból volt ilyen, mert akivel szót kellett váltania, azzal nagyon udvariasan beszélt, s inkább egy civil hangján, mintsem katonásan.

Észrevehetően mindenki tisztelte.

Mi kinn laktunk a nyári konyhában. Anyám nemegyszer invitálta a századost, tejjel, ezzel-azzal kínálta volna, de nem lehetett: tapintatos elhárítás volt a válasz.

Távolról még hallottuk az ágyúdörgést; valahol megrekedt a front; azt mondták, nagy tankcsaták vannak tőlünk északra. Egyre-másra érkeztek a sebesülteket szállító autók.

Klórszag terjengett a házban, az udvaron. Még esztendők múlva is éreztük ezt a szagot; anyánk akárhányszor felmosta a konyhát vagy a szobát az ünnepek előtti takarítások idején, a fertőtlenítő átható bűze mindannyiszor újra előpárállott a ház zugaiból.

A különös szagoknál azonban elviselhetetlenebb volt a sebesültek nyögése-jajgatása. Akkoriban már én is fehér köpenyt kaptam a dundi szanitéclánytól, s naphosszat a betegek körül forgolódtam. Néhány szót meg is tanultam oroszul, úgyhogy eligazodtunk egymás közt, a kórháziak meg én. Olykor jelen voltam, amikor a százados egy-egy katonát kezelt. Talán a pácienseivel volt a legbeszédesebb. Szóval tartotta őket, erőt öntött beléjük. Mai fővel visszaemlékezve: bravúros műtéteket hajtott végre, sokan kerülték el az amputálást az ő gondos, türelmes sebészi beavatkozása révén. Emlékszem, a főnővér mennyire dicsérte egyszer, s magyarázta anyámnak, hogy a százados egy leningrádi kórházból került a frontra; anyám persze nem sokat értett ebből, de bólogatott, s hajtogatta a lánynak, hogy jó ember a doktor kapitány, az, az, jó ember… – de én valamivel többet is kivettem a szavaiból, olyasmit is, hogy a doktor felesége meg kisfia odavesztek a leningrádi blokád idején. Persze akkor csak homályosan fogtam fel mindezt én is. Hogy a százados felesége is orvos volt, meg ilyesmit…

A sebesültek látványához nehéz volt hozzászokni. Meg az a sok véres kötés, véres lepedők – nem kell mondanom, mi volt ott. Mégis, valahogy akkor fogant meg bennem a gondolat, hogy orvos leszek. Elképzelni sem tudtam, hogy miként, hiszen csak a későbbi években adódott lehetőségem a tanulásra, amikor kollégiumba kerültem. De hogy aztán a pécsi orvostudományi egyetemet válasszam, annak az előzménye mindenképpen ott keresendő a tábori kórházban szerzett élményeimben.

Egyszer egy fiatal katonalányt hoztak… ezt még el kell mondanom. Hordágyon cipelték be a mentőkocsiról. A híradósoknál szolgált; a katonák izgatott szavaiból megértettem, hogy kézigránát robbant a közelében. Amint elvitték mellettem, láttam az arcát: szép, szabályos arc volt, sápadt; homlokán vérbe tapadt a szalmasárga haja. A kigombolt, felszakított gimnasztyorka félrecsúszott a vállán: melle hófehér volt. Deréktól lefelé betakarták, de a köpönyegen is átütöttek a vöröslő foltok. Nyitott szemmel, riadtan tekintett rám, csak félig lehetett öntudatánál, valamit mondott alig hallhatóan. Megrémültem és hátraléptem. A százados megjelent az ajtóban, a lányra meredt, furcsa torokhangot hallatott, majd szokásától eltérően idegesen, kiabálva osztogatta a parancsokat, a betegszállítókra üvöltött, hogy siessenek; én meg valahogy útba kerültem, a százados szitkozódva elpenderített, majd a sebesült után rohant a házba.

