Magányos biciklista

A matróz

Ő volt az a matróz, aki észrevette az árbockosárból – amire már epedve, türelmetlenül vártak –, s kiáltotta: – Föld! Föld!… – Hogy ujjongtak akkor a többiek odalenn a fedélzeten! Még a kapitány is! Térdre vetették magukat, s imádkoztak; tikkadtan, püffedt nyelvvel, rekedten suttogták a hálát. Ő meg örömkönnyeivel küszködve és dagadó kebellel mindegyre csak kiáltozta: – Föld! Föld!… – Még akkor sem szűnt szájáról a kiáltás, amikor partot értek, noha hangja beleveszett a rettentő zsivajba. – Föld! – rikoltozta egyre; de már senki sem ügyelt rá, pedig odakinn, a nyílt vízen, a várakozás nehéz óráiban mennyire az övé volt a dicsőség! Mégsem fékezhette magát, járt-kelt közöttük: – Föld, föld!… – nyögte hangjavesztetten. – Föld, föld!… – Nem fogta fel, hogy lelkendezése immár hiábavaló. – Ugye, látod, pajtás, föld! Bizony megláttam én mindjárt az árbockosárból, a szemem, akár a sas szeme, úgy ám!… – De elmentek mellette, vagy még inkább: félretaszigálták az útból; el voltak foglalva a kikötés utáni munkákkal: ládákat, hordókat, fegyvereket cipeltek a partra, láncot csörgettek, cölöpöket vertek a fövenybe, tüzet gyújtottak, nyárson forgatták a sebtiben elejtett vad húsát, és nagyokat kortyoltak a rumból. De ő még meg-megszólítgatta társait; talán dicséretet várt? Mit akart? Utóbb aztán maga is azt hitte, meghibbant a boldogságtól, a dicsőségtől. Nem tudott betelni vele. Azt gondolta talán, hogy övé az érdem? Hiszen a hajó mindenképpen partot ért volna, ha ő nem látja is meg a földnyelvet. Alighanem így okoskodtak a többiek mind, maga a kapitány is. Rosszallóan nézték, hogy egyre csak motyog, motyog bódultan: – Föld… föld! Én láttam meg! Én!… – Már csaknem haraggal szóltak rá, hogy elég legyen ebből! Éjfél felé aztán ő is jobbnak látta feledni az egészet. Elcsöndesedett hát, és beállt a lakmározók tömegébe.

Jelek

Vörösvári út

Szempillantásnyi idő: amíg a Kodak lencséje mögött a zárlapocskák nyitódnak-csukódnak.

A fénykép bal felső sarkán egy ló feje látszik, pofájára akasztott abrakostarisznyával; a zaboszsák a rúd hegyére akadt, a ló elesége fogytán. A szerszám – szemellenző, zabla, szíjból font szájkosár – a rúd mellett laffog, árnyéka s a ló árnyéka a naptól fehér kövezetre vetül. Dél van, vagy inkább délelőtt. Két halvány, párhuzamos csík szeli át derékban a képet: a villamossín. A háttérben kőlábas vaskerítés; elmosódó épület: az élelmezési raktár. S a fotográfia jobb szélén nekifeszülő, fehér inges, simléderes sapkás férfi, bal keze s lába valamely teher vonására lendül; arca kivehetetlen; hámba fogva kézikocsit húz.

Óbuda, Vörösvári út.

A fénykép miattam készült, ott állok fehér sapkás, rövidnadrágos gyerek, nap iránt, összehúzott szemmel. Apám kattinthatta rám a Kodakját a járdáról vagy az üzletajtóból.

Mozdulatlanná merevített pillanat.

Az emlékezet vetítőgépében mozdul a film, a darabos, akadozó ütem a valóság ritmusává szelídül, hangok, zörejek közelítenek a messzeségből. A ló felkapja a fejét, hogy egy ügyes rándítással a zsák aljából kihalászhassa a maradék zabot; az igába fogott ember izzadva, lihegve vonja a fahasábokkal megrakott kétkerekű kocsit a remíz vagy a Bécsi út felé; a Flórián térről zötyögő villamos élesen csilingel; a bazaltköves járdán, az ecetfa árnyékában kontyos iparosné – egy asztalos felesége a szomszédos mellékutcából – kékfestő ruhában, karján kosárral a kifulladásig hajtogat valamit egy szalmakalapos, kávébarna öltönyt viselő, aktatáskás, elöljárósági úrnak: „…és mit kondol, Mayer úr, mit mekmonta az uramnak az az ember? Hogy nem kapni fok most semmi pénz azért a putor, és most ott az a tráka putor, egy szép komód, és az az úr mek nem tud fizetni, mert krach, azt mondja, jesszus, montam erre, és nekünk nem krach, ha jön az adó?…” – A földszintes házak közti sikátorokban az utca közepén folyik a szennylé; macskák bújnak elő lustán a pinceműhelyekből; az udvarokban leanderek régi söröshordókban; valahonnan kovácsok kalapácsolásai csengenek, és időnként egy kakas kukorít a délelőttbe, tyúk kárál, akárcsak falun. Odább, a Bécsi út és Vörösvári út találkozásánál, a végállomáson, utasok szállnak fel a trolejbuszra (trolleybus), a szögletes, cipődoboz formájú kocsi az Óbudai temetőig közlekedik. Furcsa jármű, gumikerekei vannak, mégis áramszedők ágaskodnak a tetejéről a felső vezetékig: autó, s mégsem az; motorja halkan duruzsol…

– Kész – mondja talán apám –, jól sikerült a kép, gyere…

A stráfkocsiról vasalt aljú, rekeszes szódásládát kap le a kocsis, bőr vállvédőjére lendíti, fél kezét csípőre emeli, másik kezével a láda fogóját markolja, s megy be apám mellett az üzletbe.

– Hat láda nagy és két láda kicsi – mondja már odabenn, a pultnál. Apám pénzt vesz ki a kassza fiókjából. – Mit iszik? – kérdi az embert.

– Egy jó házmestert, vendéglős úr!

Két deci fehér a korsóba, aztán a habzó, jeges szóda; a hátsó – a kerthelyiségre nyíló – ajtón bevetülő fénynyalábban látom a szétszökő szénsavpárát. A fehér bortégelyek hűs, savanykás illata keveredik a frissen olajozott hajópadló szagával. A négyszögű asztalokon rózsaszín kockás abroszok. A szódás egy hajtásra kiissza a fél litert; bőrköténye, vállvédője keményen suhog; még gyöngyöt izzad a korsó fala, amikor üresen leteszi a nikkel borítású pultra. Derekára szíjazott bőrtasakjába teszi a pénzt. Délelőtt van, igen, délelőtt, nyáron. Üres az üzlet. Csak néha ugrik be egy-egy katona – altiszt – a szembeni élelmezési laktanyából; délfelé postások ülnek a bejárat melletti asztalhoz, hogy mielőtt a postahivatalban elszámolnának, spriccer mellett rendezgessék táskáik tartalmát. Fuvarosok állítják meg lovaikat a ház előtt, betérnek sörre vagy két decire; pilisi meszesek vagy kőporral házalók enyhítik szomjukat; beszkártisták, kőművesek, takácsok ballagnak át munkájuk mellől felhajtani egy-két pohár ringatót. Üres a kerthelyiség is. Süti a nap a ládákba ültetett muskátlikat. Apám piros salakkal szórta fel az udvart; maga fabrikálta farácsokkal kerített el a lakók frontja meg a hátsó, parlagon hagyott konyhakert előtt egy tágas területet; csendes délelőttökön, amikor már végzett a pincei munkával, zöldre mázolta a rácsokat, piros-fehérre a kerti székeket, asztalokat. A kapubolt fölé kivilágítható betűket szereltetett: KERTHELYISÉG. Szorgalmasan, kívül-belül csinosította a málló vakolatú házat. Vörösvári út 120. Egy ingatlanközvetítő ajánlotta az üzletet, a Schlosser család vendéglőjét. A ház is a Schlosseréké, bérbe adták három évre. Lakás nincs, csak ígéret, hogy az egyik lakó majd elköltözik. Addig is a tágas konyhán vet ágyat éjszakánként anyám. Záróra éjjel kettőkor, nyitás reggel hatkor. Valami távoli albérletbe nem lehet elbandukolni éjnek évadján fáradtan…

Délután lendül fel a forgalom: délután és este. Amikor bezárnak a műhelyek, az iparosok leteszik szerszámjaikat, a kishivatalnokok elszabadulnak a poros irodákból, amikor a téglagyáriak kiszabadulnak a szárítótelepről, az égetőkemencék mellől. A téglagyáriak – velük van tele az üzlet. Töpörtyűt, abált szalonnát hoznak zsíros zacskókban; tányért, kenyeret, sót, paprikát kapnak a fröccseik mellé. Csakhamar bortócsás minden asztal, öklök, tenyerek gyűrik az abroszokat, szék borul, cigarettafüst úszik vastagon a hangoskodók feje fölött. Svábul, magyarul, tótul zeng a szó. Asszonyok, gyerekek kujtorognak a téglagyári munkások után a barakklakásokból. Benéznek az ajtón, aggodalmasan intenek az embereiknek, várakoznak némán. A kiszáradt torkok sok fröccsöt elnyelnek…

A sikátorokban gázlámpák égnek zöld fénnyel. A kapuk hangos döndüléssel csukódnak. Kutyák loholnak falkákba verődve, behúzódnak az árnyékos zugokba a késői hazatérők elől, aztán a csendben újra tovább loholnak némán, amíg össze nem marakodnak valami koncon.

A remíz vágányain vinnyogva fordulnak be az utolsó villamosok. Mezei illatot sodor a Hármashatár-hegyről a lomhán mozduló szél.

A kép megmerevedik. 1936. Nyár.

Egy szempillantásnyi idő: amíg a Kodak filmjére rávetül a Vörösvári út.

Régi nyarakon

Emlékszem a nagycenki nyarak utolsó estéire. Szent Istvánkor a Kóborék nagykocsmájának lombokkal sebtiben befedett udvarán a savanyú bortól mámorosan még legényke módjára nótázhattam s leshettem a port kavaró táncolókat, de a búcsú ünnepe is elmúlt, s már csak egy hetem maradt hátra. Aztán eljött az a hajnal, amikor nagybátyámék felköltöttek a sötétben; városi ruhába kellett öltöznöm, cipőt kellett húzni – szorított az egész nyári mezténlábkodás után –, a konyhában álmosan megittam az utolsó bögre tejet, közben hallgattam a tanácsokat: „Ebben a dobozban van a rántott csirke, emebben a rácsos linzer, az üvegben, ni, a tejeskávé, Csorna után már egyél, Győrben vigyázz az átszállásnál, le köllöd menni a lépcsőkön, iszen tudod, át a pesti vonathoz, az ablakhoz ülj, hogy a Keletiben meglássanak apádék…” Aztán a búcsúzkodás, köszöngetés; égett a lámpa a konyhában, odakinn derengett az ég alja, még igencsak gyengén: hosszabbodtak az éjszakák. A major kőkerítésén túlról, mint minden hajnalon, hallottam a tejeskocsik nyiszorgását, a kannák és rekeszek zörömbölését, a kocsisok elnyújtott „gyiii-teee!” kurjongatását, amint a fogatok kifordultak a majorudvarról és felkapaszkodtak a kemény, salakos útra. Megismertem a kocsisokat a hangjukról: ez Markó… ez Horváth… ez a nyúlszájú Jóska. Sopronba vitték a tejet.

„Aztán írjál ám!” – mondta elérzékenyülve Mariska néni; tipródott, amíg Jóska bácsi felült a bakra. „Megvannak a csomagok?” Térdem köré igazítottam a vastag pokrócot. Ezeken a hajnalokon búcsúznom kellett mindattól, amit szerettem. A major hátsó udvarában – ahol a nagybátyámék laktak a nagy magtárépületben, a műhelysor végén – a sötétben ott állt a vizeslajt a veteményeskert mellett; odább a mozdony nagyságú gőzgépek feketélltek a magasba nyúló elevátorok, a nagy karmú fogatos gráblák, eketaligák, boronák, cséplőmasinák és vetőgépek gyűrűjében; hátrább, a jégveremnél ölfarakások, egymásnak állogatott szálfák; rozzant hintók a színben; a szíjjártó műhelye előtt a favágító a benzines fűrésszel; az udvarszegletben meg az egymásra hányt rozsdás ekevasak, elöregedett jármok, elvágott kerékvasalások a magas paréjban… A friss, keleti szél még egyszer felém legyintette a műhelyek olajszagát, a patkolószínből a tüzes patkóktól pörkölődő paták bűzének emlékét, a kovácstűz széngázleheletét; a bognároktól a faforgácsok gyantaillatát… Az istállókban neszeztek a lovak, hallottam, mint nyihogtak az állásokban, koppantak a béklyógolyóbisok a jászlak peremén. A tehénistállóban már fejtek az asszonyok; a szecskázóból erjedés szaga szállt a hajnalba.

„Na, isten nevében!” Indulni kellett; Jóska bácsi odalegyintett az ostorral, megnyikordultak a kerekek. Nagynéném a konyhaajtó világában állt, köténye csücskével törölgette a szemét: „Várunk ám megint!”… Intett s nézett utánunk, míg ki nem fordultunk a nagykapun. Az első udvarban emberek mozgolódtak, rángatták a kutat az itatáshoz. „Hová, hová, gazdabácsi?” – „A gyereket viszem az állomásra.” – „Hát letelt?” – Ott álltak a pajtásaim is; restelkedve húzódtam be az ülés ölébe, szégyelltem, hogy elmegyek innen, szégyelltem pestiségemet, a városi ruhát, a cipőt. Nyáron együtt másztuk meg a fekete melaszos lajtokat a régi cukorgyárban, gally hegyével lepkék, bogarak tetemét piszkálgattuk el a melasz színéről, s nyalogattuk a ragadós kulimász csemegét; kerékpáron versengtünk körbe-körbe a nagy udvarban; vékony ágra kötött spárgavégre lángban hajlított tűt akasztottunk, s úgy horgásztunk – hasztalan – az Ikvában; felkapaszkodtunk az út menti eperfákra… Most meg menni kellett.

Trappban hajtottunk, hogy idejében érjünk a vasútra. A községházánál Kiscenk felé fordultunk, a mázsaház után elmaradt a falu, az Ikva-hídnál feltűnt a platán allé, a Széchenyi-kastély, a kertészet… A bakter már eregette le a sorompót Kiscenk-Hidegség állomáson. Az út szélén megálltak a lovak, lekászolódtunk, fogtam a csomagomat… „Na, nemsokára bejár a vonat… Délben otthon leszel. Aztán örülsz-e?”

Nem örültem. Nem szerettem Pestet. Szürke volt, hangulattalan, sivár. Pesten születtem, s éppen ezért hűtlen és igazságtalan voltam szeretetlenségemben, de mit tehettem? Nem adott élményt. Vagy én voltam vak és süket és érzéketlen? Csak Cenken éltem igazán. Apám révén volt rokoni az a táj. Ő még az első háború előtt került a fővárosba, de amit odahagyott: Sopron megye nyugati határszéle elevenen élt benne mindig. Úgy tetszik, tőle örököltem annak a vidéknek a szeretetét.

Azok a nyár végi hajnalok, amikor búcsúznom kellett Cenktől, mindig elszomorítottak. „Hát isze majd eljössz megint” – vigasztalt Jóska bácsi. Bólintottam. Terkára gondoltam, az esti bolondozásokra a mogyoróbokrok alatt, meg arra, hogy amikor egyik alkonyon hívtak vacsorázni, sokára mentem, már az asztalnál ültek mind, s tán nagyanyám intésére elmondták az imát is az étel fölött, mire beoldalogtam csillogó szemmel. „Ez meg hol járt? Kátottam neki, de hiába…” – „Terkával láttam.” – „Csak nem vagy szerelmes?” – „Hát már iparkodnia kell, mert lemarad…” Másszor meg, a Mátyás lány lakodalmán, a Mátyás gyerek nógatott, hogy csókolózzam az egyik kis vendég lánnyal. „Nem mered, te!” Piros kezű lányka volt, izzadságtól tapadó selyemruhában; vékonyka, szőke; nem szólt egy szót sem tánc közben. Igaz, én sem. De a Mátyás gyerek felbiztatott. Kimentem a lánnyal a hidasokhoz, átfogtam, megcsókoltam. Akkor sem szóltunk egymáshoz, utána sem. Éjfélkor hazaparancsoltak lefeküdni, nem jött álom a szememre, de másnap arra gondoltam, hogy nem is volt szép kisleány.

Meg Nagy Jóska járt az eszembe, a kovács; nemigen tudtak kihúzkodni a műhelyéből. Rángattam a fújtatót, ott lábatlankodtam egész nap a koromban, a szálló szikrák között. Olykor látta kimondatlan szándékomat, csak bólintott: „Na, ott a bicikli, vigyed!” – Hol akadtam Pesten olyan emberre, mint Nagy Jóska?

Aztán ott volt az István napi búcsú; ebédre megjött a Szent is Sopronból: Feri bácsi, nagyapám fivére, csepp ember, fekete ruhában, aranykeretes szemüveggel, mellényzsebében hatalmas órával. „Ej, kis szógám!” – mondta, s vékony, kedves hangon nevetett. „Szűzmár’ úgyse, jól megnőtt ez a férfigyerek! El kölled ám gyünni Sopronba is eccer, hadd lásd, az is mekkora város!” El is mentünk hozzá; Feri bácsi cipész volt, sujszter, a domonkosok rendházában volt a lakása és a műhelye, mert azok templomában sekrestyéskedett, azért neveztük Szentnek. Tudta a latin imákat. Amúgy a poncikterekhez is bejáratos volt jó kis soproni borocskára… Máskor Balfra kocsiztunk a fürdőbe, útba ejtettük Kópházán a rokonokat, Mariska néni horvátul beszélt a testvérével. Jártunk Zsirán, apám szülőfalujában, Szakonyban, nagyanyám házában; egyszer meg kimentünk a határra az erdőn át, hogy találkozzunk az odaátiakkal, a Burgenlandban maradt atyafisággal. Fülesről – vagy ahogy már akkor hívták: Nikitschről – jöttek, ahol nagyapám is pihen a temetőben. Valahogy tudták, mint kerülhetik el a határőröket, s mi is úgy mentünk, lopakodva, egy forró júliusi napon; s míg beszélgettünk, s falatoztunk az elemózsiás kosarakból, váltig azt kutattam a cserjés erdőszélen, hogy mi jelből lehet felismerni ilyen helyt az ország határát…

Ezek forogtak a fejemben, miközben a mozdony tűzszemei feltűntek a vaspályán. Sistergő gőz csapott ki a kerekek közül; Jóska bácsi felsegített a magas lépcsőkön; s a vonat még Pinnyére sem ért velem, de én már a következő év nyarát vártam. Míg ezek a nyarak aztán végképp el nem tűntek az esztendők sűrűjében.

Talán egy délután

Eigel Istvánnak

Esett az eső? Talán esett. Valamikor, ha visszaemlékezett arra a délutánra, még azelőtt, hogy a fiának mesélt volna róla, mindig az esővel kezdte; az eső jutott eszébe, ahogy a zápor éppen eláll, és kisüt a nap. Március volt, így gondolta mindig, március, szeles idő, és a szél mindjárt fel is szárította az udvaron a víztócsákat. Erre azért emlékszik, mondta, mert ebéd után az ura kitette a sámlit a konyhaajtó elé, s már ünnepi, drapp, csíkos nadrágjában és mellényében, de még gallértalan ingben hajladozva ott, az udvaron fényesítgette azzal a puha flanellronggyal a lábbelijét. – Azzal a puha flanellronggyal? Mintha ilyesmire bárki is emlékezhetne! – Ej, dehogynem! – hajtogatta később már a fiának –, az apád egyik, munkában elszaggatott ingének az ujja! Kék flanell! – Mindent fel tudott idézni, ő legalábbis úgy hitte. Mert esztendők múlva már szó sem volt esőről, csak a szeles délutánról, arról is csak a csipkefüggöny miatt, hogy a nyitott ablakban lobogtatta a szél, s az egyik függönyszár feldöntött egy vázát, a gyerek felsírt; amikor már a fiának mesélte, ez így hangzott: – Te meg ott rugdalóztál szépen felöltöztetve a vesszőkosárban, a szél becsapta az ablakot, eltörött az a zöld váza, amit a nagyanyádtól kaptunk, a zaj megijesztett, elkezdtél sírni, alig tudtalak megvigasztalni, nem akartam, hogy a könnyek vörösre marják az arcod, apád meg berontott, ott türelmetlenkedett már ünneplőben a konyhán, veszekedett velem, mintha én tehettem volna róla, hogy még mindig nem érkezett meg a fényképész. Hát persze, akkor vártuk a fényképészt, akkor készült volna rólad az első kép. Rólad meg rólunk…

A délután hangulata állandóan változott, ahogy teltek az évek, elmaradt a szél is, az asszony úgy vélte, már meleg idő járta, de vasárnap volt, hiszen az ura ünneplőt viselt: a mogyorószín vagy a drapp csíkos öltönyét. Emlékszem, mesélte a fiának, megmosdattalak, feladtam rád egy kék – vagy fehér? – ingecskét, én a galambszürke, pikégalléros ruhámat vettem fel, alig volt időm megfésülködni, a konyhát is éppen csak rendbe rakhattam, máris ott volt az az ember a masinájával.

Szerencsére – tette hozzá mindig, mert az ura már ment volna a szakegyletbe, meg se akarta várni a mestert. – Fényképezkedj csak a gyerekkel! – morogta kedvetlenül, miközben a bajuszát kefélgette a vízcsap fölé akasztott tükörben. De ő azt akarta, hogy mind rajta legyenek a képen. – Istenem, hát legyen annyi türelmed…!

Sokszor kereste azt a képet. Határozottan emlékezett rá, még a formájára is: olyan volt, mint egy fatábla, a hátlapján minták meg a fotográfus neve, címe. Kereste, mindenütt kereste. Hiába. Mintha sosem lett volna a kezében! Pedig az a délután…! Ahogy a kárpitozott támlájú székre ült, ölébe vette a fiát, az ura meg odaállt mögéjük… ahogy összébb kellett húzódni, hogy jól rákerüljenek a képre. Mindez megtörtént egyszer! Akkor hát hol van?! Átkutatta a fiókokat, a ládikáját, kiszórt minden kacatot a szekrények mélyéről. És sehol!

Kereste – pedig már egészen máshol lakott. A fiáéknál. Az ura már nem élt. Az urát éltében hiába is kérdezte, nem tudott a képről. – Emlékezzél csak! – kérlelte az asszony minduntalan –, hiszen emlékezned kell rá, a szobában voltunk, három óra lehetett vagy elmúlt valamicskét, mindig háromkor indultál a szakegyletbe ünnepnapon, akkor meg várnod kellett a fényképészre, elkéstél, dühös voltál… – A fényképészre? Milyen fényképészre? Nem tudom… – Az lehetetlen! Itt álltál… így… itt a hátam mögött, fölöttünk! – Fölöttetek? – Igen, fölöttem meg a fiad fölött! Fogtad a vállam! – A válladat fogtam? Lehet. Nem tudom, milyen képet emlegetsz mindig…

Miért nem emlékezett rá az ura? Hiszen benne meg olyan pontosan élt minden. A szoba hűvös volt, de kitárták az ablakot, bezuhogott a márciusi fény. Száraz, langyos idő volt. Eső? Nem, eső nem esett aznap. Talán váratlanul nagyon is melegen sütött a nap. A csipkefüggönyök meglebbentek. A gyerek az ölében. Átfogta, érezte, magához szorította. Most is érzi azt az ölelést. Most is érzi a kis testet. És a férje. A férje ott, mögöttük. Az a biztonság! Körülöttük a szoba. Az ágyon csipketerítő. Az asztalon az a tengeri kagyló, mint egy kitárt csontlegyező…

Évtizedek múltán is eszébe jutott. Állt a kertben, a fia kertjében, a helyiérdekű vasút elcsattogott a völgyben, s amikor csend lett, hirtelen riadalom támadt a szívében. Hol az a kép?! Hol vannak ők?! Szembefordult a piros vakolású házzal, a lugas árnyékot vetett a falakra. A bodzabokrok lapos, fehér virágot nyíltak, méhek döngtek a napban. Hol az a kép?!

– Pedig sosem felejtem el – mesélte a fiának. – Huszonkettőben lehetett. Igen, akkor. Ezerkilencszázhuszonkettőben. Újpesten laktunk az Anonymus utcában. Igen. A szoba… Szerettem a csipkéket. Volt egy fogas is a sarokban, állófogas, mint a vendéglőkben. Apád úgy tette rá a kalapját, mint egy vendég. Mindenre emlékszem. A fényképész magas, sovány ember volt. És nagyon udvarias. Sötét szeme volt, mély, sötét szeme. Mosolygott, de a tekintete mégis szigorúan, haragosan villant. Mozdulatlanul kellett ülnünk. Sokáig. Fekete lepel volt a masinán. A fényképész is eltűnt alatta. Csak a keze látszott, hadonászva, parancsolón intett sovány ujjaival. Hogy maradjunk nyugton mindannyian, és akkor szépen rajta leszünk a lemezen. Hogy örökké… Igen, így mondta: megörökítem…

Csak amikor már nagyon öreg volt, akkor nem emlegette többé. Talán kihullott az emlékezetéből a régi szobával, a régi bútorokkal együtt. Csupán sejtései maradtak, de már nem volt képes felidézni semmit. Ha kezébe került egy-egy megszürkült, málladozó csipke, ujjhegyével végigtapogatta a mintákat, s kérdőn feltekintett:

– Honnan van ez? – Leginkább kiballagott a kertbe, nézte az elcsattogó vicinálist, állt sokáig a napban. Hunyorított, mert bántotta szemét az éles fény, de csak várakozott mozdulatlanul. Megőszült, kicsiny volt, fáradt volt. Nem tudhatta, mióta áll így a fényben. Félt, ha túl korán moccan, elront valamit, elmúlik a pillanat. Ki akarta tartani az időt.

Egyszer azt mondta neki a fia: – Lehet, hogy nem is járt ott, az Anonymus utcában az a fényképész?

– Kicsoda?! – Aztán felderengett valami a múltból, megértette és megriadt: – Azt mondod?! – Sokáig hallgatott, s amikor megszólalt, a fájdalomtól remegett a hangja: – Akkor hát semmi sem maradt?! Nem maradt semmi?!

– De igen – vigasztalta a fia. – Én mindenre emlékszem.

– Semmi! – hajtogatta kétségbeesve az asszony. – Semmi!

– Minden! – kiáltotta a fia biztatón. – Minden itt él bennem! A szoba, a csipkefüggönyök, az arcotok! Minden!

De az asszony ezt már nem hallotta.

Községi nagyvendéglő

Egy asszony mutatta Bojtornak az utat a sötétben, a kis házak között. – A sarok után lesz mindjárt. Ért ám az mindenféle szereléshez…

– Autóhoz is? – kérdezte kedvetlenül, a göröngyökön bukdácsolva a férfi.

– Ahhoz is, persze!… Vigyázzon, fel ne bukjon, valami kábelokat fektettek le a katonák, fel van túrva a járda.

– Most is van még tábor a községben?

– Tábor? Ja, nem, nem azok a katonák! A telefonosokkal jöttek ide valahonnan, kábeloztak, össze leszünk kötve Pesttel. Itt is egy gödör!… – Alig láttak, de az asszony ismerte a járást; Bojtor az útkereszteződésben akadt rá, ahol bedöglött a kocsija.

– Emlékszem én erre a falura. Én is itt szolgáltam.

– Az északi vagy a déli táborban? Mert már egyik sincs meg.

– Az északiban. Minden más lett itt, alig ismerem ki magam. A községi nagyvendéglőt sem láttam, pedig, ha jól emlékszem, ott volt a kereszteződésben…

– Átalakították az erdészetnek, azért nem ismer rá. Más lett minden, igaza van. Talán csak ez a Norbert a régi…

– Norbert?

– Nagy Norbert. De mindenki csak Norbert úrnak meg Norbert szaktársnak szólítja. Remélem, még ébren lesz.

– Hiszen még nincs késő!

– Nincs, nincs, de ha már beivott!…

Megállt egy vaskapunál, megrángatta a kilincset. – Nyitva van, csak berozsdált. Jól van, ég a villany! – Betörtetett Bojtor előtt az udvarra. – Ne gondolja, hogy örülni fog magának. Nem szereti a kuncsaftokat, egész nap csak döglene! Pedig ami pénzt leenged a torkán! Én csak a lányát sajnálom, az él vele, az viseli gondját, képzelheti, néha az árokparton szedi össze az apját. Ej, az ég szakadjon rá erre a…! – Megbotlott valamiben, szitkozódva ugrált féllábon. Az udvar tele volt mindenféle kacattal; a vakolatlan, félig megépült házból kivetülő lámpafényben rossz kályhák, kocsikerekek, gumiabroncsok, varrógépek, drótok, vasak halmai közt vergődtek el az ajtóig. Az asszony bezörgetett, s amíg várt, Bojtorra tekintett. – A maga szegény felesége meg odakinn a kocsiban, az országúton…

– Tessék? – kapta fel a fejét a férfi.

– A feleségét mondom. Már biztosan türelmetlen.

– Ja, hogy a felesé… hogy ő?… – Bojtort zavarta az asszony garbójából áradó izzadságszag, ami ráadásul rózsa- vagy milyen illatú kölnivel is párosult. – Hát, nincs sok időnk…

– Ez a Norbert is úgy ragadt a faluban, hogy itt szolgált. Sok katona maradt nálunk annak idején, nekem is udvarolt egy főtörzs, de elhelyezték Rétságra, aztán nem írtam neki többé… – Bentről végre nesz hallatszott; fiatal nő árnyképe jelent meg a csipkefüggönyön; akadozva nyílt az ajtó.

– Ki az?

– Apádat keresi ez az úr. Elromlott a kocsija odakinn a…

– Igen – bólintott a lány. – Mindjárt.

– Hát csak mondd neki, hogy kapja össze magát! – De a lány erre már nem figyelt; ám amint megfordult, Bojtor látta a benti fényben az arcát. A kissé hajlott, finom ívű orr, a metszőfogaktól előreugró felső ajak, a keskeny kis áll és a dús, fekete szemöldök alatt a sötét szempár ismerősnek tetszett.

– Restelli – hallotta Bojtor az asszonyt. – Restelli az apját, de kiszolgálja. Amúgy a boltban dolgozik, pénztáros…

A tárt ajtón át látszott a konyha szeglete, egy falinaptár, a viaszosvászonnal borított asztalon néhány edény. A képbe egy alak tolakodott: gyűrött, kék ruhában, kócosan, szemét dörgölve egy alacsony férfi bukkant elő.

– Norbert! – kiáltott be a konyhába az asszony. – Ez az úr magát keresi.

– Jó estét! – Norbert vaksin nézett szét; a hangja rekedt volt, de nem az ivástól – rekedtes hang volt ez mindig. Bojtor azonnal megismerte; az öregség meg az alkoholtól duzzadt, táskás szem, ödémás arc ellenére a fizimiskája tökéletesen felismerhető volt. De semmi kedve nem volt ezt tudatni ezzel a részeges alakkal. Csaknem harminc év telt el, mi közük már egymáshoz? Kissé hátrább húzódott a konyha fényköréből; a sötétből köszönt, kurtán. – A kocsimmal van baj, odakinn állok a kereszteződésnél, nem tudom…

– A mázsaháznál – vágott közbe az asszony.

– Hát szóval ott. A sebváltóval van baj, ha megnézné…

– Miféle az a kocsi? – ásított a mester. Szemén, orrán, száján végigdörgölt a keze fejével. Megrázkódott, tétován kereste a lányát. – Elég késő van…

– Nekem minél előbb Pesten kell lennem – türelmetlenkedett Bojtor. – Egyébként Lada. Ezerhatszázas.

– Ezerhatszázas – bólogatott Norbert. A lánya már ott állt mellette, egy bögre itallal kínálta. – Mi ez?! Vidd innen! – Kajlán a levegőbe csapott, a bögréből tej loccsant a kőre. – Vidd, eriggy, ha mondom! – De a lány nem ment el, csak a bögrét tette le az asztalra. Norbert kimerülten megtámaszkodott, mintha egy röpke pillanatra el is szunnyadt volna. Az asszony aggódva leste a jelenetet, de Bojtor a lányt figyelte. A rövidre vágott, barna haj, a keskeny arc… és főleg az a sűrű szemöldök! A termete is emlékeztette valakire. Bosszantotta, hogy nem képes felidézni, kire.

– Várjanak – szólt rekedten Norbert. – Hozom a szerszámokat.

Apja helyett elnézést kérve a lány feléjük mosolygott, aztán köszönés nélkül, nesztelenül tűnt el a konyha mélyén.

Norbert bal vállát lehúzta a jókora szerszámosláda; betette maga mögött az ajtót; zseblámpával világította Bojtorék előtt az utat.

Az asszony félúton elbúcsúzott; kettesben mentek tovább. A férfi igyekezett a mester mögött maradni, bár aligha kellett attól tartania, hogy amaz ebben a sötétben és főleg ilyen kótyagosan felismeri.

Ez is két-három év múlva lesz ötven – gondolta Bojtor. – És milyen öreg. Én azért nem vagyok ennyire megtört, ennyire vénemberes. Pedig akkoriban vagány fickó volt ez a Norbert. Ő volt a században az egyik legvagányabb sofőr.

A gyér fényben, a kereszteződés közelében már látszott a kocsi. Ajtaja felpattant, fehér dzsekiben, feszes farmerban magas, szőke nő bújt elő izgatottan. – Béci! Hol a csudában tekeregtél?! – Csizmácskája hangosan kopogott a csendes estében az országúton. – Azt hittem, már soha…

Norbert előbb lapos tekintettel végigmérte a nőt, aztán a Lada motorházára bökött: – Nyissa ki!

– Jaj, meg lehet csinálni? – A nő ott sápítozott körülötte. – Már régen otthon kellene lennem! – Nem kapott választ; ingerülten cigarettára gyújtott, Bojtort nyaggatta. – Most mi lesz?! Ezt a pechet! Látod, mondtam, ne menjünk ki a házba, nem lehet ennyire kiszámítani! Pláne ahogy te el tudod húzni az időt! És éppen most legyen balhé, amikor végre békességben vagyok Józsival!

– Kérlek, ne emlegesd minduntalan! – Bojtor a mesterre pillantott, de az csak a szerszámokkal zörgött, könyökig turkált a sebességváltó körül.

– Nem emlegetem minduntalan, de te is tudod, ha nem vacakolnak sokat a vámnál, tízre hazaérhet a reptérről. És én? Én miért nem mentem eléje?

– Mert nem szoktál.

– Vagy miért nem várom otthon, ahogy egy jó feleségnek illik…

– Mert dolgod volt.

– Képtelen vagyok ennyit hazudozni! Képtelen vagyok! Nem, nem, én ebbe már kikészülök, én már Eleniumon élek, én már… Tessék! Kialudt a cigim! Adj tüzet!…

Bojtor felkattintotta az öngyújtóját. – Megkérhetlek, hogy most fejezd be?

– Piszok vagy! Undok vagy! Törődsz is te az én problémáimmal!

– Hát ez vicces, de nincs időnk megtárgyalni. Ülj be a kocsiba. A mester mindjárt kész lesz. – Norberthez lépett, figyelte egy darabig, majd megkérdezte: – Sikerül?

– Megpróbálom helyreállítani ezt a bütyköt. – Kalapált, csavargatott szuszogva. – Mindjárt… Na, szálljon be, és kapcsolgasson! Csak ahogy mondom… szépen, nyugodtan.

Bojtor engedelmeskedett. Kuplungolt, próbálgatta a sebességeket. Közben fél szemmel látta, hogy a nő az árok menti kövön ül dühösen, a könnyeivel küszködve.

Ezzel sem mehet ez így sokáig – gondolta hideg fővel.

– Most a rükvercet! – kiáltott a pléhtető alól Norbert. – Jó. Jó! Azt hiszem, megy simán. Várjon, megszorítom ezt a csavart, aztán kipróbáljuk.

Amíg a mester elrakta a szerszámokat, Bojtor begyújtotta a motort.

– Beüljek? – kérdezte a lecsavart ablaknál a nő.

– Most még csak maradj. Kipróbáljuk.

Amikor Norbert beült melléje, indított. Kettes, hármas. Fékezett. Rükvercbe kapcsolt. Fékezett. Megint az egyes, kettes, direkt. Megálltak.

– Nem volt nagy baj, maga is megcsinálhatta volna.

– Hatökör vagyok a szereléshez – mondta Bojtor. – Az én szakmám a kereskedelem.

– Textil vagy micsoda? Bútor? Élelmiszer?

– Külkereskedelem… Várjon, visszatolatok…

– Egy pillanat! – Bojtor azt hitte, a kocsival akar valamit, de ahogy meglátta lassan derengő tekintetét, már tudta, miről lesz szó. – Nem Bojtor Béla a maga neve? Béci… hallottam, így szólította a hölgy.

Bojtor elvörösödött. Ez a szegény nyomorult már az első percben észrevehette, hogy felismerték, de nem mert szólni; nem érzi magát abban a helyzetben, hogy felemlegesse a régmúlt időket.

– Nahát! Nézzenek oda! Úgy bizony, mi ismerjük egymást! – Bojtor kétségbeesett, mennyire hamisan csengenek szavai. – Norbert! Nagy Norbert! A teremtésit neki, ha most nem szólsz!… Piszok régen volt. Már csaknem harminc éve!

– Sokszor eszembe voltál – mondta örvendezés nélkül Norbert.

– Én?!

– Te meg a többiek. A haverok, mind.

– Hát… nem volt utolsó banda!

– Emlékszel, hova jártunk, ha kimenőt kaptunk?

– Hogy a fenébe ne! A községi nagyvendéglőbe! Éppen kerestem, melyik lehet az az épület, de hallom, hogy az erdészet…

– És arra is emlékszel, ki miatt jártunk oda?

– Várjál csak… hogy is hívták…

– Zsófi. Zsófinak hívták. A kasszában ült…

– A kasszában! – Bojtornak hirtelen minden az eszébe jutott: a keskeny arc, a sűrű szemöldök, a hullámos, rövid haj – és az a mosoly, amit a Norbert lányának ajkán látott az imént. – Te elvetted Zsófit? – kérdezte.

– Elvettem. Elvettem, és nem kilenc hónapra rá született a kislány, ahogy rendesen kéne, hanem hamarabb.

– Hát aztán? Mi van abban?

– Semmi, csak… Szóval, amikor leszereltünk, én itt maradtam. Volt itt egy kis műhely, a mester rábeszélt. Két hónap múlva elvettem Zsófit. Már terhes volt, de eltitkolta.

– Hogyhogy eltitkolta?

– Talán számítgatott. Szakács Feri, Bíró tizedes, te meg az a colos fiú… és persze én is, mi mind jóban voltunk vele. Csak ti megléptetek…

– Mit akarsz ezzel mondani?!

– Láthattad: a lány tiszta anyja. Cseppet sem ütött rám. Mindig azt gondoltam, hátha nem is én vagyok az apja… hanem…

– Hanem?! Na, nem, nem, ez őrültség! Ez egyszerűen képtelenség! Ugyan kérem! Maga részeg és… Na! Na, na… fejezzük be!… És miért éppen én lennék az?!

– Nem, én azt nem állítom, isten ments! Csak soha nem lehettem benne biztos. Zsófi meg elhagyott, Miskolcra ment egy illetővel… vagy Szikszóra? De a lány… ez a lány aztán…

– A lányod. A te lányod!

– Hát igen, ő… Ő később visszaköltözött hozzám. Felneveltem. Csak néha iszom. A fogaim kihullottak, tessék nézni, nem tudok jól rágni, hát valami táplálék csak kell az embernek! A bor egy kis erőt ad. Ő meg, a lányom azt mondja, a pia miatt hagyott itt anyu. De nem a pia miatt, hanem mert ő sem hitte el, hogy én vagyok a lány apja. Hiszen ott ti… maguk ott mind… De csak én maradtam végül neki…

– Ostobaság! – mondta idegesen Bojtor. – Ennyi év után! Nem, nem, hagyjuk ezt! És most rükvercelek, kapaszkodj!

– Jóságos isten! – sopánkodott az út menti kőnél a nő. – Mit tudtatok ennyi ideig csinálni?!

Norbert kiszállt, vállára akasztotta a ládáját.

– Mennyivel tartozom? – kérdezte Bojtor. A nő közben beült melléje.

– Semmivel – mondta Norbert.

– Na, azt nem lehet, öregem. Tessék, itt van kétszáz…

– Úristen, ha belegondolok, hogy Józsi már otthon lehet! Micsoda cirkusz! Azt te sem úszod meg szárazon!

– Hallgass már ezzel, az ég áldjon meg!… Hát viszlát, Norbe… – akart köszönni, még kezében volt a pénz, de a mester már az út túloldalán baktatott meggörnyedve, kijózanodva.

– Indulunk vagy stopoljak le magamnak egy autót? Dumál ezzel a pasassal!…

– Kérlek szépen! Jó? Nagyon szépen kérlek! – Bojtor indított. A nő nem hagyta abba a zsörtölődést.

– Ilyen piszmogó alakot kifogni! Mire Józsi hazaér, ágyban akarok lenni! A te kiküldetéseidnek is lőttek, ha lebukunk!

– Nem fogunk lebukni, és ágyban leszel, nyugodj meg.

– Ha rálépsz a gázra!

– Rálépek a gázra, és ágyban leszel! Ágyban leszel! Ágyban leszel, csak hallgass már!

– Légy szíves, ne kiabálj, nem vagyok a kutyád!

Bojtor nem válaszolt, az utat figyelte, s arra gondolt, hogy meg sem kérdezte a lány nevét. Meg sem kérdezte.

Boldog karácsonyt

A kapu közelében állt meg; szerencsére akadt annyi hely a járda mellett, hogy Trabantjával a parkoló kocsik közé farolhasson. Kikapcsolta a motort, a hátsó ülésről felnyalábolta a csomagokat; kiszállt a hólatyakos útra, a selyemszalagokkal átkötött dobozokat felrakta az autó tetejére, amíg bezárta a kocsit. „A szalagokról biztosan rájön, hogy nem én készítettem el az ajándékokat a gyereknek – gondolta. – Valójában azt sem tudom, melyikben mi van.” Körül sem nézett, úgy vágott át a járdán a kapuhoz, hogy még véletlenül se találkozzon ismerőssel. Benn, a kert keramit útján megcsúszott, az egyik kis, színes karácsonyi papírba burkolt csomagot leejtette, az persze menten átnedvesedett a kásás hótól; sietve a kabátja szárába törölte; ügyetlenkedésétől ingerült lett, érezte, nem ura a mozdulatainak.

A ház mögött, a féloldalasra száradt körtefa meg a kerítés vasoszlopa közé kifeszített acélhuzalon fehérneműk száradtak. Át kellett bújni a hajnali fagytól még merev ruhák alatt; egy csontkemény ingujj az arcába csapott. Az alagsor felé került, lement a lépcsőn a kis előtérbe. Sáros női gumicsizmák és egy pár „kiszaladgálós” gyermekcipő között elvásott cirokseprű volt a falnak támasztva. A kép annyira ismerős volt, hogy már nyúlt is a seprűért, de aztán mégis inkább a küszöb előtti gyékénybe törölte lábáról a havat.

Csengetett.

Megcsapta az ajtórésen át kiáramló dohszag, s máris elképzelte, mi zajlik le odabenn: Lidi eligazítja magán azt a rettenetes szatén pongyolát, menet egy csészealjba vagy éppen egy feketéspohárba nyomja el a cigarettáját, kócosan, duzzadt reggeli arccal kibotorkál a konyhába, és morcosan fordítja el a kulcsot.

Hallotta a kulcs neszét a zárban, hátrább lépett, s a „szerbusz” hangsúlyait próbálgatta.

De ha a gyerek nyit ajtót? Vagy valaki más?

Lidi volt. Feszes, sötét szoknyában és ezüstlurex blúzban. Gondosan megfésülködve. Szemhéja kékre festve, ajka frissen rúzsozva. Egy pillanatig magabiztosan állt az ajtóban, aztán némán utat engedett a férfinak.