Bénán álltam az udvaron. A mentő elhajtott, csend lett. Csak a távoli ágyúdörgés meg a hátsó baromfiudvarról a tyúkok kárálása… Nem tudom, mennyi idő telt el így. Egyszer csak felpattant az ajtó, a százados – véres köpenyben – kilépett az udvarra, megállt, nagyokat lélegzett, a szája szélét harapdálta, aztán félig megfordult, ide-oda tekingetett, láthatóan keresett valakit, majd egy nevet kiáltott türelmetlenül. Fehér köpenyes katona ugrott ki a konyhából a hangra. – Cigarettát! – förmedt rá kurtán a százados. A katona sebesen a zsebeiben kotorászott, egy pakli hüvelyes szivarkát kapott elő a köpenye alól, reszkető kézzel kivett egyet és a százados ajkai közé illesztette, majd ugyanígy, kapkodva tüzet gyújtott. A doktor mélyeket szippantott, aztán kiköpte a cigarettát a földre és dühösen eltaposta. Szitkozódott, tett néhány gyors, bizonytalan lépést, megállt, mélyet sóhajtott, aztán indult vissza a házba. De mielőtt belépett volna az ajtón, meglátott engem ott, a falnál. Nem biztos, hogy felfogta, engem lát-e vagy valaki mást, talán mindegy volt neki, hogy kit pillantott meg, elkínzott arccal nézett, majd csendesen azt mondta oroszul: – Vége!…

Az alacsony szemöldökfa alatt görnyedve lépett be a házba.

Odabennről hallottam a hangját, már megint fegyelmezett volt, a szokott modorában utasítgatta az embereit.

A híradós lány tetemét később letakarva kihozták, feltették egy teherautóra és elszállították.

Hetek múlva a kórház továbbindult. A százados, magára terített köpönyegben, még egyszer átment az udvarunkon. Senkihez sem szólt, akárcsak az érkezése napján. El sem köszönhettünk tőle, olyan gyorsan jött érte az autó. Csak a többiektől búcsúztunk. Segítettem kihordani a becsomagolt felszereléseket. Az asztallapot is ki akartam vinni az egyik kiskatonával. De a hadnagyuk intett, hogy az nem kell, már nem viszik magukkal.

Ott maradt, nekitámasztva a falnak.

Anyám forró vízzel lesikálta a vértől. Aztán eltettük az útból. Később a ház mögé került a kocsirúdnak, ennek-annak kivágott szálfák mögé. Mondom, apám szedte szét évek múlva.

 

Barátom felesége hozta az uzsonnát. A nap már alább szállt, kellemes lett a délután a hegyen. A Dunán egy hajó úszott Pest felé, a szigetmonostori rév előtt hosszan dudált.

– Bekapcsoltam az öntözőt – mondta a háziasszony. – Istvánkám, egy félóra múlva figyelmeztess, hogy kicsit odább helyezzem a gyepen.

Nekiláttunk a szalámis, körözöttes szendvicseknek. Közben hűvös, savanykás vörös bort kortyoltunk. A szomszédos kertekben is feltámadt már a délutáni pihenő után az élet. A kerítést befutó lonc mögül egy női hang a háziasszony nevét kiáltotta. A teraszról éppen oda lehetett látni: István felesége csak úgy a korlátnak dőlve válaszolt a hívásra. – Vendégünk van! – mondta kedvesen –, ma nem megyünk át!

– Ó! – hallatszott a kerítés mögül. – Bocsánat, bocsánat! Nem tudtuk, nem hallottunk semmiféle autót!

Az asszony nevetve visszaült, kínálta a szendvicseit. Mondtam, ne zavartassák magukat, ha dolguk van, én nemsokára megyek.

– Bridzsezni hívnak – szólt a barátom. – Egyáltalán nem fontos. Maradj csak, hiszen oly ritkán találkozunk.

– Bridzs az esti általános program – mondta a felesége. – Hacsak nincs valami jó krimi a tévében. Tudja, a kártya nagyon jó, együtt vagyunk néhányan, társasági élet, de nem kell másról beszélni, csak a játszmáról, az egyik leosztást követi a másik, a harmadik, eljön az éjfél, és nem untattuk egymást a gondjainkkal.

– Csupa kellemes ember – bólogatott a barátom. – Szerencsénk van a szomszédainkkal, igazán szívesen összejárunk velük. Ezeknek itt, akik most hívtak, mi ajánlottuk ezt az eladó telket. A férfi osztályvezető a minisztériumban. Néhány éve együtt voltam vele egy hivatalos úton a Szovjetunióban, akkor barátkoztunk össze. Hallottunk erről a telekről, szóltunk nekik. Tavaly húzták fel rá azt a faházat. Egész nyáron itt laknak, innen járnak be dolgozni. De miért nem iszol? Nem vagy kocsival!