– Még nincs tizenegy óra – mondta kissé elbicsakló hangon; idegesen köhintett, így a köszönése már nyugodtabbra sikerült: – Szerbusz.

– Szerbusz – mondta a férfi is. – Nem tudtam pontosan kiszámítani, azt hittem, nagyobb lesz a forgalom a hármas úton, meg ez a havazás is… de nemsokára tizenegy. Pontos akartam lenni a gyerek miatt.

– Igazán? – A nő gúnyosan elhúzta a száját, s a férfi most ráismert a régi arcára; meglepődése, amit Lidi váratlan csinossága keltett benne, egyszeriben eloszlott. „Hát persze – látta meg az asszony mögött a konyhát –, itt minden a régi. A mosatlan edények, az asztal fölött a pecsétes falvédő, a csap alatt a mocskos feltörlőrongy…”

– Bandika? – kérdezte. – A szobában?

– Mindjárt jön. Átment Kántorékhoz.

– Áthívnád?

– Tizenegyre itt lesz.

– Nem is várt?

A nő nem válaszolt: kitárta a szoba ajtaját, előrement.

– Gyere be. Vagy nem akarsz bejönni? Úgy értem, ha Bandika nincs itt, akkor… Hát azért bejöhetsz, nem?

– Persze.

– És a kabátodat is leveheted, nem?

– Azt is. Persze. – Belépett Lidi után a szobába. Az olajkályha meleget árasztott, de így is érezni lehetett a falakat ellepő salétrom szagát. Az ablak alatt egy hokedlin állt a feldíszített fenyő, körötte kibontott papírokban kötött holmik, mesekönyvek, játékok. A férfi az asztalra tette a maga csomagjait: kibújt a kabátjából, nézte, hova akaszthatná.

– Dobd csak a heverőre – mondta az asszony. – Fogas nincs, tudod.

– Aha. Fogas az sohasem volt – próbált nevetni a férfi.

Az asztalhoz ültek. Nem szemben, csak úgy oldalvást, az asztaltól elfordított székekre, távol egymástól.

– Ezt még nem szigetelték? – kérdezte a férfi.

– Mit?

– A falakat. Már akkor szó volt róla, hogy azzal az új módszerrel…

– Szellőztetek – mondta a nő. – Néha átszellőztetem a lakást. De a szekrény háta csupa penész. Ti már kaptatok lakást?

– Talán jövőre. Még mindig az albérlet ott, a Rábaparton. De most, hogy a… – Elhallgatott, zavartan tekintett a nőre. – Szóval talán jövőre.

– Jó, jó, hallottam róla, hogy megszületett. Azt hiszed, mert egy másik városban vagytok, itt nem beszélnek rólatok? Mindig tud valaki valami hírt. De engem nem érdekel. – Cigarettára gyújtott.

– Még mindig Fecskét szívsz?

– Aha. Rágyújtasz?

– Én már nem szeretem. – A férfi elővette a maga cigarettáját. – Erre szoktam rá.

– Sopianae – bólintott az asszony. – Drágább. Pedig a pénzesutalványokról látom, hogy még mindig csak az a kirakatrendezés… Talán ő is éppen úgy gátolja a kibontakozásodat, ahogy állítólag akkoriban én?

– Már tizenegy óra – mondta felelet helyett a férfi. – Írtam, hogy jövök. Vagy nem tudja?

– Játszik. A Kántorék gyerekeivel játszik. Majd jön.

– Átjár hozzájuk? Azelőtt nem volt ilyen nagy a barátság.

– Segítenek – mondta éllel az asszony. – És jól érzi magát náluk. A gyerekekkel. Itt egyedül van.

– És te?

– Hogy érted?

– Ott vagy az áruházban?

– Ja, igen. Üveg és porcelán. Mint régen.

– Hogy néz ki?

– Nem értem. Kicsoda?

– Bandika. Nőtt?

A nő szippantott a cigarettájából, a férfi várta a választ, de Lidi újra csak szippantott.

– Nagyot nőtt, mi? És jól tanul? Remélem, már nem olyan nyamvadt étvágyú, mint… Mennyit kínlódtam vele, hogy egyen! Hogy meséljek neki evés közben!… Remélem, erről már leszokott? Na és ha meséltem, akkor sem evett. Esküszöm, elképzelni sem tudtam, miből él… Azért már jöhetne! Alig várom, hogy lássam, mi lett belőle…

– És eddig?! – szólalt meg végre Lidi. Olyan hirtelen szólt, hogy köhögési roham fogta el, de a mellényelt füsttől fuldokolva is folytatta: – És eddig hol voltál, miért nem voltál rá kíváncsi, csak azok a kenetteljes levelek, jól vagy, nem vagy tán beteg, tanulj… meg a többi sületlenség?!… Na meg a pénz, amit levonnak. Mert azt sem te küldöd, levonják! És most idejössz, és azt kívánod, hogy itt várjon, itt tapsikoljon, hogy megjött apuka, megjött apuka! Azt hiszed, vártunk?! Azt hiszed, várt?! Azt hiszed, hogy azok az évek, amíg… – A köhögés végképp legyűrte: arca kivörösödött; idegesen elnyomta a cigarettáját, felugrott, kiszaladt a konyhába.

A férfi az ajtócsapódás után érezte, mekkora feszültség táncoltatja az ő idegeit is. Sápadtan ült; a dühkitörés megdöbbentette, bár éppen erre számított, gyűlölködésre, vad szemrehányásra. Hallotta, hogy Lidi odakinn megnyitotta a vízcsapot, edényekkel csörömpöl, egyet-kettőt még köhécsel – aztán csend lett. Az ilyenfajta csendre jól emlékezett a régi időkből, mindig ez ülte meg a házat a veszekedéseik után. Nem tudta, az asszony most végül is Kántorékhoz ment-e át Bandikáért, vagy csak áll ott kinn, a kredenc előtt; képtelenségnek tartotta, hogy ő meg itt ül ebben a gyűlölt lakásban a színes csomagjaival, a selyemmasnis ajándékokkal; egyszeriben nem értette, mit is keres itt, miért hajtott több száz kilométert karácsony másnapján, otthagyva Irént a kicsivel, az ünnepi ebédet, a nyugalmat, a családi békét. Ahelyett, hogy postán adta volna fel ezeket a holmikat, mint eddig is minden évben.

Látni akarta. Az az igazság, hogy látni akarta már a fiát.

Ha van ennek valami értelme egyáltalán.

Odakinn hirtelen hangok támadtak; összerezzent, megismerte a gyerek hangját. Fülelt; azok ott, a konyhában, beszélgettek.

„Apád van itt. Menj be! Én majd azután. Na, eridj! És köszönj neki. És köszönd meg, amit hozott.” Majd erősebben: „Menj már, mondom!”

A férfi felállt, majd újra visszaült; érezte, arca kisimul; mosolyog – de menten restellte is ezt a mosolyt. Újra felállt: akkor már nyílt az ajtó. Bandika nézett be, de egyszeriben eltűnt, az ajtót is becsukta. A férfi arca megkeményedett. „Elmegyek – gondolta. – Itt hagyom ezeket a csomagokat, és elmegyek.” De addigra bejöttek mindketten.

– Na – mondta az asszony. – Itt az apád.

A gyerek az anyja mögé bújt. A férfit bosszantotta ez a maflaság. – Hát szerbusz! – mondta száraz hangon. – Hát szerbusz. Nem is jössz ide?

Bandika az anyjára lesett, tett a férfi felé néhány lépést, aztán megállt.

– Elhoztam a karácsonyi ajándékokat – mondta a férfi. Kerülte az asszony tekintetét, de jól tudta, az őt nézi, és élvezi a kínlódását. – Nézd, odaadom ezeket. Ez mind a tied.

A gyerek kinyújtotta a kezét, átvette a csomagokat, sietve a sarokba iszkolt, háttal a férfinak a heverőre ült, s bontogatni kezdte a selyemszalagokat.

– Hát nem is mondasz semmit?

Bandika válla fölött az apjára pillantott, de nem szólt. Az asszony sem. Csend volt, csak a papírok zizegtek, a doboztetők koppantak. A gyerek egyenként megvizsgálta a kapott holmikat: a leporellókat, a helikoptert meg az indiánfelszerelést. Aztán az egészet felnyalábolta, megkerülte az apját, és az anyja elé állt.

– Átvihetem?

– Hová? – kérdezte az asszony.

– Kántorékhez. Játszani.

– Most nem. – S anélkül, hogy a férfira nézett volna: – Itt az apád. Hozzád jött. Ülj le, és beszélgessetek.

Azzal kiment.

– Hát gyere – mondta a férfi. – Ülj le szépen. Kicsit ülj ide. Velem. Aztán majd átmehetsz.

A gyerek lehajtott fejjel bandukolt vissza a heverőre. Szétrakta a játékokat, magára akarta csatolni az indián fejdíszt.

– Szép? Örülsz neki? Na, majd segítek.

Most ért először a fiához. Amint a fejére illesztette a tolldíszt, ujjai a kisfiú puha haját tapintották, a meleg kis koponyát. Bandika sovány volt, de korához képest erős; a hosszú, vékony nyak, az egyenes váll, a csontos térd – a férfi emlékezett rá, hogy ő is ilyesforma volt gyerekkorában.

– Emlékszel rám? – kérdezte a férfi.

A gyerek megmerevedett.

– És… szoktál rám gondolni?

A gyerek töprengett, aztán megvonta a vállát.

– Nem?

A gyerek intett, hogy nem.

– Soha?

A gyerek ismét megrázta a fejét.

– Nem is gondolsz arra, hogy van egy apád?

– Nekem nincs – mondta élénken Bandika. – Nekem nincs, csak Laci bácsim.

– Ki az a Laci bácsi?

– Akivel anyuka aludni szokott.

– Itt?

– Ühüm.

– És… és a Laci bácsit szereted?

A gyerek megint megvonta a vállát.

– Én vagyok az apád! – mondta a férfi. – Ahogy más gyereknek, úgy neked is van apád. Hogy hívnak?

– Varga Andris…

– Nahát. Engem is Varga Andrásnak hívnak. Mert az apád vagyok. Csak el kellett innen mennem, más dolgom volt, s most már nem vagyok veletek. De küldöm neked a pénzt, küldöm az ajándékokat, írok leveleket… neked. Anyuka fel szokta olvasni, mit írok?

– Nem tudom.

– Van egy kistestvéred is.

– Nekem nincs, csak a Kántor Ferinek. A Józsi. Az az ő kistestvére.

– De neked is van. Andreának hívják. Andika. Kislány. Csak nem itt él, hanem apáddal. Ő még kicsi. Egyéves. Egészen kicsi… majd szeretni fogod. Majd eljössz és meglátogatod. Ha nagyobb leszel. És majd írsz nekünk levelet. Tudsz már írni?

– Megmutassam?

– Hát persze, mutasd!

A gyerek felugrott, a szekrényből elővette a táskáját, az asztalhoz hívta az apját, s megmutogatta az első osztályos füzeteit.

– Nagyon szépen írsz – dicsérte az apja. – Jó tanulónak kell lenned, érted?

– Én jó tanuló vagyok – nézett rá csodálkozva a fiú.

– Hát azért! Tanulnod kell. Rendes légy és szófogadó. Ne hozz rám szégyent! Nem akarsz az ölembe ülni?

Bandika szó nélkül az apja ölébe ült; sorra mutogatta a könyveit meg a ceruzáit. Felmondta, kik ülnek abban a padsorban, amelyikben ő is, és elmesélte, mik történnek az iskolában.

– Amikor kicsi voltál – mondta az apja, és észrevétlenül közelebb vonta magához a fiúcska fejét –, sokszor ültél az ölemben. Meg a karomba fogtalak, éjszaka is, és sétáltam veled, itt, ebben a szobában, mert jött a fogad, és sírtál, én meg énekeltem neked, meg aztán játszottunk a szőnyegen, én voltam a ló, te a nyakamba ültél… igen, ilyen jóban voltunk. Amikor megszülettél, tudod, a kórházban, reggel volt, én meg ott várakoztam a hallban, és kijött az orvos, és azt mondta: Varga úr, fia van! Ilyen csöpp voltál. Arra is emlékszem, ahogy kezdtél beszélni… Most már szép tisztán beszélsz. És nagy fiú vagy. Mutasd, erős a karod? Így! Bizony, erős kisfiú vagy!… Szóval én jól emlékszem rád… és nagyon sokszor gondoltam is rád… De el kellett mennem. Egyszer majd elmondom, miért. Addig is, gondolj néha rám… te is. Megígéred?

– Azt lehet.

– Akarsz jönni autózni?

– Most?

– Most. Na, gyere! – A gyerek lecsúszott az öléből; felállt. – Hívd be anyut, megmondjuk neki.

A fiú kiszaladt a konyhába; a férfi hallotta, mekkora lelkendezéssel újságolta az autózást. Körbejárta a szobát; a bútorok még csaknem ugyanott álltak, ahol annak idején is; most, hogy a gyerekkel már összemelegedtek, kezdte jól érezni magát.

– Na? – fordult az ajtó felé, amikor Bandika meg Lidi bejöttek.

– Kár, hogy mondtad ezt az autózást – nézett rá ingerülten a nő –, mert nem engedem.

– Nem engeded?

– Különben is, ebédre vagyunk meghíva.

– Ezt nem mondtad.

– Nem tudtam, hogy mondanom kellett volna.

– És ha a gyerek velem maradna?

– Nem lehet. És ne is erőszakoskodj!

– De én autózni akarok! – bőgte el magát Bandika. – Én autózni akarok menni…

– Látod? Ezt nem kellett volna. – Aztán a fiához: – Most már el kell köszönni apukától, mert minket várnak. Négy évig nem találkoztatok, egyszerre ennyi is elég volt, vagy nem?

– Rendben van – mondta a férfi. Ingerelte a nő hangja, de nem tett megjegyzést. – Akkor, kisfiam, majd legközelebb.

– De én most!… én most akarok!… – szipogta a gyerek.

– Most nem. Most nem lehet. Sajnálom. Majd. És írjál. Megígérted… – Az asszonynak mondta: – Szépen ír. Írjon nekem levelet. Biztasd.

Felvette a kabátját; egy ötszázast csúsztatott az asztalra.

– Vegyél rajta valamit neki… – mondta.

– Nyugta nem kell róla? – húzta el a száját az asszony.

– Nem – mondta szárazon a férfi. Leguggolt, hogy megölelje a fiát. – Köszönjünk el. Szerbusz.

– Szerbusz – mondta a gyerek.

– Szerbusz – köszönt el a nőtől is a férfi.

– Szerbusz – mondta a nő, csaknem háttal, kibámulva az ablakon.

Egyedül ment át a konyhán, behúzta az ajtót. Az előtérben kicsit várt, mert hangokat hallott az udvarról. Nem akart találkozni a szomszédokkal. Amikor tiszta lett a levegő, felment a lépcsőn, átbújt a száradó fehérneműk alatt. A ház sarkánál egy férfiba ütközött. Nem ismerte, nem házbeli volt.

– Pardon – mondta.

– Pardon… – mondta az idegen is.

Úton

Az eső még esett, de ha Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz.

Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett.

Behúzódott az eresz alá.

Hárman álltak a közelében, ernyő alatt – egy idős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a vasgyár munkása volt, kis termetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke, nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, hajtűkkel feltűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben a vékony ívbe futó két keserű, mégis bájos vonás.

A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszer csak csodálkozva és kissé rendreutasítón villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy némileg a hatalmába kerítette.

Tímárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk.

A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Tímár-korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindannyiuknak ott kellett felszállni, Tímár előreengedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előzékenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt.

Már indult a busz, amikor Tímár is felugrott.

A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, kíváncsian leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet.

Tímár a lány mögé ült.

A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg ki tudja mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de a kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban annyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák. A kapcsolatra várt; valami jelre, amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla. A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra-balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippantotta az erős, édeskés parfüm illatát. Nem ismerte ezt a parfümöt; közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna – átfűtöttebb, rekedtes lett.

Már ez a hang is erotikus hatással volt rá.

Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember?

Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel vagy simogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kamaszkorban fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet.

Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a kölyök is tudhatott annak idején, hogy nemigen történhet semmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól, és valahol kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismerkedésre, együttlétekre, újbóli találkákra, levelezésekre, szeretgetésre, gondokra – hónapokig vagy évekig.

Felneszelt; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ablakon, vajon velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott.

Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Újra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával az arcába csapta az édeskés parfümillatot, mégis a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt. Tímár hiába reménykedett, hogy bevárja őt; nem így történt. Beszaladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket.

Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon; ázott emberek, madzaggal átkötött kofferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hétvégi zsíros étkektől meg a pimpós boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímár az állomás órájára nézett – húsz perc múlva indul a vonata.

Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha találkoznak is? Mi történhet? Mégis az utolsó pillanatokig kutakodott, egyre idegesebben, egyre kedvetlenebbül.

Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett álltak nagy búcsúzkodás közepette. A lány elkapta a pillantását, gyorsan elköszönt az övéitől, de Tímárnak most már sietnie kellett. Mire elfoglalta helyét a vagonban, a lány is ott állt a maga fülkéjében, a szemközti ablaknál. Kísérői még a peronon ácsorogtak, sután integettek, vártak, de már nem törődött velük, Tímárt nézte. Egyikük sem húzta le az ablakot, a maszatos üvegeken át figyelték egymást. A helyzet így már kissé feszélyezetté vált. Emberek nyüzsögtek odalenn, a kocsikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyögtek, a büfés kávét kínált. Minden ment a maga rendjén.

Csak ők zökkentek ki az időből.

A házaspár még mindig kitartott; a vonat indulása késett. A lány árnyékos, sötét szemének tekintetét le nem vette volna a férfiról. De az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban érzett, Tímárban immár semmivé foszlott. Inkább kínos volt ez a béna ácsorgás és egymást bámulás; kínos és nevetséges.

Mégsem tudott elfordulni az ablaktól.

A vonat észrevétlenül indult. Hamarjában nem is lehetett tudni, melyik szerelvény lendült mozgásba.

Távolodtak.

Tímár fellélegzett, amikor kifutottak az állomásról. Megkönnyebbült, hogy véget vethetett ostoba, gyerekes viselkedésének. Elhelyezkedett a kupéban, olvasni próbált. De nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. Azon igyekszik, hogy felidézze. A szemét. A szája szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat. A pillanatot, amikor…

Amikor?

Véletlen is lehetett. A lány talán nem is sejtette, hogy haja a férfi kezét cirógatta. A tekintetét is csak kíváncsiságból viszonozhatta.

De ha mégsem?

És ő még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította.

Pedig érezték egymást.

Soha nem látom többé, gondolta hirtelen kétségbeesve.

Műsorváltozás

Az ünnep előtti héten váratlanul műsorváltozás történt; az egyik kollégája megbetegedett, az amerikai vígjáték előadásai bizonytalan időre elmaradtak, mindenesetre karácsonyra elő kellett venni a már csaknem lefutott Schiller-darabot, de abban ő, Réka nem játszott; hanem ünnep másnapjára kitűzték a musicalt; azért mégis legalább a musicalt a bohózat helyett. Fregolinak az mindig bevált, a szezon eleje óta játszották, volt benne néhány rövid, de tűrhető revüszám, és a táncosok még énekelhettek is; ezt a produkciót szerette. A büfében szólt Natáliának, a rendezőasszisztensnek, hogy ha már így áll a dolog, akkor mégsem velük tölti a szentestét, hanem hazautazik az apjához, már kért is a titkárságon eltávozást. Előzőleg beletörődött, hogy a színészházban fog gubbasztani; amióta városról városra szerződött, megszokta ezeket a sivár, magányos estéket a bezárt klubbal, a korán kihalt utcákkal és a kuckóikba bújt családokkal. Ha a bulvár maradt volna műsoron, huszonharmadikán még színpadon van és huszonötödikén már délután ismét; semmi kedve sem volt végigbumlizni a fél Dunántúlon, hogy gyertyagyújtásra hazaérjen, és másnap hajnalban, uzsgyi, forduljon is vissza. De hirtelen rászakadt a szabadság. A hét közepén mehetett volna, mégis két napig csak lődörgött a városban, vásárlás ürügyén százszor is végigkószált a zsúfolt főutcán; áruházi csomagokkal az ölében órákig ült a hotel presszójában, csak úgy irhabundában, nyugtalanul, állandóan indulásra készen. Vett néhány zoknit, inget, nyakkendőt – fogalma sem volt, kellenek-e majd az apjának ezek a kedvetlenül összevásárolt holmik. Amíg anya élt, mindig megbeszélték, mi is lenne a legjobb ajándék; a praktikus dolgok mellé Réka már könnyen kieszelt valami kis meglepetést: konyakot, illatos szivart… A presszóban a pincértől meg is kérdezte, szerinte mit kívánna leginkább egy férfi; a szemtelen, de csinos fiú mondott erre valami hülye disznóságot; ismerték egymást, amióta az esti műsorukban fellépett. – Nem vagy benn a szilveszteri buliban – állt meg később az asztalánál. – Csupa régi, vacak operettkettős lesz, hol van ez attól, amit ti csináltatok a Gyuri idejében! Az aztán revü volt! – Réka csak némán, fáradtan elmosolyodott, felnyalábolta a csomagokat, s intett, hogy kellemes ünnepeket. Nem, nem vették be a szilveszteri hakniba, de egy árva szava sem lehetett, tisztességesen a színháznál tartották azok után is, hogy Gyuri magával akarta vinni Pestre. Nem vágták a képébe, hogy tessék, ha annyira menni akartál, tessék! Nem. Rendesek voltak.

Havazott; a hóból eső lett, várható volt, hogy jegesek lesznek az utak, nem mert sötétedés után nekiindulni. Éjszaka, első álmából ébredve eszébe jutott, hogy az apja nem is sejti az érkezését; amennyire az öreget ismeri, az szenteste sem vacsorázik mást, mint egy kis sajtot, felvágottat, tejet; s akkor már alig várta, hogy reggel legyen és kimehessen a piacra; alaposan fel fog pakolni; olyan karácsonyi vacsorát készít majd, mint hajdan anya.

A régi családi együttlétekre gondolt, a fehér damaszttal terített asztalra, a zöld, csillagszórós fenyőre, a borlevesre, a rántott halra, a vaníliás süteményekre; olyan erővel támadtak fel benne az élmények, olyan elevenen látta az anyját és valamennyiüket, hogy belesajdult a szíve; heves vágyat érzett, hogy legalább az apjával együtt átélhesse ismét az ünnepi est békéjét.

Hajnalban kiment a piacra, harcsát talált, drága volt, de kért egy kilót; végül kiszemelt egy kisebbfajta fenyőt; tíz órakor már az országúton volt.

Hiába zörgetett a veranda ablakán; bosszankodva és kétségbeesve Réka arra gondolt, hogy az apja felment Pestre vagy esetleg Miskolcra, talán meghívták, hogy ne legyen egymagában, de a szomszédok megnyugtatták; valahol a közelben lehet, mert délben még látták. Rékának kulcsa volt a házhoz, bement; a fenyőt a hideg verandán hagyta; a konyhában kipakolt a szatyrokból, de az edényekkel teli asztalon alig lelt helyet valaminek is; amikor a szobába benyitott, ott is rendetlenség fogadta; szerteszét volt minden, amennyire csak egy magányos férfi körül szanaszét lehetnek a holmijai. A cserépkályhában is hamvadozott a parázs. Megrakta a tüzet, szellőztetett, rendezkedett. Az ebédlőasztalon üdvözlőkártyák hevertek – boldog karácsonyt… ölelünk… minden jót az ünnepekre… Őszirózsák kókadoztak a vázában, az apja még a fagy előtt szedhette őket a kertben. Amint Réka a lefolyóba öntötte alóluk a vizet, megcsapta orrát a rothadásszag; egy pillanatra fáradtan és reményvesztetten nézte az elnéptelenedett házat; erőt kellett gyűjtenie, hogy a főzéshez foghasson.

Éppen a krumplisalátát készítette, amikor megérkezett az apja. Csodálkozott és őszintén örült; Réka is, látva az öreg meghatottságát, boldogan ugrott a nyakába. – Igyál egy pohár kisüstit – kínálta az apja. – Itt voltak a poharak, hol vannak? – Egy kis rendet csináltam – mondta Réka. – Na, csak aztán megtaláljak mindent… – Ez még ártatlan megjegyzés volt. De aztán: – Hát hol vannak? Még leverek valamit! – A motozásba már ingerültség vegyült. – Vigyázz, majd adom! – szólt türelemre csitítón az apjára. Tartotta a poharakat; ittak. Tűz futott le a torkán, levegő után kapkodott; nevettek. – Na, milyen? Arról a két szilvafáról, a kertben… amit az öcséd már kivágott volna! Micsoda aroma! Kérsz még? – Nem, nem, akkor sosem leszek meg a vacsorával. Halat sütök, borlevest készítek, mint anya. És krumplisalátát. Mi lenne, ha befaragnád a talpba a fát és feldíszítenéd? Lesznek itt díszek valamelyik fiókban. Gyertyákat hoztam meg szaloncukrot is… – Hát akkor csakugyan minden olyan lesz, mint azelőtt. Én meg beiglit kaptam, nézd, Ferenczyné sütötte, tudod, a Laci bácsi felesége, azoknál voltam az imént, dióst csomagolt meg mákost. Most vette ki a tepsiből, még meleg…

A sercegő olaj szaga kiszökött a konyhából; Réka, miközben a harcsaszeletek sültek, megterített; mindenütt felgyújtotta a lámpákat; jöttek-mentek a szobákban; akárha valamennyien itt lettek volna, anya meg a többiek, mint a régi időkben. De amikor már az asztalnál ültek, s kínálták egymást, amikor már csak az evőeszközök csörrentek a finom porcelánokon, akkor hallották meg, mekkora csend veszi őket körül. – Egyik sem tudott eljönni – mondta az apja. – De te mégis… – Én is csak véletlenül. – Fát nem is vettem, ha te nem hozol, fenyő sincs, minek? Csak szemetet csinál, belemegy a szőnyegbe az a sok tűlevél. – Majd teszünk alá valami terítőt. – Hiába a terítő, széthullik, szerteszét a szőnyegbe… – Azért fa kell. Fenyő kell legalább. – De piszkol, mondom. Egyedül vagyok, nekem kell takarítani, én csak tudom… – Réka csodálkozva tekintett az öregre, vajon komolyan morgolódik-e? Lehetséges, hogy most a lehulló tűlevelek izgassák? – Na, milyen a hal? – kérdezte kedvesen. – Ízlik? – Ízlik. Anya mindig pontyot rántott. – Nem mertem pontyot, vagy kátrányízű, vagy kövér. Ebben a harcsában nincs szálka. – Nincs, de száraz. Anya mindig pontyot rántott, egészen más íze van egy pontyszeletnek… – Ne edd, ha nem ízlik. – De ízlik. – Ha száraz, hagyd ott. – Mondom, hogy ízlik, nem kell mindjárt megsértődni. – Eszembe sincs megsértődni. – Hát akkor ne foglalkozz ezzel. Ponty, harcsa, mindegy… – Azt hittem, jobb lesz, hogy a szálkával sem kell bajlódni! – Tudok én vigyázni, nem vagyok annyira öreg. – Persze hogy nem vagy öreg. – Akkor meg mit jössz nekem a szálkával!… – Jó, jó, apa, egy szót sem szóltam! – Tessék! Máris megsértődtél! – De nem, nem, hagyjuk ezt!…

Némán ettek, koccintottak; Réka riadtan leste, hogy mindjárt befejezik a vacsorát, itt fognak ülni céltalanul; mi lesz akkor? Régen, amikor anya még élt, vidámak voltak ezek az esték; apa szivarozott, diskuráltak, előkerültek a régi családi históriák, éjfélig is el lehetett beszélgetni. De most, ketten, úgy ültek itt, mint valami követségi fogadáson. – Nem félsz így egyedül? – kérdezte Réka. Valahogy közel akart férkőzni az öreghez. – Miért félnék? Vannak itt szomszédok. Ki bántana? – Nem úgy értem. Hanem éjjel, egyedül… – Hát mi volna éjjel? – Rosszul lehetsz vagy valami… – Ha rosszul leszek, kimegyek, szólok valakinek. Átzörgetek Lakatosékhoz. – De ha… – Mit mondasz? – Semmit – mondta Réka. Ebben a csöndes házban hirtelen felmérte a veszélyt, telefon sincs, ki nyitna rá az apjára, és mikor? A nyár végén megszédült, elesett, összezúzta az arcát, valóban Lakatosék vették észre, betámogatták; de ha azok se?… Időnként a színházban elfogta a rémület: hátha megint valami ilyesmi történt és senki sem tud róla, ő sem, a testvérei sem, a szomszédok sem! – s ilyenkor feladott egy táviratot: Apa, írj, hogy vagy?

– És veled mi van? – nézett rá koccintás közben az apja. Réka elmondott egy-két jópofa történetet a színházról, de észrevette, hogy az öreg nem figyel, máshol járnak a gondolatai. Egyszer csak azt mondta: – A Kocsis Baba virágüzletet nyitott kinn az állomásnál, látnád csak, milyen jól megy nekik még télen is! – Virágüzletet?! Apa! Hogy jön ez ide? – Nem kellett volna elválnotok. Jó gyerek volt az a Tóni. A Kocsis Baba már két gyereket szült neki, házat építettek, jól élnek. Most te lehetnél ott a boltban! – De apa! Hát én színésznő vagyok! Ne gyere nekem ilyen dolgokkal! – Nem vagy színésznő. Csak táncos. Csak segédszínész. Kétezerért! Le vagy nyúzva, egyedül élsz, harmincöt éves vagy… – Ez az én gondom, apa! – De én meg azt szeretném, ha nem lennél ilyen világba kivert, hontalan. Itt ez a ház, ide is beköltözhetnél valakivel, elférnénk itt… – Másról beszéljünk, apukám. Nem azért jöttem haza, hogy ezt kezdjük újra! – Jó, jó! De miért nem vitt magával az a rendező, az a Gyuri? Annyira fel akart vinni Pestre, nélküled nem megy, te mondtad, hogy nélküled nem fog menni, mégis ment, mégis ott hagyott! – Nem úgy jött ki a lépés! – Nem úgy jött ki a lépés, nem úgy!…

Mindezt lassan, a finoman kirántott harcsaszeletek, a püré, a hagymás krumplisaláta közben. A beigli közben. Réka eltolta maga elől a tányért, s arra gondolt, miért is nem maradt Natáliáékkal? Megittak volna egy üveg Ararátot. Dumáltak volna. Hülyeségekről. Aztán ott hagyta volna őket, hogy Natália lefeküdhessen a fiújával. A nála tizenöt évvel fiatalabb sráccal. Mégis jobb lett volna.

– Említettem neked azt az agronómust. Azt a gazdászt. Az elvenne. A házat is rendbe tudná hozatni. Tanult ember, intelligens, tud dolgozni, tud pénzt keresni, mindened meglenne…

– Holnap próba – mondta Réka csendesen. – Holnap? Ünnepnapon? – Mindegy, próba lesz, beugrás, hétköznap, ünnepnap, mindegy, a színházban mindegy… – Réka leste, elhitte-e az apja ezt a hazugságot? Elhatározta, hogy reggel útra kel, bevágja magát a Trabantba, délre már meg is érkezhet, talán összejön egy kis társaság, karácsony első napja, valaki majd csak akad… Kicsit megkönnyebbült, hogy így döntött, felvette a poharát, a fény felé tartotta, aranysárga volt; az apja észrevette a mozdulatot. – Igyál csak, jó ez a bor. Ugye jó? Néha eliszogatom itt magamban… – Érezte a szavak mögött az akaratlan panaszt, összeszorult a szíve, de mégsem változtatta meg az elhatározását. Holnap semmi sem lesz, lóg a városban, de mégis, a többiek közelében; délután már nyitva lesz a klub; háromkor a Schiller-darab megy. De holnapután a musical, azokkal a revübetétekkel; és január első hetében, már kinn van a próbatáblán, új munkába kezdenek. Kortyolt az apja borából; érezte, talán az ital tüzétől is, hogyan támad fel benne az izgalom; ott vannak a próbateremben, bemelegítenek, dresszben, feltűzött hajjal – Réka!… álljatok fel, kezdjük! Egy-két-há-négy! Egy-két-há-négy! Egy-két-há-négy!…

Reggel visszamegy. Nem kell sietnie, kényelmesen felkel, elkészül, talán együtt is reggelizhetnek…

Az apját figyelte. Még mindig az agronómusról beszélt, aki feleségül vehetné Rékát. Igen, majd megreggeliznek együtt. De visszamegy.

Ételbár

– Szabad ez a hely? – Az öregember válla fölött gőzölgő levessel, meg valamilyen húsétellel megrakott alumínium tálca imbolygott, amit egy svájcisapkás férfi egyensúlyozott fél kézzel, míg a másik kezében sörösüveget tartott a palack szájára borított pohárral. – Kérem – ismételte udvariasan –, szabad? Elvenné innen a kalapját?

– Nem – mondta kurtán az öregember.

– Sehol sincs hely – mondta most már kissé ingerülten a svájcisapkás. – Vacsorázni szeretnék. Nem foglalhat el két széket. Arról nem is beszélve, hogy ön nem is eszik, csak ül itt… ez nem kávéház!

– Na, nézze! – fordult az öregember a vele szemközt bekecsben és fejkendőben vacsorázó nőhöz. – Kioktat! Kioktatnak!

– De bocsánatot kérek, a bisztró zsúfolt…

A bekecses nő rágcsálva a svájcisapkásra nézett: – Az a hely foglalt. – S váratlanul elkezdett kuncogni. – Igazam van, hogy foglalt?

– Foglalt – mondta bosszúsan az öregember. Rákönyökölt a műmárvány asztalra, de azért fél szemmel leste, mi következik. A svájcisapkás az asztaloknál ülők sokasága fölött egyszeriben meglátott egy megüresedett helyet; dühödten átfúrta magát a tömegen.

Az ételbár valóban zsúfolásig megtelt, vacsoraidő volt.

– Elment – nevetett a bekecses nő. Jókora kenyérdarabot hentergetett meg a borsófőzelékében, a tányérja fölé hajolva kapta a szájába. – Ugye hogy várja?

– Kit? – pislogott az öregember.

– Akinek a helyet foglalta.

– Csak a kalapomat tettem le valahová.

– Jól van, csak várja.

– Hát, ha maga nem hajlandó…

– Mire?

– Mire, mire? – Egy pillantást vetett a körülöttük ülő alakokra. Senki sem figyelt rájuk; a falatozók különben is állandóan cserélődtek, az egész ételbár mozgásban volt. Csak ők gubbasztottak már jó ideje az utcára néző üvegfalnál. – Mondtam már magának. Kimennénk abba a víkendházba. A fiam mindig mondja, papa, miért nem töltesz időnként néhány napot a telken? Úgysem tudsz mit kezdeni magaddal, azt mondja. Befűtesz, van kinn minden, ott áll üresen, azt mondja. Na. Lenne egy-két szép napunk.

– Egy-két napra nem lehet.

– Hát akkor egy napra.

– Egy napra se. Sehogy.

– Na, látja, magával nem lehet… – Hátradőlt a széken, nézte a nő előtt a műanyag tálban a főzeléket. – Jó a borsó?

– Csupa rántás.

– Konzerv.

– Az hát. Ilyenkor, novemberben.

– Én csak a friss cukorborsót szeretem. Tavasszal. Amikor zsenge. És ahogy a feleségem főzte, szegény… Húst nem kért hozzá?

– Mindig rágós. – Jóízűen, lassan evett; a kenyérdarabokat alaposan megmártogatta a borsóban. Tömött szatyrát az ölében tartotta, emiatt nehezen tudott az asztal fölé hajolni. A főzelék olykor rácsöppent az állára, az öregember odamutatott, ő bólintott és letörölte.

– Volt a temetőben? – kérdezte az öregember.

– Töltsön egy kis vizet – mondta válasz helyett a nő. Egyenes tartással várta, hogy a férfi a kezébe adja a poharat. Ivott. Telt arca volt, s csak a szeme meg a szája körül mutatkoztak ráncok. Már az ötödik kenyérszelettel mártogatta a főzeléket. A metszőfogaival majszolt, de azért beszélt közben. – Huszonöt forint a krézantém szálja.

– Hoztam volna magának a telekről, ha idejében szól.

– Ennyi áldozatot megérdemel szegény uram. Öt szálat vettem neki. Egy szép csokrot… Na, jön már a hölgy!

Az öregember a bejárat felé fordult. Látta a zöld kabátos, kis, karcsú öregasszonyt, amint aggodalmas arccal el-eltűnve, majd újra felbukkanva a lökdösődő tömegben feléjük igyekezett. Két nappal ezelőtt helyet szorítottak neki maguk mellett, s úgy tetszett, most is az ő társaságukat kereste.

– Jó estét! – intett a kanalával a bekecses nő. – Jöjjön csak, már foglaltak magának helyet!

A hölgy arcáról eltűnt az aggodalom, kesztyűs kezét felemelve üdvözölte őket, aztán türelmesen beállt a tálaló előtti sorba.

– Igazán felajánlhatná, hogy sort áll helyette – mondta incselkedve a bekecses. – Nézze, hogy hátraszorítják.

Az öregember ezt elengedte a füle mellett. Kivette zsebéből az esti lapot, széthajtogatta; a hátsó oldalon kezdte az olvasást.

– A kényelmet, azt szereti… azt látom.

– Nézze, amin én átmentem már az életben! Nem kívánom magának.

– Min ment át, amin én nem?

– Min? Hát például két háborún, de kinn, a fronton! A fogságról nem is beszélek… meg arról, hogy milyen nehezen neveltem fel a családomat…

– Gondolja, hogy én nem neveltem fel a családomat? És a háborúból sem maradtam ki, elhiheti.

– Sas, háromezerért – mondta a férfi az újság mögül. – Nem veszi meg?

– Nem.

– Kőszáli. Háromezerért. Itt írják… Maga miért nem vacsorázik otthon?

– Nem főzök.

– Nem a gyerekeivel lakik?

– Átadtam nekik a lakást. A fivéreméknél lakom, de külön koszton vagyunk. Maga meg egyáltalán nem vacsorázik.

– Ittam egy teát. Igazán nincs kedve egy kis kiránduláshoz?

– Egy csöpp sincs! – Az üres műanyag tányérba dobta összegyűrt szalvétáját, eltolta maga elől a tálcát. – Na, a hölgy vajon mit vacsorázik?

A zöld kabátos öregasszony tipegve hozta a tálcáját. Leült; a másik kettő beleszagolt a tányérjába.

– Egy jó adag tejberizs – mosolygott rájuk kedvesen. – Kakaót is szórtak rá.

– Gyermekkoromban sem szerettem – egyenesedett ki a bekecses nő.

– Ó, pedig nagyon finom! – A széléről kezdte kanalazni, csücsörítve ráfújt, mielőtt a szájába vette a csipetnyi pépet.

– Na, nem hiszem, hogy forró lenne. Itt? Ugyan! – merült az újság mögé az öregember.

– De, de, forró és nagyon finom! – bizonygatta a hölgy kislányos hangon. Szív alakú arca sima volt, csaknem ránctalan; világoskék szeme és enyhén hidrogénezett, vékony szálú, de bodorított haja fiatalos külsőt kölcsönzött neki. Bűbájos mosollyal tekintett szét a lármás, rostonsültek és főzelékek szagától terhes levegőjű helyiségben. – Úgy örülök, hogy felfedeztem ezt az ételbárt… ugyebár, így hívják? Eddig minden este hideget ettem, de az olyan drága mulatság. Önök mindig itt esznek?

– Én már hónapok óta – dobolt ujjaival a szatyrán a bekecses nő. – Sőt, ebédelni is itt szoktam.

– Az ebédem nem gond, mert olyan szerencsém van, hogy üzemi étkeztetésben részesülhetek.

– Még dolgozik?

– Hogyne, kérem, mint nyugdíjas, öltözőőr vagyok egy vállalatnál.

– Szintén nyugdíjas és szintén özvegy? – nézett fel az olvasásból az öregember.

– Nem, kérem, elváltam. Sajnos. Nem az én hibámból.

– Hát persze – bólintott a bekecses.

– Fel sem tételeztem volna – mondta a férfi. Végigmérte a hölgyet. – Mi özvegyek vagyunk.

– Ó, istenem! Abban a hitben voltam, hogy önök házasok!

– Hogy mi ketten?! – A bekecses nő rekedtes hangon felnevetett. – Még csak az kellene!

– Valahogy nem figyeltem meg jól… bocsánat. – Pirulva hajolt a tejberizs fölé. – Még irigyeltem is önöket.

– Megnősülne – bökött az újságra az öregember.

– Tessék?

– Műbútorasztalos. Családi ház a huszadik kerületben, kis kert, lugas, évjáradék.

– Évjáradék? Nem írja, hány éves? – kérdezte a hölgy.

– Hetven – nézett rá a férfi.

– Ó, hetven!

– Az ma már nem kor! – A férfi végigsimított sovány, borostás állán, a hajába túrt. – Nézze, milyen barna a hajam. Gerovit-kúrán vagyok, évente kétszer. Mondaná, hogy hetvenhárom vagyok?

– Ó, ó, nem is azért – mentegetőzött a hölgy. – De ha az a műbútorasztalos hetvenéves, akkor biztosan fiatal nőt akar, ötven körülit. Ismerem ezeket… – Hirtelen elhallgatott, illedelmesen kanalazta a rizst. – És különben is, a huszadik kerület nagyon kinn van…

– De van pénze az illetőnek! – mondta a bekecses, aztán váratlanul felállt. – Hozok egy adag somlói galuskát. Remélem, vigyáznak a helyemre?

– Ez csak természetes, kedvesem – szólt utána készségesen a zöldkabátos.

Amint kettesben maradtak, a férfi letette az újságot. – Jobb is, hogy elment. Szeretnék beszélni magá… kegyeddel.

– Velem? Úgy érti, hogy négyszemközt? Na, hadd halljam, valami titok?

– Tudja, a fiamnak van egy kis… – Ahogy így közelebb hajolt hozzá, elakadt a szava a hölgy ritkás szempillákkal övezett, de furcsa fénnyel csillogó, táguló-szűkülő pupillájú, világoskék szeme láttán. Amaz teljes arccal fordult feléje, szája szegletében kacér mosoly bujkált, s miközben a férfi szavait várta, ajka kissé szétnyílt. Hófehér, hibátlan fogsora volt.

– Mondja csak, kedves barátom, mondja – s biztatóan az öregember karjára tette a kezét; cseppet meg is szorította. – Na, bátran!

– Csak… – nyögte a tüzes pillantásoktól megzavarodva –, csupán azt akartam, hogy… – óvatosan elvonta a karját, s végre a hangján is úrrá lett, mert kitalálta, hogy ahelyett amit az imént akart, mit mondjon. – Nem tud egy nyugdíjasnak való állást? Szívesen elmennék öltözőőrnek. A kereskedelemben dolgoztam, egy áruház cipőosztályán…

A zöld kabátos hölgy összecsukta a száját, arcáról eltűnt a mosoly. Egy pillanatig még nézte a férfit, aztán visszahajolt a tejberizs fölé. Evett egy kanállal, majd mintha szólni akart volna, de csak a fejével intett nemet, s újra evett, elmerülten.

Mire a bekecses nő megérkezett a somlói galuskával, az öregember már megint az újságot olvasta.

– Friss rajta a tejszín? – kérdezte a hölgy társalgási hangon.

– Friss! – mondta a bekecses. – Micsoda ízek! Magának is ajánlom!

– Nem, nem! – emelte fel vékony kis kezét tiltakozva amaz. – Hizlal.

– Hizlal?!

– Ó, igen. A lányomék például zabpelyhet esznek, de azt mondják, még az is hizlal. Ők teljesen angolos konyhát visznek. Bostonban élnek. De a hétvégeken kicsapnak a hámból. Ugyanis a víkendet mindig a farmon töltik. A magyarok vettek egy farmot. Hatalmas nagy terület, száz hold. Tábortüzeket raknak és gulyást főznek, meg ilyesmit. És persze táncolnak, az idősebbek is!… A farmot elnevezték magyar tanyának. Azt írják, ott szeretnek a legjobban…

– Mit? Mit szeretnek ott a legjobban?

– Hát… lenni. Az egy kis Magyarország. Bostontól kétszáz mérföldnyire.