Koccintottunk.

– Azt még el kell mondanom, hogy valamennyire kerek legyen a történet ezekről a deszkákról… – kezdte a barátom, de a felesége közbevágott:

– Miféle deszkákról, Istvánkám?

– A korlát históriáját mesélem…

– Á, vagy úgy! Tudja – fordult felém –, István hajlamos rá, hogy mély szimbolikát lásson ilyesmiben, mint például ezeknek a deszkáknak a kalandos útjában. – Cseppet elmosolyodott, elnézően, ám egyben bocsánatkérően. – És én persze tisztelem az ő lírai hangulatait, még ha néha kissé különösek is. Maga nem találja furcsának, hogy az ember a nyaralója teraszán éppen ezeket a vértől átitatott deszkákat nézegesse?

– A nejem ezt bizarrnak tartja, engem pedig kicsit patetikusnak mond, de nem bánom. Nézd, csupán arról van szó, hogy az ember olyan könnyen megfeledkezik a múltról. Kényelem, békesség, miegymás… egy kis lazsálás, ellazítás… elpuhulás… Hiszen érted! Ezek a deszkák az én szememben a történelem tanúi. Az én történelmem tanúi…

Elhallgatott; kicsit restelkedett, de leginkább a felesége előtt, hogy talán majd ismét érzelgősnek nevezi.

– Igen – mondtam gyorsan. – Igen, értelek. Persze. De valamit még akartál mondani a történethez.

– Ja, a történethez. Tavaly megint kinn jártam a Szovjetunióban. Egy orvoskongresszuson. Leningrádban. Voltál Leningrádban?

Bólintottam.

– Hát akkor tudod, milyen szép város. Gyönyörű. Nemegyszer megcsodáltam már. De most volt egy teljes szabad délutánom. Taxiba ültem, mondtam a sofőrnek, hogy vigyen körül a városban. Tudod, mennyire olcsó ott a taxi. Tíz rubelt fizettem, ebből is láthatod, alapos túra volt. S ráadásul barátságos emberre leltem a vezetőben, amikor megértette, hogy csak nézelődni akarok, kalauzolt. Sok mindent elmondott. Ősleningrádi volt. A háborúról is beszélt. A blokádról. Hogy micsoda kilencszáz napot éltek át! Persze már aki átélte. Ő akkor még gyerek volt, iskolás, a családja lemondott az evakuálásról, ott maradtak a gyűrűben. Éheztek. Egy kis lötty leves, maréknyi dara… de közben iskolába jártak, levizsgáztak, egyszóval dacoltak az éhínséggel, az ellenséges ágyútűzzel… De ezrek haltak éhen. Az iskolájukban volt egy orvosnő, egy gyermekgyógyász, annak a kisfia is velük járt. Ez az orvosnő jó néhányszor megtette, hogy a maga fejadagját küldte el valamelyik tanulónak, aki már olyan gyenge volt az éhségtől, hogy nem tudott elvergődni az iskolába. Az orvosnő férje sebész volt, a fronton szolgált. A taxis mesélte, hogy jól ismerte az orvoscsaládot, mert a környékükön laktak, s azt is tudta, hogy a doktornő a fiával együtt negyvenkettő telén eltűnt. A hó alatt találták meg őket, a Néva partján. Az asszony megsebesült, erejét vesztette, s bizonyára megfagytak… – Milyen volt a doktornő? – kérdeztem, mert a mi egykori orvos századosunk felesége jutott eszembe. – Hogy nézett ki? Fiatal volt? – A kérdéseimnek persze nem volt semmi értelme, mert a kapitány elesett asszonyáról nem lehetett elképzelésem. A taxis szemlátomást csodálkozott izgalmamon, de hajlandó volt az emlékei között kutatni. – Várjon csak – mondta. – Igen, fiatal volt, talán harmincéves. Sokszor megvizsgált, na, hiszen tudom is, igen szőke volt, olyan szőke, mint a len, és kék szemű. Igen, világoskék szeme volt, az ember mindig azt hihette, hogy nevet… – Nekem meg az a sápadt, sebesült híradósnő tűnt fel az emlékezetemben, aki a kapitány keze között halt meg. Hallottam a sofőr szavait, és arra a fiatal, szőke katonanőre gondoltam. – Andrjuska… úgy hívták a fiát, hogy Andrjuska. Az is szőke volt… – És a doktor? A sebész? Rá nem emlékszik? – A sebészre nem – mondta a taxis. – Arra nem emlékszem. Megmondanám, de nem emlékszem… – Kihajtott velem egész a Kirov stadionig, a magaslatról messzire lehetett látni az öböl vize fölött. Keresztül – s körbejártuk a várost, végül a Nyevszkijen tett ki.