– Magát miért nem viszi ki a lánya? – Úgy beszélgettek, mintha az öregember ott sem lett volna. – Van pénzük, vagy nem? Kivihetnék magát. Mit hagyják itt öltözőőrnek?

– Ó, én nem mennék ki… nem. Én nem…

– Olyan étvággyal esznek – mondta a férfi, s összehajtogatta az újságot –, hogy megéheztem. Veszek egy pogácsát. – Kalapját a székre tette, s átvágta magát a tömegen a süteményes pulthoz.

– Régóta ismeri? – kérdezte a zöldkabátos a bekecsestől.

– Kit? Ezt az embert? Csak innen. Itt találkozom vele néha az ételbárban. Miért?

– Azt hittem, informálódhatnék önnél. Ugyanis kért tőlem valamit.

– Hogy töltsenek együtt néhány napot a fia víkendházában?

– Ó, ó, nem, dehogy! Ó, istenem, dehogy! Állást szeretne. Elmenne öltözőőrnek. De az, ugyebár, bizalmi állás…

– Hát én nem ismerem! A nevét sem tudom. – Lenyalta kanaláról a maradék habot, ivott egy pohár vizet. A zöldkabátos is végzett a tejberizzsel. Az öregember visszajött; a pogácsa száraz volt, de rágcsálta; a két nő egy darabig némán figyelte a férfi sebesen őrlő állkapcsát, aztán lesiklott róla a tekintetük, s kissé elálmosodva üldögéltek, bámulva az ételbár forgalmát.

– Nem tudják, hány óra? – kérdezte kis idő múlva az öregember.

– Minek azt magának tudni? – nézett rá a bekecses.

– Várnak.

– Ugyan ki?

– Vendégségbe megyek – mondta, s a pogácsa morzsáit csipegette a tenyeréből.

– Ó, vendégségbe, igazán? – élénkült föl a zöld kabátos hölgy.

– Ne higgyen neki. Még csak meg sincs borotválkozva.

– Az mindegy. Én vagyok a társaság lelke. – Inni szeretett volna, de a poharakat mind használták már. – Kérem! – szólt az edényeket összeszedegető, fehérköpenyes lánynak. – Hozna egy tiszta poharat? A lány anélkül, hogy ránézett volna, a szomszéd asztalról adott egyet. – Köszönöm. – A lány némán dolgozott tovább. Az öregembert elöntötte a bosszúság. – Nézzenek oda! Még csak szóra sem méltat! Még csak szóra sem…

– Mit mérgelődik? – szólt rá a bekecses. – Megkapta a poharat. Mi mást várt?

– Igaz – mondta az öregember. – Igaza van. Maradunk még?

– Ha nem tilos csak így üldögélni itt – nézett rájuk reménykedve a hölgy –, én nem bánnám.

– Hát akkor maradjunk – mondta a bekecses.

Néhány fenyődeszka története

Sebész barátomat látogattam meg a nyaralójában. Régóta hívogatott, nézzem meg, milyen házikót épített a Duna-kanyarban. Ígértem, hogy megyek, bekukkantok, ha arra járok, de valahogy nem jutott rá idő.

Az idén, Visegrádról jövet, felkerestem.

Meleg nap volt, még délutánra sem enyhült a hőség. A 11-es útról hétvégi házakkal szegett utcácska kanyargott fel a hegyoldalra. A kertek gonddal nyírt gyepszőnyegein napernyők, hintaágyak tarkállottak, szemet gyönyörködtető gyümölcsösök, árnyas lugasok zöldelltek elő a kerítések mögül; a kapuk előtt, vagy benn, a házakhoz vezető terméskövekből rakott utakon autók csillogtak a verőfényben, de az emberek vagy a vízen, vagy a nyaralóik hűsében lehettek, mert az egész környéken csend honolt.

A barátomék is éppen sziesztáztak; mentegetőztem, hogy alkalmatlan időben törtem rájuk, de megnyugtattak: a szabadságukat töltik, egész nap lazsálnak, a legjobbkor érkeztem. Biztatásukra magam is nekivetkőztem – fürdőruhában heverésztek a napsütötte teraszon –, nekem is jutott egy nyugágy. Innen fentről nagyszerű kilátás nyílt a Dunára. A háziasszony jéghideg ribizliszörppel kínált; az első korty után meg kellett dicsérnem az italt, amely az idei szüretelésű gyümölcsből készült (a bokrok ott sorakoztak terméseiktől fosztottan a kerítés tövében), barátomék ugyanis hosszan magyarázták a házi konzerválás előnyeit; lelkesedésem láttán mindjárt egy üveg meggyszörpöt is bontottak volna, de én inkább kávét kívántam. Aztán, már a jó erős feketét hörpölgetve és cigarettázva egymás hogyléte felől érdeklődtünk, de barátom alig várta, hogy megmutathassa a házat.

Körbejártuk.

Kétszintes épület volt, nem nagy, de kényelmes még lakóháznak is. („Öregségünkre talán ide vonulunk vissza…”) Cserépkályhát is rakattak a nappaliba, a szobákat olajkályhával fűthetik. Az alsó szinten nem volt lakótér, ott a garázs meg a kamra kapott helyet, a főbejárat így a felső szintre került, ahová – vagy tizenkét fok lépcsőn – a teraszon át lehetett jutni.

– Ezeket nézd meg – mutatott barátom a lépcső korlátaira.

– Aha – mondtam szórakozottan, mert akkor már vagy félórája nézelődtem a nyári lakban, dicsérve az ötletes tervezést, a nappaliból a szép kilátást, az ízléssel összeválogatott bútorokat, a konyhán a mintás csempét meg a lambériát, a falakra aggatott antik rézedényeket. – Aha, igen, látom. A korlát.

– De nézd meg jól ezeket…

– Fenyődeszkák.

– Öreg fenyődeszkák.

– Ja igen, öregek.

– Itt minden új, mindent új anyagból készíttettünk, csak ez a korlát ilyen időette… de azért tapogasd csak meg, milyen egészséges, erős.

– Ühmmm. Igen… – simítottam végig az egyik deszkán, s máris tovább akartam menni, mert hiszen mi jelentősége lehet annak, hogy a korlát öreg deszkákból készült?

– Ezeknek a deszkáknak történetük van – mondta a barátom.

– István apjáéktól hoztuk őket – mondta a házigazda felesége. – Ott hevertek az udvaron… Na, leülhetünk végre? – nézett kedvesen a férjére. – Most már mindent látott – fordult felém. – A kőművesekkel és egyéb mesteremberekkel, vagy ahogy mi neveztük őket: inkvizítorainkkal folytatott küzdelmeink ecsetelését, remélem, elengedi? Lassan már mi is elfelejtjük az építkezéssel járó szenvedéseket, és így azokkal nem is akarjuk untatni magát. Inkább hozok egy kis uzsonnát.

Kértem, ne fáradjon, de kisietett; mi meg visszatelepedtünk a nyugágyakba.

– Ősszel megint lelakkozom ezeket a korlátokat – mondta kis idő múltán a barátom. – Ha már ilyen vénséges vén deszkák, s megélték azt, amit megéltek, igyekszem még sokáig megőrizni őket épségben.

– Hát van mit gondozni ezen a házon – bólintottam.

– Van. De ezeket tartom a legnagyobb becsben.

– No, ugyan…

– El sem tudod képzelni, miért? – nézett rám, s láttam, elmondaná az okát.

– Most már kíváncsivá tettél.

– Komolyan? Na, hallgass ide…

Ott kezdem, hogy amikor már nagyjából készen voltunk a házzal, eléggé kifogytunk a pénzből – mondta a barátom. – Amit nem kellett sürgősen befejezni, félbehagytuk. Így például a feljárathoz sem csináltattunk korlátot. A feleségem sem tartotta fontosnak a kapaszkodót, de aztán valahányszor le-fel kellett szaladoznia ezen a meredek függőlépcsőn, jajgatott, hogy szédül. Jól van, mondtam neki, meglesz a korlát. Hanem tudod, hogy van az ember a kiadásokkal: futja erre is, futja arra is, de a legfontosabbra mégsem. Pedig néhány köbméter fenyődeszkára még tellett volna a bukszámból, mégsem mentem el a fatelepre. Télen is ki-kijártunk ide; akkor karácsonykor csupa jég volt a lépcső, a feleségem megcsúszott, szerencsére a hóba huppant, ám alaposan megszidott a hanyagságomért. Az ünnepek alatt meglátogattuk apámékat is; akkor jutott eszembe, hogy odahaza, nálunk mennyi faanyag van felhalmozva fészerben, eresz alatt, s emlékeztem apám biztatására is, hogy vigyük onnan, ami kell, ott úgyis csak az idő eszi a „príma deszkákat”. Tudnod kell, hogy apám mindent félretesz, mindent őriz: rozsdás láncot, ekevasat, elvásott talyigakereket, szekéroldalt, korhadó oszlopokat, zárakat, kilincseket, félrelökött léceket, deszkákat, vélvén, hogy minderre egyszer még szükség lehet a ház körül. Gyűjteménye igen nagy és felmérhetetlen. Ha a kacatokkal megtelik egy kamra, a kiszoruló holmik nem kerülnek az útszélre, hanem új hajlék emeltetik föléjük; az udvar egyik fele a fészerek és kamrák sora. Üvegek, szegek, csavarok, kampók, drótok, sarokvasak, cserepek, szíj- és bőrdarabok keverednek rozzant székek, asztalok, szekrények maradékaival. Azt hiszem, apámban elevenen él annak az időnek az emléke, amikor még nem bővelkedtünk javakban, amikor még a napi szükség diktálta a takarékoskodást; még ma sem engedi szemétbe dobni a kenyérmaradékot, ők ugyan már nem tartanak állatot, de gyűjti az egyik szomszéd nyulainak. A kerti gazt is kosárba szedi, s áthív érte egy utcabelit, hogy vigye el a hízójának… szóval ilyen. Azt szokta mondogatni, az emberek ma jobban herdálják a pénzt, nagyobb pazarlók, mint régen a grófok… Na, elég annyi, hogy az udvarában, az időette tárgyak és lomok e menhelyén nyolc szál fenyődeszkára leltem, a roncsok és romok között nyolc szál épségben maradt és használható deszkára. Avíttságukat csak a színük mutatta: megfeketedtek az időtől. Szép, háromméteres darabok voltak, erősek, egészségesek. Apám boldog volt, amikor látta, mennyire megörültem nekik; igaz ami igaz, magam is sokszor mondogattam, hogy ne rakosgassa halomba a sok kacatot, most aztán hallgathattam, hogy „ugye, minden jó valamire!”. Körmömmel a fenyőrostok közé vájtam, éreztem, milyen jó, száraz, korlátnak való deszkák lesznek ezek. A gomba sem támadta meg őket, az időjárástól sem vetemedtek meg. Amint egymás mellé fektettük az udvar földjén mind a nyolcat, szabályos lapot adtak ki, centire illeszkedtek egymáshoz. Mindegyiken felfedezhettünk három-három geometrikus pontosságú bevágást, a keresztirányú összetartó bordák helyeit, vájatait. Ez azt mutatta, hogy valaha e deszkák egymáshoz tartoztak. Igen. Bizony, ezek asztalt képeztek egykor, mégpedig jókorát: háromszor másfél méterest. De még pontosabban: asztallapot, amelyet feszes szerkezetű, átlósan is megerősített lábakra fektettek.

– Nicsak! – mondtam meglepetten. – Hát ez a szabászasztal! Ez még megvan?!

– Miféle szabászasztal? – kérdezte apám, mert szabó nem akadt a családban; nemigen emlékezhetett rá, miféle alkalmatosság darabjait látja maga előtt. Pedig ezt az asztallapot ő szedte szét néhány évtizede. Akkor talált rá a ház mögött, amikor negyvennyolcban a fogságból hazatért. Emlékszem, említettük neki, hogyan került a házhoz, de az már régen volt.

– Nem más ez, most már látom! Tudja, amit a katonák hoztak.

– Miféle katonák?

– Negyvenötben. Az orosz szanitécek.

– Ez volna az? – nézegette hitetlenkedve.

– Ez bizony – mondtam, magam is csodálkozva azon, hogy így előkerült. Negyvenötben apám nem volt itthon, az asztallap szétbontása idején pedig már én voltam távol otthonról: kollégiumban laktam.

– Ördög tudja, mióta őrizgetem – csóválta a fejét apám.

– Az bizony – hajtogattam az emlékek hatására mindegyre. – Az bizony! Negyvenötben hozták az udvarunkba egy teherautón. Negyvenötben, a tél utolján…

– Ide nézz! – állt fel a barátom, s engem is a korláthoz hívott. – Nézd meg ezeket a sötét foltokat ezeken a deszkákon. Látod? Amikor a sógorom, egy pesti fuvarját kihasználva, elhozta ide nekem mind a nyolc szálat, az asztalossal legyalultattam valamennyit, úgyhogy az az időmarta feketeség szépen lehántolódott róluk, de néhány helyen… mint itt is, látod?… az ilyen sötét, mélyen beléjük ivódott foltok megmaradtak. S tudod-e, miért? Mert ez… meg ez… meg ez itt – vér!

– Valamennyivel idősebb vagyok nálad – folytatta –, tehát negyvenötben csaknem tizenhat éves voltam. Apám odakinn a fronton – nem hallottunk róla már egy esztendeje. Később megtudtuk, hogy akkor már régen fogságba esett. Azt mondhatnám, én voltam a családfő; anyám a két kis húgommal meg az öcsémmel vesződött, néha napszámba járt; én a hadiüzemnek nyilvánított húsgyárban dolgoztam. Amíg hozzánk nem ért a front. A németek egyetlen éjszaka feladták a községet, nem volt nagy harc, de az éjszakát a veremben vészeltük át, hajnalig szólt a géppuska az udvarunkon, aztán virradatkor csend lett. Később a csendben hallottuk a tankok lánctalpainak a csikorgását, majd a teherautók moraját meg az orosz katonák kiáltozásait. Már világos reggel volt, amikor megdöngették a verem ajtaját; anyám nyitotta ki, s mutatta, hogy csak ő van ott a gyerekeivel. A kicsik mind belekapaszkodtak; én utánuk léptem ki a szabadba. Kincstári bakancs volt a lábamon, a katona rám mutatott, azt hitte – amilyen nagy növésű voltam –, hogy valamelyik egységtől szöktem meg, s bujkálok. De tisztázódott a helyzet, hanem azért nem engedtek el, munkával bíztak meg; akkor láttam, hogy az udvarunkon egy vöröskeresztes autó áll, sebesülteket emelgetnek le a ponyva alól; katonák meg katonanők ládákat cipelnek be a házba. Nekik kellett segítenem. Valami táblát is tettek a kapunkra; egyszóval nálunk rendezték be a kötözőhelyet.

Bútorainkat ki kellett vinni a nyári konyhába meg a kamrába. Aztán szalmát hordtam be szobákba; a szalmára sátorlapokat terítettek, azokra lepedőket – néhány óra múlva már működött a tábori kórház.

Néhány friss sebesültet helyeztek el a fekhelyeken, de a front távolabbi pontjairól is hoztak átlőtt, vérző katonákat.

Kis idő múlva egy parancsnoki kocsi kanyarodott a ház elé, tisztek ugráltak le róla, köztük egy magas, fekete bajuszú kapitány – mint kiderült: orvos százados –, panyókára vetett köpenyben; a többiek mind körülötte forgolódtak, amint szétnézett a körletben. Utasításokat adott, majd átvonult a szomszédba, ott rendezték be a szállását.

Anyámnak be kellett fűteni az üst alá, forró vizet parancsolt egy dundi, fiatal katonalány. Róla megtudtuk, hogy amolyan főnővérféle volt az egészségügyiek között. Teknőt, lavórt kért; ők maguk is hoztak alkalmas edényeket a felszerelésükkel. A konyhát jelölték ki műtőnek. Mindez begyakorlottan, rendben történt. Elég nagy konyhánk volt, apám valamikor a kamra falát elbontotta, s így tágította a helyiséget. A földje ki volt öntve cementtel. Ezt is, meg azt a nagy asztallapot is, amit két katona cipelt be az autóról, anyámnak klóros, forró vízzel tisztára kellett sikálnia. Amikor az asztallap megszáradt, két kisebb asztalunkra fektették fel, leterítették fehér lepedőkkel. Ez lett a műtőasztal. Délután már operáltak is rajta egy sebesült kis kirgiz katonát.

Az orvos százados rengeteget dolgozott. A stábjához tartozó felcserekkel, szanitéclányokkal csakhamar összebarátkoztunk azokban a hetekben, hiszen állandó segítségük voltunk; nemcsak anyám, magam is. Emelgettem a sebesülteket, a lábadozókat etettem-itattam; vedrekben hordtam ki a véres tamponokat, gézeket, és égettem el hátul, a trágyadomb mögött a sok hulladékot. Az orvos századossal azonban nem alakult ki kapcsolatunk. Egyszer-egyszer észrevett ugyan, de jelét nem adta; nagyon hallgatag ember volt. Hány éves lehetett? Talán még jóval innen a negyvenen. Csizmás öltözéke fölé vett fehér köpenyében néha kiállt az eresz alá elszívni egy cigarettát. Ilyenkor láthattam, mennyire magába zárkózott: senkivel sem elegyedett szóba, éppen csak biccentett a neki köszönőknek, de nem rátartiságból volt ilyen, mert akivel szót kellett váltania, azzal nagyon udvariasan beszélt, s inkább egy civil hangján, mintsem katonásan.

Észrevehetően mindenki tisztelte.

Mi kinn laktunk a nyári konyhában. Anyám nemegyszer invitálta a századost, tejjel, ezzel-azzal kínálta volna, de nem lehetett: tapintatos elhárítás volt a válasz.

Távolról még hallottuk az ágyúdörgést; valahol megrekedt a front; azt mondták, nagy tankcsaták vannak tőlünk északra. Egyre-másra érkeztek a sebesülteket szállító autók.

Klórszag terjengett a házban, az udvaron. Még esztendők múlva is éreztük ezt a szagot; anyánk akárhányszor felmosta a konyhát vagy a szobát az ünnepek előtti takarítások idején, a fertőtlenítő átható bűze mindannyiszor újra előpárállott a ház zugaiból.

A különös szagoknál azonban elviselhetetlenebb volt a sebesültek nyögése-jajgatása. Akkoriban már én is fehér köpenyt kaptam a dundi szanitéclánytól, s naphosszat a betegek körül forgolódtam. Néhány szót meg is tanultam oroszul, úgyhogy eligazodtunk egymás közt, a kórháziak meg én. Olykor jelen voltam, amikor a százados egy-egy katonát kezelt. Talán a pácienseivel volt a legbeszédesebb. Szóval tartotta őket, erőt öntött beléjük. Mai fővel visszaemlékezve: bravúros műtéteket hajtott végre, sokan kerülték el az amputálást az ő gondos, türelmes sebészi beavatkozása révén. Emlékszem, a főnővér mennyire dicsérte egyszer, s magyarázta anyámnak, hogy a százados egy leningrádi kórházból került a frontra; anyám persze nem sokat értett ebből, de bólogatott, s hajtogatta a lánynak, hogy jó ember a doktor kapitány, az, az, jó ember… – de én valamivel többet is kivettem a szavaiból, olyasmit is, hogy a doktor felesége meg kisfia odavesztek a leningrádi blokád idején. Persze akkor csak homályosan fogtam fel mindezt én is. Hogy a százados felesége is orvos volt, meg ilyesmit…

A sebesültek látványához nehéz volt hozzászokni. Meg az a sok véres kötés, véres lepedők – nem kell mondanom, mi volt ott. Mégis, valahogy akkor fogant meg bennem a gondolat, hogy orvos leszek. Elképzelni sem tudtam, hogy miként, hiszen csak a későbbi években adódott lehetőségem a tanulásra, amikor kollégiumba kerültem. De hogy aztán a pécsi orvostudományi egyetemet válasszam, annak az előzménye mindenképpen ott keresendő a tábori kórházban szerzett élményeimben.

Egyszer egy fiatal katonalányt hoztak… ezt még el kell mondanom. Hordágyon cipelték be a mentőkocsiról. A híradósoknál szolgált; a katonák izgatott szavaiból megértettem, hogy kézigránát robbant a közelében. Amint elvitték mellettem, láttam az arcát: szép, szabályos arc volt, sápadt; homlokán vérbe tapadt a szalmasárga haja. A kigombolt, felszakított gimnasztyorka félrecsúszott a vállán: melle hófehér volt. Deréktól lefelé betakarták, de a köpönyegen is átütöttek a vöröslő foltok. Nyitott szemmel, riadtan tekintett rám, csak félig lehetett öntudatánál, valamit mondott alig hallhatóan. Megrémültem és hátraléptem. A százados megjelent az ajtóban, a lányra meredt, furcsa torokhangot hallatott, majd szokásától eltérően idegesen, kiabálva osztogatta a parancsokat, a betegszállítókra üvöltött, hogy siessenek; én meg valahogy útba kerültem, a százados szitkozódva elpenderített, majd a sebesült után rohant a házba.

Bénán álltam az udvaron. A mentő elhajtott, csend lett. Csak a távoli ágyúdörgés meg a hátsó baromfiudvarról a tyúkok kárálása… Nem tudom, mennyi idő telt el így. Egyszer csak felpattant az ajtó, a százados – véres köpenyben – kilépett az udvarra, megállt, nagyokat lélegzett, a szája szélét harapdálta, aztán félig megfordult, ide-oda tekingetett, láthatóan keresett valakit, majd egy nevet kiáltott türelmetlenül. Fehér köpenyes katona ugrott ki a konyhából a hangra. – Cigarettát! – förmedt rá kurtán a százados. A katona sebesen a zsebeiben kotorászott, egy pakli hüvelyes szivarkát kapott elő a köpenye alól, reszkető kézzel kivett egyet és a százados ajkai közé illesztette, majd ugyanígy, kapkodva tüzet gyújtott. A doktor mélyeket szippantott, aztán kiköpte a cigarettát a földre és dühösen eltaposta. Szitkozódott, tett néhány gyors, bizonytalan lépést, megállt, mélyet sóhajtott, aztán indult vissza a házba. De mielőtt belépett volna az ajtón, meglátott engem ott, a falnál. Nem biztos, hogy felfogta, engem lát-e vagy valaki mást, talán mindegy volt neki, hogy kit pillantott meg, elkínzott arccal nézett, majd csendesen azt mondta oroszul: – Vége!…

Az alacsony szemöldökfa alatt görnyedve lépett be a házba.

Odabennről hallottam a hangját, már megint fegyelmezett volt, a szokott modorában utasítgatta az embereit.

A híradós lány tetemét később letakarva kihozták, feltették egy teherautóra és elszállították.

Hetek múlva a kórház továbbindult. A százados, magára terített köpönyegben, még egyszer átment az udvarunkon. Senkihez sem szólt, akárcsak az érkezése napján. El sem köszönhettünk tőle, olyan gyorsan jött érte az autó. Csak a többiektől búcsúztunk. Segítettem kihordani a becsomagolt felszereléseket. Az asztallapot is ki akartam vinni az egyik kiskatonával. De a hadnagyuk intett, hogy az nem kell, már nem viszik magukkal.

Ott maradt, nekitámasztva a falnak.

Anyám forró vízzel lesikálta a vértől. Aztán eltettük az útból. Később a ház mögé került a kocsirúdnak, ennek-annak kivágott szálfák mögé. Mondom, apám szedte szét évek múlva.

Barátom felesége hozta az uzsonnát. A nap már alább szállt, kellemes lett a délután a hegyen. A Dunán egy hajó úszott Pest felé, a szigetmonostori rév előtt hosszan dudált.

– Bekapcsoltam az öntözőt – mondta a háziasszony. – Istvánkám, egy félóra múlva figyelmeztess, hogy kicsit odább helyezzem a gyepen.

Nekiláttunk a szalámis, körözöttes szendvicseknek. Közben hűvös, savanykás vörös bort kortyoltunk. A szomszédos kertekben is feltámadt már a délutáni pihenő után az élet. A kerítést befutó lonc mögül egy női hang a háziasszony nevét kiáltotta. A teraszról éppen oda lehetett látni: István felesége csak úgy a korlátnak dőlve válaszolt a hívásra. – Vendégünk van! – mondta kedvesen –, ma nem megyünk át!

– Ó! – hallatszott a kerítés mögül. – Bocsánat, bocsánat! Nem tudtuk, nem hallottunk semmiféle autót!

Az asszony nevetve visszaült, kínálta a szendvicseit. Mondtam, ne zavartassák magukat, ha dolguk van, én nemsokára megyek.

– Bridzsezni hívnak – szólt a barátom. – Egyáltalán nem fontos. Maradj csak, hiszen oly ritkán találkozunk.

– Bridzs az esti általános program – mondta a felesége. – Hacsak nincs valami jó krimi a tévében. Tudja, a kártya nagyon jó, együtt vagyunk néhányan, társasági élet, de nem kell másról beszélni, csak a játszmáról, az egyik leosztást követi a másik, a harmadik, eljön az éjfél, és nem untattuk egymást a gondjainkkal.

– Csupa kellemes ember – bólogatott a barátom. – Szerencsénk van a szomszédainkkal, igazán szívesen összejárunk velük. Ezeknek itt, akik most hívtak, mi ajánlottuk ezt az eladó telket. A férfi osztályvezető a minisztériumban. Néhány éve együtt voltam vele egy hivatalos úton a Szovjetunióban, akkor barátkoztunk össze. Hallottunk erről a telekről, szóltunk nekik. Tavaly húzták fel rá azt a faházat. Egész nyáron itt laknak, innen járnak be dolgozni. De miért nem iszol? Nem vagy kocsival!

Koccintottunk.

– Azt még el kell mondanom, hogy valamennyire kerek legyen a történet ezekről a deszkákról… – kezdte a barátom, de a felesége közbevágott:

– Miféle deszkákról, Istvánkám?

– A korlát históriáját mesélem…

– Á, vagy úgy! Tudja – fordult felém –, István hajlamos rá, hogy mély szimbolikát lásson ilyesmiben, mint például ezeknek a deszkáknak a kalandos útjában. – Cseppet elmosolyodott, elnézően, ám egyben bocsánatkérően. – És én persze tisztelem az ő lírai hangulatait, még ha néha kissé különösek is. Maga nem találja furcsának, hogy az ember a nyaralója teraszán éppen ezeket a vértől átitatott deszkákat nézegesse?

– A nejem ezt bizarrnak tartja, engem pedig kicsit patetikusnak mond, de nem bánom. Nézd, csupán arról van szó, hogy az ember olyan könnyen megfeledkezik a múltról. Kényelem, békesség, miegymás… egy kis lazsálás, ellazítás… elpuhulás… Hiszen érted! Ezek a deszkák az én szememben a történelem tanúi. Az én történelmem tanúi…

Elhallgatott; kicsit restelkedett, de leginkább a felesége előtt, hogy talán majd ismét érzelgősnek nevezi.

– Igen – mondtam gyorsan. – Igen, értelek. Persze. De valamit még akartál mondani a történethez.

– Ja, a történethez. Tavaly megint kinn jártam a Szovjetunióban. Egy orvoskongresszuson. Leningrádban. Voltál Leningrádban?

Bólintottam.

– Hát akkor tudod, milyen szép város. Gyönyörű. Nemegyszer megcsodáltam már. De most volt egy teljes szabad délutánom. Taxiba ültem, mondtam a sofőrnek, hogy vigyen körül a városban. Tudod, mennyire olcsó ott a taxi. Tíz rubelt fizettem, ebből is láthatod, alapos túra volt. S ráadásul barátságos emberre leltem a vezetőben, amikor megértette, hogy csak nézelődni akarok, kalauzolt. Sok mindent elmondott. Ősleningrádi volt. A háborúról is beszélt. A blokádról. Hogy micsoda kilencszáz napot éltek át! Persze már aki átélte. Ő akkor még gyerek volt, iskolás, a családja lemondott az evakuálásról, ott maradtak a gyűrűben. Éheztek. Egy kis lötty leves, maréknyi dara… de közben iskolába jártak, levizsgáztak, egyszóval dacoltak az éhínséggel, az ellenséges ágyútűzzel… De ezrek haltak éhen. Az iskolájukban volt egy orvosnő, egy gyermekgyógyász, annak a kisfia is velük járt. Ez az orvosnő jó néhányszor megtette, hogy a maga fejadagját küldte el valamelyik tanulónak, aki már olyan gyenge volt az éhségtől, hogy nem tudott elvergődni az iskolába. Az orvosnő férje sebész volt, a fronton szolgált. A taxis mesélte, hogy jól ismerte az orvoscsaládot, mert a környékükön laktak, s azt is tudta, hogy a doktornő a fiával együtt negyvenkettő telén eltűnt. A hó alatt találták meg őket, a Néva partján. Az asszony megsebesült, erejét vesztette, s bizonyára megfagytak… – Milyen volt a doktornő? – kérdeztem, mert a mi egykori orvos századosunk felesége jutott eszembe. – Hogy nézett ki? Fiatal volt? – A kérdéseimnek persze nem volt semmi értelme, mert a kapitány elesett asszonyáról nem lehetett elképzelésem. A taxis szemlátomást csodálkozott izgalmamon, de hajlandó volt az emlékei között kutatni. – Várjon csak – mondta. – Igen, fiatal volt, talán harmincéves. Sokszor megvizsgált, na, hiszen tudom is, igen szőke volt, olyan szőke, mint a len, és kék szemű. Igen, világoskék szeme volt, az ember mindig azt hihette, hogy nevet… – Nekem meg az a sápadt, sebesült híradósnő tűnt fel az emlékezetemben, aki a kapitány keze között halt meg. Hallottam a sofőr szavait, és arra a fiatal, szőke katonanőre gondoltam. – Andrjuska… úgy hívták a fiát, hogy Andrjuska. Az is szőke volt… – És a doktor? A sebész? Rá nem emlékszik? – A sebészre nem – mondta a taxis. – Arra nem emlékszem. Megmondanám, de nem emlékszem… – Kihajtott velem egész a Kirov stadionig, a magaslatról messzire lehetett látni az öböl vize fölött. Keresztül – s körbejártuk a várost, végül a Nyevszkijen tett ki.

A kongresszuson megismerkedtem néhány szovjet meg más nemzetbeli kollégával. Az egyik előadás szünetében, a büfében, éppen a délelőtt elhangzott referátumról vitatkoztunk, amikor egy ősz hajú, de csaknem fekete bajuszú, magas, szürke öltönyt viselő férfi vonta magára a figyelmemet. Teáspoharából aprókat kortyolgatva hallgatta a vitát, nem szólt, mintha véletlenül állt volna meg a csoportunknál. Éppen csak rátekintettem, de néhány pillanat múlva újra feléje kellett fordulnom: mintha valahol már láttam volna, úgy véltem. Hanem amint jobban megnéztem, mégsem találtam ismerősnek. S mégis – noha igyekeztem a kollégáim szavaira figyelni – ismét és ismét megfordult a fejemben, hogy valahol már találkoztam vele, de nem itt, a kongresszuson.

Közben a vita magasra csapott, ugyanis a délelőtti felszólaló a svéd érsebészet legújabb eredményeiről beszélt, különös hangsúlyt helyezve a legfejlettebb technikai felszereltségre. A vitázók közül senki sem tagadta, hogy a gépek milyen hasznosak, de néhányan megjegyezték, hogy a szuperfelszereléseket nem minden állam engedheti meg magának, ezért nem lehet megvárni, amíg a gépcsodák majd mindent megoldanak, bár természetesen a gyógyítás érdekében minden találmányt a legszélesebb körben kell elterjeszteni, megismerni, használni…

Akkor az ősz hajú férfi, maradék teáját felhajtva, inkább csak úgy magában megjegyezve, mintsem a vitába kapcsolódva azt mondta: – Volt idő, amikor egy szabászasztalon operáltam…

Azt hiszem, senki sem hallotta vagy figyelte, hogy mit mondott. Megfordult, s üres poharát visszavitte a büfépulthoz. Akkor ocsúdtam, pardon, mondtam a kollégáknak, s a férfi után akartam sietni, de egy perc alatt szem elől tévesztettem. Kerestem a tömegben, de eltűnt. Nemsokára csengettek, bevonultunk a terembe. Az egész délutáni ülésen kerestem a tekintetemmel a hallgatóság között. Már későn fedeztem fel az erkélyen; éppen csak annyi időm volt, hogy megkérdezzem a szomszédomat, ki az a szürke ruhás, ősz hajú úr. – Úgy tudom, sebész – felelte –, a neve most nem jut eszembe, idősebb korosztály, talán már nem is aktív… – de többet nem is mondhatott, mert az aznapi program befejeződött, a terem megtelt zsibongással. Megkíséreltem felfedezni a távozók között. Nem sikerült.

Még csak nem is érdeklődhettem meg senkitől, hogy hol érhetném utol, hiszen a nevét sem tudtam.

Másnap indultunk haza; még egy kurta délelőtt, aztán felszállt a repülőgép. Egész úton ő járt a fejemben – mert hiszen biztosra vettem, hogy őt láttam: az orvos századost. Biztosra vettem? Hát nem is tudom. Mindenesetre az, amit a büfében mondott, hogy szabászasztalon operált!… De aztán gyanakodni kezdtem, hátha rosszul értettem, hiszen nem vagyok annyira perfekt orosz. De akkor miért tűnt ismerősnek? Akár így, akár úgy, beszélnem kellett volna vele. Meglehet azonban, hogy úgysem emlékezett volna rám, sem a falunkra, sem azokra a hetekre, amelyeket nálunk töltött, hiszen akkor sem igen alakult ki köztünk különösebb kapcsolat. De még ha emlékezett volna is, mit mondhatott volna? Annyi év után? – Hát igen, igen… – udvarias bólogatás, és kész.

– Na, látod – mondta a barátom –, mégsem kerek a történet. Felállt, bort töltött, ittunk. Elsétált a terasz széléig.

– Egy kicsit már frissebb a levegő. Ó, elfelejtettelek figyelmeztetni – fordult a feleségéhez –, hogy helyezd át az öntözőcsövet!

– Az ám! – pattant fel az asszony. – Meg is csinálom.

Ketten maradtunk, hallgattunk egy keveset.

– De tényleg – forgatta meg a poharát a kezében a barátom. – Tényleg, mit mondhattam volna neki? Hogy emlékszem rá?… Hogy itt él az emlékezetemben?… Hogy van itt valami a házamban… a házam részeként, amit – ha jól értettem a szavait – ő is említett, amit ő sem felejtett el, az a szabászasztal, amin embereket operált, szerencsétlen embereket… De hiszen éppen így elmondhatnám annak a kirgiznek meg még sok másnak is, akinek a vérét beitták ezek a deszkák, hogy van itt valami az életedből… Na! Szóval…

Ott állt a korlátnál, a lenti tájat nézte, mintha meg is feledkezett volna rólam. Aztán csendesen megfordult. Még volt bor a poharában, kortyintott.

– Szóval… így van ez. Összefonódnak az emberi sorsok. Összefonódnak. Nagyon is összefonódnak.

Jelek

– És arra, ott? – kérdezte a férfi. Intett a feleségének, hogy jöjjön, nézze meg ő is.

– Az ott a kamra – mondta a sovány, magas öregember, s máris kinyitotta az ajtót. – Tessék. Lépcső vezet a padlásra. A polcok egészségesek. Nincs pince.

– Pince nincs? – csodálkozott a nő.

– Hát az nincs – ismételte az öregember. – De ez a kamra éppen elég. Hideg ez. Már úgy értem, nyáron is. Hűvös. Télen meg eláll itt minden. Terményt úgysem tartanának.

– Nem, azt nem – mondta elgondolkodva a férfi. Átlépte az útjába került kisszéket, benézett a kamrába. – Nem, terményt nem, á! ugyan! – Üres üvegek sorakoztak a polcokon; egy elég nagy vaslábos meg mindenféle limlom, tál, daráló hevert szerteszét. – Na, mit szólsz hozzá? – fordult a feleségéhez.

A nő a kockás tweedkabátjának ujjába dugta a kezét, fázott. Össze is húzta magát a fűtetlen konyhában. A falak alaposan áthűltek, sugárzott belőlük a tél dermesztő hidege.

– Mióta áll üresen ez a ház? – kérdezte az öregtől.

– Hát… úgy november dereka óta.

– Fázik a lábam – kapaszkodott a férje karjába.

– Na de mit szólsz hozzá?

– Kicsi.

– Kicsi – bólogatott gépiesen a férfi. – De azért nézzük meg még egyszer a szobákat.

Az öregember készségesen előre akarta engedni őket, a férfi azonban intett, hogy menjen csak, nyitogassa az ajtókat. Amint követték, egy pillantással még felmérték a konyhát. Az ablak alatti asztalon viaszosvászonra állítgatva hervadt muskátlik meg apró kaktuszok árválkodtak régi, salétromos cserepekben. A kopott kredencen réz serpenyős mérleg, körülötte csak úgy odaborítva egy halom téli körte. A fásládán poros papírcsomagok, zsineggel átkötött dobozok; a tűzhely alatt két pár cipő. Meg valami rossz kabát lógott az ajtófába csavarozott fogason.

– Hát akkor, ugye… ez a veranda – mondta az ember, amikor beléptek a következő helyiségbe. – Ez a veranda, az meg a szoba. Cserépkályhával fűthető. Ide meg vaskályhát lehet állítani. Ott a kéményluk. Tetszenek látni, mi van… csak ez az asztal, néhány szék… a varrógép… a kanapé és a sublót… Nem is tudom… kacatok, ez-az, a holmija… – A sublót tetején a porcelán figurákat, halomba rakott képeslapokat, leveleket és könyveket egy hímzett terítő fedte. Az ember megemelte a terítő sarkát, várt türelmesen, fedetlenül hagyta az egészet, hadd nézegessék. Körbejárt; kinyitotta a szoba ajtaját. – Ez is úgy van itt, ahogy lakta. Ágy, szekrény, dívány, tükör… a falióra, virágállvány… Ezek családi képek, ezeket majd elviszik.

– És a bútorokat? – érdeklődött a férfi.

– Hogy azokkal mi legyen?

– Nekem ezek nem kellenek… egyik sem kell – mondta gyorsan az asszony.

– Hát én nem tudom – vont vállat az öreg. – Megbíztak, hogy mindent eladhatok a házzal együtt. Ha kell a vevőnek. Ha nem, akkor másként rendelkeznek. – Megmarkolászta az ágy támláját. – Megjegyzem, erős holmik ezek.

A nő meg se hallgatta. Kezét, mint valami muffba, bebújtatta a kabátja ujjába. Magas sarkú csizmájában le-fel járt az ura után. A selyemsál hátracsúszott fekete hajáról. Kinézett az ablakon a kertre. – Elég kicsi ablak.

– Kicsi – mondta töprengve a férje. Egyre csak számolt, számolt, hogy megérné-e a vásár. A telkek már nagyon drágák itt a Duna mentén, nem is igen lehet üres telket találni. A ház nem valami elsőrendű, de nyaralónak megtenné. – Hát igen, kicsi, kicsi – mondta bólogatva.

– És nem vizes ez? – állt az öreg elé az asszony. Fel kellett rá néznie, olyan hórihorgas ember volt. Közel került hozzá; nem tudta, hogy az az áporodott szag, amit érez, a házból vagy az öregember ruhájából árad-e. Elfordult, hátrább lépett. – Nincs itt talajvíz?

– Az nincs, mert elég messze esik a folyótól, meg aztán dombon vagyunk…

– Hát ez az, hogy messze a folyó – kapott a szón az asszony.

– Én nem engedhetek az árból.

– Na, nem is azért – fordult hátra a férfi. – De a háromszázhetvenezer, az sok.

– Sok – bólintott rá az asszony.

A férfi kinyitotta az ablakot, kicsit rángatni kellett a keretet, egy szilánknyi le is pattant a deszkából. – Sok – mondta közben a férfi. – Az nagyon sok.

Az öregember nem szólt. Állt türelmesen, kezében megcsörrentek a karikára fűzött kulcsok. Várta, hogy nézelődjenek. A családdal úgy egyezkedett, hogy ötezer forintot kap, ha eladja a házat. Egy összegben kapja, függetlenül a vételártól. Nem akart százalékot. Ki tudja, mikor adják el, hogyan alakulnak az árak meg minden. Ki mondhatná meg, mi lesz a pénzzel, az is lehet, hogy fillérekért kell eladni, mert megszűnik ez a fene nagy költekezés. Ötezer – az ötezer.

– Nézd csak – hívta az ablakhoz a feleségét a férfi. – A kert nem csúnya.

– Nem ám! – mondta az öregember. – Meg aztán be is lehet füvezni. Akár én is elvállalhatom. Tavaszig meg is lenne. A fákat is megmetszeném időben.

– Úgy látom, ezek gyümölcsfák.

– Azok. Mind az. Ez itt mind gyümölcs. Évek óta én metszem ezeket. Ő már nem tudott ilyesmivel törődni… az öregasszony. Tavaly ősz eleje óta már fel sem kelt. Én segítettem itt mindig. Azért is bíztak meg az eladással. Persze csak úgy szívességből csinálom… hogy ne legyen préda. Már csak a régi emlékek miatt is. Mert régóta ismertem én ezeket. Az asszonyt… meg az urát is. Pedig az már húsz éve meghalt. Húsz éve élt itt egyedül ez a szegény asszony, dolgozott ám eleget, csak az utolsó időkben kellett neki a segítség… gyereke nem volt, soha nem lett gyerekük, de jól megvolt, amíg a lába bírta, hanem amikor öregedni kezdett úgy nyolcvan fölött…

– Nyolcvan fölött? – nevetett fel halkan a nő.

– Az őszön, amikor meghalt, nyolcvanhat éves volt.

– Érzed ezt a jó levegőt? – kérdezte a férfi.

– A levegő az itt nagyon jó – mondta gyorsan az öregember.

– A víznek van ilyen erős szaga, nem?

– Hát a víznek is, meg az erdő is itt van, meg minden, amit csak akar. Csend van. Megéri, azt mondom… – Az öreg köhintett, látta, hogy a férfi már megnyerhető. – Azt mondom, tárgyaljunk, elintézem magának, hogy engedjenek az árból.

– Sokat kell engedni, ha azt akarják, hogy tárgyaljak – pillantott rá rosszkedvűen a férfi. Tudta, mit jelent ez, az öreg vár tőle egy kis jutalékot. – Érdekel a dolog, komolyan érdeklődöm, de… szóval ennyi pénzünk nincs. – A feleségére nézett. – Igaz?

– Nem adunk azonnal választ – mondta a nő. Elsétált mellőlük, átment a verandára, unottan turkált a sublóton heverő holmik között. Vastag, kockás füzet akadt a kezébe. Belelapozott. Régies kézírást látott, kusza, görbe sorokat: Öreges betűivel valaki teleírta az oldalakat. Le akarta tenni, de egy fél mondatot találomra kisilabizált: ot látam először csicsokát – nem értette, újra elolvasta: ot látam először csicsokát – ott láttam először csicsókát! – jött rá végre az értelmére; aztán hirtelen rádöbbent, hogy illetlenséget művel, becsukta és letette a füzetet az asztalra. Fényképeket látott a falon. Ovális fakeretben voltak – egy bajuszos férfi kalappal, mellényben; fejkendős parasztasszony; fess, fiatal nő a húszas évek divatja szerint szűkre szabott, hosszú ruhában. Nézte az idegen arcokat, közben hallotta, hogy a férje odaát magyaráz valamit az embernek; a félig nyitott ajtón át látta a férje hátát; mit akarunk itt, gondolta, amint elnézte az urát az elegáns, halszálkás télikabátban, mit akarunk itt ebben a házban?

– …negyvenet – hallotta az öregember hangját. – Negyvenet biztosan elengednek, ezt megsúghatom, ha én azt mondom, hogy önök komolyan gondolják. Ha meglátják az előleget, garantálom, hogy engedni fognak…

– Mikor épült ez a ház? – kérdezte váratlanul az asszony.

– Úgy tudom, harmincban. Igen, akkoriban.

A férje kijött a szobából a verandára. Az öreg készségesen kísérgette, már sejtette, hogy innen is leesik egy ötös, ahogy a családtól is. Csak meg ne gondolják magukat.

– Felírnám a címüket – mondta, s körülnézett, hol találhatna papírt. Meglátta a füzetet az asztal sarkán. – Ez a maguké?

– Nem – mondta a férfi.