A kongresszuson megismerkedtem néhány szovjet meg más nemzetbeli kollégával. Az egyik előadás szünetében, a büfében, éppen a délelőtt elhangzott referátumról vitatkoztunk, amikor egy ősz hajú, de csaknem fekete bajuszú, magas, szürke öltönyt viselő férfi vonta magára a figyelmemet. Teáspoharából aprókat kortyolgatva hallgatta a vitát, nem szólt, mintha véletlenül állt volna meg a csoportunknál. Éppen csak rátekintettem, de néhány pillanat múlva újra feléje kellett fordulnom: mintha valahol már láttam volna, úgy véltem. Hanem amint jobban megnéztem, mégsem találtam ismerősnek. S mégis – noha igyekeztem a kollégáim szavaira figyelni – ismét és ismét megfordult a fejemben, hogy valahol már találkoztam vele, de nem itt, a kongresszuson.

Közben a vita magasra csapott, ugyanis a délelőtti felszólaló a svéd érsebészet legújabb eredményeiről beszélt, különös hangsúlyt helyezve a legfejlettebb technikai felszereltségre. A vitázók közül senki sem tagadta, hogy a gépek milyen hasznosak, de néhányan megjegyezték, hogy a szuperfelszereléseket nem minden állam engedheti meg magának, ezért nem lehet megvárni, amíg a gépcsodák majd mindent megoldanak, bár természetesen a gyógyítás érdekében minden találmányt a legszélesebb körben kell elterjeszteni, megismerni, használni…

Akkor az ősz hajú férfi, maradék teáját felhajtva, inkább csak úgy magában megjegyezve, mintsem a vitába kapcsolódva azt mondta: – Volt idő, amikor egy szabászasztalon operáltam…

Azt hiszem, senki sem hallotta vagy figyelte, hogy mit mondott. Megfordult, s üres poharát visszavitte a büfépulthoz. Akkor ocsúdtam, pardon, mondtam a kollégáknak, s a férfi után akartam sietni, de egy perc alatt szem elől tévesztettem. Kerestem a tömegben, de eltűnt. Nemsokára csengettek, bevonultunk a terembe. Az egész délutáni ülésen kerestem a tekintetemmel a hallgatóság között. Már későn fedeztem fel az erkélyen; éppen csak annyi időm volt, hogy megkérdezzem a szomszédomat, ki az a szürke ruhás, ősz hajú úr. – Úgy tudom, sebész – felelte –, a neve most nem jut eszembe, idősebb korosztály, talán már nem is aktív… – de többet nem is mondhatott, mert az aznapi program befejeződött, a terem megtelt zsibongással. Megkíséreltem felfedezni a távozók között. Nem sikerült.

Még csak nem is érdeklődhettem meg senkitől, hogy hol érhetném utol, hiszen a nevét sem tudtam.

Másnap indultunk haza; még egy kurta délelőtt, aztán felszállt a repülőgép. Egész úton ő járt a fejemben – mert hiszen biztosra vettem, hogy őt láttam: az orvos századost. Biztosra vettem? Hát nem is tudom. Mindenesetre az, amit a büfében mondott, hogy szabászasztalon operált!… De aztán gyanakodni kezdtem, hátha rosszul értettem, hiszen nem vagyok annyira perfekt orosz. De akkor miért tűnt ismerősnek? Akár így, akár úgy, beszélnem kellett volna vele. Meglehet azonban, hogy úgysem emlékezett volna rám, sem a falunkra, sem azokra a hetekre, amelyeket nálunk töltött, hiszen akkor sem igen alakult ki köztünk különösebb kapcsolat. De még ha emlékezett volna is, mit mondhatott volna? Annyi év után? – Hát igen, igen… – udvarias bólogatás, és kész.