– Itt hevert – mondta a nő.

– Nem fogják megbánni, és azt is meg kell mondanom, hogy van néhány jelentkező. Egykettőre elkel, de én maguknak akarom… Ne sokat töprengjenek, itt leszek, mindent megcsinálok tavaszig. Meg lesznek elégedve. Akkor hát szabad a címét, uram? – Kinyitotta a füzetet, s kitépett belőle egy lapot. Üres oldal volt, de az asszony észrevette a másik felén a kusza betűs írást.

– Van nálam névjegy – mondta a férfi. Kivett egyet a tárcájából. – Tessék. Ha netán telefonálna, akkor csak este…

– Csak postáról tudnék.

– Ja, igen. Hát írjon. De mi úgyis jelentkezünk. Amíg egyezkedtek, az asszony felvette a kitépett füzetlapot. Ha már így semminek tekintik, gondolta, megnézheti alaposabban. A világosság felé tartva böngészte a sorokat.

még nem jártam iskolába és sok szép példabeszédeket mondott a nyári estéken üldögélve sok szép mindenre megtanított, hiszen most is fülembe csengnek szavai, pedig régen volt, Édesanyám. Esténként ahogyan magam előtt látom, elém tárulnak kint a holdfénynél a nagy óriás nagy diófa, alatta a kicsi gémeskút és az a szép nagy rózsabokor… amikor a pompás illatát a csendben… utána volt egy magas eperfa, amikor érett a szeder a lelkemre kötötték, hogy seperjem össze nyirfaseprűvel, ez nehezemre esett, mert így keveset tudtam játszani…

– Hát akkor mehetünk is – fogta meg a könyökét a férje. – Mi ez?

– Semmi – mondta a nő, s az asztalra ejtette a papírt.

– Ha nem veszik rossz néven, még maradnék – mondta az ember. – Bezárok itt… Kitalálnak.

A kocsinál az asszony visszanézett a házra, a kertre.

– Tetszik? – kérdezte a férje.

– Olyan érzésem volt, mintha valaki még lett volna ott benn rajtunk kívül.

A férfi felnevetett: – Ne beszélj butaságot!… Hidd el, megéri. Átalakítjuk, rá sem fogsz ismerni. – Indított; bekapcsolta a világítást. Már szürkült.

A házban az öregember becsukta az ablakot, onnan nézte, hogyan kanyarodnak ki az útra. Átment a verandán, kabátja szárával lesodorta a füzetet az asztalról. A füzet a hátára esett és szétnyílt. Az öreg észre sem vette. – Ha megveszik, tavaszra lesz egy kis pénzecském – gondolta, amint bezárta az ajtót. Átvágott a kerten, becsukta a vaskaput is.

Csend lett. Később egy kis esti szél támadt, befútt az ajtó alatti résen a házba, a léghuzat végigsöpört a veranda padlóján. Halk nesszel peregtek a padlón heverő füzet lapjai; peregtek, aztán az áramlat elnyugodott, az írás ott feküdt mozdulatlanul.

a gyerekek ették, azt mondták finom jó a belseje nagyon szép fehér volt, én a három krajcáros bicskával pucolgattam és ettem, de hiszen jobbat is ettem ennél amikor a pesti rokonok narancsot hoztak, de már mint pici gyermek bennem volt hogy össze kell rakni amit kaptam s rendszerint az történt hogy megették előlem, persze sírásra állt a szám, no de édesanyám azt mondta, csend, miért nem etted meg, mit rakosgatod el…

A légjárat később megint lapozgatta a füzetet.

és maga a természet a fenséges pompájával… a nagy örömtől a szívem ellágyult… a harangszó kondulása… ha későn szaladtunk, istenem, de jó futó voltam meg fára is másztam eleget de a madarak fészkét nem bántottam mert tudtam, hogy bűn… a kötényem kilukadt… dolgoztak a létért a mindennapi kenyérért, azt mondta, na lányok gyerünk szántani, no, hogy én benne ne legyek olyan nincsen mert pénzről volt szó, emlékszem, nagy szarvú fehér ökröket kaptam, de előzőleg mielőtt szántani mentem már a szecskavágónál hajtottam ökröket, 25 krajczárt kaptam egy hétre, úgy örültem neki, sok volt, a keresetem… szekér takarmányt levágtunk és az emberek reggelizni mentek, én is ettem vajas kenyeret, a járom rúdjára ültem és ott volt egy csukló ami a szecskavágót hajtotta, az kapta el hátulról a szoknyámat, meg is halhattam volna de én abban a pillanatban, hogy hó, he Huszár, és erre meg is állt, de a csukló még forgott, az emberek kiabáltak, hó, Huszár, és az egyik ember, András bácsi szalad oda, látja a ruhát egészen összecsavarta rajtam az a rúd, így hát rögtön elhasította késsel. Már fulladoztam de magamhoz tértem… ölbe kapott… félni hogy a szememre megy, ha a szembogárra megy a vér elvesztem a szemem világát. Jeges aludttejjel lett állandóan borogatva… De ahogy hozta a sors. Már mint asszonyt is… nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban…

Egy lap megemelkedett

…mert hiszen mindannyian…

de a légáramlat visszaszorította a többihez.

…nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban…

A ház üres volt és sötét. A kert is beleveszett a sötétbe. A köd ráfagyott az ágakra meg a kerítés vasára.

Svéd konyha

Egyezség

Kutyámat nappal láncon tartom. Kegyetlen dolog ez, de több ok kényszerít rá. Legelébb is az, hogy termetes, támadó kedvű eb. Kuvasz. Igazi házőrző; minden jövevénynek nekimenne. A másik ok, hogy szeret csatangolni. Réseket talál a kerítés tövében, kiszökik, elkalézol. Közel lakunk az országúthoz, autó, motoros elütheti; balesetet okozhat, amint szertelenül átvág a Duna felőli oldalra. Mert igen kedveli a partot, a folyó menti csalitot.

– Megvadul ez a kutya a láncon – mondják az ismerősök.

Nem vadul meg. Este eleresztem. Későn, tíz óra felé, amikor már elül a forgalom, emberek se járnak odakinn. Kujtoroghat, ha úgy akarja, vagy birtokolhatja a kertet hajnalig.

Naphosszat békén tűri a rabságot. Hever, szunyókál: tipródik, nyújtózik; összegömbölyödik vagy lábát égnek vetve lustálkodik. Ha jármű vagy ember közeledik, felüti fejét, morog, és kötelességtudó ugatásba csap. Jelzi, hogy valaki megállt a kapunál. Ily módon helyettesíti a csengőt. Amíg bekísérjük a jövevényt, vadul vicsorog és tépi a láncát, dühös, hogy nem támadhat, nem végezheti rendesen a munkáját: a ház védelmét. De végül ránk bízza a dolgot. Ha a vendéget a lakásba beengedtük, akkor már a felelősséget is átvállaltuk – azt hiszem, így gondolhatja, mert elcsendesül. Nem ugat akkor sem, amikor a vendég távozik. A házból kifelé menők nem érdeklik.

Este pontosan tudja, hogy elérkezett szabadulása órája. Olykor, ha nem oldom el időben, követelődzve vinnyog, erőszakos hangon ugat.

– Jól van, na! – mondom neki –, itt vagyok már, maradj veszteg!

Türelmetlenül ugrál, hempereg, farkával a földet csapdossa-söpri, nekifeszül, rángatja a láncot, csaknem megfojtja magát az örvvel, annyira futna már. Egy szót sem szólhatok, igazsága van. Csak csillapítom, hogy ki tudjam oldani a zárókapcsot. Fogom az örvét; ágaskodik; elengedem. Vad vágtába kezd, szélsebesen körbefutja a kertet, felszalad a lépcsőn az ajtóig, szaglássza, idegenek kik jártak itt aznap. S fut tovább a titkos résig, s már kinn szimatol a telkeken.

Később visszatér, leül az ajtó elé; az az őrhelye. De hajnalig még tesz néhány kirándulást; hogy hol mindenütt megfordul, arról az összelopkodott s a füvön szerteszét heverő tépett rongyok, lábtörlők, szemétből kiráncigált cipők, konzervdobozok adnak némi képet. A korai órákban munkába induló szomszédokat elkíséri a buszmegállóig. Ismerősei vannak a monostori kompnál meg a csárda előtti parkolóban.

Reggel füttyentek neki. Előcammog valahonnan farkcsóválva, de nem sietősen, mert tudja, mi következik. A lánc következik.

– Helyedre! – mondom.

Megáll, lehasal a földre, pislog. Igen kussol.

– Helyedre, na!

Les, igaz-e. S minthogy nem tágítok, feltápászkodik, csigalassúsággal a lánchoz oldalog. Lehajtott fővel várja, hogy megkössem.

Nem ellenkezik, elismeri, most nekem van igazságom.

Csakhogy mintha sóhajtana is cseppet. Pillantása szomorú. Jobbra-balra forgolódik, alkalmas helyet keres, kedvetlenül ledől a földre. Fejét a mancsára ejti; feltekint.

– Na – mondom –, jól van. Jó kutya vagy!

A dicséret hidegen hagyja. Látom a szemén. Egyet-kettőt legyint a farkával. Lomha farkcsóválás, amolyan kötelező udvariasság. Tudja, a dicséretet csak azért kapja, mert hajlandó volt elfogadni az egyezséget nappal láncon, este szabadon. Lázadásnak nincs helye és értelme, azzal semmire se jutna, okosabb, ha beletörődik a sorsába.

Egy kis lánc, egy kis szabadság. Jól van. Megegyeztünk.

Ezt látom a tekintetében.

Mielőtt elszunyókálna, talán még az is megfordul a fejében, hogy végeredményben jól tartjuk. Enni adunk neki tisztességgel. Nem verjük, nem szidalmazzuk. Csak hát alkalmazkodnia kell. Nappal ez a módi, éjjel amaz. Jól van így – véli, és lustán álomba merül.

Költői tárgy

Vörösmarty írja az Elméleti töredékek-ben:

„…Azonban van egy tárgy, mely általában nem költői, s ilyen természetesen drámai sem lehet, például: Zách Felicián leánya, Klára, ki egy királyné által testvére kezére játszatván, a legzordonabbul fosztatik meg lánykoszorújától, utóbb atyja bűnéért – sőt, nem is bűnéért, mert bűn-e leánya meggyaláztatásáért bosszút állani? – emlői kimetszetvén, lófarkon hurczoltatik. Ki lesz az iszonyú, ki ezen vad esetet, melyet az emberiség emlékezetéből is ki kellene törölni, még a költészet által is kitüntetni alkalmasnak vélje? Hol lesz a költői igazság, mely a fellázadt érzelmeket ily vadságok felett megnyugtatni bírja?”

Manapság szerte a világon efféle borzalmak történnek, s az írók – az iszonyúk – nem tehetnek mást, mint erről írnak. Immáron hosszú évtizedek óta. És az újság, a rádió, a tévé – az iszonyú – sem tehet mást, mint naponta hírül adja azokat az eseményeket, melyeket az emberiség emlékezetéből is ki kellene törölni.

S a fellázadt érzelem? Hm. Van-e fellázadt érzelem?

Apró, személyes sérelmeink, hogy becsaptak a boltban, hogy az iparos nem készítette el határidőre a megígért munkát, hogy az orrunk előtt ment el az utolsó autóbusz, s ezért taxira kell kiadni a pénzt, hogy valamit nem lehet kapni az üzletekben, sokkal jobban felizgatnak minket, mint a képernyőn látott felkoncoltak hullái, a tüntetők gumibottal szétvert tömegei, a bombatámadások roncs testű áldozatai, százezrek vértanúhalála, a népek közötti erőszakok, igazságtalanságok.

– Jaj, ne írjanak már annyit a háborúról! – mondja az egyik könyvesbolt vezetője. Kezemben a második világháborút idéző dokumentumkönyv, meg akarom vásárolni, nem engedi. – Nem adom – mondja. – De miért, hiszen érdekel. – Nem, nem adom, mert akkor megint a háborúról fog írni. – Igazán, alig írtam a háborúról… – Mindegy. Írjon valami másról. A szerelemről. Írjon szép szerelmi történetet…

Nevetünk. Pedig komolyan mondja.

– Az jobban fogy…

Hát persze. Elég a borzalmakból. De nem csak erről van szó. Amíg a házunk táját elkerüli a vész, minek beszélni róla?

– Annyi bajról hall az ember! – mondja valaki más. – A színházban végre szórakozni szeretnénk.

Mintha egy nagybeteg hozzátartozója azt mondaná: – Jaj, hát már sohasem gyógyul meg?! – Hogy ne kelljen törődnie a szenvedővel.

Könnyen és szépen szeretnénk élni végre, de nem tehetjük, amíg ember embernek farkasa.

Tudom, Vörösmarty arra gondolt, hogy iszonyatot iszonyattal ábrázolni aligha célravezető. Talán így is van. Hiszen a dokumentumok százai kerülnek a szemünk elé naponta; ülünk a tévé előtt, látjuk a politikai katasztrófákat; írott riportnál hatásosabb-hitelesebb a mozgókép, a helyszíni felvétel: élő, egészséges emberek jönnek felénk, lövés dörren – holtan buknak el. Valódi lövés, valódi halál. Mégis legfeljebb csak annyit mondunk, hiszen majd minden este ezt látjuk: – Na! Már megint!… – Aztán elfészkelődünk a meleg fotel mélyén, és a műsort böngésszük, hogy mi lesz a híradó után. Show-műsor? Valami jó film? Lehetőleg régi film legyen, érzelgős vagy vidám.

Csak ha személyesen érint valami baj, akkor szisszenünk fel. Mint legutóbb az olimpiai játékok idején. De miért? Az izraeli–arab konfliktus már régóta tart. És hosszan és végeérhetetlenül tart még számos konfliktus. Terrorcselekmény is akad szép számmal, sokkal több halottal is, mint amennyit ez a méltán felháborító esemény követelt. Miért most szisszentünk fel ennyire? Mert az olimpia személyes ügyünk is volt, mert a helyszínnel már sok napon át, a napok csaknem minden órájában ismerkedtünk a távközlő eszközök révén, mondhatnám, végül is otthon voltunk a stadionban és környékén; ott voltak honfitársaink is, körletük közelében zajlott le a támadás. Egyszeriben a környezetünkbe hatolt mindaz, ami eddig csak a távoli vidékek népeinek okozott érezhető fájdalmat és félelmet.

A fülünk mellett süvítettek el a golyók.

Így más?

Úgy tetszik, így más. Személyes élmény nélkül nem rendülünk meg igazán.

A művészet ilyen személyes élménnyé akarja tenni a valós veszedelmeket. A világban le-fel keringő, fülünk mellett elsivító veszedelmeket. És a bennünk lappangókat is.

Bizony, e tárgyak aligha költőiek. De beszélni kell egyikről is, másikról is.

Nem Vörösmarty szavait akartam letakarni e néhány jegyzetlappal. Nem is tehetném. Ezek csak sebtiben felötlött gondolatok, sorai olvastán.

Mi hiányzik?

Azt hiszem, nagyon jó dolog, ha az embernek vannak szokásai, már úgy értem, olyan hóbortféléi, hogy hány órakor fekszik le este, mikor issza meg a kávéját, milyen cigarettához ragaszkodik, hol, kinél varratja az öltönyeit, melyik borbélyhoz jár, mivel üti agyon a szabad idejét – ha egyáltalán ismeri ezt a fogalmat, hogy szabad idő –; kedvel valamiféle italt, teszem azt, rendeléskor azonnal tudja, hogy Ballantinest, lengyel vodkát vagy szilvapálinkát kérjen a pincértől, aszerint hogy melyiket szokta meg az idők folyamán. Azt hiszem, ez irigylésreméltó. Igazán sajnálom, hogy nem alakultak ki a szokásaim. Egy ideig ugyan szerettem a literes, palackozott burgundit, két-három éven át csakis azt ittam, főleg orvosi tanácsra, hogy jobb legyen az étvágyam. De aztán egy szép napon nem vásároltam többé, s nem is hiányzott. (Nem biztos, hogy azért, mert közben romlott a minősége. S talán azért se, merthogy üzletről üzletre kellett járnom, míg végre találtam egy üveggel.) Olykor kikötöttem egy-egy cigarettafajtánál is, de csak rövid ideig, nem nőtt meg a jelentősége, hogy éppen mit szívok, így aztán a trafikokban meglehetősen sután válogatok, olyannyira, hogy azt gondolhatnák, most készülök rászokni a dohányzásra. – Az milyen? – kérdem, mint egy diák, aki az otthonról csent pénzen az első füstölnivalóját veszi. – Hát az? Talán azt, igen, igen… – Kiderül, hogy méregdrága, de már nincs merszem tovább válogatni.

*

Borbélyom sincs, szabóm sincs. Utoljára kölyökkoromban jártam rendszeresen nyiratkozni, apám borbélyához, Lauer úrhoz, ha jól emlékszem, kéthetente, ami elég nagy gyötrelmet okozott. A hosszú várakozás a bőrpamlagon, majd a fülem körüli ollócsettintgetés soha nem vált élvezetemmé. Tudom, mások kellemes szórakozásnak tekintik az ernyedt üldögélést a borbélyszékben, barátaim eldiskurálnak a labdarúgás újabb kudarcairól a figarójukkal. Irigylem őket. Később, már a magam uraként csak kényszerből ugrottam be egy-egy sebtiben talált borbélyműhelybe, vállalva a futóvendégnek kijáró hátrányokat: a kelletlen kiszolgálást, a sopánkodó kritizálást. – Jaj, jaj, de elhanyagolt ez a frizura, kérem!… – Ugyancsak apám adott át a szabójának, ki varrt is nekem vagy három öltönyt, s mondhatom, elég jó szabásúakat, tehát semmi okom nem volt rá, hogy később aztán ne keressem fel, hanem inkább konfekcióárut vegyek, vagy ötletszerűen valamelyik szövetkezetben varrassak magamnak.

Ismerőseim úgy emlegetik szabóikat, cipészeiket, mint nélkülözhetetlen társakat. Ők mint udvari szállítók tudják, milyen minőséggel kell szolgálni a megrendelőt, s ezek a megrendelők úgy érzik magukat, mintha valóban udvari szállítókkal bírnának. Barátaim időnként megadják a mestereik címét; volt rá eset, hogy egyiket-másikat felkerestem, dolgoztattam is velük, de mindig csak egyetlen alkalommal. Valahogy nem melegedtünk össze. Talán bennem volt a hiba, talán bennük. Valami miatt nem lett szokásommá, hogy felkeressem őket.

*

Aztán itt van a másik bajom is: nincs hobbim. Ha azt kérdezik, mi a hobbim – manapság a riporterek ezt meg szokták kérdezni –, zavartan vonogatom a vállam, s közben becsületesen töröm a fejem: vajon mi is? Irigylem azokat, akik e kérdésre gondolkodás nélkül rá tudják vágni, hogy kedves időtöltésük az utazás, a faesztergálás, a sakkozás, az evezés, a horgászás, a repülőmodellezés és az isten tudja még micsoda. Kínomban olykor már ki-kitaláltam valami szerény hazugságot, olyat például, mint az autóvezetés, a kertészkedés… De ezek egyáltalán nem hobbik. Az autó azért van, hogy ne kelljen az autóbuszok és a HÉV-ek menetrendjétől függővé tenni rendszertelen pesti szaladgálásaimat; hogy Szentendréről gyorsan bejussak a városba, s onnan még gyorsabban haza; hogy a fűtőolajat minden héten a kis Trabant kombin hazaszállítsam; hogy rengeteg pénzt költsek az öreg jószág javíttatására. A kertészkedés pedig a kert iránti kötelességem: permetezni a gyümölcsöt, lenyírni a vad iramban növő füvet, felásni a fák alját, gondoskodni a műtrágyáról és így tovább. Munka. Nem akarok a szorgos ember képében tetszelegni, de tény, hogy mindennemű tevékenységem munkaszerű.

A munkám határozza meg, mikor kelek, mikor fekszem. Kávét akkor iszom, ha a cigarettával való bíbelődés már nem elegendő ok a munka megszakítására. Egyetlen vendéglőben vagy presszóban sem vagyok törzsvendég. Vásárlásainkat kuszán és alkalomszerűen végezzük; a hét minden napja – a vasárnap is – egyformán esik a latba, nincsenek különleges napok és órák. A rádiót sokszor napokig nem kapcsolom be. Tévénk nincs, tehát az esti műsor sem kötelező.

Megszoktam – lám, hát mégis lenne szokásom?! –, hogy az üzletekben az eladókkal csak a legszükségesebb dialógusok közepett bonyolítsam le a dolgomat. Ez ugyan sokszor nem dialóg, csak monológ: én beszélek, az elárusító konokul hallgat, legfeljebb meg-megrázza a fejét; más esetben párhuzamos monológ: mondom a magamét és ő is mondja – a kollégájának vagy kolléganőjének, függetlenül mindattól, amit a hely és az idő megkívánna.

Alkalmazkodom az üzletek már nem éppen újkeletű szelleméhez: csak semmi felesleges gesztus, elpocsékolt szó. – Tessék kérni, mit? hogyan? nincs, van, lesz, kérem, ne tartson fel minket, megmondtam, nem? nahát! stb. A legtöbb kereskedelmi dolgozó elsajátított valami bravúros módszert, amivel bűntudatra készteti a vevőt, éreztetvén vele, hogy micsoda zavaró és kellemetlenkedő alak, micsoda suta tébláboló, vagy éppen erőszakos, midőn azt kívánja, hogy készséggel szóba álljanak vele. Készséggel! Mintha bizony kedve lenne a boltosnak ilyesmihez! Mintha más dolga se lenne! Ugyan!

*

Amelyik üzletben már nem ilyen a hangulat, ott csodát sejt az ember. Van néhány ilyen üzlet. Például Szentendrén. Például a hentesüzlet a Fő térbe torkolló utca végén, a Ferenczy-múzeum közelében.

Amikor először jártunk ott, szombat volt, s a vasárnapi húsadagot akartuk beszerezni. Álldogáltunk a pultnál, nézelődtünk, mit is vegyünk. Lám, milyen jó, ha kialakulnak a szokások, s az ember tudja, hogy például rántott húsnak valót akar, mert az a szokásos vasárnapi ebéd. De mondtam már, hogy nálunk egyre mennek a napok. Mi a csudát vegyünk? – Mit főzzek? – kérdezte a feleségem. – Mit szeretnél? – Nekem mindegy. – De mégis… – Vadast? Pincepörköltöt? Gombás szeletet? – Mondom, mindegy… – S közben félve tekintettem a pult mögé, hogy mikor dörrennek ránk figyelmeztetően, megelégelvén ácsorgásunkat.

Ekkor történt a csoda. A három hentes közül az egyik – egy idősebb dolgozik ott, egy középkorú meg egy fiatal –, a középkorú barátságosan megszólalt: – Jó kis leveshúst ajánlanék, hozzá marhacsontot, és van friss sertéscomb, lehet belőle pörkölt, egybesült…

Megvettük, amit ajánlott. Ő szabta meg, mennyi legyen, miután megtudta, hányan vagyunk otthon. – És ha vendégek érkeznek? Holnap szép idő lesz, váratlanul betoppanhatnak a vendégek… Tegyünk rá még ebből a sovány combból… Ez pedig a levesnek…

– Jaj, a faggyús részt ne! – mondta a feleségem, amikor látta, milyen darabot vág le a hentes a marhahúsból.

– Ó, csak egy kicsit – szólt ő mosolyogva. – Hát ne legyen semmi színe a levesnek? Kell egy kis szín, legfeljebb majd le tetszik merni a tetejéről…

Amikor fizettünk, s mentünk, utánunk szólt: – Ecetes tormát a leveshúshoz! Ne tessék elfelejteni!…

Ez történt. Pedig azelőtt soha nem jártunk a boltban, nem ismertük ezt a hentest. Hazafelé szünet nélkül emlegettük előzékenységét; a bolt nem volt üres, láthattuk, másokkal is ugyanígy bánt.

Legközelebb már egyenesen hozzá mentünk. A másodszori vásárlásnál immár szokássá vált, hogy megbeszéljük vele, mit vegyünk. Meghallgattuk a tanácsát. Étrendet is javallt. A későbbiek során jókora velős csontokkal, vesepecsenyével, december körül kocsonyánakvalóval, szilveszterkor sertéscsülökkel és káposztába való dagadóval tértünk haza tőle.

– Tessék sütni egy kis oldalast, a zsírját külön önteni bögrébe, jó lesz a teához reggelente. Nem sok fokhagyma, csak éppen bekenni cseppet a tetejét… – tanácsolta a feleségemnek.

Ha én nem mentem, érdeklődött, hogy vagyok, mit csinálok? – Dolgozik – mondta a feleségem. – Igen? És mit? – A feleségem megmondta. – Hát csak tessék vinni neki ebből a felsálból, örülni fog neki…

Való igaz, hogy örültem neki, bár nem is annyira a húsnak, hiszen nem vagyok valami híres nagyevő. Inkább annak, hogy van egy üzlet, ahová otthonosan járhatunk. Egy törzshely. Egy biztos pont, ahol mindig vár ránk egy kis hangulat.

Üzleti fogás? Miért lenne az? Nem szorul ránk a hentes, a bolt nélkülünk is forgalmas. Hiszen másutt éppen ez a baj: az eladók nem törődnek vele, hogy a vevő holnap is bejön-e. Ha nem jön, nem jön. Alászolgája! De itt más a helyzet. Itt számon tartanak minket. Pusztán azért, mert kedvvel végzik a munkájukat? Nem tudom, hogy kedvvel végzik-e. Meglehet: igen. Mindenesetre nem röstellenek némi fölösleges figyelmet pazarolni ránk.

– Á, milyen szép időnk van ma! – Bizony… Hogy vannak? – Köszönöm. És maguk?… – Kell az ilyesmi. Sokszor már ennyi is elég az embernek.

Szokás. Ez már egy kis szokás. Beszélgetünk, üzenünk egymásnak. – Velős csontot küldött – szedi elő a csomagot a feleségem a szatyorból. – Nézd. Szindbád is megirigyelhetné…

Áhá! Nosztalgia! Krúdys hangulatok. Szép, szép, de nem járt el az ilyesmi fölött az idő?

*

Mégis: megyünk a kis utcán az üzletbe. Úgy teszünk, mintha ráérnénk a kedélyes csevegésre, mintha a családiasság még nem ment volna ki a divatból.

Hobbi. Lám, ez már hobbi. Kisváros, hangulat. Nosztalgia a nagy kapkodás kurta pihenőiben.

De a hentesüzletben valóban előzékeny a kiszolgálás.

Falusi orvos

– Sört kérek! – szólt a pincérnőnek az orvos. – Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska.

A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyborékolását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába.

– Sört szoktam inni ilyenkor – magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyürködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagyja otthon. – Ilyenkor, estefelé – magyarázta – sört iszom, egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért. Nem sok, ugye?

A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal.

– Egyik nap a másik után – nézett rám –, az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik… Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek… Most néztem meg az előbb a fiamat. Mandulagyulladás… Szereti a sört?

Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a presszóba, csuromvizesen, kalapjukról csorgott az esőlé. Rumot kértek.

– Hohó! – kiáltott erős hangján a doktor –, hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot!

Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost.

– Ó, a fenébe! – szitkozódott tréfásan –, nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr!

– Figyellek – mondta az orvos –, figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megreperálni a májad… Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még legalább…

A két férfi valamit susmogott a pincérnővel, a lány kacagott.

– Ismerem őket – mondta a doktor. – A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket… Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka… Befejeztem az egyetemet, körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés.

– Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt… Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak, azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen, amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. Mégis meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?… Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként.

– A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok.” „Jézusom, miket beszélsz” – ijedezett ilyenkor. „Lemondok, mást nem tehetek… Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom.” Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat… Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt.

– Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen remek sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ.” lettem, de istenigazából ám! Nehogy azt higgye, hogy mindez a „szent misszió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de hát, igaz ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mély vízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle… Na, igyunk, Mártuska, hozzon még két üveg sört.

– Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg… – Nevetett, jót húzott a sörből. – Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd – azt mondja –, nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” – Aztán végre egy napot adott. Egyet.

– Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja, milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az ujját.

– Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt, hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton…

– Hivatás. Na igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higgye el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk…

– Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, de hát azért van. Gondoltuk, majd eljárogatunk Pestre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e. Nehéz dolog. Ők is dugig vannak munkával. Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek… jó, jó, néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami.

– Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség meg romantika… Csak éppen… mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész.

– Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire majd szívesen gondol vissza öregkorában. – Mosolygott, fogta a poharát. – Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a tsz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint bírságra ítéltek, amiért – ugyancsak jogtalanul – használtam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa…

– Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt frizsider, abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet… Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámítással készülök az éjszakai pihenésre… – Rám tekintett, széttárta a kezét. – Szeretem ezeket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hiszem.

Szentendrei séta

Évszázadról évszázadra, rétegről rétegre vajon hányféle nép keze nyomát őrzi e mai város? Minden, amit munkás cselekvés, szépre törő mozdulat teremtett, ott rejtezkedik a talajba temetve, vagy onnan már kitakarva-kiásva, s a napvilágon is évezredeken át vagy évezredek elteltével megmaradva, habár történelemtől, esőtől, fagytól veretve. Még a pusztító indulatok is alakítottak itt köveken, falakon, utak kígyóin, sírok kertjein s egyebeken, ugyan a régi vesztét siettetve, ám az új hamarabb jöttét is serkentve. Ahogy a Mithras isten kultusza a perzsáktól a rómaiakon át a kereszténységbe indázott – egy Szentendrén nemrég előkerült oltárkép kínálja a szimbólumot –, úgy jussoltak minden itthagyottból, úgy használták fel még az előttük élt népek síremlékeit is az újabbak és más hitűek, s ugyanúgy örökölték meg az itteni hazáért, családi tűzhelyért való küzdelmet is. Eraviszkuszok, rómaiak, hunok, germánok, honfoglaló magyarok, ide menekült szerbek, görögök, dalmátok, bosnyákok, de a hódító törökök is mennyi szokást, vallást, hitet, kultúrát tápláltak e tájba – itt van az mind, még az elsorvadtak is; bizony azok is úgy vesztek bele a humuszba, hogy erősítsék a tovább élőt vagy az újonnan születőt. Anyagi és szellemi bűvkörök tartották meg az ember helyét itt akkor is, amikor háborúk és más csapások romboltak s kergették el majd egy szálig a lakosságot. Ezek a fundamentumok mindig alkalmasnak bizonyultak, hogy rájuk építve az új jövendők kezdeteit, a népek itt megint és megint nekiveselkedjenek az életnek.

A környező szép hegyek és a folyó kisebbik ága: a Kis-Duna ölelésében Szentendre a történelem eleven tanúja. A látogatónak, aki mit sem vagy csak keveset tud a históriáról, s nem is sejti, hogy Kelet-Európa, a Balkán múltja hever előtte, elég végigjárni a hegyre fel, völgybe le kacskaringózó utcákat, megállni a tereken vagy a dombokon: a Szamár-hegyen, a Kálvárián, a Római tábor dombján vagy a szép Templom-dombon, s máris szinte sorról sorra olvassa ennek a tájnak, ennek a településnek a történetét. Az elnevezések: Rab Ráby tér, Gőzhajó utca, Tobakosok keresztje, Izbég vagy a templomok neve: Preobrazsenszka, Pozsarevacska, Belgrádszka – e soknemzetiségű város nacionáléját terítik elébe.

Szentendre persze nemcsak régiségtár, sőt korántsem az; eleven, lüktető hétköznapokat él. Ahogy az elmúlt századokban is a gyakorlatiasság – ma is a szükségszerűség ösztönzi környezete kialakításában az embert. Ám a szentendreiek mostanság már tudatosan vigyázni akarnak környezetükre. Talán nemcsak a múlt iránti puszta tisztelet táplálja ezt az igyekezetet, hanem az a felismerés is, hogy Szentendrét nem szabad odadobni annak a Minótaurosznak, amit urbanizációnak nevezünk. Maradjon ez csak kisváros, persze nem csökötten, a fejlődés útjáról félreállva.

Néhány éve finnországi filmesek kértek rá, hogy kalauzoljam őket a városban; celluloid szalagra vették Szentendrét. De nem a régi – elsősorban a mai élet érdekelte őket. A készítendő film egy volt azok sorában, amiket a világ kisvárosairól forgattak. Ezeknek a még felismerhető humánus karaktereit keresték mindenütt. A mostanában mindinkább kivesző közvetlenséget, környezeti békét, harmóniát lakóhely és ember, táj és közösség között. Szentendrét nemcsak szépnek, otthonosnak is találták.

Ezt az otthonosságot kell védeni, ezt a jelleget kell megőrizni.

A gigantizmus a huszadik században fékezhetetlennek látszik. A szükség parancsára terjeszkedik – ellenszegülésünk hát eredményes lehet-e? Nem ostobaság-e szembefordulni egy törvényszerű civilizációs folyamattal? Ám tekintsünk másfelé: éppen s megint csak a szükség most már megállítaná ezt a folyamatot. A monumentalitásba belefáradt ember a természet egyszerűségét és csendjét áhítja; otthonát, városát a maga képére formálná, gyalog járná az utcákat, ismerni akarja szomszédait, társalogna a boltban, szeretné áttekinteni környezetét.

Szentendre úgy szolgálhatja a kort, úgy illeszkedhet be a világ harmóniájába, ha megőrzi karakterét. Csak annyi alakítást, javítást kíván, amennyit egészsége megkövetel.

Mi van egy divatbemutatón?

Először is sok érdekes öltözék és elegancia. Nem a közönség soraiban – persze ott is akad. Emitt egy felékszerezett hölgy, amott egy gentleman; ezek a bájos nők meg japánok. De a publikum általánosan olyan, mint egy színházban. Utcai ruha, konfekcióöltöny, pulóver és nadrág, pulóver és szoknya vagy farmer. Tehát semmi különös. Még csak eredetieskedő alakot sem látni. A környezet azonban előkelő: a Hotel Duna Intercontinental bálterme. Üvegkristály csillárok szórják a fényt. Az almazöld kabátos pincérek hűsítőket, kávét, parfét szolgálnak fel – a szálló cukrászdájához illő árakon. A magas dobogó körüli asztaloknál ülő vendégek között bizonyára sok a szakember: divattervezők, szabók, varrónők figyelik az új módit. De mások csak látni jöttek, gyönyörködni, szórakozni; férfiak és nők egyaránt szép ruhákat és szép manökeneket nézni.

A manökenek fiatalok, karcsúak és kedvesek; a pompás kreációkban, a boszorkányos gyorsasággal magukra öltött ruhákban pedig egészen káprázatosak. Hihetetlen, hogy odakinn kapkodva dobálják le és rángatják fel a holmikat, mindig tökéletesek, kecsesek és diszkréten kedélyesek. Dübög a zene; a pezsdítő ritmusra ezek a lányok olyan ütemesen lépdelnek, olyan rafináltan mozgatják minden porcikájukat, hogy az ember sokszor nem is a kosztümöket, hanem a táncosnői mutatványukat élvezi. Kitalálták, hogy egyik lábukat kissé mesterkélten a másik nyomába rakják, s ha eközben derekukat hátrafeszítik, akkor különösen érdekes járásra tesznek szert; így jönnek-mennek a reflektorfényben.

Ez most a tavaszi–nyári bemutató, de van őszi–téli is; vagyis a tervezők minduntalan új vonalakkal, színekkel, anyagokkal, ötletekkel állnak elő, a divatban nincs nyugovás, a tömeg mindig újat követel. De miért? Olyan gyorsan megunja, elhordja a régit? Valóban mindent kipróbál, mindent megemészt? Miért ilyen telhetetlen? Fél évszázaddal ezelőtti formák bukkannak fel, előtolakszik a múlt, és a publikum viharos tetszéssel fogadja. Kalapok a nőkön. A formás lábakon feszülő harisnyán megint ott az a pikáns csík. Meg a kosztümök, köpönyegek, cserlsztonszoknyák… A fantázia szabadon csapong, vagy kiszolgálja csupán a nosztalgiát? Az OKISZ Labor munkatársai meg a ruházati szövetkezetek, textilgyárak, konfekcióüzemek dolgozói pazarabbnál pazarabb ruhákkal lepik meg a bemutató közönségét. Ezek utazásra, nyaralásra, délelőttre, délutánra szánt holmik; azok strandruhák, csinos bikinik; van itt bűbájos, valóban meseszép gyermekruhácska; na és a drága kelmékből, habkönnyű selymekből varázsolt költemények: a báli, estélyi, színházi, alkalmi ruhák! Festői színek és formák! A kozmetizált, illatos, csudaszép csudanők fejedelmi pompákban…

Taps és taps. A szakemberek a tervezők munkáit méltányolják. És a többiek? Azok a mesebeli hangulatot. Nézik boldog, önfeledt mosollyal ezt az álomvilágot. A libbenő, forgó, aranyos lányokat. Mint színházban a színészek a színdarabot – úgy adják ők itt elő a szép fiatalságot és a gazdagságot. Ebben az előadásban a figurák ugyan egysíkúak, mert mind kellemesek, és konfliktus sincs sehol, ezért hát a történet andalító. A színház az élet tükre. És ez itt? A vágyak, az illúziók tükre. Bár valóságosak a manökenek, valóságosak a ruhák, valóságos az a sokféle munka, amivel szoknya, blúz, blézer, kalap, cipő létrejött. Nagyon is valóságos a gond, a fáradság, a meló; ám mégis mit látunk itt a premieren? Az öltözködésipar operettjét. Amíg nézzük, el is hisszük, hogy így lehet, így kell öltözködni. Eszünkbe sem jut, hogy erre sem pénzünk, sem időnk; de még arra sem gondolunk, hogy nálunk nincs is olyan társasági élet, de még hétköznapi élet sem, amelyik megkövetelné az efféle választékosságot.

Legyen mindig jól öltözött! – szólít fel egy ismert reklám.

Miközben a divatbemutató végén felvonul a színes tabló, még a hangulatos világításban és a zene zsibbasztó harsogásában – mielőtt kigyúlnának a józanító, sápadt fények – a jelmondathoz gyorsan hozzátesszük: és legyen mindig szép, csinos, fiatal, elegáns és természetesen – gazdag!

Egyszerű program ez, nem igaz?

Művész az utcán

Hosszú volt a tél, s most, hogy ilyen meleg lett ez a március, egyszeriben megélénkült az utca; az eszpresszók teraszai újra felépültek; néhány kényesebb árus kiköltözött a járdaszélre – kényesebb, mondom, mert az edzettebbje a szabad ég alatt telelt. Lehetett metsző hideg vagy ködös locspocs, a belvárosi Jégbüfé üvegfala tövében ott üldögélt prémes kis sapkában, összehúzódva, de kitartóan, ölében faládikájával a lottóárus világtalan asszonyka; vagy helyén volt mindig a Kristóf tér sarkán a jeges időkben, ha mást nem, szalmavirágot áruló, az assisi szent jámborságát elirigylő, mert a galambokat a markából etető, derék férfiú, aki körül úgy repdesnek, brukkolnak, a vállára, karjára szállva turbékolnak a madarak, mintha valamennyien egy fizetett pesti látványosság szereplői volnának; de a perecesek, újságosok és más standosok is bizony kiböjtölték a jó időt. Nem is tudom, hogyan lehetnek ezzel a tavasszal, a hirtelen enyhülettel, annyira megszokhatták a didergő telet.

A rajzolóművésznek néhány hete még a zsírkrétára dermedt volna az ujja, most azonban már könnyű kézzel dolgozhat a langy délutánban. A Kígyó utca torkolatánál, a meztelen kisfiú szobránál ütötte fel tanyáját, a kút peremén. Kis kempingasztalkán a mappája, a még nem működő szökőkút medencéjének kövére kiterítgetve néhány rajza csalogatónak; portrék meg egy-két akvarell: pusztán vágtató, büszke lovak.

A művészt körülveszik a kíváncsiaskodók, a hátához nyomulnak, a válla fölött lesik, hogyan alakul a modell képmása. A kislányka kreol bőrű, hollóhajú, kilenc-tíz éves, sportos öltözékben. Ül engedelmesen, bár néha a mesterre pislant, ilyenkor az udvariasan, de parancsolóan int, hogy előre, tessék csak előre nézni!… A gyermek a rajzon kissé idősebb, kissé nőiesebb lesz, de azért felismerhető, különösen, hogy szem előtt van a valóságban is. A művész kezében olykor meg-megrezdül a csonka kréta, ujjával maszatol, satíroz is gyorsan, mintha bizonytalan lenne, de talán csak a megjegyzések és a figyelő tekintetek zavarják.

Fiatal, nem lehet több negyvennél. Nyúzott arcú, szegényes. Nem „szakadt” – ahogy manapság divat, hanem igenis, szegényes. De művészies. Fésült haj, kockás ingkabát, bordó szövetsál a nyakban. Csak a farmer és a rövid szárú csizma jelzi a mát.

Nem is emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen utcai rajzolóval. Elődei valamikor, estéli órákon be-betértek a vendéglőkbe, asztaltól asztalig jártak, olcsó pénzért kínálták tudásukat. Néha valaki kötélnek állt – na, hát csinálja! – mondta a kuncsaft borgőzösen, és arcélét mutatta. A rajznak szabott ára volt, nem úgy, mint a hasbeszélők, pohármuzsikálók és más mutatványosok produkcióinak. Ők csak tányérozhattak.

Vajon ez itt mennyit kér? Egy utolsó satírozó mozdulat, s máris évszám, aláírás kerül a lapra. – Please! Thank you!… – Apa, anya, rokonság veszi körül a rajzot. Nézegetik, mosolyognak, inkább elnézően, mint elismerően. A művész ezt észre is veszi, de nem sértődik meg, nincs olyan helyzetben, hogy megtehesse. A tömeg az angolok köré sereglik; összehasonlítják a valót és annak rajzi mását, ide-oda tekingetnek, fülelnek, szeretnének valamiféle esztétikai ítéletet hallani. De az angol úr nem kritizál; rendelt – fizet. Ötszázast ad. A művész mutatja, hogy sok. Az asszony százast kotor elő – így már rendben. Hátha sikerül: a rajzoló a kis modell nővérére mutat – őt is! Very beautiful! – De az angolok kedves biccentéssel távoznak. – Hogy egy rajz? – kérdi egy szakállas fiatalember. – Száz forint. És öt perc. Tetszik? Öt perc… – A szakállas eloldalog. De akad egy lány – a barátja ülteti le. – Őt tessék!… – A tömeg újra bámulhatja a produkciót. Száz forint? Ha jól emlékszem, valamikor tíz forint volt egy ilyen rajz. Hiába, emelkednek az árak. Csak a portrék ugyanolyanok: mindegyik egy kissé attraktív, egy kissé dilettáns, egy kissé sikeredett, egy kissé maszatos… Valaki átnéz a művész válla fölött: – Így én is tudok rajzolni!

Senki sem szól, a művész is hallgat. Talán ő sincs elragadtatva önmagától. De ha veszik a rajzokat?

Lucky kalapja

A metró Blaha Lujza téri megállójában mindig nagy a tömeg, a lefelé igyekvők összekeverednek a felfelé indulók folyamával, rendetlen kavarodás támad – de a lépcsőkön egyszeriben kialakul a rend. Mint merev bábuk, ólomkatonák emelkedünk a felszín felé, s mellettünk ugyanolyan furcsa mozdulatlansággal ereszkednek alá embertársaink. A technika elrendezi sorainkat.

A mozgólépcső alján negyven év körüli, csinos arcúnak mondható nő kerül elém. Beszél, beszél, természetes hangon, társalgási modorban, mégsem látom, kihez szól, de a kavarodásban ezt nem is olyan könnyű felfedezni; társa elsodródhatott mellőle, s ő nem vette észre. Zöld, durva szövésű viharkabátot visel, könnyű sapkát; haja egyszerűen fésült. Beszél – de nem gesztikulál, nem fordul semerre; látom, hogy tapintatosan vagy félőn egy-egy fokkal feljebb lépnek mellőle az emberek. Egyedül marad, mégsem hagyja abba. Most már kíváncsian közelebb kerülök hozzá és hallgatom. Szelíd és nyugodt a hangja: „…Taszítják egymást. Távolodnak a sötétben. A csokoládégyárnak van erre egy szisztémája, egy rendkívül különös keverék. A Laci bírta. Ő bírta csak az összetételt. Ezenkívül a legsúlyosabb ellenállások. Sodródások. A bolygórendszerek mellett a világegyetem, a csillagképek kialakulása…” És így tovább. Dermedten hallgatom. A nő megszakítás nélkül, kényszeresen beszél. A felszínre érünk – folytatja. Az aluljáróban utánasietek, talán észre is vesz, de nem zavarja – folytatja. S közben normálisan halad valami cél felé, a dolga után, esetleg vásárolni vagy fontos ügyeket elintézni.

Akkor is mondja? Vásárlás, tárgyalás közben is ezt a szöveget darálja?

Bizonyára valamilyen idegbetegségben szenved. De engem most mégsem ez rendít meg. Hanem a felfedezés – ez Samuel Beckett Luckyja a Godot-ból; nőben. Mindig különösen izgalmas élmény a valóságban igazolást nyerni valamely írói zsenialitásra. Igen, Lucky jut eszembe, akinek Pozzo, a kegyetlen gazda és társ, miután feltette fejére a nélkülözhetetlen kalapot, gondolkodást parancsol. És Lucky, mint egy masina, elkezd összevissza beszélni. Mint egy hibás memóriagép, amibe betáplálták az információkat, de azok megkeveredtek, összetorlódtak s most logikátlanul ömlenek kifelé. Rém mulatságos jelenet; a jelzőt teljes jelentésében használom: rémségesen mulatságos. „…a tenisz a fenyők tetején és döngölt földön a repülés a tenisz a hoki földön és tengeren és levegőben a penicillin és az erzaccok hogy rövid legyek folytatom egyszerre és párhuzamosan zsugorodnak nem tudni mi okból…” stb. – így Lucky.

És a nő? Megy előttem a városi forgatagban magányosan, egyszerű tempóban, csaknem kiegyensúlyozottan; és akár irodalmi társa, akire korbáccsal parancsoltak rá, gondolkodik, gondolkodik, mert megállíthatatlan ez a gondolkodási kényszere meg a beszélőkényszere az információk kiöklendezésére. Megyek utána magam is kényszeresen, nem akarom elhinni, hogy egyszer csak ne hagyja abba! Hát nem fárad ki?

De nem így vagyunk-e magunk is; nem így vagyok-e én is, gondolom riadtan. Agyam telítve mindenféle hírrel, értesüléssel, komoly és komolytalan pletykával, tudománnyal, irodalommal, politikával – hajnaltól napestig felszedett információtömeggel. Csordultig vagyunk – de ezt nem kellene felpanaszolni, ha okos és szép tudással telítődnénk csordultig. Ám a memóriarendszerünkbe kódolt értesüléseink eleve kuszák, el sem kell romlani a szerkezetnek, a kiadott szöveg a Lucky szövege, ennek a szegény nőnek a sztereotip szövege.

Hirtelen attól tartok, hogy egy ismerősbe botlom, s kérdései nyomán belőlem is elered a szó, s ha kellőképpen nem ellenőrzöm magamat és információs anyagomat, ha nem próbálok benne gyorsan valami rendet teremteni, még azt is belekeverem majd a szövegbe, amit időnként Beckett Luckyja: kvakvakvakva…

A VLBI-hálózat

Mi van odakinn az űrben? Ezt kutatták a hajdani asztrológusok; ezt kutatják ma is a csillagászok. Meg az asztronauták. Már emberlátta a Hold felszíne és a Föld környéke. De mi van távolabb? Meddig jutunk el, s miféle titkok, talányok, legendák válnak hirtelen egyszerű valósággá?

Az a gyanúm, hogy mindaz, amit misztikusnak ismertünk és hittünk, előbb-utóbb tudományos tény lesz, persze némi formai módosulással, de ugyanazzal a lényeggel.

Most éppen arról olvasok, hogy manapság mekkora az a táv, amit kifürkészhet az ember. A Magyarország című hetilap közli a Frankfurter Rundschau cikkét: Mezger professzor, a bonni Max Planck Rádiócsillagászati Intézet igazgatója beszámol a rádiómennybolt megfigyelésének új eljárásáról. A régebbi gyakorlattól eltérően most egyszerre több, a Föld különböző pontján elhelyezett rádióteleszkóppal vizsgálják az eget. A mérési adatokat magnetofonszalagra rögzítik; ezeket az intézet komputere értékeli.

VLBI – Very Long Baseline Interferometry – a módszer neve (igen hosszú alapvonalú interferenciamérés). Nem akarom részletezni a cikket; lényege, hogy az előző teleszkópos vizsgálódástól ez a mostani óriási mértékben különbözik. Mezger professzor megemlíti az effelsbergi százméteres távcsövet; azzal bizony csak annyira lehetett látni a rádiómennyboltot, mint puszta szemmel az éj csillagait. Ám ezek a mostani – Amerikától Európán át a Szovjetunióig elhelyezett – VLBI-hálózatok egy-egy gigantikus teleszkópot helyettesítenek. Az egy pont megfigyelésére irányított távcsövek összességükben hatalmas átmérőjű lencseként szolgálnak; kedvező esetben – közli a cikk, s meg is magyarázza a feltételeket – ez a nagyság megfelel a Föld átmérőjének. „Így a rádiócsillagászok még részletek megfigyelésére is képesek olyan rádióforrások magvában, amelyek a számunkra jelenleg belátható világ peremén, Földünktől 15 milliárd fényév távolságra vannak.”

A tudósok figyelemmel kísérhetnek tizenötmilliárd évvel ezelőtt lejátszódott eseményeket. Ami ma a teleszkóp lencséjén át látható, amit a Max Planck Intézet komputere értékel, az a messze-messze múlt üzenete.

Az ember beleszédül.

Hiszen akkor – jut menten eszembe – innen, tőlünk, a bolygónkról távozó képek is felfoghatók lehetnének valamely távoli VLBI-hálózat állomásán! S akik fognák azokat, micsoda eseményeket, az események micsoda részleteit láthatnák! Mi mindent az ősidőkből, de különösen az ember historikus múltjából! Valamennyi jeles cselekedet és valamennyi hitvány tett ott száll a fénysebesség szárnyán a határtalanba. Ne örüljön hát senki, aki abban bízott (vagy bízik), hogy a fel nem rótt, mert eltussolt bűnök – s velük a felróttak is – elemésztődnek az idő messzire hömpölygő ködében. Búsulni pedig nincs oka annak, aki a becsület és az igazság befedett bizonyítékait végképp veszendőnek vélte (vagy véli). Alighanem semmi sem törlődik el az idő és a tér végtelenjében.

Persze tudom, nem valószínű, hogy a közel-távolban létezne egy értelmes lényektől lakott bolygó. Így hát perceink, éveink, századaink és évezredeink felfogatlanul száguldanak, de eljátszom a gondolattal: a tudomány – hiszen mire nem képes? – egyszer csak előrukkolhat egy olyan jelbefogó hálózattal, amely nem a rádiómennyboltról sugárzott képeket értékeli, hanem a földről kibocsátottakat téríti vissza, akár 15 milliárd fényév távolságból.

A történtek részleteinek alaposabb meg- és felismerése végett.

Mindez a fantázia játéka. Vagy mégsem? Ha békés idők járnak a tudományra, talán még ez is lehetséges.

A vidám Michel

Igazán jó kedvre derített az esete. Még a múlt vasárnap olvastam – a L’Humanité adott róla hírt, nekünk pedig a Magyar Nemzet munkatársa –, hogy Michel David a La Manche csatorna mentén, a vízparton vidáman biciklizik.

Azóta valahányszor eszembe jut, szinte boldoggá tesz; csuda kellemes hangulatom támad; érzem, szívem egész melegével megszerettem ezt az embert.

Istenem, gondolom nem kis aggodalommal, remélem, még ma is ott száguldozik az angol – vagy francia? – parton. (Ez nincs tisztázva, de bízom benne, hogy akár ott, akár itt biciklizik, még nem vették el a kedvét, s ő sem adta fel vasárnap óta.)

Hozzá kell tennem, hogy a néhány soros tudósításra nem csupán a Michel gondtalan kerekezése adott okot, hanem az újítása: vitorlát szerelt gépére, vagyis, mint a lapok írják, a kerékpározás új örömét fedezte fel.

Hát legalább a kerékpározásét – ez sem kis dolog!

Akárhogyan is van, az a fontos, hogy híranyag lett az ügyből.

Nem a vitorla miatt. Az igazat megvallva, felfedezése nem tett rám különösebb benyomást. Vagy azért, mert mint minden nagy találmány, ez is annyira evidens, hogy nem lep meg; vagy azért, mert nem sok hasznát látom. Lobogó lepedőkkel úgysem lehet városban, forgalmas helyeken közlekedni. Ráadásul az a jó a bicikliben, hogy lábbal hajthatjuk. Éppen eléggé elszoktunk a rendes testmozgástól; gépi erejű járműveken tesszük meg legrövidebb útjainkat is, ez a szokásunk nemcsak sok pénzt emészt, de egészségtelen is. Itt volna az ideje, hogy gyalogoljunk vagy a pedált tapossuk már egy kicsit. Így hát nem Michel találmánya hatott rám kellemesen; kényelemre törekvése, rafinált sebességhajszolása hidegen hagy. De az, hogy hír lett az esetből! Ez lenyűgöz és elégedettséggel tölt el.

Michel David rendkívüli egyéniség lehet, ha egyszerű, jókedvű biciklizését fontosnak tartja mindenkivel tudatni a L’Humanité. És a hírt átveszi a Magyar Nemzet – meg ki tudja, hány nemzetbéli újság.

Pedig a kommunikációs szervek hely- és időhiányban szenvednek. Annyi rémtettről, erőszakról, tömeghalálról, puccsról, kormányválságról és elkeseredett politikai harcról kell tájékoztatniuk a világot. Kattognak a telexgépek, csörögnek a telefonok, vég nélküli magnószalagok tekerednek. És akkor Michel megjelenik a csatorna partján… S mindenki reá figyel.

Gratulálok, Michel David!

Nem ismerem őt, s önök sem ismerhetik. Mert, úgy vélem, egyszerű ember. Kisember.

Igen? Nincs itt valami tévedés? Nincs! A lapok nem közlik rangját vagy foglalkozását. Nem divatos filmszínész, üzletember, hóbortos festő; nem levitézlett vagy éppen feltörekvő politikus. Talán gyári munkás vagy banktisztviselő, középiskolai tanár vagy kereskedősegéd; netán kifutó vagy távirati postás, akit munka közben (a pedál tekerése közben) szállt meg az ihlet: a vitorlás bringa gondolata.

Na de egy kisember kerékpározásáról érdemes hírt röppenteni a világba? Hát éppen ez az, ami örömmel és jóleső érzéssel tölt el. Hogy érdemes!

Elképzelem a csatorna partján le s fel száguldozó Michelt. Kurjongat a boldogságtól; gyermekien élvezi az iramot; vitorláját, haját lobogtatja a sós vízről szálló szél. A kép groteszken abszurd: mintha rajta kívül senki sem volna a La Manche mentén…

Ott, ahol a nagy világégés éveiben, a partraszállás idején, csaknem négy évtizede annyi férfi halt erőszakos halált a levegőben, szárazon és vízen – terra marique – a szörnyű csatákban.

De most csend van, csak a szél zúg Dunkerque, Le Havre vagy Dover felől, bele-belekapva barátunk vitorlájába. Csakhogy máshonnan is idecsaphat a szél, a világ négy égtája felől…

A régi csatazaj még mindig itt cseng az európaiak fülében; s minden más csatazaj idegességgel tölt el minket azóta; hallatszódjék bárhonnan, akár a Föld legtávolabbi részéből is. Hát persze: a katasztrófákat naponta regisztráló sajtó kapva kap a vidító képen: nézzétek, egy ember milyen gondtalanul biciklizget!

Igen, így áll a dolog, gondolom át újra az egészet. Talán mégsem kellene annyira derűs és elégedett lennem. Hiszen a hír keserű fintor: manapság ez már ekkora szenzáció! Hogy egy ember önfeledt… ezt már világgá kell kürtölni!

Kedves Michel, így már más a helyzet. Kérlek, vigyázz magadra, védtelennek és kiszolgáltatottnak látszol. Különösen azzal a boldogan csattogó, patyolat vitorláddal.

Régi fényképek

Fadobozban, borítékokban, papírskatulyákban őrzöm őket. A fényképek mellett persze sok minden mást is: leveleket, képeslapokat (táboriakat például, még az első világháborúból, tintaceruzával megírt kártyákat a K. u. K.-s bélyegzővel Szerbiából; százéves anyakönyvi kivonatokat, hagyatéki végzéseket, mesterleveleket, apám paszportját, amivel Pestről Ausztriába, az akkor már Nikitschnek nevezett Fülesre, a szüleihez hazalátogatott közvetlenül a Trianont követő időkben; kis noteszokat, odavetett sorokat – mindent. Miért gyűjtesz ennyi kacatot? – kérdem magamtól olykor, de semmit sem tudok eldobni, sőt nélkülözni sem. Egyszer talán majd egy történet megírásához kellenek; lehetséges. Ám inkább önértéküket becsülöm, a valamikori fontosságukat. Rajtuk, bennük az élet nyoma, ez a közeli ötven, hetven, kilencven év lehelete. Események hű hírmondói, az elmúlt korok tanúi.

A létezés dokumentumai.

A fényképek különösen izgatnak. Nem a magaméi, nem a rólam készült felvételek, hanem a rokonok, ismerősök és ismeretlenek portréi; a kemény táblájú, drapp vagy zöldesbarna műtermiek; a későbbi korokból pedig az amatőr felvételek. Sokszor jobban lekötnek, mint egy-egy könyv; szép vagy keserves történeteket tudnak elmondani. A fényképezés feltalálásával nagy csoda jött létre: a technika csaknem a művészet helyébe lép – létrehozza az absztrakciót, de úgy, hogy a természetes valóság is mindenestül érvényesül.

Idődarabok vannak elrabolva, elorozva, kiragadva, megszerezve és megmentve a fényképeken az elmúlástól. Idődarabok tájakkal és emberekkel – ahogy a szem és a gép lencséje rátekint a világra.

Olyan egyszerűen és olyan gazdagon.

Nézem a régi fényképeket. A feledéstől mentett kincseket. A megkuporgatott valóságot, az összecsent életet. A visszaidézhető arcokat, gesztusokat, házakat, udvarokat, egy diófát, heverésző kutyát, elhagyott csónakot a vízen, röptében lencsevégre kapott madarat, ablakban nyíló virágot, öreg cséplőgépet, műhely előtt álló munkások csoportját (iksszel jelölve a rokon), egy katonát, egy fess asszonyt – és arcokat, arcokat, emberarcokat, embereket…

Ha még itt lehetnének köztünk!…

De akik itt vannak?

Nemrégiben azt kérdezte tőlem egy ifjú ember, hogy miért írok olyan gyakran az öregekről? Igaza van: írásaimban fel-feltűnnek az idős emberek. Sőt: egyik-másik hangjátékom, novellám csakis róluk szól. – Nem gondolja ön – kérdezte az ifjú –, hogy ez a téma kissé érdektelen? – Nem. Nem gondolom. Rendkívül érdekfeszítőnek tartom mindazt, amit a sokat megélt, hajlott korú társainktól megtudhatunk a velük öregedett világról. Lenyűgöz az élettapasztalat bősége, a megszenvedett bölcsesség, az emlékek sokasága. Mindaz, amit felhalmozott bennük az élet. Szívükben, agyukban ott létezik a múlt megannyi hétköznapja. És amíg ők élnek, ezek a köznapok is elevenek, valóságosak.

A század tanúi.

Ők maguk a huszadik század.

Levelet kaptam a múltkor, pedagógusok írták. „A legtöbbünk 40 évig, legidősebb társunk 50 évig tanított. A nyugdíjunk 2100, 2203, 2190 Ft. Azaz az életszínvonal alatt. Látjuk a különbségeket, s így sóhajtozunk: érdemes volt-e szívet-lelket beleadnunk… Az unokák szerény megvendégelése is csak a vacsoránk lemondása árán lehetséges… Igenis, valami nincs rendben… Kár becsületesen dolgozni, ezt halljuk fiataljainktól. Igazat kell adnunk volt tanítványainknak?! Félő, hogy erkölcsi érzékünk már-már minket is cserbenhagy…”

Szíven ütött a levél.

Ha még köztünk lehetnének… – nézzük a régi fényképeken az emberarcokat.

De akik köztünk vannak?…

Stenocardia

Egyik belvárosi közért. Reggel kilenc óra; a forgalom közepes, nyugodt. Nyolcan-tízen állunk a kasszánál, a tempó elviselhető, mindenki türelmes, békés. Éppen ezért fülbántó a hirtelen támadt hangoskodás. Egy köpenyes férfi éles tenorja süvít át felettünk, valahonnan az üzlet mélyéből: – Azt a cigarettát!… jobb lesz, ha kiteszi szépen! Ott, ott maga!

Miféle cigarettát? Ahogy előrenézek, egy pöfékelő, ugyancsak közértes köpenyt viselő férfit látok a sorral szemközt, a kasszánál. Neki szólna a figyelmeztetés? – Megjárhatja! Sokba fog kerülni!…

Mármint az üzletben a dohányzás?

Csudát! A cigarettázgató köpenyes is figyel valakit, ahogy a szigorú hang tulajdonosa is; és már ugranak mindketten, és egyszerre csapnak le egy öregemberre.

– Maga! Maga! Vegye csak elő azt a Symphoniát! Elő a zsebéből!…

Senki sem ért semmit, olyan váratlan ez az egész. Még a kasszáshölgy sem fogja fel, mi is történik – vagy talán megszokta az efféle jeleneteket? A köpenyesek a felettesei.

– Gyerünk, öregem, mi lesz! Nézze meg az ember! Mindjárt az irodába kísérjük! – És szinte a zsebében turkálnak; kezét a zsebéhez erőszakolják. A sor dermedten les. Az idős férfi némán tátogat; hang nem jön ki a torkán. Rendes, tisztességes öltözékben van; na, nem valami drága, elegáns holmiban, de tisztában és ápoltban; szürke puhakalapja kikefélgetett, ballonkabátja agyonhypózott, de itt-ott még zöldes árnyalatú, a nadrágja is vasalt, a cipője is kifényesített. Arca barázdált; most sápadt és riadt; vizenyős kék szeme a semmibe mered; az öreg nem néz senkire, még most sem, hogy rángatják, mereven egy pontra tekint az emberek mellett – ki az utcára, az üzleten túlra.

– Nem szégyelli magát?! – törnek rá inkvizítorai, akik felfokozott indulattal és rendületlenül védik most a köz vagyonát, a leltárt, az üzlet rentabilitását. – Öregember létére cigarettát lop? Zsebre teszi a polcról?! Hát mit képzel?!…

– Véletlenül… véletlen… – motyogja, miközben reszkető kézzel, ügyetlenkedve kiveszi ballonja zsebéből a Symphoniát.

– Véletlenül?! Na, ne mondja! Figyeltem, direkt figyeltem! Lopnak! – mondja ki az egyik köpenyes az ítéletet. A kasszához fordul: – Számolja fel a cigarettát! – Majd az öreghez, kegyesen: – Örüljön, hogy elengedem! Máskor ötezer forintjába fog kerülni! Na, menjen!…

A dolog elintéződött; a köpenyesek elvonulnak. Kifelé menet látjuk, hogy az öregember megsemmisülten, bénán rakosgatja szatyrába a tejet meg a kiflit – és azt a cigarettát.

Amit voltaképpen úgy akart elcsenni. Akárhogyan is – kínos ez, kellemetlen. Mindannyiunknak kellemetlen. Még a legkisebb lopás is felháborít, de most inkább az öreg pártján vagyok, talán a köpenyesek módszere miatt. Nem kellett volna így megszégyeníteniük ezt a bácsit. De ki tehet róla? Az öreg követte el a hibát. Hanem mégsem holmi részeges naplopó, megrögzött bűnöző! Csak szeretett volna egy pakli cigarettát. Nem volt rá pénze? Hó vége közeleg, elfogyhatott az a kis nyugdíj. Mert az látszik rajta, hogy azok közül való, akik ezerötszáz forintnál többet aligha kapnak kézhez. Munkáskülsejű – ezt írták volna róla ötven évvel ezelőtt a lapok: „Ma reggel az egyik elegáns belvárosi csemegekereskedésben egy munkáskülsejű öregember egy pakli cigarettát lopott…” – így a polgári lap. És a szociális érzékű ellenzéki újság? „Bűnbe visz a nyomor…” Hát ez mostanság talán túlzás, de valami megszorultság – hogy a mai fülnek elfogadhatóbban fejezzem ki magam. Esetleg otthon azt mondták neki: – Minek dohányzik, papa? Szívja azt a sok büdös és drága bagót! Holnaptól nem kap rá pénzt, és el van intézve! – Vagy a felesége: – Apókám, ennyi van elsejéig, tudod, a lányunknak is kell kölcsönözni, mert befizetett egy külföldi túrára, csak tejet hozzál, meg kiflit… – Mire ő félszegen: – Elfogyott a cigarettám, hoznék… – Ne, mostan ne, majd kapsz a gyerekektől! – Csakhogy a gyerekek megfeledkeznek az öreg cigijéről.

Persze nemcsak a szociális hátteret kell hibáztatni. Lopni nem szabad – sem sokat, sem keveset. Most mégsem tudom morális magaslatról nézni az ügyet. Szomorú vagyok. Valami baj történt. Valami nincs rendben. Összeszorul a szívem, ahogy nézem a megszidott öreget. Olyan ez az egész, mint amikor hirtelen megzavarodik a biológiai rend; olyan, mint egy fellépő rosszullét, egy stenocardia. Egy ilyen szívszorulás alaposan rá tud ijeszteni az emberre. Csak nincs valami baj? – Menj el orvoshoz – tanácsolják ilyenkor a barátok. – Gondolod, hogy ez komoly? – Mindenesetre jelzés!

De az ember nem megy el orvoshoz, mert elmúlik a görcs, helyreáll a keringés – mint ahogy itt is, most, az ügy befejeztével a közértben –, mindenki megnyugszik. – Csak egy kis neurózis… egy kis vegetatív… – legyintünk, a gondokat elhessentve.

Hanem azért nézzük csak a pulzust!…

Ezer korona

Mennyit ért ezer korona a tízes évek derekán? Korabeli újsághirdetésekből igyekszem tájékozódni. Egy pár „legkitűnőbb” nyers bőrből készült bakancs ára nyolc korona. Igaz, e hegyes vidékeken való használatra is egy teljes évi jótállással eladott lábbelinek – a bécsi cég szerint – a vevő csupán az anyagát fizeti meg! Lám csak, egy tajtékpipa öt korona, de van kilencért is. Az ágyúacélból edzett kasza ára két koronától három húszig terjed. (Kaszakő márványból kilencven fillér.) Rengeteg órát reklámoznak, talán bizony kezd gyorsulni az idő. A Suttner cég azt állítja, hogy gyártmányait a földkerekségen mindenütt kedvelik. Vekkert három és fél koronáért kínálnak, ezüst, női, hatköves remeket kilenc ötvenért. De más árjegyzékben találok negyvenkét koronáért is zsebórát, persze az tizennégy karátos arany. A gyár ezt kétheti próbára adja, ezen belül kicserélhető vagy a „pénz vissza”! Úri készlet ezüstből, szép tokban: óra lánccal, gyűrű, mandzsettagomb, nyakkendőtű mindössze nyolc koronáért. És íme, itt a huszadik század találmánya, a világító kereszt! „Nappal csontszínű az Üdvözítő teste, mely fémből készült, míg a kereszt feketére fényezett tükörlakkal van bevonva. Csodás és titokzatos dicsfényben izzik a sötétben” – a Corpus. Ára mindössze, dobozzal és csomagolással együtt – a harmincnégy centiméteresé négy ötven, az ötven centiméteresé hat korona. Megrendelhető a feltalálónál. Világító Megváltó közvetlenül a feltalálótól!

Biztosabb összehasonlítási alap a valuta. Egy font sterling húsz koronáért váltható. Itt meg is állhatunk. Ezer korona, úgy vélem, nem volt kis összeg.

De miért érdekel ez most engem?

Merő véletlenségből. Valamit kerestem a könyvespolcomon, s kezembe akadt egy régi album. Afféle újság kiadta kalendárium.

Mindjárt, ahogy felütöttem, egészoldalas felhívás ötlött szemembe. „Ezer korona minden előfizetőnek! A magyar újságvilág szenzációja!” S a magyarázat: „Eddig csak hatalmas amerikai lapvállalatok tudták megvalósítani azt a nagyszerű eszmét, amelyet most valóra váltott a legjobb, legolvasottabb és legelterjedtebb… magyar napilap, a Budapest. Ezer korona az az összeg, amelyre ez az óriási méretű újság minden egyes előfizetőjének életét és testi épségét becsüli…” – Mi az ördög! Szép összeg, de egy emberéletért?! Csakhogy az album címlapján ott a dátum: 1915! Nos, akkor… akkor meg talán túlságosan is gáláns ajánlat!

Mit ígér a lap? Ezer korona kártérítést biztosít minden előfizetőjének, akit az előfizetés tartama alatt baleset ér és a halálát leli, vagy teljesen munkaképtelenné válik „ebből folyólag”. Na igen. „Óriási áldás – hirdeti a reklám – ebben a válságos időben. 28 koronáért igényt tarthat a kártérítésre… Aki önmagát becsüli… siessen az előfizetéssel”…

Bizony, siessen! Már javában dúl a háború. A háború, melyben az ember élete egy likas garast sem ér. Nemhogy ezer koronát!

De hogy képzelte ezt a lap vezérkara? Pusztán üzleti fogás ez az akció? Mert Amerikában bevált? Hanem ott mit kockáztatott egy tröszt? Hogy coltból, kapásból lepuffantják az előfizetőt, esetleg utcai baleset éri az illetőt, vagy netán tűzvész, tájfun áldozata lesz? De nálunk már nagyobb veszélyek leselkedtek szegény újságolvasókra. Számolt ezzel a főszerkesztőség? Bár elképzelhető, hogy ötletük – mint szokásos – csak hosszú huzavona után valósult meg, s közben szabadult el a pokol Európában. „Válságos idő” – de talán még nem a legválságosabbra gondoltak.

Vagy azt hitték volna, hogy még a háború közepette is kifizetődő ez a kampány? Egy korabeli haditudósításban olvasható: „Jó idegzettel meg lehet szokni a csatazajt és a magyar fiúk elmaradhatatlan humora mellett kitűnően elviselhető az élet a harctéren.”

Mégis inkább azt hiszem, hogy karitatív szándékú volt ez a biztosítási eszme. Egy újság, amely naponta közölte a világ politikai eseményeinek alakulását, kötelességének tartotta, hogy egyidejűleg kártérítési biztosítást ajánljon fel olvasóinak. Ezer korona erejéig – legalább.

Vajon mennyi pénzt kellett kifizetniük a történelemből folyólag?

Az jár az eszemben, van e manapság a világon olyan újság, amelyik vállalkozna hasonló akcióra?… (És még írógépemben a papír, amikor hallom a hírt: szokásos heti audienciáján, húszezer ember előtt a római Szent Péter téren merénylők a pápára lőttek. II. János Pál súlyosan megsebesült…)

Svéd konyha

Z. tanár úrnak mondhatnám személyes ügye volt a svéd konyha. Persze nem az, amit manapság a hotelok éttermei hirdetnek, s amit néhány világvárosban már jól ismernek: a korlátlan tobzódás bizonyos egységárért – nálunk 150 forintért – a sokféle étellel megrakott asztalok bő kínálatából. Nem is a svéd asztalnak nevezett hideg büféről beszélek. Hanem 1945 ősze jut eszembe, az iskolai étkeztetés, amiben gimnazista korunkban a svédek jóvoltából részesülhettünk.

Z. tanár úr, már nem tudom, milyen szerencse folytán, a háború végén Svédországban járt. Talán nyugati fogságból került oda? Vagy a Vöröskereszt küldte ki? Nem emlékszem. De arra igen, hogy rajongója lett a svédeknek. Ez nem is csoda. Elképzelhető, mit jelentett egy hadviselt európainak abba a semleges és gazdag északi államba kerülni. Z. tanár úr magyar–francia szakos volt; nálunk az irodalmat tanította, akkoriban éppen Móricz Zsigmond vagy Gelléri novelláit. Ahogy a katedra előtt le-fel sétálva magyarázott, olykor hirtelen megállt az osztály Hársfa utcára néző ablakánál, mondandóját félbehagyva, szomorúan nézte a szemközti ház golyó lyuggatta vakolatát, majd felénk fordult, s a csodákkal betelni nem tudók ámuló hangján elkezdett mesélni a svéd életről. Hogy ott milyen jómód van. Hogy mennyi szociális intézkedés védi a lakosság minden rétegét. Hogy a gyerekek mi mindent kapnak ingyen az iskolában… – Aztán észbekapott, felütötte a könyvet. – Pardon, uraim! Pardon! Nézzük tovább! – És elemeztük az emberi nyomorúság gyönyörű irodalmi ábrázolásait.

– Tudják, uraim – mondotta egy napon a katedrára támaszkodva –, tudják, milyen zoknit hoztam Svédországból? Olyat, amit egy-két évig is lehet hordani egyhuzamban!

– És ki sem kell mosni? – kockáztatott meg valaki egy diákos szellemeskedést. De Z. tanár urat ez nem hozta ki a sodrából. – Nem, kérem szépen, ki kell mosni, de csaknem azonnal lepereg róla a víz. Műszálból készítik. És elnyűhetetlen. A neve: nylon! Jegyezzék meg, a jövő anyaga, uraim!

Elámultunk. Elnyűhetetlen?! Akkoriban rongyolódó, lyukadó zoknikkal küszködtünk. Anyáink művészi tökélyre vitték a stoppolás tudományát, de még sarkalták, fejelték is a silányra kopottakat. A nylon! Z. tanár úrtól hallottam róla először. – Úgy bizony, uraim, a technika csodái! Lesz még részünk néhány meglepetésben! – Hát lett is.

Z. tanár úr felügyelt a diákétkeztetésre is. Ellenőrizte az adagokat. – Uraim, milyen volt az ebéd? – Dicsérni kellett. Kihúzta magát büszkén; fess, magas ember volt, az egyetlen, aki magázott minket.

– Pocsék ez a kaja! – vetette oda egyik délben gyerekes utálkozással N. Bandi. Félárva volt, apja elesett a fronton. – Zabkása! Pfuj!

Z. tanár úr elvörösödött. – Kérem! Kérem szépen! Ez méltánytalan! Hogy beszélhet így?! Milliók éheznek, a svédek enyhíteni akarnak az ínségen, és maga így viszonozza a jóindulatot?! Ez a hála?! Fel vagyok háborodva!… – Olyan személyesen megsértődött, hogy sajnáltuk. N. Bandi bocsánatot kért. De azért torkig volt a zabpehellyel…

A minap egy svéd állampolgárral beszélgettem. Stockholmban, egy kulturális centrumban dolgozik. Az észak-európai életstílusról kezdtem faggatni; eszembe jutott Z. tanár úr is. Az illetőt azonban a magyar dráma érdekelte. Azt mondta, odakintről rendkívül érdekes mindaz, amit a mai magyar drámaírók írnak. Az egész magyar nyelvterületen – tette hozzá. Még a dramaturgiailag gyengébb munkák is igen figyelemreméltóak. A magyar darabokban, mondta, felfedezhető egy makacs és nagyon eredeti útkeresés; valamint mélységes és szenvedélyes vágyakozás az értelmes életre. És ez ma érdekli Európát! Európának elege van a ködös absztrakciókból. Elege van a sanda célozgatásokból. Elege van a rémületből, a kishitűségből, a sokkolásból. Valami célt szeretne látni. Célt az értelmes küzdésre. A magyar darabban persze nincs recept. De van szabadságeszmény, állhatatos szembeszegülés a pusztító erőkkel, nemzeti fennmaradási szándék, igazságvágy és a hit becsülete.

– Minderre szüksége van Európának. És a svédeknek is – nézett rám, s bólintott komolyan.

Uraim! Viszonzásul ezt adhatjuk tehát! – mondhatná Z. tanár úr.

Magányos biciklista

Autók csordája rohan a többsávos, forgalmas főútvonalon, át a városon, délután, a portól sápadtra szűrt napfényben; kis, fürge autók és bömbölő nagyok a nyílegyenesen kirajzolt sávokban. Néha megakasztja futásuk a tilosra váltó lámpa; ilyenkor lihegve, dohogva megállnak, de máris rohanásra készek.

Olykor magam is benn hajtok ebben a kíméletlenül, vadul száguldó csordában. De most, mint ilyenkor mindig, a járdáról riasztónak és félelmetesnek tűnik ez a kegyetlen tempó. Megyek az emberek tömegében a gépek tömege mellett; morajlik, zúg egyenletesen a maga felvett ritmusában az utca. Egyszer csak koppanás és fémes kis csattanás, majd rövid, éles fékhang; és megint és megint fékek csikorgása sorban.

Elütöttek egy kerékpárost.

Az egyik autó sávot váltott, sofőrje csak későn látta meg a járda mentén bicikliző fiatalembert. Jó reflexű lehet a sofőr: azonnal blokkolt; a kerékpáros is ügyeskedett, csak gépe kormánya karcolta végig a karosszériát, ám az ütközéstől mégis felborult. Szerencsére nem komoly a baj, de mégis ijesztő látvány a földön fekvő férfi; a rettentő nagy monstrumok és fémek és tiprásra kész kerekek között nemesen, törékenyen hever ott a vékony, kecses biciklijével. Két autóbusz is megtorpant abban a sávban; a hátsó vezetője már türelmetlenül dudál, sietne, nem érti, mi akasztotta meg haladásában. De bármi is: gyerünk, gyerünk tovább!…

A járókelők a járdaszélre özönlenek; az úttesten az autók, eminnen a gyalogosok fogják gyűrűbe a biciklije alól feltápászkodó, csuklóját, térdét sziszegve tapogató, kékmelegítős, sovány fiatalembert. S közben indul a nagyjelenet: a sofőr sápadtan – az ijedtségtől meg a dühtől sápadtan és a nézősereg várakozásától lámpalázasan kiszáll a kocsijából. Első pillantása a kerékpárosé: jól van, él, tápászkodik, csont sem tört. Akkor hát a kocsi. A karcolás! A karcolás a szép, vadonatúj karosszérián! Elönti a méreg, de nem hallani a hangját, mert elszabadul a pokol: autók dudálnak, az elakadt kocsik végeláthatatlan sorba torlódtak össze, s most mindenki kiabál; sejthetik, hogy valami rendkívüli baj miatt kell állni, mégis nyomják a dudát, túráztatnak, utat keresnek a sávok között, furakodnak – felbomlott a rend. Csak az ellenkező irányban – mint egy fél test egészségesen maradt érrendszerén – folyik, folyik, folyik tovább a forgalom, a sérült fél test rokkantságával mit sem törődve.

A kerékpáros sántikálva a járdára biceg, s vonszolja kapkodva gépét, igyekszik utat adni a csordának. Tudja, hogy nem tiporhatják el, mégis, mintha attól tartana: meglódulnak, keresztülvágtatnak rajta. A forgalom azonban nem indulhat meg, a sofőr, amíg a felelősséget nem tisztázták, nem viszi el kocsiját az útból.

Mert a felelősséget meg kell állapítani. Ez a forgalom rendje. Ez a szabály.

Szabály. Egyáltalán, szabad egy ilyen forgalmas főútvonalon kerékpározni? Őszintén szólva nem tudom. Talán szabad – de nem tanácsos!

Az emberek mindenesetre a biciklistára támadnak. Hogy képzeli?! Hogy kerül ide?! Mit akar itt vézna versenygépével, jambósapkájával, halványkék melegítőben? Ez nem játszótér! Ez nem sportpálya! Itt autóikban komoly emberek száguldanak fontos dolgaik után, ő meg veszélyezteti biztonságukat? És ha a kocsik összefutottak volna?! Ha tízen, ötvenen, százan megsebesültek volna?! Nem beszélve az anyagi kárról! Ember! Mit akar itt?! Ez a huszadik század! Itt nem lehet csak úgy, egyszerűen megakasztani a forgalmat! Ennek szabálya van! Nem lehet megzavarni a menetrendet! Nem lehet késleltetni az embereket!…

A kerékpáros iszkolna, de a sofőr nem engedi, tanúkat kér, jegyez, nem akar bajba kerülni egy ilyen vacak ügy miatt. Ekkora pech! Az ember azt hiszi, normális a forgalom!…

A kerékpáros hallgat. Csuklóját nyomogatja, térdét hajlítgatja. – Fáj? – kérdezi végre valaki. Hálásan, szomorú mosollyal kapja arra a fejét, s máris készségesen, szerényen megnyugtatja az illetőt: – Nem, nem… semmi az egész…

Maga is belátja, hogy nem való ide. Talán szabályosan van itt, mégsem való ide. Nincs arra sem ideje, sem türelme senkinek, hogy az ő igazát és jogát megértse. A csúcsforgalom – az csúcsforgalom!

Szerelem

Az asztaluk közelében vacsoráztam a vidéki hotel operetteleganciájú éttermében; hallottam, hogy a piros arcú, gyér szakállú fiú milyen lelkesen magyaráz a lánynak; szvetterben ült ott, farmernadrágja sáros csizmájának szárába gyűrve; fáradtnak látszott, s amit ivott, a sör is elnehezíthette, de mégis beszélt, beszélt. A lány előtt három-négy kólásüveg állt, egyiket a másik után itta ki unatkozva; kócos fejét lustán rázta a rock ütemére; fényes, sima anyagú diszkóoverálljában izegve-mozogva leste a terem közepén táncolókat.

– Két falu egy nap… Ma végigjártunk két falut. Csak számítsd ki! Az állatorvos már csak így hív engem, hogy kis doki! Azt mondja: na, kis doki, hallottam a kollégámtól, hogy már diagnosztizálsz!

– Micsoda? – fordult a fiú felé a zene ritmusára a lány. – Nem jössz? Gyere! – és egy kézmozdulattal táncolni hívta. A dzsekije alatt pulóvert viselt, a pulóver alatt semmit, de a fiút most nem ez foglalkoztatta.

– Hát nem is érdekel? – kérdezte meglepetten a lánytól. – Meséltem neked, hogy amikor az egyik tehén megbetegedett, a tünetek alapján otthon kiböngésztem a baját a szakkönyvekből. És el is találtam. A főnök azt mondta, magát biztosan felveszik az állatorvosira…

– Olyan jó szám – mondta a lány.

A zenekar fehér zakóban játszott; az erősítőkön át a Yamaha hangszerek fülsiketítően visszhangoztak a teremben. De legalább volt forgalom.

A lány táncolt volna, de a fiú csak a munkájáról mesélt; felvették az egyik tsz-be állatgondozónak az érettségi után, mindenféle piszkos munkát kell végeznie, de boldog; állatokkal foglalkozhat; most is onnan jött; kora hajnalban kel, tizenhat kilométert utazik, este ugyanennyit vissza. S ráadásul napok óta, különmunkában, a körzeti állatorvossal baromfivész ellen oltogatják a tyúkokat.

– Két falu, számold csak, milyen szép összeg jön ki ebből egy napra! Nekem az az érdekem, hogy egyetlen tyúk se maradjon ki, mert némely helyen eldugják a jószágot, félnek vagy mi, de minket darabszámra fizetnek…

Láttam a kislányon, hogy mindez egy cseppet sem érdekli. A fiú azonban nem vette észre, hogy untatja a partnerét; vagy csak nem törődött vele, mert tele volt élménnyel, s beszélnie kellett? A kis kócos még türelemmel ült, itta a kólát, ám szinte tüntetőleg bámult másfelé; rázta a lábát a zene ütemére; gyanús küllemű srácoknak köszöngetett; ugrásra készen várta, hogy táncba vigyék.

A bömbölő zene néha elnyomta a fiú szavait, talán a lány sem érthetett tisztán mindent, de én többé-kevésbé hallottam, hogy egy borjúról beszél, a legelőn elpusztult kisborjúról meg annak megnyúzásáról – szikével, hibátlanul, szakszerűen.

Hogy azért is milyen dicséretet kapott a főnöktől.

A bőrt hazavihette; kidolgoztatta, most otthon van, gyönyörű…

– Unom! – mondta ekkor a lány.

– Tessék?

– Ha még valamit mesélsz nekem azokról a büdös dögökről, én szétrobbanok! Ilyenekkel dumálod tele a fejem! Hát rosszul leszek! Komolyan! Amikor táncolhatnánk!…

A fiú meghökkent. Első pillanatban nem érthette, miért kapott szemrehányást. Bömbölt a zene, az énekes fejhangon ordított a mikrofonba. Mit mondhatott olyan dühösen a lánynak? Aztán fáradtan hátradőlt a széken; talán azt latolgatva, megsértődjön-e? Elmenjen-e? Hiszen ő nem csupán érdekes históriákkal akarta traktálni ezt a kócost. Az életéről beszélt neki. A jövőjéről. Hogy mire készül, hogy mihez ért máris, hogy mit tehet ő még ezután! Hogy mit szeret, és miben lehet hasznára másoknak. Ő a jövőről beszélt…

De ha a lány unja!?

Lopva néztem őket; kis ideig szótlanul, dacosan ültek. A lány várakozón tekintett a fiúra, idegesen ivott egy kortyot, majd megrázta magát. Lerázta magáról ezt a röpke veszekedést, vége, semmi, gyerünk tovább! Új szám kezdődött, gyors ritmusú, ingerlő. A lány szinte ülve táncolt, ringott erotikusan. S bűvölt. Bűvölte a másikat. Az meg nézte, bámulta – egyre gyengédebben. Percekig tartott ez így. A dobszólóba beleremegtek a falak. Akkor a fiú felállt; a lány utána – s már ott voltak ők is a többiek között.

Nem érintették meg egymást a táncban. Néha futólag egymásra pillantottak, sőt: egymásra mosolyogtak, de nem beszéltek – abban a dübögésben nem is értették volna egymás szavát.

Egy óra múlva, amikor távoztam az étteremből, a ruhatár mellett láttam őket. Összefonódva, a falnak dőlve csókolóztak.

Környezetünk

Már a lépcsőházban kezdődik, vagy a kapualjban. Szemét és hulladék mindenütt. Pedig takarítanak. Söpörnek. Felmossák a kövezetet – legalábbis időnként. Minden hajnalban rendesen kiürítik a kukákat. Házunkban az évtizedek óta mocskos falakat az idén szép halványzöldre mázolták. A házmesternő még a kapu ablakát is fényesre tisztogatja. Mégis: csak keveseket késztet arra a rendért folyó küzdelem, hogy ügyeljen a tisztaságra. Igaz, az illetékeseket sem zavarja a drága pénzen újrafestett lépcsőházban a drótszálakon laffogó vagy ütött-kopott foglalatokban árválkodó, meztelen villanykörték látványa. Égnek a körték? Égnek. Na hát akkor? Mi kell még? Szépség? Arra nincs kapacitás.

A rend, a tisztaság, a környezetvédelem ügyében leginkább a pénzre hivatkozunk. A föld, a levegő és a vizek tisztaságát védő berendezések sokba kerülnek. Az élővilág meg a táj megkímélése is rengeteg pénzt emészt föl. Ezer meg ezer tonna szám keletkeznek mérgező hulladékok; a légben felhalmozódik a fluor; az egészség védelme vagyonokba kerül. De környezetünket olykor olcsón vagy egy fia fillér nélkül is védhetjük. Nem kell hozzá más, csak jó ízlés, kulturáltság, a mások iránti figyelem, némi szépérzék és belátás.

Mert nemcsak az ipar és a mezőgazdaság tehet kárt a természetben meg az embert körülfogó miliőben. Mi magunk is; és nem csekély mértékben.