 

– Na, látod – mondta a barátom –, mégsem kerek a történet. Felállt, bort töltött, ittunk. Elsétált a terasz széléig.

– Egy kicsit már frissebb a levegő. Ó, elfelejtettelek figyelmeztetni – fordult a feleségéhez –, hogy helyezd át az öntözőcsövet!

– Az ám! – pattant fel az asszony. – Meg is csinálom.

Ketten maradtunk, hallgattunk egy keveset.

– De tényleg – forgatta meg a poharát a kezében a barátom. – Tényleg, mit mondhattam volna neki? Hogy emlékszem rá?… Hogy itt él az emlékezetemben?… Hogy van itt valami a házamban… a házam részeként, amit – ha jól értettem a szavait – ő is említett, amit ő sem felejtett el, az a szabászasztal, amin embereket operált, szerencsétlen embereket… De hiszen éppen így elmondhatnám annak a kirgiznek meg még sok másnak is, akinek a vérét beitták ezek a deszkák, hogy van itt valami az életedből… Na! Szóval…

Ott állt a korlátnál, a lenti tájat nézte, mintha meg is feledkezett volna rólam. Aztán csendesen megfordult. Még volt bor a poharában, kortyintott.

– Szóval… így van ez. Összefonódnak az emberi sorsok. Összefonódnak. Nagyon is összefonódnak.

Jelek

– És arra, ott? – kérdezte a férfi. Intett a feleségének, hogy jöjjön, nézze meg ő is.

– Az ott a kamra – mondta a sovány, magas öregember, s máris kinyitotta az ajtót. – Tessék. Lépcső vezet a padlásra. A polcok egészségesek. Nincs pince.

– Pince nincs? – csodálkozott a nő.

– Hát az nincs – ismételte az öregember. – De ez a kamra éppen elég. Hideg ez. Már úgy értem, nyáron is. Hűvös. Télen meg eláll itt minden. Terményt úgysem tartanának.

– Nem, azt nem – mondta elgondolkodva a férfi. Átlépte az útjába került kisszéket, benézett a kamrába. – Nem, terményt nem, á! ugyan! – Üres üvegek sorakoztak a polcokon; egy elég nagy vaslábos meg mindenféle limlom, tál, daráló hevert szerteszét. – Na, mit szólsz hozzá? – fordult a feleségéhez.

A nő a kockás tweedkabátjának ujjába dugta a kezét, fázott. Össze is húzta magát a fűtetlen konyhában. A falak alaposan áthűltek, sugárzott belőlük a tél dermesztő hidege.

– Mióta áll üresen ez a ház? – kérdezte az öregtől.

– Hát… úgy november dereka óta.

– Fázik a lábam – kapaszkodott a férje karjába.

– Na de mit szólsz hozzá?

– Kicsi.

– Kicsi – bólogatott gépiesen a férfi. – De azért nézzük meg még egyszer a szobákat.

Az öregember készségesen előre akarta engedni őket, a férfi azonban intett, hogy menjen csak, nyitogassa az ajtókat. Amint követték, egy pillantással még felmérték a konyhát. Az ablak alatti asztalon viaszosvászonra állítgatva hervadt muskátlik meg apró kaktuszok árválkodtak régi, salétromos cserepekben. A kopott kredencen réz serpenyős mérleg, körülötte csak úgy odaborítva egy halom téli körte. A fásládán poros papírcsomagok, zsineggel átkötött dobozok; a tűzhely alatt két pár cipő. Meg valami rossz kabát lógott az ajtófába csavarozott fogason.

– Hát akkor, ugye… ez a veranda – mondta az ember, amikor beléptek a következő helyiségbe. – Ez a veranda, az meg a szoba. Cserépkályhával fűthető. Ide meg vaskályhát lehet állítani. Ott a kéményluk. Tetszenek látni, mi van… csak ez az asztal, néhány szék… a varrógép… a kanapé és a sublót… Nem is tudom… kacatok, ez-az, a holmija… – A sublót tetején a porcelán figurákat, halomba rakott képeslapokat, leveleket és könyveket egy hímzett terítő fedte. Az ember megemelte a terítő sarkát, várt türelmesen, fedetlenül hagyta az egészet, hadd nézegessék. Körbejárt; kinyitotta a szoba ajtaját. – Ez is úgy van itt, ahogy lakta. Ágy, szekrény, dívány, tükör… a falióra, virágállvány… Ezek családi képek, ezeket majd elviszik.

– És a bútorokat? – érdeklődött a férfi.

– Hogy azokkal mi legyen?

– Nekem ezek nem kellenek… egyik sem kell – mondta gyorsan az asszony.

– Hát én nem tudom – vont vállat az öreg. – Megbíztak, hogy mindent eladhatok a házzal együtt. Ha kell a vevőnek. Ha nem, akkor másként rendelkeznek. – Megmarkolászta az ágy támláját. – Megjegyzem, erős holmik ezek.

A nő meg se hallgatta. Kezét, mint valami muffba, bebújtatta a kabátja ujjába. Magas sarkú csizmájában le-fel járt az ura után. A selyemsál hátracsúszott fekete hajáról. Kinézett az ablakon a kertre. – Elég kicsi ablak.

– Kicsi – mondta töprengve a férje. Egyre csak számolt, számolt, hogy megérné-e a vásár. A telkek már nagyon drágák itt a Duna mentén, nem is igen lehet üres telket találni. A ház nem valami elsőrendű, de nyaralónak megtenné. – Hát igen, kicsi, kicsi – mondta bólogatva.

– És nem vizes ez? – állt az öreg elé az asszony. Fel kellett rá néznie, olyan hórihorgas ember volt. Közel került hozzá; nem tudta, hogy az az áporodott szag, amit érez, a házból vagy az öregember ruhájából árad-e. Elfordult, hátrább lépett. – Nincs itt talajvíz?

– Az nincs, mert elég messze esik a folyótól, meg aztán dombon vagyunk…

– Hát ez az, hogy messze a folyó – kapott a szón az asszony.

– Én nem engedhetek az árból.

– Na, nem is azért – fordult hátra a férfi. – De a háromszázhetvenezer, az sok.

– Sok – bólintott rá az asszony.

A férfi kinyitotta az ablakot, kicsit rángatni kellett a keretet, egy szilánknyi le is pattant a deszkából. – Sok – mondta közben a férfi. – Az nagyon sok.

Az öregember nem szólt. Állt türelmesen, kezében megcsörrentek a karikára fűzött kulcsok. Várta, hogy nézelődjenek. A családdal úgy egyezkedett, hogy ötezer forintot kap, ha eladja a házat. Egy összegben kapja, függetlenül a vételártól. Nem akart százalékot. Ki tudja, mikor adják el, hogyan alakulnak az árak meg minden. Ki mondhatná meg, mi lesz a pénzzel, az is lehet, hogy fillérekért kell eladni, mert megszűnik ez a fene nagy költekezés. Ötezer – az ötezer.

– Nézd csak – hívta az ablakhoz a feleségét a férfi. – A kert nem csúnya.

– Nem ám! – mondta az öregember. – Meg aztán be is lehet füvezni. Akár én is elvállalhatom. Tavaszig meg is lenne. A fákat is megmetszeném időben.

– Úgy látom, ezek gyümölcsfák.

– Azok. Mind az. Ez itt mind gyümölcs. Évek óta én metszem ezeket. Ő már nem tudott ilyesmivel törődni… az öregasszony. Tavaly ősz eleje óta már fel sem kelt. Én segítettem itt mindig. Azért is bíztak meg az eladással. Persze csak úgy szívességből csinálom… hogy ne legyen préda. Már csak a régi emlékek miatt is. Mert régóta ismertem én ezeket. Az asszonyt… meg az urát is. Pedig az már húsz éve meghalt. Húsz éve élt itt egyedül ez a szegény asszony, dolgozott ám eleget, csak az utolsó időkben kellett neki a segítség… gyereke nem volt, soha nem lett gyerekük, de jól megvolt, amíg a lába bírta, hanem amikor öregedni kezdett úgy nyolcvan fölött…

– Nyolcvan fölött? – nevetett fel halkan a nő.