Budapesten a nagy forgalom piszokkal jár; a hulladékot persze eltakarítják; reggel végigzötyög a járdán a sepregető és vizet fröcskölő sárga autócska. A főútvonalakon. Az úttest menti korlátokat is le-lemossák; némely szombaton (vagy csak a nagyobb ünnepek előtt?) az aluljárókat is takarító csapatok lepik el. De ki törődik a kis mellékutcákkal? Csak az eső meg a szél… Itt van például a Belvárosban a Vármegye utca. A régi Pest hangulatát idézhetné, de ahogy elnézem: csupán a hajdani, csatornázatlan, szennyes sikátorokra emlékeztet. Ez a szűk utcácska a megyeháza tövében: nyilvános kutyavécé. Bűzös és undorító. „Bele ne lépj! Kerüld ki, ott is van!…” – valahogy így lehet, nagy óvatosan végigmenni rajta. A kutyapiszkot aztán szél szárítja porrá, eső mállasztja szét; mindegy: a fekáliában tenyésző colibacilusok, bélféregpeték a korommal elegyedve szépen a Közért előtti kenyeres rekeszekre, lábbelire, ruhára, arcunkba, szánkba szállnak…

De ülj vonatra, s utazz el Pestről. Az ablak előtt elsuhanó táj majd gyönyörködtet – véled reménykedve. Ám egyre nyugtalanabbul tekingetsz jobbra-balra. A pálya mentén, ameddig elláthatsz, mindenütt piszok, rendetlenség. Olyan ideiglenes állapot, hogy: majd, majd eltakarítjuk… Majd holnap!… Lomok, műanyag holmik, pusztulásra vetett háztartási gépek, bútorok, kályhák, fajanszmosdók, autókarosszériák – s még mi minden, hihetetlen tarkaságban, csak úgy a tájban! A kertek alatt. Az utak partján. Ligetek mélyén. Árkokban. Aztán meg: a kertekben a sufnik. Sufni sufni hátán. Rossz tákolmányok nylonzsákokkal fedve, s azokon autógumi nehezékek. S ami még lehangolóbb: a kisebb-nagyobb lakótelepek szürkesége. S a magános házak? A régiek omladozóban; az újak terebélyesek, de jellegtelenek. Alig akad valahol egy-egy szépérzékről, esztétikai igényességről tanúskodó épület.

Úgy látszik, mindent a gyakorlatiasságnak vetünk alá. A sátortetős házakban összkomfort van; a múltbeli körülményekhez képest ezekben minden kényelmet megtalál az ember. De a falak unalmas képet nyújtanak. A lélek, a psziché környezetét sem ártana megvédeni. Néhány vén malom, magtár ad csak nyugtot a szemnek. Valamikor minden tájban kialakult az élet praktikumához alkalmazkodó, ugyanakkor szellemre, fantáziára is valló építkezés. Ma már ennek csak a skanzenekben van nyoma. Haladt az idő, de csak anyagi kérdés-e, hogy más országokban a múlt jegyeit is magán viselheti az új, a modern stílus?

Nálunk kiveszett a tájjelleg, a karakter.

Csak a monstre beruházások – vegyi gyárak, erőművek, középületek – tervezésében lelhető fel az esztétikai gondosság. Az utazó felkapja a fejét, ha ilyet lát; amint mondjuk a távvezetékek szép geometriájában is gyönyörködhet. Vagy ott vannak a megművelt földek! A mélyzöld erdők alá futó, zsengezöld vetések, a felszántott és simává boronált táblák, a boglyák a réteken, a gyümölcsösök, kertészetek, melegházak…

Törvény biztosítja környezetünk védelmét. A hivatal csak végezze is ez ügyben a dolgát, de más sem maradhat tétlen. Mert ha kivész az ízlés, ha a gyakorlatiasság háttérbe szorítja a szépre vágyó igényt, akkor mind nehezebb lesz arra késztetni az embert, hogy féltőn óvja az utcát, az árokpartot, a vasúti töltést, az erdőt, a falu határát, vizeinket, városainkat – az országot.

Átmenő forgalom

Cipőbolt, hétköznap délután. Az az óra, amikor zsúfolásig vannak az üzletek. Vásárlási csúcsforgalom. De a bolt elég tágas, mondhatnám áruház. Pest belső kerületeinek egyikében. Itt mindig nagy a választék; a fiamnak kellene venni egy új cipőt, erőset, vízállót, kényelmeset. Na, nézzük!

Önkiszolgáló. Kényelmesek ezek az önkiszolgáló üzletek, az ember végigmegy a polcok között, láthatja a választékot, leveheti, próbálgathatja az árut. Bizonyára ez a legkorszerűbb kereskedelmi forma, különben nem alakítanák át a hagyományos boltokat is ilyenre. Tudom jól, hogy ez a jelen követelménye meg a jövő útja, mindent tudok, mégis – ezekben az önkiszolgálókban valamiféle elveszettségérzés lep meg. Valahogy olyan gazdátlan, személytelen minden. Még egy ilyen cipőbolt csak hagyján; de a monstre áruházak – az újabbak és legújabbak, a „mindent egy helyen” árucsarnokok, a mozgólépcsős, könnyűszerkezetű „csodavilágok”! Vagy a BNV területén a HUNGEXPO, a hatalmas A pavilonban, ahol ember ember hátán nyüzsög, meg holmi holmi hegyén kelleti magát! Hát, igen, ezreket és százezreket csak így lehet kiszolgálni; mert az emberiség vásárol; vásárol reggeltől estig, s vásárolna még éjszaka is, ha nyitva lennének az üzletek. Még a kis jövedelműek is járják szakadatlanul a boltokat, hiszen a kereskedelem nemcsak a szezonok végén, hanem váratlanul, meglepetésszerűen is rendez engedményes vásárokat. S persze hullámzik a tömeg azért is, mert tízszer és hússzor is keresgéli azt, amit venne, de amit éppen nem lehet kapni.

Emlékszem, gyermekkoromban a környékünkön, a hetedik kerületben, egymást érték az üzletek. Másfelé is így volt ez. A boltosok nem tettek szert vagyonra, sőt mai szemmel nézve éppenséggel szerény jövedelműek voltak. De leginkább abból éltek, hogy személyes kapcsolatokat alakítottak ki a vevőkörükkel. A törzsvevőkkel, a törzsvendégekkel. Fűszeres, tejcsarnokos, pék, cipész, borbély, vendéglős nem lehetett meg nélkülük. Persze akadtak futóvendégek is, az ilyen átmenő forgalom azt jelentette, hogy a kuncsaft csak egyszer, véletlenül tért be, de a kereskedők még ezeket is megpróbálták magukhoz édesgetni.

Állandó átmenő forgalma csak a söntéseknek meg a később divatba jött büféknek volt. Ezek kissé lenézett helyek voltak, ellenben: aranybányák! Csak hát ott nem sokat törődtek a vendéggel. Jön, megy – isten áldja! Nem látjuk többé? Majd akad helyette másik!

A modern kor a tömegkiszolgálást hozta magával.

De ezt a szemléletet is?

Most mégsem arról lesz szó, hogy velem abban az önkiszolgáló cipőboltban gorombáskodtak volna. Vagy bármi személyes sérelem ért volna. Nem. Bementünk, kézbe vettünk egy kosarat, megkerestük a gyermekcipők polcát, a 32-es nagyságú lábbelik közül kiválasztottunk egy szemrevalót, felpróbálgattuk kényelmesen. S ugyanígy körülöttünk is: jöttek-mentek az emberek szabadon turkálgatva; nézegették a cipőkre ragasztott kis vignettákon az árakat. Senki sem szólt hozzájuk. Hozzánk sem szólt egyetlen kiszolgáló sem. Kiszolgáló? Ez a kifejezés itt nem helyénvaló. Önmagát szolgálja ki az ember. Az alkalmazottaktól legfeljebb csak némi felvilágosítást kaphat. Meg figyelmet. Úgy értve, hogy figyelik a vevőket, nem távozik-e valaki áruval, fizetés nélkül. Sok helyütt már tévékamerák pásztázzák a boltot, igen, lassacskán már csak a kamerákkal és a monitorokkal leszünk kapcsolatban.

Ebben a boltban fiatal lányok dolgoztak, szorgalmasan és vidáman új árut rakosgattak ki a polcokra. Közben egyikük arról beszélt, hogy közelgő születésnapjára, ahogy az ebben az üzletben szokás, nemsokára megkezdődik a gyűjtés. Ajándékra? Voltaképpen arra, de helyesebb, ha átadják az összegyűjtött pénzt, hiszen ő tudja, mire szeretné költeni. A lány tárgyilagosan számolt: összejön vagy háromezer forint. Ezen évődtek, gondtalanul, mintha nem is a munkahelyükön lennének. Átkiabáltak a vevők feje fölött, meglehetősen intim ügyeket is kitálalva. S egyszer csak az egyik, nem haragból, de mert rájár a szája, mondott egy olyan cifrát, amilyet régen csak kaszárnyában hallhatott az ember.

Megütközve néztem rá. Szép, fiatal, kedves, bájos kis lányka. Oda se neki – mondta a következőt. Hirtelen elképzeltem, hogy meghallja ezt az üzletvezető. A cégvezető, aki ellenőrizve jár-kél az áruházban, hogy rendben menjen minden. Diszkréten int a lánynak. Behívatják az irodába. – Kisasszony, önnek holnap már nem kell bejönnie! – De miért? – Gondolkodjon, kisasszony, nem lehet annyira önző, hogy szabadjára engedje a modortalanságát…

Persze ez irreális. A kislány nem is értené, mi a baj. Hiszen mindenki így beszél, így viselkedik. Senki sem moderálja magát. Minek is? A boltban átmenő forgalom van.

Rabló-pandúr

Késő esti film a televízióban, a második csatornán. A bobbykról. A Scotland Yard hétköznapjairól. Az utcán posztoló, cirkáló rendőrökről.

Másfél évszázaddal ezelőtt, a londoni rendőrség megalakulása idején a szolgálat ellátásához csupán egy síp meg egy hosszú bot volt rendszeresítve. A film szerint ma sincs a bobbyknál más, csak síp és gumibot. Meg – persze – URH-rádió. Pisztoly rendkívüli esetekben kerül a kezükbe, amikor veszélyes bevetésre indulnak.

Londont járt utazóktól már hallottam dicséretüket; szolgálatkészségük, hivatástudatuk autóst és gyalogost egyaránt elismerésre késztetett. A dokumentumfilm is azt bizonygatja, hogy a szolgálatuk valóban szolgálat. Ha kell, idős asszonyt istápolnak gyengéden; a néni elesett a járdán – talán pihenjen le valahol, és igyon egy teát!… Más esetben erélyre van szükség: tolvaj akad horogra; a rendőrnek feltűnt a fickó zavart viselkedése. Nem nagy fogás, de az őrszobán már ott a bejelentés: feltörtek egy autót, s kiloptak belőle egy magnetofont. Íme, a tettes! Előfordul, hogy elegáns egyenruhájukban, finnyáskodás nélkül, romok alá rejtett holttetemet kell kiemelniük, vagy bejelentésre pokolgép után kutatniuk. A dolguk nem könnyű sem nappal, sem éjjel. Félholtra vert alakokkal, kábítósokkal, körözött fickókkal, autós gengszterekkel küzdenek. – Elég a bot meg a síp? – Ha fegyvert viselnénk, még többen halnának meg közülünk… – mondja egy tapasztalt rendőr. – De mégis, a fegyver biztonságot jelentene! – Mondom – ismétli makacsul és meggyőződéssel –, akkor még többen halnának meg közülünk. – Nem magyarázza meg, miért vélekedik így; alighanem a felfegyverzett rendőrökre a banditák gondolkodás nélkül tüzet nyitnának, a gumibot elől azonban megpróbálnak gyilkolás nélkül elmenekülni. Ám az öreg rendőr szavaiban ott lehet a bölcs megfontolás is: nem kell minduntalan fegyverhez kapni; az egyik fél legyen okosabb a másiknál, mert a lövöldözés csak lövöldözést szül; talán vérontás nélkül is meg lehet oldani a dolgokat, még a gazemberekkel szemben is.

Azt mondja a film narrátora, hogy a rablókat, tolvajokat, garázdákat és más jómadarakat a londoni rendőrök gazembereknek nevezik. Láthatunk is mindjárt néhányat közülük. Egy testes szemüvegest, afféle entellektüelt, cigarettázva; egy nagy barkójú, lóarcú szelídet; egy bölcsködésre hajlamos lapos homlokút és egy betegesen ideges, pengearcú szőkét. Kényelmes fotelokban.

Mi a véleményük a bobbykról? Felfigyelek: ez aztán a nem mindennapi interjú, a rablót kérdik a pandúrról! Mindannyian illetékesek a kérdésben, nemegyszer kerültek összeütközésbe a hatósággal. – Önöket gazembereknek nevezik – jegyzi meg a riporter. Felkapom a fejem, vajon mit felelnek erre? S íme: – Igen, azok vagyunk. – A válasz tárgyilagos, szenvtelen, sem dicsekvő, sem bűnbánó. Mintha azt mondanák: – Igen, nekünk ez a szakmánk… – Ilyet még nem hallottam; az égvilágon mindenki tagadni szokta a gazemberségét! Ők nem. – Ön például miért gazember? – Mert lopok – mondja természetes egyszerűséggel a pengearcú. – Miért lop? – Miért? Mindig is loptam, lopok. – Senkit sem vádol emiatt, sem a világot, sem a körülményeket. Belátja, hogy ő egy gazember. Úristen, gondolom, ha mind így tenne! Mindegyik privát és közgazember! Milyen tisztán fel lehetne mérni a frontokat! Ebben az interjúban felvázolódnak az arcvonalak. Mi a véleményük a rendőrökről? Egyikük azt mondja, vele mindig tisztességesen bántak; a másik bevallja, bizony, az előzetesben megverték. Kisül, hogy mindegyikük kapott már „kezelést”. De ez szakmai kockázat. Aki gazember, ne is számítson másra. Ezért az a véleményük, hogy rendes fiúk ezek a mi rendőreink. Derék fickók! – Ha magán múlna, fenntartana rendőrséget? – kérdik a pengearcút. – Hát hogyne! Rendőrségre szükség van! – És miért? – Mert valakiknek csak vigyázni kell a rendre, és meg kell védeni az embereket az olyanoktól, mint mi vagyunk!…

Tessék! A laposhomlokú ráadásul sajnálja is a bobbykat. A gazemberekkel (velük) való érintkezésben akaratlanul is eldurvulnak, annyi mocskot látnak – mondja részvéttel –, hogy az végül is nyomot hagy a lelkükben.

Ez aztán a gentlemanlike vélekedés. Tehát ki vannak osztva a társadalmi szerepek, s lám, maguk a gazfickók figyelmeztetnek: tessék védekezni ellenünk! Csakhogy nem mindegyikük ilyen korrekt ebben a rabló-pandúr játékban. Közülük sokan, kicsik és nagyok, színvallás helyett inkább a pandúr szerepében tetszelegnek; feddhetetlenségüket bizonygatják hamisan, amíg csak ki nem derül róluk – mert azért az mindig kiderül –, hogy hol is a valódi helyük a játszmában.

A kis Petrocelli

A kis Petrocelli doktor megint kemény fába vágta a fejszéjét. A gazdag – sőt milliomos vagy milliárdos? – üzletember, a nagyhatalmú úr gyilkossággal vádolt feleségét védi…

Nézem a tévét, Barry Newman jól alakítja a kis ügyvédet. Könnyed, elegáns, de érezteti, hogy Petrocellinek minden pillanatban meg kell küzdeni az igazságért. Az ügyfele igazáért, de a maga privát igazáért is. Hiszen szegény. Bevándorolt olasz. Még nem amerikai. – Cselli! Petro-cs-elli! – figyelmezteti visszafogott dühvel és sértődéssel a nevét rosszul kiejtő hadnagyot. Tudja, hogy lenézik, ám nem törődhet vele. Nem süppedhet a kisebbrendűség érzésébe.

Magabiztos és elegáns. Pedig még mindig lakókocsija van ház helyett. Abban lakik bájos kis feleségével. Valahol a városon kívül, egy út menti horhosban. A lakókocsi persze első osztályú, de mégis rettenetesen szegényes a nagypénzűek villáihoz képest.

A nagypénzűekkel gyűlik meg a baja. Azokkal kell megmérkőznie, innen, a szegénységből, a védtelenségből.

Pereg a mese. A csinos vádlott tagadja, hogy megölte volna a férje egyik, reá uszított testőrét. Mindenki más azt állítja, maga a nyomozó hadnagy is – Petrocelli bősz ellensége! –, hogy az asszony a tettes. A kis ügyvédet el akarják tántorítani, visszavonulásra akarják késztetni, pénzzel, fenyegetéssel – de hiába.

Ülök a tévé előtt, és nézem a krimit. Közben elképzelem, hogy ott, annak idején a Paramount – a gyártó cég – drámai főosztályán (dramaturgiáján) Mr. X. vagy Mrs. Z. hogyan is fogadhatta a forgatókönyvírók vagy a rendező ötletét: egy kisemberről kellene sorozatot csinálni. Fel kéne dobni egy szegény, de szilárd jellemű alakot – mondhatták –, aki minduntalan szembekerül a hatalommal és az erőszakkal, s persze a törvénytelenséggel, ám az összecsapásokból mindannyiszor győztesen kerül ki. – Hát igen – bólogathattak a főosztályon (a szórakoztatón; most jut eszembe, igen, inkább ott, hiszen a tévésorozatok bizonyára Amerikában is a szórakoztató-főosztályra tartoznak). – Nos, nos… – hümmöghetett Mr. X. vagy Mrs. Z. – a gondolat nem új, már számtalan filmben számtalan szegény, de jellemes kisember szállt szembe a gátlástalanul pusztító erőkkel… – Hát akkor ez egy újabb hős kisember lenne! – A mai körülmények között? – nézhetett fel szomorúan és fáradtan a főosztály dramaturgja. – A mesékkel talán fáradjanak az ifjúsági főosztályra…

Nem tudom, hogyan történt; tény, hogy elkészült a sorozat. Petrocellinek minden sikerül. Soha nem retten vissza, soha nem fél – amikor a szituáció láttán nekem már a torkomban ver a szívem, ő szemrebbenés nélkül sétál a veszély felé. És kikerüli! Rendíthetetlen és okos. Az esze vág, mint a beretva. Nem szívesen használja az öklét; mindent a törvény előtt akar kideríttetni; az igazság útját egyengeti a jog asztala elé. És csuda rokonszenves a szegénysége!

Ellenfelei eleve gonosz, sötét, elvetemült, kiállhatatlan alakok. (De az életben vajon nem sokkal sematikusabb gazfickókkal van dolgunk?!) Fütyülnek a törvényre, mert pénzzel, hatalommal minden elintézhető. Gondolják! Ám Petrocelli közbelép…

– Te szoktál krimit nézni?! – kérdik ismerőseim.

Igen, nézem a krimiket. Ezek a filmek általában az esti tévéhíradó után kerülnek sugárzásra. Híradó és krimi – ez a jó párosítás. A híradó feszültséget kelt bennem; a krimi levezeti azt. Lazíthatok. A hírek felkavarnak; az a sok erőszak, gyilkosság! Az emberek egymás biztonságára, életére, becsületére, szabadságára törnek… Na persze, a krimiben is! Csakhogy annak a végén mindig kiderül az igazság. A bűnösök pedig bűnhődnek. De a világból érkező hírek kétségek között hagynak…

Petrocelli feltárja az igazságot. Kicsit egyszerűen? Hát persze. A gazemberek is túlságosan, átlátszóan azok. Valahogy könnyen akadnak horogra. De nem baj. Mese? Az! Ám legalább kicsit fellélegzem, mielőtt befejezném a napot. Petrocellit nem lehet letéríteni a becsület és igazság útjáról. Legalább nézni jó! Elhinni jó!

S talán – nemcsak ő ilyen. Talán nehezebb és valóságosabb körülmények között is akadnak ilyen Petrocelli-félék, ilyen bátor kisemberek.

Akik azonban valójában: nagy emberek. Vagy egyszerűbben: emberek.

Brancsbeliek

Vagy kifogástalanabbul írva és ejtve: bransbeliek. Még nem rosszallóan. Hiszen a bransbeliség voltaképpen céhbeliséget jelent; márpedig annak lenni tisztesség. Legalábbis az volt annak idején, amikor még virágoztak a céhek. Jól képzett, becsületes kézművesek voltak a tagjai, igazi mesteremberek és nem kontárok. Remekmívű vizsgadarabjaikkal nyerték el a céhmesterek elismerését, hogy azután maguk is mesterek legyenek. A céh szó régies, szép hangzása a megbízhatóságot, az alapos szaktudást idézi. Komoly munkások tömörültek ezekbe a szervezetekbe, akik méltán lehettek büszkék ismereteikre, a kezük alól kikerült holmik használhatóságára és tartósságára. És persze rátartiak lehettek kiváltságaikra is, amelyek a céhlevelekben voltak lefektetve. Valamint pecsétjeikre, okmányaikra, a furfangos zárakkal és lakatokkal ellátott céhládák kincseire.

A céh érdekszövetség volt, de nemcsak a jogok védelmére, hanem a kötelességek betartásának megkövetelhetőségére is. Az iparos kényes volt jó hírnevére. Kényszerhelyzet – a megrendelők, a vevők mindenképpeni kiszolgálása – serkentette őket ebben? Meglehet. De a rendes emberi természet is: adni a más örömére. A kereskedelemben mindig is volt bizonyos jótékony rafinéria: ha örömet szerzek neked az árummal, hálás vagy, és jobb szívvel fizetsz!

A brans talán az iparosodás nagyüzemi kialakulása, a kapitalizálódás idején kezdte felváltani a céhet. És csakhamar vaskosabb, durvább ejtésben pejoratív felhangja lett a szónak.

– Ez is brancsbeli! – mondták megvetőleg arra, aki egy csoport érdekét állította szembe a közösségével. De máskor meg: – Hiszen ez is brancsbeli! – szóltak védőleg s ajánlólag valakiről, akire menten más mosollyal néztek a hasonszőrűek.

A brancsok a modern korban inkább kegyetlen önzésükkel, mintsem szolgálatukkal tűntek ki.

Vannak-e most nálunk abban a régi, nyílt merkantilista szellemben szerveződött érdekcsoportok? Nincsenek. (Valóban nincsenek?) De brancsok?!…

Ki itt, ki ott brancsbeli. Van brancsbeli iparos, brancsbeli sportoló, brancsbeli kereskedő, brancsbeli feltaláló, brancsbeli zöldséges, brancsbeli komputeres, brancsbeli színész, brancsbeli festő, brancsbeli kritikus, brancsbeli énekes…

Hajdanán az értelmiség is „céhekbe” tömörült. Megtisztelte magát ezzel a kifejezéssel. Ma brancsokba tömörül? Hasonló tisztesség ez?

Te brancsbeli vagy?

Azt hiszem, én nem vagyok brancsbeli. Ez dicsekvésnek is felfogható. De panasznak is. Sok hátránnyal jár ez a kívülrekedtség. Leginkább dolgaink intézése körül. A brancsbeli ugyanis lenézi a nem brancsbelit, s dehogy segíti! Ő, a brancsbeli, mindig magabiztos, mindent elintéz, mindent beszerez, mindent tud. Védi, támogatja az érdekszövetség. A nem brancsbeli kiszolgáltatott, tehát félszeg.

Ott van például az autósbrancs. (Más brancsot is említhetnék helyette.) Tagjai úton-útfélen éreztetik veled, hogy kívülálló vagy. Többek állítása szerint jól és hibamentesen vezetek már több mint tíz éve, tehát a volánnál nincs kisebbségi érzésem, de ha megjelenik egy olyan igazi brancsbeli, menten összezavarodom. Főleg a szervizállomásokon. (Más helyeket is említhetnék.) A szervizben szeretnéd lemosatni, zsíroztatni, javíttatni, szereltetni a kocsidat, már-már szóba is állnak veled, amikor befut egy-két brancsbeli. Gyors fékezések, felpergetett motorok, ajtócsapódások, bűvszavak. Ők aztán megértik egymást! A szerelők arca felderül, végre jött néhány értelmes lény! A kívülálló féltékenyen nézi azt a szerelmetes boldogságot, ahogy brancsbeli a brancsbelivel…

Mit tehet ilyenkor az ember? Hogy észrevegyék, hogy egyáltalán emberszámba vegyék, pénzeket dugdos, borravalókat csúsztat a zsebekbe, de persze ügyetlenül, nem olyan könnyed eleganciával, mint ők, maguk között… Udvariasan magyarázod, hogy szerinted mi a kocsid baja, szóra sem méltatnak, mit értesz te ehhez?! Valóban nem sokat, nem érthetünk mindenhez; ám gyanakszol, hogy ők sem állnak a helyzet magaslatán. Gondos igyekezet dolgában semmiképp sem. Mégis inkább befogod a szád, nem akarod kihívni bosszújukat. Így is fizetsz majd olyan alkatrészekért is, amelyeket nem szereltek be a kocsidba.

Na igen, minden könnyebben menne, ha brancsbeli lennél. Akkor – hoci-nesze alapon – nem tennék ezt veled.

De hány brancsban kellene benn lenni?

Brancsban?! Nem, abban semmi esetre sem! De egy igazi, jó céhben – abban igen.

Sárga lobbanás

Az alföldi város színházába – munkahelyére – sietett próbára a fiatalasszony. Kocsiján magával vitte egyik kollégáját. A lehetőségekhez képest hajszolta a kis Fiat 126-ost, az iram mégsem volt fergeteges, ugyanis a járgány nem fut valami gyorsan, meg aztán a fiatalasszony nem is szeret vakmerősködni. Persze azért taposta a gázt, s az egyik útkereszteződésben kissé későn lassított; csak hirtelen fékezéssel tudta megadni egy vadul száguldó Ladának az elsőbbséget. De megadta. Igaz, a Ladának is fékeznie kellett. Semmi baj – még minden időben történt. Ha lassúbbak a reflexei, koccanhattak volna. Ezt ő azonnal belátta, s intett bocsánatkérőn, hogy elnézést, elnézést, figyelmetlen voltam!…

Annál is inkább megértésre számított, mert a másik kocsi volánjánál is egy nő ült, fiatal, csinos lány; s mellette egy talán még csinosabb – a hátsó ülésen pedig egy fiatalember.

A Lada – ha már fékezett – megállt. Füstöltek az utat radírozó gumik; aztán egy szédítő hátramenet – egész a kis Fiatig. Hogy az most már ne tudjon kifordulni az útra. Mert úgy állt meg ott, előtte, a Lada: keresztben, büntetőleg, ellenségesen. És a letekert ablakok mögül máris féktelen szitkok zúdultak a Fiat vezetőjére, a bocsánatkérést ismételgető fiatalasszonyra.

Rendben van, ijedtében mindenkiből kitörhet a káromkodás. De itt most a düháradat hirtelen megszerveződve, alkalmat lelve robbant ki. Mintha a Lada utasai már vártak volna egy efféle összecsapásra. Közönséges, kéjes gyűlölet torzította el a lányok szép arcát. Ordináré szavakkal tűzdelt átkaikat a fiatalasszony bénultan hallgatta, majd sápadtan, zavartan fordult a kollégájához. – Hát most mit szólsz ehhez?

– Én nem is értem – motyogta félszeg mosollyal a kolléga. – Mi bajuk támadt? Fantasztikus…

A Ladában ülő fiatalember meglátta ezt a mosolyt. Elszánt, gyilkos tekintettel ugrott ki a kocsiból, rátenyerelt a Fiat ablakára: – Te! Ne vigyorogj, te rohadék, te szemét, te büdös… mert kirángatlak onnan és széttéplek!…

A kis autó utasai egy szóval sem vágtak vissza, elhűlve, elképedve fogadták a támadást.

– Ha eszembe jut, ahogy az a férfi öklével rácsapott a tetőre, ha felidézem a szemében látott gyűlöletet, elfog a remegés – mondta a fiatalasszony egy társaságban. – Hát honnan ez az indulat? És miért? Miért?!

Megboldogult U. Gy., a békességes tollú költő, aki megjárta a recski büntetőtábort, hányszor elmondta, s mindig egyformán mély döbbenettel, hogy a feléje sújtó fegyveres őr szemében sárga fény lobbant abban a pillanatban, amikor lecsapott a korbácsával. U. Gy. ezt majd negyedszázaddal ezelőtt emlegette – s voltak mások, akik az U. Gy. eseteit megelőző időkből emlegettek hasonlókat –, a fiatalasszony azonban a minap panaszolta el a történteket.

– Igen – mondta U. Gy. –, láttam azt a lobbanást, a hideg, sárga fényt, a sátáni szemvillanást. Felfogtam azt a tekintetet, amikor az őr lecsapott rám ott, a kőbányában. Utat kellett volna adnom neki, bele kellett volna gázolnom a sárba a vállamon cipelt teherrel, meg is akartam tenni, mert tudtam, hogy ez a parancs, de ő fürgébb volt. „Térj ki, te állat, ha jövök!” – üvöltötte, és már vágott is felém…

– Azt hittem, megölnek – magyarázza a fiatalasszony. – Hogy őrjöngésükben keresztülgázolnak rajtunk, vagy valami rettenetes dolgot művelnek, annyira kifordultak önmagukból. S csupán azért, mert lassítani kellett néhány percre a tempójukat… Pedig még bocsánatot is kértem!

– Micsoda állati indulat lobbanthatta azt a sárga fényt az őr szemében… – jegyezte meg egyszer valaki U. Gy.-nek, de ő tiltakozott. – Nem, nem állati! Az állat sohsem ilyen kegyetlen!

– Gyűlölöm a kegyetlenséget és a fékevesztett indulatot – mondta az emlék hatására is felzaklatva a fiatalasszony.

– Tehát maga is gyűlölködő? – kérdezte a társaság egyik tagja. – A gyűlölet gyűlöletet szül!

– Igaza van – hátrált a fiatalasszony. – Inkább félek. Azt akartam mondani, hogy félek tőle…

– Ha fél tőle, máris legyőzöttnek tekintheti magát – mondta az illető.

– De mit tegyek? Tehetetlen vagyok az agresszióval szemben. Megvetem, gyűlölöm és félek tőle. Miért nem lehet meg a világ nélküle?

– A sárga lobbanás! – emlegette akkoriban U. Gy. – Nekem elhihetik! Az a sárga fény a szemekben… félelmetes olyankor az ember!

Egy ember télikabátban

Rekkenő melegben – pedig ez még csak a nyárelő – a hirtelen forróságtól pihegő városon átsuhanó villamosban egy ember ül télikabátban.

Odakinn fűlnek a tetők, fűlnek a motorfüsttől bűzös utcák, a nap éles fénnyel vág vissza a kirakatok üvegtábláiról, a parkok zöldellnek, lombosodnak a kövek közé honosított fák, teraszok hűs árnyat adó ernyői alá menekülnek a Pestbe belefáradt turisták – és ez az ember itt ül télikabátban.

Kánikulát zúdít ránk a június; fagylaltért nyafognak a srácok, megtelnek a strandok, a Széchenyi fürdő betonlapjain bikiniben hevernek a lányok; paprikát, paradicsomot kínálnak a sarki árusok, megreked a levegő még a kapualjakban is – és ez az ember télikabátba burkolózva ül a villamosban.

Kalapját sápadt homlokába húzza, fél kézzel sálat szorít torka köré, aggodalmasan, mint december táján a hideg, fagyos szélben mások. A vastag kabát a nagy gombokkal begombolva védi a sovány testet – váratlan és meglepő látvány ez a délelőtti villamosban, ahol mindenki cseppnyi léghuzatra áhítozva helyezkedik ablakhoz, ajtó közelébe. Ingre vetkezett férfiak és rugalmas mellüket vékony, pimasz kis blúzokba alig rejtő, barnára sült nők törődnek körülötte, szinte meztelen a hőségtől a város – ő meg ebben a kabátban…

Eleinte azt gondoljuk: bolond. Ez a bolondériája. De nyugodtan, csaknem bölcsen ül – és elegánsan. Viselkedése normális emberre vall. Akkor hát micsoda ötlet vezérli, hogy így felöltözött ebben az időben? Izzadva, friss szellőre vágyva bámuljuk ezt a csodabogarat; mulatságos ez az ellentét: a nyár meg ő! De addig-addig nézzük, míg egyszer csak gyanúnk támad – s már bosszúsak vagyunk –, micsoda merészség ez, micsoda különcködés?

S akkor az ember feltekint. Látja a furcsálló tekinteteket, látja a kuncogókat meg a háborgókat. Néz kitartóan, mondhatni daccal. Igen, daccal. Dac ez, bizony, mégpedig a javából. Vérforraló kívülállás! Most már a szemvillanásában megvetést is felfedezünk: – Na, ti, ripőkök, akiket szeszélye szerint ugráltat az idő! Nyár van? Hát legyen! Mi gondom vele? Ti gyengék és ezért kiszolgáltatottak vagytok; nincs bennetek tartás, eredetiség; nincs egyéniségetek, bedőltök a nyárnak, a melegnek, a naptárnak! Nézzetek rám: én nem hagyom magam befolyásolni. Nem hódolok be, nem divatozom… és főleg nem lihegek – sem valóságosan, sem képletesen, hogy itt a nyár! itt a nyár!…

Igen, mintha ezt mondaná, ahogy reánk pillant, az egységes csapatra, a halandókra, akik könnyű, nyári viseletünkben, szekrények aljából, fiókok mélyéről újra elővett holmijainkban fogadjuk a nyarat. Fogadjuk – és persze örülünk is neki. Igaz, hogy nemsokára panaszkodni fogunk a „kibírhatatlan” hőség miatt, de titkon örülni fogunk akkor is, mert ki nem szeretné a verőfényes délelőttöket, a lusta délutánokat, a langy estéket, a bódító éjszakákat?…

– Örültök neki? Szóval titeket boldoggá tesz a nyár? – ezt kérdi a körülhordozott tekintete. – És miért örültök, ha szabadna tudnom? Mert a földeken majd beérik a vetés? Mert megtermik gyümölcseiket a fák? Aligha hiszem, hogy ilyen komoly dolgok érdekelnének titeket! Egyszerűen csak a vakáció meg a szórakozás jár az eszetekben, a buja nyárban a könnyed, könnyedebb élet! Tetszik nektek ez a sok fény; örültök a levetkezett nőknek, a hideg söröknek, a folyók, tavak, netán a tengerek üdítő habjainak! A lubickolásnak! Az ejtőzésnek! A semmittevésnek!

Megborzongok ettől az ítélő, sötét tekintettől. A télikabátos ember szemrehányón, megvetőn, leckéztetőn méreget minket.

Vagy csak néz – egyszerűen, semmitmondón, semlegesen? S csupán bennem, bennünk kelt rossz érzést a pillantása? Mert bizony ez a tekintet nem sötét, csak szomorú, nem megvető, csak félszeg, nem leckéztet, csak segélykérő. És kérdő: – Hát ti nem fáztok?!… – A mozdulata, ahogy sovány kezével puhán megigazítja a sálat, ahogy összefogja magán a vatelinos kabátot, ahogy meggörnyed, mert leginkább eltűnni szeretne különcségével – megrendítő. Nincs ebben az emberben fennhéjázás. Inkább félelem. Talán attól tart, hogy következménye lehet ennek a télikabát-viselésnek, de mit tegyen? A bőre fakó, fázékony ez a sápadt test. Itt a nyár, a kánikula – hiába!

– Kérem, én fázom! – mondja alázatos pillantása.

Lassít a villamos; leszáll. Az ablakon át látom: már ott megy az autók és járókelők sokaságában, a vakító világban, nagykabátosan és dideregve – embertársai között, idegenül.

Augusztusi csillagok

Mondják, de valóban így is van – augusztusban legszebbek a csillagok. Különösen ilyenkor, mint az idén is, amikor forrók a nappalok, és még alkonyatkor sem csökken a hőség. Fülledt időt jósol továbbra is a meteorológia; Európában harminc fok körüli a meleg; azt mondják, a számítógépes előrejelzések szerint napokon belül nem várható változás. Alighanem egyelőre meg lehetünk elégedve a nyárral; a Medárd is rendesen bevált, a július is illő arányban volt napos-zivataros; a szabadtéri színpad színészei és nézői – legalábbis itt, Szentendrén – egy-egy hűvösebb estét nem számítva, bátran indulhattak az előadásokra. Egyetlen esőnapot sem kellett beiktatni, aminek mindenki örült, kivált a gazdasági vezetők.

Csak a Duna hirtelen áradása jelezte, hogy valami még sincs rendjén; hogy valahol nagyobb esők, nagyobb viharok, sőt nagyobb lehűlések voltak. Amint a magyar határt elérte a felkavart iszaptól, a kimosott, kidöntött fáktól, leszaggatott partoldalaktól, gyökércsomóktól sűrűvé, zorddá, hatalmassá duzzadt folyó, megszállt minket az aggodalom, s lestük, figyeltük napokig, hogyan kerülnek víz alá a parti nyárfák, aztán a parti utak; – itt, Leányfalun a sok gondozott, árterületi külkert is, merthogy szép divat lett csinosítani a kanadai nyárfák alatt a talajt: lekaszálni a gazt, gyepesíteni, virágokat ültetni. Először ezeket mosta-koszolta a víz, csak aztán a kerteket, udvarokat is. Amikor a hó végén tetőzött az ár, a Duna a házak tövét nyaldosta már. De most szépen visszaereszkedett a medrébe. A komp ugyan még nem közlekedik a Határcsárda és Szigetmonostor között. De a kerthelyiség asztalait már kitették; a stég is visszakerült a kerítéstől a helyére. S ahol a minap még a monostoriak várakoztak a kishajóra, most színes napernyők állnak, s bár igencsak kevés a vendég, húzzák a muzsikusok a víg nótákat… Az iszapot pedig megszárítja a nap, ahogy a testes uszadék fákat is, amelyek ott hevernek a még sáros parton. A folyó már szelíd; ám nyomai mutatják: erejével sokat rombolhatott volna. De most megelégedett az ijesztgetéssel.

A kertek tikkadnak; ahol az öntöző szórófeje nem permetez műesőt, ott sárga foltok ütnek ki a gyöp zöldjén. Megérett a temérdek szilva; lottyadtan, mézédesen hull a fáról. Odafenn az ágon madarak likasztják; a földön méhek, darazsak döngik körül az illatozó szemeket. De némely kertből a vederbe gyűjtött cefre máris szeszes szaga terjeng; lesz jó pálinka a hideg, téli hajnalokra!

De hol vannak még a hideg reggelek? Békességes nyár lengi át a kerteket. Meleg, tikkasztó, bódító augusztusi nyár. A tűzforró nappalok után gyönyörűek a csillagos éjszakák. Kiül az ember a bársonyosan sötétlő ég alá, s a fák fekete koronája felett kigyúló csillagokat nézi. Mások az őszi, a téli, a tavaszi csillagképek – a nyáriak augusztusban pompáznak igazán. A Tejút most északnyugat felől szeli át délkeletnek az eget; az eleje táján ott vibrál a három legfényesebb – a Lant, a Hattyú meg a Sas egy-egy csillaga. De amott a Göncöl is, a gyermekkori ismerős; aztán a számtalan, a titkukat őrző távoliak, a parányiak, a fel-felcsillanók. S néha átfut a sötéten egy zuhanó, elvesző, a messzeséget és végtelenséget szívszorítóan érzékeltető. Körülfog a csend. Körülfog a Mindenség. Ülsz egy bolygón, a milliárd, a megszámlálhatatlan közül egyen… Egy nem is túl nagyon, a sem eleje-sem vége Létezésben.

Valahonnan hangok zavarják meg a békességet: egy közeli ház nyitott ablakából. A tévéhíradó szignálja. Jön a napi izgalomadag utolsó dózisa.

De nem, most ne figyeljünk oda! Most az eget csodáljuk, a többi égitestet.

Ám egyszeriben vörös villanás az égen. És megint. Megint és megint. Megriadsz: mi ez?! Ösztöneid működnek: félsz. – Mi lehet az?! – Távolról tompa, mély moraj… Hát persze! Persze, persze! Repülőgép. Fölöttünk egy légi folyosó! Villog a vörös jelző; a gép fenn, magasan – innen nézve a csillagok között. A stewardess talán éppen hűsítőket szolgál fel. Az egyik utas megkérdi: – Kisasszony, meghatározná a helyzetünket? – Azonnal, uram! – Csinosan, kecsesen belép a pilótafülkébe. S már jön is vissza készséges mosollyal. – Alattunk Magyarország, uram… Pardon… – s az órájára pillant. – Már el is hagytuk. Gépünk teljesítményéhez mérten kis terület, uram…

Odafönn távolodik a villogás a messzeségbe. Újra csend van. Ragyognak a csillagok – térben és időben a mérhetőségek ellenére is mérhetetlenül.

Jegenyék

Nyolcadik évükbe lépnek itt, Szentendrén, a házunk mellett a jegenyék. Annak idején nagy gondossággal készítettük el a gyenge, sérülékeny, védelemre szoruló facsemetéknek a talajt. Ha fát ültetünk – vagy ha gyereket hozunk a világra – kétségtelen, hiszünk a jövőben; azt kívánjuk, hogy növekedjék, erősödjék; maradjon itt majd helyettünk jelnek, továbbélőnek.

Persze az ember nem ilyen patetikus gondolatokkal ültet fát – vagy nemz gyermeket. Hogy csak a mi faültetésünknél maradjunk: az öt-hat felserdülő jegenyével részben a déli fekvésű teraszt akartuk beárnyékolni, részben a kajlán magasra sikeredett ház képét kívántuk a tájban harmonikusabbá tenni: a giganticus-ok majd arányban tartják a méreteket.

Egész sort ültettünk, szépen, zsinórban, kétméteres távközökben. Az első évben a háztól legtávolabbi két husáng kiszáradt. Megeredtek, de a nyár folyamán zsenge levélkéik összetöpörödtek; őszre a gallyaikat tördelni lehetett. Ezeket aztán másokkal pótoltam, de bárhogy öntöztem, ápoltam valamennyit, az újak is csak egy esztendeig bírták. Máig sem tudom, miért.

Csak három maradt életképes. Ebből is a házhoz legközelebb álló erősödött meg igazán…

Mára hatalmas, erős, óriási fává növekedett.

Társai is igyekeztek utána, de igen erőlködve – mostanra sem mondhatók még derék jegenyéknek. Amolyan közepesek; vannak, vannak, árnyékot is vetnek, ám magasságuk, törzsük, lombjuk középszerű.

Meglehet, igazságtalan vagyok. Talán ezek ketten nőttek szabályosan? Talán nyolc év alatt csak ennyit kell fejlődni egy jegenyének? Nem tudom, mert ez a harmadik, ez az óriás, ez megemelte a mércét. A három giganticus közül kettő bizony csak nagyobbacska.

Ők is ellátják feladatukat. Árnyékban tartják a napverte teraszt; messziről nézve esztétikusan simítják be a domb rajzolatába a ház otromba tömbjét.

De az égbeszökő?! Mindenki megcsodálja. Hogyan? Még csak néhány esztendős?

Magunk is így vagyunk vele. Büszkén mutogatjuk; dicsekszünk monumentális, mégis arányos méreteivel. Mintha bizony az a mi érdemünk volna. És kedvtelve nézegetjük; s azt gondoljuk, lám, a fák között is akad zseniális.

Így van ez szép időben. Főleg nyáron, amikor a levelei fényesen megcsillannak a napban. Amikor zöld csúcsa fürdik a tiszta, kék égben, mint valami áttetsző, délszaki tengerben.

Így van ez, ha langyos szél támad; szellő; alkonyatkor vagy kora reggel. Hűs áramlatok öblítik; zizzennek, sustorognak a levelei.

Susog a másik kettő is, de csak amolyan alázatos igyekezettel.

Ő nem. Ő barátságosan, de nem hízelgőn.

Hanem amikor vihar támad!

A domb mögül, a hegyek felől lecsapó szél nekiütközik tömör, erős lombjának. Megküzd vele; a szél először szétborzolja, aztán egy újabb rohammal az ágaiba kapaszkodik; vad erővel hajtja, löki, rángatja. Befogja a vihar. És ő már egy lesz a viharral.

Társai? Könnyedén, riadtan, kapkodva hajladoznak. Dőlnek jobbra, dőlnek balra – ahogy fordul az orkán.

De ő, az erős, tombol, zúg, süvít, csapdos. A lomb, a gally, az ág a tetőt veri; a félelmetesen meghajló törzs – a csodált, az óriás – a falat súrolja, döngeti.