– Az őszön, amikor meghalt, nyolcvanhat éves volt.

– Érzed ezt a jó levegőt? – kérdezte a férfi.

– A levegő az itt nagyon jó – mondta gyorsan az öregember.

– A víznek van ilyen erős szaga, nem?

– Hát a víznek is, meg az erdő is itt van, meg minden, amit csak akar. Csend van. Megéri, azt mondom… – Az öreg köhintett, látta, hogy a férfi már megnyerhető. – Azt mondom, tárgyaljunk, elintézem magának, hogy engedjenek az árból.

– Sokat kell engedni, ha azt akarják, hogy tárgyaljak – pillantott rá rosszkedvűen a férfi. Tudta, mit jelent ez, az öreg vár tőle egy kis jutalékot. – Érdekel a dolog, komolyan érdeklődöm, de… szóval ennyi pénzünk nincs. – A feleségére nézett. – Igaz?

– Nem adunk azonnal választ – mondta a nő. Elsétált mellőlük, átment a verandára, unottan turkált a sublóton heverő holmik között. Vastag, kockás füzet akadt a kezébe. Belelapozott. Régies kézírást látott, kusza, görbe sorokat: Öreges betűivel valaki teleírta az oldalakat. Le akarta tenni, de egy fél mondatot találomra kisilabizált: ot látam először csicsokát – nem értette, újra elolvasta: ot látam először csicsokát – ott láttam először csicsókát! – jött rá végre az értelmére; aztán hirtelen rádöbbent, hogy illetlenséget művel, becsukta és letette a füzetet az asztalra. Fényképeket látott a falon. Ovális fakeretben voltak – egy bajuszos férfi kalappal, mellényben; fejkendős parasztasszony; fess, fiatal nő a húszas évek divatja szerint szűkre szabott, hosszú ruhában. Nézte az idegen arcokat, közben hallotta, hogy a férje odaát magyaráz valamit az embernek; a félig nyitott ajtón át látta a férje hátát; mit akarunk itt, gondolta, amint elnézte az urát az elegáns, halszálkás télikabátban, mit akarunk itt ebben a házban?

– …negyvenet – hallotta az öregember hangját. – Negyvenet biztosan elengednek, ezt megsúghatom, ha én azt mondom, hogy önök komolyan gondolják. Ha meglátják az előleget, garantálom, hogy engedni fognak…

– Mikor épült ez a ház? – kérdezte váratlanul az asszony.

– Úgy tudom, harmincban. Igen, akkoriban.

A férje kijött a szobából a verandára. Az öreg készségesen kísérgette, már sejtette, hogy innen is leesik egy ötös, ahogy a családtól is. Csak meg ne gondolják magukat.

– Felírnám a címüket – mondta, s körülnézett, hol találhatna papírt. Meglátta a füzetet az asztal sarkán. – Ez a maguké?

– Nem – mondta a férfi.

– Itt hevert – mondta a nő.

– Nem fogják megbánni, és azt is meg kell mondanom, hogy van néhány jelentkező. Egykettőre elkel, de én maguknak akarom… Ne sokat töprengjenek, itt leszek, mindent megcsinálok tavaszig. Meg lesznek elégedve. Akkor hát szabad a címét, uram? – Kinyitotta a füzetet, s kitépett belőle egy lapot. Üres oldal volt, de az asszony észrevette a másik felén a kusza betűs írást.

– Van nálam névjegy – mondta a férfi. Kivett egyet a tárcájából. – Tessék. Ha netán telefonálna, akkor csak este…

– Csak postáról tudnék.

– Ja, igen. Hát írjon. De mi úgyis jelentkezünk. Amíg egyezkedtek, az asszony felvette a kitépett füzetlapot. Ha már így semminek tekintik, gondolta, megnézheti alaposabban. A világosság felé tartva böngészte a sorokat.

még nem jártam iskolába és sok szép példabeszédeket mondott a nyári estéken üldögélve sok szép mindenre megtanított, hiszen most is fülembe csengnek szavai, pedig régen volt, Édesanyám. Esténként ahogyan magam előtt látom, elém tárulnak kint a holdfénynél a nagy óriás nagy diófa, alatta a kicsi gémeskút és az a szép nagy rózsabokor… amikor a pompás illatát a csendben… utána volt egy magas eperfa, amikor érett a szeder a lelkemre kötötték, hogy seperjem össze nyirfaseprűvel, ez nehezemre esett, mert így keveset tudtam játszani…

– Hát akkor mehetünk is – fogta meg a könyökét a férje. – Mi ez?

– Semmi – mondta a nő, s az asztalra ejtette a papírt.

– Ha nem veszik rossz néven, még maradnék – mondta az ember. – Bezárok itt… Kitalálnak.

A kocsinál az asszony visszanézett a házra, a kertre.

– Tetszik? – kérdezte a férje.

– Olyan érzésem volt, mintha valaki még lett volna ott benn rajtunk kívül.

A férfi felnevetett: – Ne beszélj butaságot!… Hidd el, megéri. Átalakítjuk, rá sem fogsz ismerni. – Indított; bekapcsolta a világítást. Már szürkült.

A házban az öregember becsukta az ablakot, onnan nézte, hogyan kanyarodnak ki az útra. Átment a verandán, kabátja szárával lesodorta a füzetet az asztalról. A füzet a hátára esett és szétnyílt. Az öreg észre sem vette. – Ha megveszik, tavaszra lesz egy kis pénzecském – gondolta, amint bezárta az ajtót. Átvágott a kerten, becsukta a vaskaput is.

Csend lett. Később egy kis esti szél támadt, befútt az ajtó alatti résen a házba, a léghuzat végigsöpört a veranda padlóján. Halk nesszel peregtek a padlón heverő füzet lapjai; peregtek, aztán az áramlat elnyugodott, az írás ott feküdt mozdulatlanul.

a gyerekek ették, azt mondták finom jó a belseje nagyon szép fehér volt, én a három krajcáros bicskával pucolgattam és ettem, de hiszen jobbat is ettem ennél amikor a pesti rokonok narancsot hoztak, de már mint pici gyermek bennem volt hogy össze kell rakni amit kaptam s rendszerint az történt hogy megették előlem, persze sírásra állt a szám, no de édesanyám azt mondta, csend, miért nem etted meg, mit rakosgatod el…

A légjárat később megint lapozgatta a füzetet.

és maga a természet a fenséges pompájával… a nagy örömtől a szívem ellágyult… a harangszó kondulása… ha későn szaladtunk, istenem, de jó futó voltam meg fára is másztam eleget de a madarak fészkét nem bántottam mert tudtam, hogy bűn… a kötényem kilukadt… dolgoztak a létért a mindennapi kenyérért, azt mondta, na lányok gyerünk szántani, no, hogy én benne ne legyek olyan nincsen mert pénzről volt szó, emlékszem, nagy szarvú fehér ökröket kaptam, de előzőleg mielőtt szántani mentem már a szecskavágónál hajtottam ökröket, 25 krajczárt kaptam egy hétre, úgy örültem neki, sok volt, a keresetem… szekér takarmányt levágtunk és az emberek reggelizni mentek, én is ettem vajas kenyeret, a járom rúdjára ültem és ott volt egy csukló ami a szecskavágót hajtotta, az kapta el hátulról a szoknyámat, meg is halhattam volna de én abban a pillanatban, hogy hó, he Huszár, és erre meg is állt, de a csukló még forgott, az emberek kiabáltak, hó, Huszár, és az egyik ember, András bácsi szalad oda, látja a ruhát egészen összecsavarta rajtam az a rúd, így hát rögtön elhasította késsel. Már fulladoztam de magamhoz tértem… ölbe kapott… félni hogy a szememre megy, ha a szembogárra megy a vér elvesztem a szemem világát. Jeges aludttejjel lett állandóan borogatva… De ahogy hozta a sors. Már mint asszonyt is… nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban…

Egy lap megemelkedett

…mert hiszen mindannyian…

de a légáramlat visszaszorította a többihez.

…nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban…

A ház üres volt és sötét. A kert is beleveszett a sötétbe. A köd ráfagyott az ágakra meg a kerítés vasára.