Aggodalmasan nézzük: nagysága most félelmetes. Félünk tőle: fölénk nőtt; vad és idegen. Gyanakodva lessük minden mozdulatát: nem kárunkra, ellenünkre van-e? Giganticus. Tudtuk, azért ültettük, telepítettük, hogy fölénk – a házunk fölé magasodjék, hogy hasznunkra legyen. De most egyszeriben haragszunk rá. Mintha ő csinálná a vihart. Mintha ő nem ugyanúgy kiszolgáltatott volna szélnek, orkánnak. Északról, délről, keletről, nyugatról támadó viharoknak…

Reggelre elcsendesedik az idő. A földön letépett hajtások, gallyak, levelek. A küzdelem nyomai.

A fa – az óriás – szelíden, mozdulatlanul áll. Megint szép és derék.

De azért titkon latolgatjuk, maradjon-e? Nem kellene-e megcsonkítani lombját, megkurtítani magasságát – vagy egyszerűen kivágni?

Itt ez a másik kettő. Középszerűek, nem szépek; nem derék egyik sem. De árnyékot azért adnak. Nem gigantikus giganticusok, de legalább veszélytelenek.

Mérgezések

A rigó teteme még mindig ott hever a fűben, az üres telken. Mellette a konzervdobozban a víz. Abból itattuk, de már hiába.

Tegnap reggel a kisebbik fiam izgatottan kiáltott be a verandára: – Fogtam egy rigót! Rigót fogtam! Gyertek!…

Persze hitetlenkedtünk. Napok óta ment már a játék: madarat fogni! A „hintsél sót a farkára, akkor megfoghatod” – tréfán hamar átláttak a gyerekek; valami komolyabb madarászáson törték a fejüket. A rigók ugyanis egy ideje szorgalmasan látogatják a lugast; egyik-másik tőkén zamatosodik a szőlő, csipegetik. Hagyom, hadd szemelgessék, marad elég nekünk is. Meg aztán szeretem is nézni, ahogy békésen csemegéznek. A fiúk is örülnek a pákosztosoknak. A rigók olyan torkosak, hogy csak akkor röppennek fel, ha az ember már melléjük ér. Legalább egyet jó volna megmarkolni, egy-két napig kalitkában figyelgetni – ez a fiúk óhaja. Hát csináljunk kelepcét – mondtam, abban a biztos tudatban, hogy a madarak eszén úgysem tudunk túljárni. A léccel feltámasztott ládika alá hívogató szőlőszemeket szórtunk; s ha foglyot nem is ejtett – türelmet tanulhatott a zsineg végén lesben ülő két újdonsült madarász.

Ezért volt most Dávid hangja olyan boldogan csengő: – Itt a rigó, itt, a vödör alatt!

A szájával lefordított műanyag vödör valóban rejtett egy hímet. – Csak óvatosan, nehogy elszálljon! – rendelkezett mindjárt izgatottan Gergő. – Nem repül el, szunyókál, azért tudtam megfogni – magyarázta pirosló arccal Dávid.

Felemeltük a vödröt – a rigó éppen csak megrebbentette a szárnyát, de alig pihegett. A szeme is félig, álmosan csukva. – Beteg ez – mondtam –, ne bántsátok. – A rigó hagyta, hogy felmarkoljam a földről, még a szíve sem vert hevesebben. Sőt ki-kihagyott a dobogása. De szárnya, lába ép volt; zúzódást sem találtam rajta.

Átvittük a vadon hagyott szomszédos telekre. („Hátha fertőz!”) Gergő vizet hozott; itattuk a gyenge madarat, csőrét beletartottam a konzervdobozba, pár cseppet nyelt – talán. De már megrándult görcsösen, s a fejét is el-elejtette. Nem volt mit tenni, békén hagytuk, ott, az ivóvize mellett, egy védett zugban.

Fél óra múlva elnyúlt szárnnyal, kifordult nyakkal találtuk – nem élt.

Valami méreg végzett vele. A folyóparton vagy a kertekben valami kártevők ellen használt védőszer. A bögyibe került egy végzetes dózis.

De az is lehet, hogy nem a parton, nem a gyümölcsösökben használták a pusztulását okozó mérget. Eszembe jut a minapi tévéfilm. Bemutatták, hogy a nehezen vagy egyáltalán nem bomló vegyszerek vizek, párák, csapadékok révén hogyan vándorolnak végig a világon – akár az óceánokig is. És például a bálnák halott fiakat szülnek.

Vagy valahol szárnyaszegetten lehull egy madár.

Ám keringenek másféle mérgek is. Egy messzi sivatagból, egy sérült szigetelésű reaktorból, egy katonai kísérleti telepről mit hozhat kertünk fölé valamely légáramlat? Sugárveszély! Ott a figyelmeztető jelzés az izotópokat szállító furgonokon. A Föld oldalára is felragaszthatjuk már a kis háromszöget. Sugár- és egyéb veszély!

Éppen az egyik este kérdezte a feleségem: – Mit is mondtál, melyik tengerből való szardíniát ne együk? Melyik fertőzött? A földközi-tengeri? A csendes-óceáni? Az adriai? A balti-tengeri?…

Szorongva nézem a madár tetemét. – Gyerünk, majd eltemetjük – mondom a fiúknak.

A lugasban egy hím és egy tojó. Állnak mereven; amint belépünk a kertkapun, meg se moccannak. Megfogom a gyerekek kezét: – Nézzétek! – Ezek sem élnek? – kérdi Dávid. Gergő már szalad is feléjük. S akkor – huss! – lapos repüléssel elszállnak a tőkék alatt.

A pánik, gondolom magamban; a pánik. Ez is egy mérgezettségi tünet.

Ki, ha ő nem?

Kissé későn indultunk haza balatoni barátainktól; az M7-es úton már fel kellett gyújtani a kocsi lámpáit. Ránk esteledett. Hajnalban indultunk Pestről; az egész napot a friss levegőn töltöttük, elfáradtunk. Én ugyan még ébernek éreztem magam a vezetésre, de az autópálya elég egyhangú, különösen, ha nincs nagy forgalom. Márpedig ezen a kora őszi alkonyon hosszú kilométereken át csak mi hajtottunk a sztrádán. Fut az autó alá a szürke beton, nem kell figyelni a szemközti forgalmat, s ez bizony kissé ellustít.

Hátul a gyerekek egy darabig énekelgettek, de végül elszunnyadtak; a feleségemet is elnyomta az álom.

Ebben a tompa szürkületben mintha felhőkben szállna az ember. Surrognak a kerekek; a monotónia megzavarja az érzékeket. Figyelni kell.

Trabantom van. Ezt csak azért említem, hogy kitessék: nem valami erős, erőszakos járművel szelem át az országot. A kilencven kilométeres sebesség már megviseli szegény járgányomat. Százig csak akkor merészkedem, ha messzire láthatok, s közeltávolban sem egy teremtett autó, sem más miatt nem kell majd fékeznem. Mert ez a kocsi olyan, mint a kontrafékes bicikli. Ha hirtelen fékezel, fejre állhatsz vele.

Éppen ezért a vezetési stílusom – enyhén szólva – alázatos. Kisebbrendűségi érzéssel tölt el minden más márka a 126-os Fiattól a Mercedesig. Ha véletlenül sor kerül rá, bocsánatot kérve előzöm meg az autókat; tudom, hogy még a fajtámbéli wartburgos is lenéz, hát még a bármely más négyütemű gazdája! Hogyan is merészelnék ujjat húzni az országutak dicső cirkálóival? Tudom én jól, hová sorol a forgalmi hierarchia: a szélső sávon kell haladnom, s csak akkor szabad előznöm, ha lihegős, köhögős kocsimmal senkit sem tartóztatok fel fontos sietségében. Ha csak annyit teszek, amennyire jogom van – békén hagynak. Nem űznek belőlem csúfot, nem bántanak – mert észre sem vesznek. Elsuhannak mellettem, lehagynak. Nem is illő, hogy versenyre keljek velük; a konvenció úgy kívánja, hogy a magam kategóriájában maradjak.

Ezt be is tartom.

Mégis miféle afférba keveredtem.

Sötét volt már, felgyújtottam a reflektort. Így surrogtam alvó családom körében, gondolataimba merülve, a csendes sztrádán.

A reflektort még akkor is lekapcsolom, ha a sövényen túli sávon jön szemközt egy autó. Hát még, ha beérek egyet! Most mégis elbambultam, későn kaptam észbe, hogy egy Lada mögött haladok; hogy, hogy nem: a nyomában voltam, s a tükrébe világítottam szegénynek.

Tompítottam is azonnal a fényen.

Restelltem; de nagy baj nem esett; egy Lada volt, gyors járású, hamar kifuthatott a fénykörömből.

Nem is figyeltem, mit tesz, csak néhány másodperc után kezdett feltűnni, hogy nem gyorsít; sőt mintha fékezett volna. S fékezett is, láttam a hátsó, piros lámpák felvillanó fényét. Mi történt vele? – kérdeztem magamban; talán baj érte, s megáll? De nem. Ment előttem, lassítva, várva, hogy egészen beérjem.

Akkor jöttem rá, hogy miről van szó. Hiába kapcsoltam ki a reflektort, a Lada vezetője megorrolt rám, s most arra kényszerít, előzzem meg, hogy megbüntethessen. Ki, ha ő nem? Meghűlt bennem a vér, amikor ezt megértettem. Ilyen kicsinyes lenne? De még kételkedtem: lassítottam; erre ő is. Semmi kétség, várja, hogy elébe kerüljek. Nevetséges, gondoltam, eléd kerülök, ha ettől boldogabb leszel. Eléd kerülök, világíts a szemembe, egy-egy – s végeztünk. Noha tudhatod, én véletlenül tettem, s menten kikapcsoltam a fényt, amikor a közeledbe értem. De te mégis meg akarod torolni, te olyan fickó vagy, aki mindent meg akar torolni, akár jogos, akár nem…

Jeleztem, s áttértem a bal sávba. Bandukolhattam volna mögötte, amíg meg nem unja, s rá nem lép a gázra. De ezt gyávaságnak, lapulásnak tartottam. Aztán meg: hátha jobban felbőszítettem volna ezzel? A bal sávban gyorsítottam; ő azonnal mögöttem termett, felgyújtotta a lámpáit; gondolhattam volna: egy filmgyári műterem fényözöne zúdult rám. Csaknem eltiport; majd néhány száz méter után villogott, hogy térjek ki. Ezt is megtettem neki; elhúzott mellettem, elnyelte az éjszaka.

Feleségem felébredt a fényre. – Mi volt az? – kérdezte. – Aludj csak – feleltem –, nem történt semmi.

Pedig történt. Engedtem, hogy egy fickó az oktalan bosszúját kitöltse. Engedtem az erőszaknak.

Mert amikor megértettem, mire készül, felmértem a helyzetet: egyfelől az alvó család, másfelől a vértolulásos megtorló. Mi mást tehettem volna, mint a lehető legkisebb veszteséggel kimenteni magunkat a várható összecsapásból?

A békesség kedvéért. Vagy csak bölcsességnek hitt megalkuvásból?

A fénykörön túl

Este tíz óra, ilyenkor szinte egyik pillanatról a másikra csendesül el itt, a Duna mentén a világ; az országúton csitul a forgalom, már csak nagy ritkán vág be a fák mögül egy-egy elzúgó autó moraja; békesség telepszik házra, kertre. Csillagos, langy nyári éj. A verandán ülök, zárt ablakok mögött, mert a fényre bogarak, lepkék özönlenek a sötétből – így az üvegnek ütköznek mind, ott repdesnek, csapdosnak, kúsznak, csúszkálnak a semminek tűnő, mégis áthághatatlan anyagon vagy a szúnyogháló ravasz fonatán.

Kő, fa, fém, üveg védi esti nyugalmamat.

Ma végre dologtalanul élvezni szeretném a nyári éjszakát.

Feltámad a szél. Könnyedén átsöpör a kerten; nesze megnyugtató. De hirtelen újra jön, s most már megcibálja, meghajlogatja a fákat. Falnak, ajtónak gallyat; ablaknak tépett virágszirmokat sodor. Vihar készül? Nem; újra csend lesz, csak a lombok suhognak még kis ideig. A szél elült, csupán jelezni akarta, hogy lerázta magáról a nappal gúzsát. Csak fitogtatni akarta szabadságát.

Igen, a lombok is mintha másként suhognának, mint naplemente előtt. Szabadabban. A hangok is másmilyenek. Fülelek: úgy tűnik, odakinn, a verandáról kivetülő fénykörön túl most más világ van ébredőben. A magukra maradt fák, a nagyokat lélegző növények, az előrajzó bogarak, a kóborlásra induló kutyák, a vadászó állatok, a csillagos ég és a szél – ember nélkül, az embertől szabadulva összhangra talált.

A természet mintha titkos törvényei szerint rendeződne át.

Békességre vágyom – de nyugtalanság vesz rajtam erőt.

És már hallok is egy éles rikoltást. Valaki kiáltott, gondolom, mert persze azonnal az embert vélem veszélyben. De a hang újra hallik és megint. Valami állat – enyhül meg bennem a riadalom. Fülelek mégis: mi ez a szabályos időközökben ismétlődő rikoltás?

A kíváncsiság sarkall? Inkább a félelem – a valami ismeretlentől való félelem – késztet rá, hogy felderítsem a hang forrását. Idegen és ellenséges lesz most a fénykörön túli sötét.

Kinyitom a veranda ablakát, kihajolok – s mintha rám támadna, a hang különösen éles és ingerült. Fiatal diófa áll a fény határán, lombja közül tör elő a kellemetlen: „kű-itt…”

„Kű-itt!… Kű-itt!…”

Betölti az éjszakát.

Cselekvésem ösztönös védekezés: felkattintom a külső falra szerelt lámpát. Fénnyel akarom elárasztani a kertet, hogy elűzzem a titkot – és a bennem növekvő szorongást. Gyors szárnycsapdosás a válasz; elugrom az ablaktól, attól tartok, rám repül a madár. Mert madár rikolt – most már tudom. Látom a testét, amint a szomszéd kerítésére száll: macskabagoly.

Hát mégis befogtam a fénybe!

A közelben lecsap. Verdes a szárnyával, aztán kis ideig csend – valami rágcsálóra talált. Egyszerű természeti kép, mégis dermedten lesem, miként küzd áldozatával – mintha jómagam csak véletlenül kerültem volna el most a végzetem.

Pedig a macskabagoly tudomást sem vesz rólam.

Újra a közelben telepszik meg, s be nem áll a csőre: „kű-itt… kű-itt!…”. Borzongató.

Azt hiszem, az ősember is ilyen borzongással hallgathatta az éjszakában felhangzó kiáltozásokat, üvöltéseket, morgásokat, rikoltásokat. És a macskabagoly éppen így kiáltott akkoriban is.

Mi változott? Fényünk ereje? Messzebbre, mélyebbre tudunk bevilágítani a természet sötétjébe. Ez igaz. Kitágítottuk fényköreinket. S ezeken belül megismertük és meghódítottuk a természetet. A külső világban levőt meg a bennünk lakozót. Könyveinkben minden jelenségnek, minden oknak, minden élőlénynek neve van. Félelmeinket értelmezzük, felderítjük, megmagyarázzuk, cselekvéseinket megvitatjuk; céljainkat meghatározzuk, bölcsességünkkel nagyra vagyunk…

Macskabagoly – olvashatom a madaras könyvben. 37 cm, hátoldala a rozsdaszínűtől a szürkéig változhat, arcfátyla barnásszürke… stb.

Mindent tudunk. Mindent? Sokat.

De a sötétből feltörő rikoltás mégis legyőzhetetlen szorongással tölt el. Akárcsak a hajdani barlanglakót, akinek még csak a füstölgő fáklyája világíthatta be az éjszakát.

A patrontáska

A patrontáska – vagy tölténytáska – egy olasz katonáé lehetett, de hogy aztán miként került apámhoz, azt már nem tudom. Talán a pockingi táborban, ahol igazi zsibvásár volt, vehette vagy cserélhette valamiért. De ha kiderítenénk – ő meg én –, hogy mint bonyolódott le az ügylet, még mindig ott lebegne a megválaszolhatatlan kérdés: mire kellett? Nem emlékszem – pedig akkoriban elmesélhette –, hogy még eredeti, használható állapotában került-e hozzá, vagy már szétfejtve; de haza már mint egy darab vásznat hozta. Mert a patrontáska vászonból készült. Amikor apám negyvenöt novemberében megérkezett a fogságból, s kipakolta zsákját, egy darab avas, madárlátta füstölt tarja meg néhány apró-cseprő holmi mellé ezt az alig félméternyi vásznat is az asztalra tette. A húsnak örültünk; abban az ínséges időben kukoricalisztből készítgettünk naponta újabb és újabb leleménnyel valami ehető étket; a tarja mahagóniszínű s ugyanolyan keménységű száraza meg a kanárisárgára kövült zsírosa néhány marék előkerült bab levében főve fenséges ebéd lett. – Hát ilyet ettünk knédlivel furtonfurt, köznapon, vasárnap – nézett körül apám a mohón habzsoló családon. A tarját attól a bajor paraszttól kapta az útra, akinél egész nyáron dolgozott. Hogy kostolót hozott egy messzi, idegen tanyáról, az rendjén volt. Hanem a vászon? Minek? Igaz, cipelt konzerveket, kávét, csokoládét is, de az amerikai csomagokat be kellett szolgáltatni a magyar határállomáson. Néztük hát, micsoda ajándék ez a khakiszínű anyag, amin keresztben és hosszában erősen látszott a varrás meg itt-ott a patentok-szegecsek helye.

– Jó lesz valamire – mondta apám, s megrángatta. – Erős szövésű, bárcsak lenne még belőle, nadrágnak is megtenné!…

Hát valóban jó lett valamire. Hiszen régen megfeledkeztem volna róla, ha nem lenne a szemem előtt még ma is, naponta.

Akkoriban, negyvenöt telén – negyvenhatba fordulóban – vásárolhattam meg végre a Burián–Édes latin–magyar szótárt. Szószedet volt ugyan az olvasó- és gyakorlókönyv végén, egynéhány osztályt nagyszótár nélkül latinoztam végig, de harmadik gimnáziumtól kezdve már hiányzott. Meg talán kellett is? Hanem drága volt; a tankönyvek zömét is használtan vettük (Pfeifer Manó antikváriumában a Múzeum körúton, a Zrínyi könyvkereskedésben a Tavaszmező utcában vagy Deákné-nál, szemközt a Barcsay-val). De kaptunk is néhányat a felettünk járó diáktársaktól. Nem sok új könyvem volt, az biztos. Így hát a Burián–Édes után is az antikváriumokat böngésztem át, míg végre találtam egy 1941-es, átdolgozott kiadást. Nem volt valami remek állapotban; az ívek széthullva, a borító elrongyolódva. De a szótár lapjai tiszták és sértetlenek voltak; lefizettem hát azt a már nem tudom mennyi pengőt, s vittem haza boldogan. Hanem használni csak köttetés után volt lehetséges.

– Nincs anyagom – mondta a könyvkötő. – Vászon. Az kéne. Mi van manapság? Semmi.

– Van vásznunk – mondta apám. S otthon szépen kimérte: a patrontáska anyaga éppen beborítja a könyvet. A mester kissé furcsállotta a katonás színt; kékre, pirosra, lilára, bármire számított talán, csak khakire nem. De nem válogathattunk. Rendesen, mint valami békebeli vászonnal, elkészítette a borítót. A varrások meg a patentok nyomát ugyan nem tudta eltüntetni, de máskülönben csinos könyvet varázsolt abból a papírhalomból. A kötés még ma is tart, csak a gerinc lett színehagyott; ám nincs kizárva, hogy a vásznat emitt-amott még a szicíliai nap heve fakította ki.

Ebben a katonás köntösben van immár több mint harminc éve a Burián–Édes-féle latin–magyar… De inkább így mondanám: ez a katonai holmi már több mint három évtizede szolgál békésen. Az iskolapadban még félszegen, a háborúból megtértek, a dezertőrök – a korábbi felfogásukkal szembekerültek – dacos gyanakvásával viselte sorsát; de később, már a polcomon látva senkinek sem jutott, juthatott eszébe róla, hogy egykor háborúban járt, hogy gyilkos töltények tára volt.

Én is csak most gondoltam erre megint, szeptemberben, az iskolaév kezdetén, hátitáskás gyermekcsapatok és kamasz diákok hangos, derűs vonulása láttán. És persze az első tanítási nap dátuma egy másik szeptember elsejét is eszembe juttatott, éppen a gyerekek vidám zsongására figyelve. Annak a negyvenkét évvel ezelőtti első szeptemberi napnak a hajnalát, ott, a gdanski öbölben…

Fenyőpereszke

A szakértő mondja a vásárcsarnokban, amikor átvizsgálja a gombáimat: – Ez meg fenyőpereszke. Ehető…

Milyen szépen hangzik, gondolom mindjárt. Milyen kedvesen, békésen. És persze szelíd gomba. Fenyvesekben terem, ahogy a neve is jelzi. – Ott szedték?

– Nem – mondom a szemüveges, fehér köpenyes embernek –, a kertünkben nőtt, a nyírfák alatt.

– Előfordul olyan helyen is. Látszik is rajta, hogy más környezetből való.

Ebből a fajtából egész regimentet találtunk a nyírcsoport körül.

Nem értek a gombákhoz. Ismerem a vargányát meg még néhányat, amivel boltban, konyhában találkoztam. De ezek felől is bizonytalanul ítélek, ha a szabadban lelek rájuk. (Nem úgy, mint L. E. író és gombász, ki rendületlen hittel kutatta-gyűjtötte a péceli erdőben – s mostanában nem tudom hol – a jóízű eleségnekvalót.)

A szentendrei kertben most, ősszel, töméntelen gomba nőtt. Alig két hete hagytuk magára a házat; körülötte máris felvirult, fellélegzett minden: fű, fa, virág, madár és bogár tombol a boldog szabadságban. Nem tiporjuk a gyepet, nem zabolázzuk hasznos és haszontalan növények terjeszkedését; sárgállhat a kutyatej, senki sem irtja tövestől. A rigók asztalára papírhéjú dió hull; darazsak, méhek, madarak lakmározzák a szőlőt. Bár pereg már itt-ott a lomb, de a birskörte még csak most van érőfélben.

És hát nézzük, mi fehérlik mindenütt a fűben? Gombák!

Kétvödörnyit szedtünk össze, hogy szemétre vessük. Aligha lehet jó valamelyik is. Mert négyfélét leltünk. Kisebbeket, nagyobbakat.

– Mégiscsak meg kellene tudni, milyen fajták ezek! – vélte a feleségem.

– Könyvből?

– Valakitől… A kirándulók is megvizsgáltathatják a hazavitt gombákat. Van ilyen hely.

Van. Az egyik pesti nagy vásárcsarnokban járultam a hatósági szakértő asztalához. Egész mutatós kiállítás van ott feltálalva; demonstráció, hogy melyik gomba miféle, mi a neve. De hiába, nem lehet azt olyan egyszerűen megjegyezni. Az árusok, akik a szabadon termőket gyűjtik, elég jó ismerettel és gyakorlattal bírnak, ám ők is kötelesek igazolást kérni; csak azt adhatják el, amire a szakértőtől írásos engedélyt kapnak.

Mondom én is, miért jöttem, de mielőtt kirakodhatnék, nevem és címem bekerül egy vonalas füzetbe. Ettől kezdve mindkettőnket felelősség terhel az esetleges bajokért. A szakértő az állításaiért felel, én meg a szófogadásomért. Helyes intézkedés; ha már eljöttél ide, a döntés elkerülhetetlen: a rosszat a jótól külön kell választani.

– Szegfűgomba – mondja a férfiú –, ehető. Ez meg begöngyölt szélű cölöpös. Mérgező, nagyon veszélyes. Emez egy változata, szintén cölöpös; könnyen felismerhető. – S mutatja, miről. De amint elveszi előlem, már el is felejtem a villámgyors leckét. – Fenyőpereszke – mondja végül a negyedikre. Alig győzöm jegyezni egy cédulára, olyan gyorsan és határozottan osztályozza a gombákat.

– Tartozom valamivel? – Nem, semmivel. – S már el is fordul tőlem, nem barátságtalanul, csak amolyan köszönést elhárítón. Pedig már számon az elismerés szava. Bámulatra késztet, mennyire ismeri ez az ember a gombákat. Hát hogyne, hiszen szakértő! De hány olyannal találkozunk, aki csak névleg az?! A gombavizsgáló biztos tudása nem is tűnne fel ennyire, ha – mint természetes volna – mindenütt valódi szakembereket látnánk. Na, igen, itt emberéletekről van szó, a bolondgomba áldozatokat követelhet, nem szabad tévedni.

És másutt? Másutt lehet tévedni?

Bátor ember – először ezt gondolom róla. Bátor, mert ennyire bízik a tudásában. Ámbár kipróbált tudás lehet – teszem hozzá –, akkor pedig boldog ember, mert bízhat benne. Nagyszerű dolog igazán érteni valamihez. Jól, becsülettel ellátni feladatunkat. Megírni egy könyvet, gyerekeket tanítani, földet művelni, gyógyítani, gépet szerkeszteni, fát, fémet megmunkálni… Persze első feltétel, hogy a tudásának megfelelő helyen lehessen a szakember. (S ő lehessen ott, nem valaki oda nem való!) Lám csak: a gombavizsgálót aligha protektorok tették azzá. Posztján huszonnégy órán belül kiderülne alkalmatlansága. Az első mérgezési tünet lenne rá a bizonyíték.

De ahol lassúbb, látványtalanabb a toxikálódás?

Irigyen nézem ezt az embert. Minthogy végzett velem, leül, köpenye szárába törli szemüvegét, s olvasni kezd. Szakkönyvet? Regényt? Mindegy. Felelős ítélkezése után e nagy nyugalma tiszta lelkiismeretre vall. Gondosságával, tudásával embertársai szolgálatára van. Ilyen egyszerű az oka nyugalmának.

A fenyőpereszkét hazaviszem; neki bizton elhiszem, hogy amit mond, az igaz.

Vásárcsarnok

Ha az ember a Sóház utca felől érkezik a vásárcsarnokba, azonnal festői kép fogadja. A fal mentén végig gyümölcs- és zöldségárusok kínálják friss, pompás, kívánatos termékeiket. Kora reggel csaknem érintetlenek a gúlába rakott almahegyek, a körték érett sárga halmai, a halványzöld vagy pirosló paprikapiramisok; a rekeszekben még bontatlan a padlizsánok, feketeretkek, naspolyák rendje; dús szőlőfürtök kelletik magukat a petrezselymek, zellerek, káposzták, répák szomszédságában; van itt füge is, hazai, satnyácska, de illően szerény, meghúzódik a fonott kosarakban kitett dió, az illatozó birs meg a marosi gesztenye mögött. Fehér szakállkájú, édes ízű újhagyma hever óriási mása, a kígyóhagyma árnyékában. Zsákokban burgonya, piros hagyma; vérszegényen rőt paradicsom is kapható, meg kínai kel és délvidéki grape fruit, s mi minden még! A pléhtáblákon az árak. – Tessék, tessék! – A kereskedők bekecsben, sapkásan csalogatják a vevőket, miközben helyére tesznek egy-egy leguruló starkingot vagy jonatánt, felpúpozzák a nagy szemű fejtett babot. – Ezt nézze meg, asszonyom!… – Talán majd visszajön a kuncsaft.

A csarnok mélyén szemgyönyörködtetőek a felaggatott piros, mélybordó paprikafüzérek a hófehér, gömbölyded, duzzadó fokhagymafonatok között. – Parancsoljon, kedveském! – kántálja a fejkendős asszony e pazarul egyszerű és vidámítóan gazdag színpad mélyéről. Emitt meg savanyúságot mérnek, hordós káposztát, rafináltan elrakott zöld gyümölcsöt, vajszínű gyalult tököt. S máris a gombák! A sápatagok, a szürkébe oldott drappok, a kajla karimájúak, a kupolásak. De megcsapja orrodat a halak szaga; pezseg a víz a hatalmas akváriumban, pontyok nyüzsögnek tátogva; s ni, műanyag rekeszekben törpeharcsákat rakodnak gumikötényes férfiak. A halas amurt szel bárdjával, s teríti a kirakatba a feldarabolt harcsák, mereven kunkorodó csukák közé. Keszeg is van, kecsege is – nézelődnek az emberek. Ballagdálnak a hentesek előtt, vizsgálják a kampókon függő füstölt lapockákat, kolbászokat, szalonnákat; a tálakra rakott hurkákat; szárnyasokat, malac-, sertés- és marhahúsokat, vézna nyulakat, faggyús birkákat, kopasztott kakasokat, háztáji csirkéket…

Mint egy paradicsomban, járok ebben a bőséget kínáló, bőséggel dicsekvő csarnokban. Nincs tömeg, de mindenütt akadnak vevők. Ám néhol hosszú sorok állnak. Belsőségek – máj, vese, szív, tüdő, pacal, lép, tőgy kapható ezeken a helyeken. Főleg idős emberek ácsorognak itt, köztük fiatalabbak is, de egyikük sem látszik jómódúnak; kis fizetésűek, kevéske nyugdíjból élők.

Kapkod a hentes, nem szenvedheti ezeket az aprólékoskodó vevőket. Ide nem kell csalogató szó. Na, nincs is itt kedvesség. – Csak dinamikusabban, kérem! – figyelmeztet éppen egy ősz hajú férfit. Az hamarjában nem érti. – Dinamikusabban, papa, azt mondom, látja, mennyien vannak! – Az ősz hajú meghökken. A hentes nem számít válaszra, ám az idős úr végre szólni képes. – Dinamikusabban?! Hát nem látja? Öreg vagyok már… – A hentes eléje vágja az árut. – Huszonnégy forint, ezzel tart fel! – Hogy mondhat ilyet?! – Az öreg szinte fuldoklik a felindulástól. – Siessen, papa, fizessen és ne tartson fel! – De az ősz hajú nem fizet, hanem felháborodva visszalöki a csomagot. – Beszéljen rendesen velem, mert én addig nem… – és csaknem összeesik, sápadt, reszket a megalázottságtól. – Menjen a fenébe! – kapja le a pultról a csomagot a hentes. – Szép! – motyogja csaknem sírva az öreg. – Mondhatom, szép!…

Végre valaki megsokallja a dolgot. – Mit sértegeti ezt az urat? – Urat?! – nevet fel a hentes. De a védelmező most már folytatja: – Kérjen tőle bocsánatot! – Kérjen tőle maga! Miért kérnék? Nézzenek oda!… – Mert megbántotta! Kérjen bocsánatot!…

A sor megbolydul, a hentes persze védi az igazát, hogy ebben a mai világban nem érünk rá tötyörészni. S mintha korbáccsal sújtana végig rajtuk: – Most vásárolni akarnak vagy hőbörögni?!…

Az öregúr már messze jár, botladozva a haragtól és szégyentől. Néhányan utánalódulnak. És a többiek? A többiek gyorsan a távozók helyére lépnek. Így legalább biztosan jut nekik pacal! Véletlenül sem éreztetnék, hogy kifogásolják a hentes viselkedését. Megjuhászodva, nyájasan, tapintatosan kérnek tőle, nyugtatólag beszélnek hozzá.

– Adjon, drága, egy kiló szép szívet…

A paradicsomban helyreáll a béke. A színpompás gyümölcsök, a fazekakba, tálakba kínálkozó halak, szárnyasok, húsok és más földi javak csarnokából most mégis elkedvetlenedve, borongva távozom.

Magánosok

A temetők őszi fényében, rozsdás lombú fák alatt látni őket ilyentájt; száradt füvet, falevelet tisztogatnak le a sírokról, őszirózsát ültetnek, szép, töves virágbokrot; elrendezik a növényeket. Át-átszólnak egymáshoz, gyakorlatias tanácsot adnak örökzöldek és évelők telepítéséről; a több esztendős ismerősök kíváncsian nézegetik az új özvegyeket. „Augusztusban temette az urát, szegény, éppen itt jártam…” Nők. A legtöbbjük nő. Középkorúak, idősebbek. Özvegyek. Némelyikük már nagyon otthonos ebben a kertben; van, aki padot is csináltatott a sír lábához, hogy elüldögélhessen ott a múltra emlékezve, az eliramlott időre, amikor még nem volt magános. Legalábbis úgy hiszi most, hogy nem volt az; a halottak emlékezetére gyújtott mécsesek fényénél jó hinni abban, hogy a sors egykor kegyesebb volt hozzá. A lángocskákat el-elcsapja a szél, gyufák sercennek. Korán sötétedik. Aztán elnéptelenedik a temető, s mikor a magános látogatók is hazafelé tartanak, a virágok alatt az olvadt viaszba fúlnak a fények is…

R. Gy., a filmrendező mesélte egyszer, amikor egy presszóban az asztalok között bóklászó vagy réveteg tekintettel magukban üldögélő alakokat figyeltük, hogy állítólag volt a városban egy orvosi rendelő, ahová kizárólag magános emberek jártak. A megszokottak között időnként felbukkant egy-egy új arc is; jöttek, akik hírét vették ennek a rendelőnek. Hetente kétszer, délután négytől hatig fogadta pácienseit a nyugalmazott doktor. A várószoba mindig zsúfolásig volt. Türelmesen, magukba zárkózva ültek az elegáns vagy kevésbé jól öltözött, koros férfiak, divatozó dámák és agyonmosott blúzban, fényesre kopott szoknyában feszengő, reszketeg kezű nők a fotelokban; sápadtan vagy izgalomtól piruló arccal vártak némán a sorukra. A feszült csendet csak néha törte meg némi suttogás; „Igen, már megint itt vagyok!… Ó, remek ez a doktor!”

A páciensek mindig derűsen, könnyed mosollyal jöttek ki a rendelőből. – Tessék! A következő!…

Az orvos az íróasztala mögött ült, a zöld ernyős lámpa diszkrét fényénél. Szívélyes gesztussal kínálta hellyel a soron levőt. Az pedig – akár nő, akár férfi – sietve telepedett a fehér, orvosi székbe, majd a biztató pillantásra elővette retiküljéből vagy zsebéből a levelet. A levelet, amit nemrég kapott Kanadából, Svájcból, Ausztráliából vagy Svédországból. És olvasni kezdte. Eleinte elfogultan, köhintgetve, ám a doktor bólogatását látva, mind bátrabban. „Kedves apuka…” Vagy „Anyukám, édesem, késik a válaszom, pedig nagy öröm volt a legutóbbi leveled, pláne a fényképed, ahogy ott állsz a régi erkélyünkön…” A doktor összekulcsolt kezét az álla alá emelte, és figyelmesen hallgatta a felolvasót. „…A nyáron beállítunk egy új mélyhűtőt, meg fogom pakolni tökfőzelékkel, a gyerekek imádják, és egy magazinban is olvastam, hogy nagyon fontos a tápértéke…” Zizzentek a halványkék levéllapok; az orvos érdeklődése sohasem lankadt. „Gyakran eszembe jut a nagymarosi kirándulás, az ibolyaszedés, a boros tea, no meg az újhagymával készült körözött…” A doktor néha ilyeneket mondott: – Á, igen, persze! Na ugye! Ó! Hát bizony… – Végül aztán megértően kezet rázott a páciensével, vidáman vagy szomorúan, ahogy a levél tartalmához illett. A páciens pedig hálálkodva letett némi pénzt az asztalra. A honorárium csak jelképes ellenértéke volt az orvos végeérhetetlen türelmének.

Egy másik históriát is említett R. Gy. A nagy hírű cukrászdában uzsonnaidőben fellendül a forgalom, a hölgyek asztaltársasága viszont éppen abban az órában szokott összeverődni. Milyen kellemetlen minden esetben harcolni a helyekért! Egyikük a magános Szabónét ajánlotta: ráér, beülhet kora délután a cukrászdába, foglalhat asztalt és székeket. Az idős asszony eleinte kényelmetlenül érezte magát a csillogó környezetben, de már megszokta a dolgot. Kávét rendelhet habbal – a hölgyek költségére. Igaz, ha késnek, nem kis ügyességébe kerül megvédeni a türelmetlen tömegtől a fenntartott székeket. Ám a cukrászda közönsége szórakoztató. Ha megérkeznek, a hölgyek is kedvesek, nem küldik el azonnal. – Jól van, Szabóné, csak igya meg a kávéját nyugodtan! – Előfordul, hogy negyedóráig is elüldögél köztük, nem zavarja őket, hiszen észre sem veszik, amikor elmegy.

Ezeket mesélte R. De lám csak, vannak küzdők és reménykedők is, akik fellázadnak a magány ellen, és az újságok házassági hirdetéseiben küldik százezrek és százezrek közé hívásukat. Hetven-nyolcvan évesek is várják, hogy jelentkezik az az egy, aki még megértené… elviselhetővé tenné… bearanyozná… Hosszú ősz meg őszben a tavasz vagy lehetne együtt, biztatnak a jeligék. De néha így: Ámor. Máskor szenvedéllyel: várlak! A minap olvastam a legszebbet. Emberpár.

Csak így, ilyen egyszerűen és ilyen súlyosan.

Egyazon képernyőn

Az a testes, középkorú úr, világos öltönyben, a tribün padlóján a felborult székek, a sebesültek és a tetemek között, ahogy jobb kezével a bal karját tartja, mint valami idegen tárgyat; könyökénél, a szétszaggatott kabát szövete alól bélés, ingfoszlány, fehérlő csont, ín meg a vérző hús cafatai… A látvány felkavaró, a rosszullét környékez.

„Nem tudom, ki lehet ez” – mondja a kép alá a bemondó. (Az anyag kedd este azon frissiben került adásba, ahogy a híradó szerkesztőségébe érkezett.) Valahol ott, a halomba dőlt székek alatt fekhet Szadat elnök – vagy már elvitték? Kapkodó, futkosó alakokat látunk, heverő testeket; egy vérző halántékú, marcona katona vadul lerázza magáról a segítő kezet, s a riadalomtól fulladozva kering, kering…, aztán megint az a kreolos képű, kissé korpulens, elegáns öltönyben kuporgó úr, kifordult, csonka karjával, amint némán, halálra váltan tekinget megrendítő tehetetlenségben…

– Elvérzik – mondja ugyancsak a rosszullét határán a feleségem. – Ez az operatőr csak fényképez, ahelyett hogy akár egy nyakkendővel szorítókötést tenne rá…

De az operatőr, amíg film volt a gépben, vagy amíg lehetett, fényképezni akart. Pásztázott a kamerája: az égen még zúgtak a légi kötelékek; a páncélelhárító egység eleje akkor dübörgött ki a térről; a merénylő tiszt talán már halott volt maga is; társai pedig foglyok… idegeskedő katonák fogták gyűrűbe a szétzúzott tribünt… A parádé vezércsapatai bizonyára nem is sejtették, mi történt, miután elhagyták a felvonulás terét, hiszen a repülők meg a vontatók dübörgése elnyomta a gépfegyver ropogását, a gránátok robbanását.

Merénylet a díszszemlén!

Alighanem minden valamirevaló dramaturg kihúzatna egy ilyen jelenetet valamely készülő forgatókönyvből. – Nem, ez lehetetlen – mondaná –, azért a realitást ne feledjük! Hiszen még a gyerekek is tudják, mekkora biztonsági intézkedések előzik meg a parádékat. Átvizsgálják a fegyvereket; vaktöltény sem maradhat a katonáknál, nemhogy éles! Jól néznénk ki, a tribünökre lövöldözni! Azért mindent ne akarjunk eladni a publikumnak! Minden mégsem történhet meg, akármilyen határtalan is a fantáziánk!

Hát megtörténhet.

A fantáziánk pedig nem elég határtalan. Sutba dobhatjuk a dramaturgok realitásérzékét. Manapság.

Csak manapság?

Eszembe jut a kép, a rajz, amit még gyerekkoromban láttam egy kalendáriumban: az ünneplő tömegből a trónörökös automobiljához ugró fiatalember; kinyújtott kezében a revolver; a fegyver csövéből puskapor füstje száll; a kocsiban Ferenc Ferdinánd a halálos lövés pillanatában. A szarajevói merénylet. Kiskölyök voltam, nem tudtam olvasni, csak a rajz maradt meg bennem. Később, az iskolában újra szóba került a gyilkosság meg a többi is mind, a történelemórákon. A latin olvasmányok is: ékes stílusban tárták elénk az összeesküvések, merényletek históriáit. De aztán közelebbi ügyeket is megismerhettünk. Itthoniakat is. Manapság a világban egyre sűrűbben, szinte naponta robbannak a pokolgépek, dördülnek el a sortüzek, süvítenek a magános golyók… Minderről nemcsak az újságban olvashatunk, nemcsak merev fotókon láthatjuk az áldozatokat meg a tetteseket, hanem a kíméletlen filmhíradókon is. A szemünk előtt vergődnek a vérző arcú, roncsolt végtagú haldoklók; a rémület, a halál ott van a szobánkban.

Nem zárom el a televíziót, pedig – akár egy országúti baleset láttán – napokig bennem marad a rémület. A félelem, hogy bekövetkezhet, minden szörnyűség bekövetkezhet… Mégis: tudni kell, mi történik, számolni kell a realitással. Ó, idők, ó, erkölcsök! – mondanám, de ez a felkiáltás már kétezer éves: O tempora, o mores! – csattant fel Cicero a Catilina elleni vádbeszédben.

Mi volt a kezdet? A láncreakció kezdete az első gyiloktól a kairói golyókig? S hogyan lehet kivédeni egy végső robbanást?

Ülök fejbe verten – megint! – a tévé előtt; aztán a késő esti műsorban egyszer csak felbukkan egy arc; egy idegenben élő magyar zeneművész nyílt, őszinte tekintetű arca. – Szokott meghatódni? – ilyesmit kérdez a riporternő. S a világhírű karmester derűsen válaszol: – Igen. Mindig. Az élettől. Az egésztől… hogy van, hogy vagyunk… – Mintha füstök, ködök szállnának fel a szobából erre az emberi hangra. Oszlik a sötétség; a művész természetesen egyszerű hite dermedést feloldó sugár. Aztán egy másik kérdés: – Gyakran álmodik? – Mindig. Többnyire jót…

Ez az emberarc premier plánban! A képernyőn, amin az előbb a véres eseményeket láttam.

Egyazon képernyőn. Egyazon bolygón.

Kutya az utcán

A budai villanegyed csendes utcáján hirtelenjében fel sem tűnt, miért kóborol egy kutya járdáról járdára csámborogva. A kerteket hó takarta, a téli táj fölött a halványkék, napfénytől derűs égbe rajzolódó fák képe csaknem falusias hangulatot árasztott; s az eb mintha csak az egyik portáról ballagott volna az útra, a házőrzést éppen odahagyva.

Jókora kutya volt, nem fajtiszta, de szerencsés keveréke nemes törzskönyvezetteknek, tarka szőrzettel, lompos farokkal. Nyakörv nélkül. Ezt furcsállottam aztán, amint kaptattam felfelé a jómódról – vagy a jómódra törekvésről – tanúskodó házak között. Hogyan lehetséges itt egy nyakörv nélküli kutya? Itt, ahol – a környezet rá a bizonyíték – alaposan meg van szervezve az élet, ahol mindennek, s így egy kutyának is, gazdája van? Messziről keveredett ide talán? Hanyagabb vidékekről? De nem úgy viselkedett, mintha idegenként szimatolná a kerítéseket; nem surrant behúzott farral, neszektől rezzenve, sőt nagyon is otthonosan járkált, nagyon is önfeledten. Mint a jogát érző, az igazát ismerő. Birtokba vette az úttestet is, olyannyira, hogy egy felbukkanó autót dudálásra és gyors fékezésre késztetett. Könnyed, elegáns mozdulattal adott helyet a taxinak. Úgy bámult a kocsi után, mintha nagyvonalúan megbocsátaná birtokának háborítását, majd kényelmesen a hátára hemperedett, lazán tartott végtagjaival lustán kalimpálva, kéjesen hengergőzött a hóban. Jól érezte magát, szinte kedélyes volt, gondtalan és szabad. Busz törtetett felfelé hörögve a síkos havon, sofőrje dudált – erre, nem sietve, felkelt, de most már bosszanthatta ez a sok zavargálás, mert néhányszor az autóbusz után vakkantott. Ugyanekkor szemközt is csúszkált lefelé egy Zsiguli – csaknem elütötte.

Mi ott, néhány járókelő, riadtan néztük a jelenetet; majdnem baj történt, s ez mindannyiunkat megijesztett. – Nem mész haza! – kiáltott rá idegesen egy idős férfi. – Eridj haza, te bolond! – De a kutya ránk se hederített; kedvére cserkészte a járdaszéli fák titokzatos tájait. – Még baja lesz! – aggodalmaskodott egy hölgy. – Valaki kergesse el! – Mire egy fiatalember: – És hová? Megmondaná? – Mások is beleszóltak: – Miért van ez a kutya az utcán? Ki engedte ki? Hogy engedhették szabadon?

– Talán megszökött!

– Talán megunta a láncot!

– Ni, megint egy autó! Elüti!…

Valóban, alig kerülte el a kocsi, de a kutyát láthatólag jobban érdekelte a szabadsága meg a világ, mintsem hogy a reá leselkedő veszélyekkel törődjön. Mi, emberek azonban felmértük a helyzetet. Lehetséges, hogy ez a szegény pára megunta a gazdáit, hogy elege van a pórázból, hogy végre nemcsak rövid, kiszámított sétákra vágyott, hanem a kerítésen kívüli élet alapos, önálló, nem a gazda szeszélyei szerinti bekalandozására, az ellenőrzés nélküli, kedvére való kujtorgásra. Csakhogy ez itt lehetetlen. Senki sem boríthatja fel a rendet: az emberek a járdán közlekednek, a járművek az úttesten; a kereszteződésekben egyik is, másik is csak a legnagyobb körültekintéssel vághat át; mit tud erről egy szabadságra vágyó, de tapasztalatlan jószág?

Valaki az emberek közül azt mondta, szólni kellene a rendőrnek. – A mi időnkben az ilyet elkapta a sintér! – Mit jön maga a sintérrel?! – rivallt rá a hölgy. – Azt akarja, hogy megöljék?! – Hátha veszett? – Miért lenne veszett, nem látja, milyen ártatlan és barátságos? Csak sétafikálni akart! – Hát ne akarjon sétafikálni! És ha tömegszerencsétlenséget okoz?! – Miért kell a legrosszabbra gondolni? Joga van azt tenni, amit akar! – Hallatlan! Ilyen felelőtlen gondolkodás. Én elkapom! – És aztán mit tesz vele? Vigyázzon, megharapja a kezét!…

Már ott állt körülötte a fél utca – a kutya nem értette, mi történik; felborzolt szőrrel, morogva keresett kiutat. – Hátrább! Hátrább! – kiáltották egyesek. – Harapni fog! Támadni fog!… – Tágult a kör; ám ekkor egy izgága férfi követ ragadott. – Ne bántsa! Mit akar!?… – Késő volt, repült a kő, s megint egy; a kutya felnyüszített, de egérutat lelt; eliszkolt a lejtőn. – Miért bántotta?! Hogy tehette?! – Csak az ő érdekében tettem. Láthatja, elment…

Ekkor éles fékcsikorgás hallatszott, és egy vékony vonítás.

– Úristen!… – a hölgy sápadtan a szája elé kapta a kezét.

– Na igen – vont vállat a kődobáló férfi. – Kötve kell őket tartani. Vagy bezárva. Akkor nem történhet ilyesmi…

Budapesti tél

Vasárnap volt még egy kis hó, átmentem a gyerekekkel a Tabánba. A domboldalt síkosra tapodták a szánkózók, de a lejtők alján már fűbe és avarba akadt a ródli; nem adott még annyi havat és hozzá kitartó fagyot a december, hogy itt, a városban is jó maradjon a pálya. A fiaim nem szánkóztak, hanem síeltek; gyermekméretű, olcsó műanyag felszerelést kaptak – helyre kis botokkal. Meglepetésünkre már az első felcsatoláskor biztonságosan és ügyesen lendültek a léceken siklásra. Persze csak szolid lankákon, enyhe ereszkedőkön. Nem ők óvatoskodók, mi féltjük épségüket; szakszerű oktatásban még nem részesültek, én meg mire taníthatnám őket, hiszen sohasem volt léc a lábamon! Igaz, egyszer, vagy harminc éve a katonaságnál a kiképzésbe váratlanul beiktatták a síelést is, fehér hóköpenyt és fehér léceket adtak, de a parancs nem lehetett igazán átgondolt, mert mindössze egyetlen délelőtt csúszkáltunk, bukdácsoltunk a hegyekben.

A fiúknak nem azért vettük a sífelszerelést, hogy próbálják meg azt, amit én elmulasztottam, hanem mert a korcsolyázással csődöt mondtunk.

Két éve határoztuk el, hogy téli sportra fogjuk a gyerekeket. Mi sem egyszerűbb, mint a korcsolyázás. Azt hittem, amolyan bármely lábbelire csavarozható-kurblizható korcsolyát veszünk, de kiderült, hogy az kiment a divatból; már csak komplett, cipőre szerelt van, amit kölyökkoromban igazán drágállottunk volna. Egyetlen párat vásároltunk, hátha nem válik be a dolog, s kimentünk – hova? Hova lehet Budapesten korcsolyázni menni? A Műjégpályára. Sorba álltunk jegyért, aztán, amikor végre bejutottunk, a tömegtől alig láttuk meg a jeget. Még a tanulók részére elkerített pályácskán is bravúrosan száguldók között kellett botladoznunk; a nagy körpályára pedig életveszélyes volt betévedni. Hol az egyik, hol a másik gyerekünk lábára húztuk fel a korcsolyás cipőt; néhány alkalom után kezdtek belejönni a mulatságba, egy-két hét múlva már egyedül siklottak. De abban a mérhetetlen nyüzsgedelemben elment a kedvük az egésztől. Megvallom, nagy kő esett le a szívemről, én is untam az örökös sorállást, a körúti csúcsforgalomra emlékeztető forgatagot.

Többé nem mentünk a Műjégre.

Egyébként: életemben először a gyerekeimmel voltam ezen a pályán. Pedig annak idején, évtizedekkel ezelőtt, telente sokszor ácsorogtam a ligeti tó hídján, a korlátra könyökölve; bámultam a reflektorok fényében pompásan csillogó jeget, a zenére sikló, forgó, keringőző korcsolyázókat. Megunhatatlan szórakozás volt ez a nézelődés. De mi nem a Műjégre jártunk. Ott volt az iskola udvara – az elemié a Szív utcában, később a gimnáziumé, a Barcsay utcában. Schneider bácsi, az altiszt, a fagy beálltával naponta fellocsolta a betont. A jég talán nem volt olyan tükörsima, mint a ligetben, de nagyon is használható, príma jég volt. A tornaöltözőt kineveztük melegedőnek, még teát is lehetett kapni. Olcsó pénzért az egész szezonra válthattunk bérletet, de napi belépő is volt. Valamivel többe került a jegy a fellocsolt teniszpályákon, sporttelepeken.

Nem tudom, akad-e ma valahol ilyen természetes jégpálya a befagyott tavak és holtágak kivételével?

A síelés – ez a dilettáns síelés itt a Tabánban vagy a budai erdők lankáin – nincs pályához kötve, a kellemetlen nyüzsgés, a tömeg tehát elkerülhető. A gyerekek levegőn vannak, ennyi az egész. Mi sem azért korcsolyáztunk, hogy bajnokok legyünk.

A buszmegállóban egy idős ember nézi a kipirult arcú, sílécekkel ácsorgó fiúkat. – Tudja, mi volt az én gyerekkoromban? – áll oda mellém. – Csizma sarkán csúszkáltunk a havon vagy a jégen. Hű! Csak úgy suhantunk nekifutásból a jól elvásott patkóvason. Vagy egy darab fába drótot eszkábáltunk, azt kötöttük a talpunkra korcsolyának…

Ő erre emlékszik, én meg a lányokra az iskola jegén, a szél cibálta ívlámpa alatt, a téli estében. Ahogy kéz a kézben siklottunk…

Odaát, Pesten, a sarkon ismerős illat csap felénk. Faszénkályhában parázs vöröslik, a platnin behasított héjú, mahagóniszínű gesztenyék sülnek. – Friss, meleg a maróni!… – Négy darab öt forint. Most is krétával van kiírva az egy adag ára a kályha dobjára, most is kicsinyke zacskóba teszik a szemeket.

Veszek a gyerekeknek. – Forró! – mondják sziszegve.

– Tegyétek zsebre, hadd melegítse a kezeteket! Én is ott szorongattam mindig a markomban. Aztán ha majd egy kicsit kihűlt, ehetitek…

Szeretném, ha ízlene nekik. Örülnek a meleg gesztenyének; szél fú a Dunáról, fagy lesz, hófelhők gyűlnek. Várom, hogy megkóstolják az első szemet; szeretném, ha megőrizhetnének néhány apró emléket, csak annyit legalább, mint a sült gesztenye édes íze a téli utcán.

Ünnepi kirakatok

Egy évtizede Bécsben még elkápráztatott a karácsonyi vásár csillogása, a színes füzérek, a villódzó fények a Mariahilferstrassén a gazdag kirakatok fölött. Mostanában már Budapest is feldíszíti magát a nagy kampányra; december a vásárlás jegyében telik el. A Vörösmarty téren már magaslik a Hungaroton óriási fenyőfája a ráaggatott hanglemezekkel, sőt a költő szobra köré is színes reklámok épültek; a nagy poéta, műanyag fóliába burkoltan, lehajtott fővel, megadóan búvik meg a monstre tablók mögött.

A televízió képernyőjén csinos reklámkisasszonyok száguldanak üzletről üzletre, hogy a tájékoztatás örvén ügyes propagandával kínálják az iparcikkeket. Az osztrák fővárosban nyilván ma is nagyobb az áruteríték, mint nálunk, de ahogy apám a maga nyolcvanéves tapasztalatával szokta mondani: van itt minden, csak pénz legyen hozzá dögivel! Pénz pedig akad valahonnan, kinek innen, kinek onnan – van, lesz, adódik… Persze ilyenkor semennyi sem elég. Az ötszázasok elillannak a pénztárcánkból, és még szinte semmit sem vettünk! Mi is kellene? Egyelőre némi célszerűség vezérel mindenkit, de nemsokára elveszítjük a fejünket, egy hét, tíz nap múlva pánikban fogunk rohangálni a tengernyi ember közt sodródva, s minden kezünk ügyébe eső holmit felvásárolunk. És amit a szeretet jegyében kezdtünk, hogy kedves meglepetéseket szerezzünk, másokat boldogítsunk, azt kétségbeesett dühöngéssel végezzük be.

A szörnyű szombatokon és a még szörnyűbb ezüst- meg aranyvasárnapokon, amikor már letiporjuk egymást, gyilkos indulattal veszekszünk vevők és eladók, ölre megyünk egy kacatért, vérig sértünk embertársat, élettársat, polgártársat és vadidegent, amikor már kifulladunk, átkozódunk és beledöglünk a cipekedésbe, akkor pokolba kívánjuk azt, aki kitalálta, hogy éppen karácsonykor kell mindenkit megajándékozni. Az első roham december 24-én kora délutánig tart, mert bárhogy szitkozódunk, azért még az utolsó pillanatokban is vásárolni akarunk majd. A félig lehúzott redőny alatt besurranunk az Amforába egy pohárkészletért; a trafikosnőt sírva kérjük, forduljon vissza velünk a boltba, elfelejtettünk illatos szivart venni Vili bácsinak, pedig ez idáig minden évben… Csak az elsötétülő portálok fékezik meg a rohanást; elcsendesedik a város, és a fenyők alatt a csomagokra meg egymásra tekintve elégedetten bólintunk, lám csak, hát mégis, mégis van itt szeretet. Pedig végigfutottak a körtelefonok a családban: – Kérlek, az idén ne vegyetek ajándékokat, a gyerekeknek se, egyezzünk meg ebben, jó? Hiszen senki sem áll olyan fényesen… – Jó, jó, de akkor ti sem! Valóban, akkora drágaság van…

És mégis vásárolunk. A századvég nagy narkózisa ez, a füveknél ártalmatlanabbnak látszik; a fogyasztói társadalom kitalálta a gazdagság illúziójának narkotikumát szerte a nagyvilágban. Mi sem akarunk lemaradni. Csábító a tárgyak megszerzése. S abban is van valami gőg, valami passzió, hajdani szegénységünk megvetése, ahogy aztán elszórjuk tárgyainkat.

Az iskolában a takarítónő mintha a proszektúrára kalauzolna: – A pincében… ott lenn, ott hevernek az elhagyott holmik, tessék csak lemenni, a fűtő majd megmutatja…

Merthogy a gyerekek mindig elhagynak valamit. Sálat, tornacipőt, füzetet. Itthon a veszekedés: – Miért nem vigyázol, fiam, hol jár az eszed, legalább arra emlékezz, hol hánytad el?! Az osztályban? A napköziben? Nem vehetek minden héten egy újat, apád se győzi, az a rengeteg pénz, mit képzelsz, mit tudod te?!…

Így hát megyek, megyünk s keresgélünk.

Az alagsor homályában, a hőségben a csövek labirintusa a kazánházhoz vezet. A fűtő kinyit egy gyéren megvilágított helyiséget. – Hát tessék… ha felismeri!…

A kép meghökkentő és kissé borzongató: vesszőkosárban, papírdobozokban, ládákban sapkák, ujjasok, labdák, úszósapkák, nadrágok, kesztyűk, tornaszerek, szappanosdobozok, törülközők, füzetek, tolltartók, iskolaköpenyek! – Mióta gyűlnek itt ezek? – Az év eleje óta. – És senki sem jelentkezik értük? Hiszen mind használható, drága holmi!

Van, aki veszi a fáradságot, keresgél, de igen kevesen. – Hiszen tetszik látni…

Sokan persze nem is érnek rá az osztálytól a pincéig átkutatni az egész iskolát. Mikor? Reggel rohanás, este, rohanás. Rohanás, rohanás. Csak egy odavetett mondat ragad meg a gyerek fülében: – …Nem tudsz semmit megbecsülni? Na, majd!… – De nincs következmény; a következetességhez idő és türelem kellene. A gyerek tehát megszokja: majd veszünk újat!

Például most, decemberben, amikor az aranygömbökkel, girlandokkal díszített kirakatokban annyira kelletik magukat az áruk.

Aztán majd ezek is, gazdájukat vesztetten, a kazánba kerülnek.

Havas éjszakán

Havas téli éjszakákon a hólapátok fémes nesze, a kotrás zaja mindig felidézi a régi Budapestet. Akár szobámba hallom fel a kusza ritmusú zajt, akár késői utamon bukkanok a serénykedő hómunkásokra, menten elvész körülöttem a jelen, s a messzi múltból tűnnek fel képek, de – különös módon – csak a csendes, éji órákon; nappal sohasem; akkor talán észre sem veszem a városi forgatagban a hóeltakarítókat. Ám sötétben lapátoló, arctalanná bugyolált emberek mindannyiszor eszembe juttatják amazokat a régieket, a fülvédős, kucsmás, csizmás vagy éppenséggel átázott félcipős férfiakat és fejkendős, kötött sapkás nőket, akik gyerekkoromban is éppígy tisztogatták az utcákat, hordták buckákba, buckákból a felnyitott csatornákba a városra hullott havat. Ők még nem viselték a ma már használatos, a köztisztaságiak munkaruhájának számító, narancssárga mellényt; s talán többen is voltak, mert jobban kellett a pénz, jobban kellett a munka. Egy-egy söntéshez, snapszbutikhoz érve betértek melegedni, felhajtani egy stampedlivel vagy két decit tisztán az asztali fehérből…

Bármekkorát fordult is a világ, bármennyire fejlődött is a technika, a nagyváros, úgy látszik, nem lehet meg az alkalmi hómunkások nélkül. Hóekék és más munkagépek nem helyettesíthetik mindenütt az emberi erőt; a lapátolók időről időre összeverődő, arctalan csapata mintha az évtizedek messzeségéből vándorolna át szakadatlan a havas teleken.

A mostaniak az aluljárókban melegednek.

Vagy bemennek a presszókba, talponállókba – kávéznak, fröccsöznek. Forralt bort isznak talán.

Állnak a füstben, a gőzben, amíg tagjaikat át nem járja a meleg. Állnak és nézelődnek, hosszú az éjszaka. Nézik a késői vendégeket, ahogy valamikor a régiek a kocsmák meg a kisvendéglők törzsközönségét.

Akkoriban, azokon a hajdani téli éjszakákon más fagyoskodók is betértek ilyen helyre: szerencsét próbáló mutatványosok. Pár pengő jövedelem reményében járták a várost artisták, zenebohócok, üvegpoharak szélén, gyantás tenyérrel gyönyörűen muzsikálni képes művészek, fűrészen bámulatosan játszó zenészek… Tányéroztak; pengők helyett ugyan csak filléreket kaszíroztak, de a csekély adományokat is hálásan fogadták.

Emlékszem rájuk, hideget s havat hoztak be, s némi mulatságot. A legcsodálatosabb a hasbeszélő volt. Kopott szmokingot viselt, és keménykalapot. Nagykabátja nem volt, pedig odakinn jeges volt az éjszaka. Hotelcímkékkel teleragasztott, hámló bőröndjéből laza testű, pepita ruhás, torz arcú bábut emelt ki. A terem közepén egy székre telepedett, ölébe ültette a figurát, kezét ügyesen bebújtatta a pepita kabát alá – s ebben a percben a baba megelevenedett. Fejét felkapta, karját széttárta, lábával kalimpált. Ajka piros volt és mosolygó. Mint egy gyermek vagy mint egy jó barát: szeretettel és várakozással tekintett a szmokingosra. S az máris szólt hozzá: – Köszönj szépen, Szepi!

Szepi engedelmesen a vendégek felé fordult, és furcsa, vékony hangon üdvözölte a társaságot. Igen, mozgott a szája, miközben a gazdája némán bólogatott. S most már nem is várt biztatást tőle, megeredt a nyelve:

– Tütüzgetünk, barátocskáim, tütüzgetünk? – Ejnye, Szepi! – szólt rá ijedten a szmokingos. – Miféle modor ez?! Elnézést, uraim, Szepi kissé neveletlen…

A vendégek nevettek. – Mert nincs, aki neveljen! – pörölt a bábu. – A gazdám iszik, kártyázik, kimarad, veri az asszonyt! – Fogd be a szád! – Dehogy fogom! Mindent elmondok! Tőled csak rossz modort tanulhatok!… – De a szmokingos tettetett riadalommal betapasztotta a száját. Rúgkapált szegény Szepi; az emberek pedig hahotáztak. A mutatványos hirtelen felszisszent, s mint akinek megharapták, fájlalta az ujját. – Hát nem bánom, beszélj! – Beszélek is! Társalogni akarok a tisztelt urakkal és hölgyekkel! – Rajta, halljuk! – Csend volt, Szepi csak némán tátogott. – Mi lesz?! Kilyukad az oldalunk a kíváncsiságtól! Mit akartál mondani? – Ajajaj! – siránkozott Szepi. – Elfelejtettem!…

Kacagtak az emberek; hullott néhány fillér a mutatványos tányérjába. – Búcsúzz el! – figyelmeztette hajlongva bábuját a szmokingos. – Nem, nem! – tiltakozott amaz –, olyan jó itt, hadd maradjak még! – De hiába volt a veszekedés, a bőrönd teteje kíméletlenül rácsapódott.

– Eressz ki! Eressz ki! – hallatszott a vénséges kofferből. Emlékszem, mindenki elcsendesedett. Riasztó volt. Mintha egy élő emberke kiáltott volna, valóban…

Csendes a havas éjszaka. Hallom a hólapátok neszezését.

Itt vonul át a téli éjben az arctalan csapat.

Utcai hirdetések

A hirdetőtáblák valamikor tavaly, úgy az ősz táján kerültek ki a forgalmasabb utcákba, a publikum rendelkezésére. Akik eddig fatörzsekre rajzszegezték, házfalakra csirizelték céduláikat, most ezeken a táblákon tehetik közzé hirdetéseiket. Mégpedig ingyen. Nem kell fizetni sem a helyért, sem a terjedelemért; az sem számít, mennyi ideig van kifüggesztve a közlemény. Legfeljebb az új és az újabb hirdetők papírlapjai takarják el a régebbiekét. De ez sem törvényszerű.

A gondosabbja úgy ragasztja fel cetlijét, hogy kitűnjön alóla a másiké is; minden parányi hely hasznosítható, így aztán hosszan el lehet időzni e táblák előtt. Legalábbis én elácsorgok előttük, még ilyenkor, télidőben is, mert megéri. Jártomban-keltemben, sőt még olykor siettemben is megállok, végigböngészem a szövegeket. Nem mintha bárminek is a lebonyolítására keresnék itt megoldást, eladni és venni sem akarok semmit. Bár ki tudja? – a felhívások, ajánlatok és ötletek néha szándékaink ellenére is belesodorhatnak valamibe. De engem elsősorban ezeknek a hirdetéseknek a stílusa érdekel. Megtehetném, hogy otthon, a meleg szobában, egy csésze kávé mellett olvasgatnám az újságok hirdetésrovatait. Csakhogy az korántsem szórakoztatna annyira, mint ez a böngészés. Az újsághirdetés drága, ezért mindenki szűkszavúságra törekszik; amellett a hírlapokban némileg átfésülik a szöveget, némileg lektorálják a stílust, a mondanivalót. De itt nincs szerkesztő, itt nincs korrektor – itt a közléséért mindenki maga felel.

Alighanem sok embert nem is az csábít az itteni hirdetésre, hogy a dolog ingyenes, hanem a kötetlenség.

Az emberek eleinte talán el sem hitték, hogy ezekre a táblákra csak úgy ki lehet tűzni mindenféle szöveget. Talán keresték a felelőst, az engedélyezőt, az ellenőröket. Aztán kiderült, hogy mehet ez szabadon… S lám csak: így is betartják szépen az általánosan érvényes szabályokat. Senki sem hirdet semmi megbotránkoztatót, törvénybe ütközőt, rendkívülit. A szövegek másutt, hivatalos orgánumokban is többé-kevésbé helytállnának.

De talán nem ilyen egyéni stílusban láthatnának napvilágot.

Olvasgatom a géppel, filctollal, fénymásolással sokszorosított lapokat; átfutom a szokványos szövegűeket, de némelyik mélyen megragad bennem. Az ilyen például: „Tizennyolc éves fiatalember mindent vállal.” Vajon mi mindent? Ezt egy újsághirdetésben már tisztázni kellene. S tudná-e igazán, hogy mire gondolt? Aztán egy másik: „Takarítást vagy gépírást vállalok.” Ezt egy nő írja; de ezt vajon ki: „Diszkrét masszázs. Hívjon, megyek!”?

Ezek a szűkszavúak. De vannak rajzos és bőbeszédű cédulák is. Emlékszem, még az ünnepek előtt az egyik nagyon szíven ütött. A sífelszereléseket, japán magnókat, bélyeggyűjteményeket, egyebeket kínáló cetlik között megakadt rajta a tekintetem. Eljön majd az idő… – így kezdődött a figyelmeztető hangú felhívás; eljön majd az idő, amikor Ön mint apa, szívesen emlékezne azokra a szép időkre, amikor még kisgyermekével játszott a szőnyegen, de már késő lesz, hacsak időben nem gondoskodik e szép élményről, s nem vesz tőlünk értékes mechanikai játékokat… stb.

Bevallom, a kisiparos figyelmeztetése nem maradt hatástalan, már legalábbis abban az értelemben nem, hogy megrendültem, és eltöprengtem a mulandóságon; s talán fel is kerestem volna a megadott címen, hogy megmaradt utolsó forintjaimon fiaimnak megvegyem a majdani szép emlékeket adó ajándékokat, ha egy még hangzatosabb hirdetés el nem vonja a mechanikai játékokról a figyelmemet. Ön bizonyára számtalan olyan kérdéssel találkozott már az életében, amelyekre nem talált magyarázatot, bizonyára sok olyan dolog van, amit nem ért, nos, mi segítünk tanácstalanságán… És így tovább, és így tovább; na, gondoltam magamban, ezek az én embereim. Csak megállok itt, olvasgatom minden cél nélkül, pusztán szórakozásból ezeket a hirdetéseket, s lám, mire akadok? Hát pontosan erre van szükségem, egy ilyen csoportra, egy ilyen teamre, ahogy ma divatos mondani, egy ilyen mindentudó társaságra!

Bizony, számtalan olyan kérdés van, amire nem találok magyarázatot. Nosza, siettem is haza és összeírtam ezeket a kérdéseket. De a listát mégsem küldtem el. Nem a tudatlanságom fölötti restelkedésből. Nem, dehogy. Csupán kételyeim támadtak: ha megkapom a válaszokat mindarra, amit eddig nem értettem, honnan tudhatnám, hogy igaz, valódi válaszok-e?

Lakáscsere, munkavállalás, eltartási szerződés, szélvitorlásvétel – rendben van. De azért az ajánlatoknak is van határa.

Szabad idő

Délután, amikor hazatér a munkából, Trabantjával egyenest behajthat az udvarukba – a felesége már várja. A rekedten berregő motor elhallgat; kiszáll a kocsiból, üdvözlik egymást. – Mi újság? – Semmi, hála istennek. – Akkor jól van. – Bemennek a házba, kis ideig csend van, de nemsokára újra megjelennek átöltözve, otthonos ruhában, munkára készen. Mindig találnak elfoglaltságot. Az asszony leginkább a házban, az ember, amikor csak engedi az idő, odakinn. Vagy a garázsban, ami egyben jól felszerelt műhely is, ügyes kis gépekkel, satupaddal, szerszámokkal. S van itt rengeteg fa- meg fémholmi s ezernyi apróság: szögek, alátétek, festékek, régi lámpák, drótok, egyebek. Minden, ami csak szükséges lehet a ház körül. Emberünknek még szalagfűrésze is van, villanymotorral – hiszen maga vágja fel a nyáron méterbe rakott ölfákat téli tüzelőnek; nemcsak a telepen vásároltat, hanem a hordalékfát is, amit az árterületen talál, az utca végén, a folyónál. A rönköket meg a vihar tépte ágakat hazatalicskázza. Valamit mindig lelhet úton, útfélen – hasznos alkalmatosság ilyen vidéki háznál a talicska. A nyulaknak sarlózott lucernát, füvet is jobb azon toligálni, mint vállra venni a zsákot. Ámbár, ha kell, zsáknál nehezebb holmit, akár betongerendát is felkap ez az ember. Ha valahol azt mondják: – Ejnye, szomszéd úr, maradt vagy egy mázsa mész, nem tudja használni? – De bizony, tudja. S viszi máris.

Még nincs teljesen kész a háza.

Azt is maga építi már mióta! Vakolni fogja most már, csinosítani; de lesz még mit fabrikálni rajta. Hosszú évek óta készül ez a hajlék; a családján kívül más segítsége nem is volt hozzá. De nem is kellett; ért ő mindenhez (most már!). Lelkiismeretesebben falaz, kövez, csempéz, parkettáz, fest, mázol, szerel, mint némely iparos. Lassan halad, de amit elkészít, az hibátlan. Ott vannak a szakkönyvek, azokból sokat tanult. Egy ideje a bádogosmesterséghez is épp úgy ért, mint a villanyszereléshez. A fűtést is maga vezette be, a tetőfedést sem bízta másra. A szükség vitte rá.

Szép a háza, nem hivalkodó, de mutatós, kényelmesen lakható. A kertje is takaros, van veteményes meg gyümölcsös, a szőlő is terem egy kis borocskát. Munkája a jószágán tehát elég sokrétű: mezőgazdasági, ipari meg fizikai – de szellemi is, ha a műszaki tervezéseit is beszámítjuk.

Csoportvezető egy üzemben. Németül és oroszul beszél; az angolból kimaradt, a háború alatt így hozta a sorsa. Jobbára Európa keleti részén forgolódott; bár mostanában már járt Nyugaton is, valami vállalati munka révén. A felesége ktsz-tag, gyermekjátékokat állít össze, bedolgozó. Fiaik megházasodtak; nem nehéz kitalálni, hogy városi lakásukat a szülők a fiataloknak adták át; így csöppentek bele egy új építkezésbe – életük derekán.

A szabad szombat és a vasárnap különösen jól kihasználható, sokat el lehet végezni két nap alatt. De az utcabeliek is jönnek: – Menetet vágnék erre a csőre, szomszéd… – Persze segíteni kell. Máskor: – Nem nézne át egy percre, dől a csapból a víz, talán szétmaródott a tömítés… – Pénzt nem fogad el; büszke rá, hogy számítanak tudására. A hálálkodók legfeljebb ilyesmivel honorálhatják a szívességét: – Van itt egy régi babakocsi, mit szól hozzá, szomszéd úr? – Nézzük csak! Hm… tudnám használni a kerekeit. – Keze alatt mindenből lehet még valami, így aztán sok limlom menekül meg a korai enyészettől.

Elképzelem, hogy egy riporter a szabad idő helyes eltöltéséről faggatván megkérdi tőle: – Jár ön színházba? – Nem – mondaná emberünk természetes egyszerűséggel. – Szórakozni? – Nem, sehová. – De valahová csak elviszi a feleségét? – Hogyne! A rokonokhoz, vidékre. Vagy ha dolgunk akad itt, ott… – Sétálni sem szoktak? – Minek? Itt a kert. – Mozi? – Bekapcsoljuk a tévét, de elszundítunk… – Lényegében mivel tölti a szabad idejét? – Hát látja, mi mindennel foglalatoskodom. – És mindez kielégíti? – Tökéletesen. – Szokott olvasni? – Ha ráérek. – Regényeket? – Újságot. Meg szakirodalmat. – Verseket? – Kis mosoly. – Nem. Azt már nem, gyermekkorom óta. – És ezt helyénvalónak tartja? – Nem tudom… – Bizonytalan vállvonogatás. – Más köt le. Nézze, nincsenek káros szenvedélyeim. Jobban tenném, ha kocsmáznék? – Egy szóval sem mondtam, de talán tartalmasabban kellene élnie. – Ezt hogy érti?… – Hát… – s itt a riporter elakadna. Zavartan pislogna, mert emberünk őszinte érdeklődéssel várná szavait. Kaján örömmel nézem ennek a képzeletbeli riporternek a sarokbaszorítottságát. Látom, látom, már nyelve hegyén a közhely, de az ártatlan, nyílt, kíváncsi várakozás beléfojtja a szót. Okosabb, ha hallgat. – Igaz is! – nyögi ki végre, hogy megtörje a csendet – nem tud ajánlani errefelé egy cipészt? Ahogy jöttem, levált a cipőm sarka… – Mire emberünk: – Nincs itt a közelben ilyen. De adja csak ide, majd én megjavítom…

Pillanatképek

A bíróság épülete előtt az utcán, kilenc óra tájban, amikor aktatáskás ügyvédek, izgatott megidézettek sietnek a törvényszékre, egy idős házaspár ballagdál szépen, karonfogva a járókelők tömegében. A férfin bő, viseltes felöltő, fakult, de tisztára kefélt filckalap. Igyekezne, de minduntalan visszafogja lépteit; lassít, hogy az asszony követhesse.

Prémes kabát van a nőn, turbán – valami régi holmi. De alighanem úgy érzi, nagyon elegáns.

– Jaj! – torpan meg egyszercsak. – Állj meg egy kicsit!

– Elkésünk! – De azért engedelmeskedik a férfi. Kelletlenül. A nő szusszant néhányat, bocsánatkérően a társára tekint, elmosolyodik félszegen.

– Jól vagy már? Ugye, jól vagy! – paskolja meg párja kezét az ember. – Igyekezzünk!

De amaz hirtelen megmakacsolja magát: – Nem!

– Nem?! Hogyhogy nem?

– Ki fognak nevetni!

– Ne kezdd már megint!

– Belepusztulok a szégyenbe! Én meggondoltam magam! Nem, nem, én meggondoltam magam!…

– De hiszen megbeszéltük! És már mindenki úgy tudja!

– Visszacsináljuk! Nevetséges ebben a korban…

– Én nem vagyok öreg! – húzza ki magát sértődötten a férfi. Majd kis szünet után, enyhülve: – És te sem!

– De ha Feri is meggondolja a dolgot? – aggodalmaskodik a nő.

– A szavát adta! Neked s nekem is! És azt is jól tudod, mennyire nem bírja már szegény öreg a magányt!

– Feri nem öreg!

– Jó, jó, nem azért mondtam. De Ellus sem tud meglenni egyedül, neki meg én adtam a szavamat… Ugyan, ne akadékoskodj, elkésünk!

– Ilyen még nem volt! – sóhajt az asszony, amint kipirulva az izgalomtól, tipegve követi a férjét. – Muszáj ezt hivatalosan…?

– Na hallod?! Rendezni kell az életünket!

– Rajtunk fog röhögni az egész bíróság! És ki kell teregetni mindent? Az egész harminc évet?!

– Semmit. Egyébként volt néhány szép évünk is, vagy nem? Megmagyarázta az ügyvéd: közös megegyezéssel! Boriékat is így választották el.

– Csakhogy ők fiatalok!

– Ne idegesíts mindig ezzel! Vigyázz, lépcső!…

– Te meg igazítsd meg a sáladat!

A kapuban kimerülten megpihennek egy pillanatra. A férfi türelmetlenül rángatja a nyakán összetekeredett sálat, a nő nem győzi nézni, elsimogatja szépen. S közben azt mondja: – Aztán ne ám minden második szavad az legyen, hogy tisztelt bíróság!…

*

A megyeszékhely szállójának éttermében alig van vendég. A betérőket udvarias pincérek fogadják; van idő végigböngészni az étlapot, kiválasztani a megfelelő étkeket, tárgyalni a főúrral a borok zamatáról. Kevesen vacsoráznak. Kilenc óra; szól a zene – vagy inkább harsog. Jól játszanak, de az eléggé néptelen teremben visszhangzik a fiúk muzsikálása; bömbölnek a hangszórók.

Ez vonzza a fiatalokat. Elszórt csoportokban ülnek, ők sincsenek sokan; hűsítőket, sört isznak. Senki sem táncol. Igaz, több a nő, mint a férfi, de a társaságokban ez nem okozhat gondot, minden lány sorra kerülhet.

Hanem a magányos nők? Kettesben, hármasban sustorognak. Kólát isznak, esetleg fél deci cseresznyét. Kiöltöztek szépen, kihívóan, felkínálkozóan. Lassan kortyolgatják az italt, hogy kitartson, amíg felkéri őket valaki. Beszélgetést színlelnek, de vizslatják a termet, az érkező férfiakat, kire számíthatnak.

Az egyik asztalnál két nő ül egy szem férfival. Házaspár meg a barátnőjük. Táncolni jöttek – s már táncol is a férj a feleségével. Szóló páros a parketten. A barátnő az asztalnál ring, dobol a harsogó ritmusra.

Sovány kis nő, szőkére festve, egyszerű blúzban, nadrágban. Vannak az étteremben nála csinosabbak is. De a többiek talán ma nem olyan vibrálóak, mint ő. Annyira vágyódik a táncra, hogy egy távoli asztaltól jön felkérni őt egy férfi. Pattan máris; s járják egymással szemközt kígyózva, perdülve – s persze szótlan.

A zenészek világszámokat játszanak. Mégsem jön több pár a parkettra. A férj is visszaviszi az asztalhoz a nejét, pihegnek, isznak, tapintatosan elfordulnak, még csak véletlenül sem akarják megzavarni barátnőjük szerencséjét.

A két idegen: a vékony kis nő meg a pocakos – mint kiderül, osztrák – férfi egyre csak járja. Egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, csak mosolyognak néha, de leginkább elnéznek egymás mellett. „Hands up…” – éneklik a zenészek.

S a szőke kis nő ma este talán boldog.

Balfogások

Bonyolult helyzet

Akkoriban már jó ideje nem volt semmi gondja, szépen teltek a napok, rendjén eljött az este, a nyugalmas éj – Vinkler mindig reménykedett, hogy az elkövetkező hosszú nap sem hoz semmi meglepetést. Otthonával, hivatali előmenetelével elégedett volt. Megtanulta, hogyan vigyázzon mindarra, amit elért. De meg lehet-e tanulni ezt igazán?

Mert tessék! Egyik este… Hogy is volt? Igen. Vacsora után – már a lefekvéshez készülődtek – hirtelen belévillant, hogy nem zárta be a kertkaput. Vagy a kertkaput talán bezárta, de a garázs ajtaját nem. Ámbár lehet, hogy a garázsajtóra ráfordította a kulcsot, csak a kertkaput hagyta nyitva. Bosszantotta, hogy nem tudja felidézni a mozdulatot. Nézzük csak! A kulcs a kezében volt… de aztán? Valahogy kihullott az emlékezetéből az egész. Szólt a feleségének: – Kimegyek – mondta –, megnézem, bezártam-e mindent. – Vinklerné határozottan ellenezte a dolgot:

– Még mondtad is, hogy „kapu, garázs rendben!”

Az asszonynak igaza lehetett, mert Vinkler szájából minden este elhangzott ez a mondat. Csakhogy most nem emlékezett rá. Semmi esetre sem akart ilyen kétségekkel lefeküdni (meg is ette volna a fene az éjszakai nyugalmat!), magára kapta a kabátját – mert már jól benn jártak az őszben, hajnalra dér lepte a gyepet –, és kisietett a házból. Végig a betonutacskán, a lugas fonnyadó levelei alatt. A felesége jól tudta: a kaput valóban bezárta. Ez kicsit helyrebillentette lelki egyensúlyát. Aggasztotta ugyanis, hogy ilyen fontos dologról, mint a kapu bezárása, megfeledkezett volna. Ám a garázst még ellenőrizni kellett. Visszasietett a házhoz, de mielőtt lenyomhatta volna a vasajtó kilincsét, szokatlan neszt hallott. Kaparászást vagy mit. Dermedten fülelt, kutatta a sötétet. Szuszogás, tompa lábdobbanások – hátrahőkölt. Egy kutya, egy kis világos szőrű korcs eb ugrott ki a rózsabokor tövéből. Vinkler ijedtében azonnal ráüvöltött: – Mars! A fene egyen meg, hogy kerülsz ide? Mars, nem hallod?! – Mindjárt azt nézte, hol bújhatott be a kertjükbe ez a dög. Mert valahogyan bekeveredett ide, nekik ugyanis nem volt kutyájuk. A kutya sok gonddal jár, s ők igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni gondjaikat. – Na, nem hallod? Takarodj! – toppantott Vinkler, mert az eb, ahelyett hogy eliszkolt volna, farkcsóválva közelített, riszálta magát, fejét lesunyta és boldogan vinnyogott. – Ej! – mondta Vinkler megzavarodva. – Hát mit akarsz? Ki kutyája vagy? Otthon keresnek, hallod-e? Menj szépen! – Nem tudni, a kutya mire vélte a szavakat, mert végül is két lábra állt és félretartott fejjel pitizett. – Mit akarsz tőlem? Hagyjál! – szólt gyanakodva Vinkler. Lopva a kerítést nézegette, s meglátott egy rést, amit már – az ördög vigye el! – vasárnap is mennyire be akart drótozni. Hiába, semmit sem szabad elodázni. – Na! – mondta ocsúdva az ebnek. – Elég a cirkuszból! Mars haza! Haza! Nem érted? – De amaz csak táncolt a két lábán, fejét hol erre, hol arra ejtette. – Szóval enni kérsz? Várj, hozok valamit, de aztán sipirc! – Besietett a konyhába, levágott egy szelet kenyeret. – Csak nem állsz neki újra vacsorázni? – kérdezte döbbenten a felesége. – Soha nem szoktál!… – Megnyugtatta, hogy eszébe sincs ilyen meggondolatlanságra vetemedni. Egy kutya van kinn, annak viszi. Sebtiben megmártotta a kenyeret az estéről maradt pörkölt levében, aztán Vinklerné „Jézusom, szétcsöpögteted a kövön!” sopánkodásától kísérve visszatért a kertbe. A kutya ágaskodva várta. – Hopp! – dobta oda neki Vinkler az étket, és türelmetlenül leste, hogy a kis mocskos pofájú csavargó végre befalja. – Most már tűnés! – szólt, amikor az eb feltekintett.

– Miféle kutya van itt? – kiáltott Vinklerné a konyha ajtajából. – Itt ne fogd nekem! – A kutya a fény felé iramodott. – Menj, menj, jaj, kergesd el innen!

– Gyere ide! – parancsolta Vinkler. Az eb hozzáiszkolt, majd elkezdett fergetegesen rohangálni a kertben.

– Kitapos mindent! – sápítozott Vinklerné. – Mit játszol vele?

– Dehogy játszom vele! – A kutya a nadrágja szárát rángatta incselkedően, szemtelenül morgott-vakkantott és hempergett a fűben.

– Azt sem tudod, honnan jött, miféle, s játszol vele! – méltatlankodott Vinklerné. – Zavard már el, és gyere be! Megfázol. Hideg van. Le kell feküdni. – Azzal becsukta az ajtót.

– A fene a dolgodat! – szidta a kutyát Vinkler. – Tűnj már el a balfenéken! Nem érted?! – Egy gyümölcsösrekeszt kapott fel a ház tövéből, azzal kergette. Beleizzadt a hajkurászásba, mégsem sikerült a résig csalni, hogy ügyesen kizárja. A kutya egy cseppet sem vette komolyan Vinkler haragját. – Hát hiába beszélek neked?! – harsogott Vinkler. Felmarkolt egy rögöt, feléje hajította. A kutya a rög után futott, megszaglászta, várta, hogy dobják a következőt. Vinkler dobta is, és mind hangosabban kiabált, hadonászott – de hirtelen elrestellte magát. Náluk hangos szó nem esett soha, erre ügyeltek. Nem szerették, ha a környezetük felfigyelt rájuk. Nincs abban köszönet. Ők sem voltak kíváncsiak az emberekre, mások se legyenek kíváncsiak rájuk.

Nem akarom húzni az időt, tény, hogy nehezen tudta kiverni a kutyát a résen. Amikor aztán sikerült, a rekeszt gyorsan a nyíláshoz támasztotta, valami dróttal oda is kötözte. Az eb az utcáról figyelte kíváncsian a szuszogó férfit.

Na! Vinkler kifújta magát; bement a házba. Megmosta a kezét, és készült lefeküdni.

Akkor jutott eszébe, hogy a vacak dögje miatt meg nem elfelejtette ellenőrizni a garázs ajtaját? Kénytelen volt ismét felöltözni, kimenni. A garázs zárva volt. Jól van. Hanem ahogy fordult, látta ám, hogy a kutya ott kapar az elbarikádozott résnél. Elöntötte a méreg. Dühében egy marék követ hajított hozzá. Az eb fájdalmasan felnyüszített és eliszkolt a sötétben.

Most már igazán kimerülten tért vissza a házba. A felesége már ágyban volt, a szokásos krémekkel kente arcát, kezét; felhúzta a vekkert, közben szemrehányóan azt mondta: – Már egy fél órája aludnunk kellene!

Vinkler levetkőzött. Amint résnyire elvonta a függönyt, nem állhatta meg, hogy a kerítés felé ne tekintsen. A kutya ott volt. Ült az utcán a drótháló tövében. Néha idegesen meg-megemelte a fenekét, a szőre borzolódott a hidegtől.

– Itt van – mondta rekedten Vinkler.

– Kicsoda?

– A kutya. Fázik…

– Na és?

– De éppen a mi kerítésünk előtt. Kellemetlen. Olyan erőszakos! Ha látnád, milyen tüntetően ül ott! Mint egy áldozat.

– Én elalszom – mondta Vinklerné. – Jóccakát!

Mi mást tehetett Vinkler is? Lefeküdt, elaludt. Ritka rossz éjszakája volt. Álmában a kutyával veszkődött: agyoncsapottan ébredt. Mindjárt az ablakhoz ment – s ott hátrahőkölt. A kutya elejtett végtagokkal hevert a fonnyadó pipitércsomók között.

– Megdöglött! – kiáltott fel kétségbeesetten.

– Ki? Mi? Hogyan? – ugrott fel erre a felesége.

– A kutya… Vége! Itt nyúlt ki előttünk az éjjel!

– Azóta ott állsz? – kérdezte döbbenten Vinklerné. – Le sem feküdtél?

– Jaj, ne értetlenkedj már! – idegeskedett Vinkler. – Nem érted, hogy itt van a kerítésünk előtt a teteme?

– Na és?

– El kell temetnünk – lett egyre izgatottabb Vinkler. – Vagy nem is tudom… Mit kell ilyenkor csinálni?

– Elkésünk – kelt fel Vinklerné. – Jobban tennéd, ha készülnél.

Vinkler egészen beleizzadt a dologba: – Ugyan kérlek, hát értsd meg, ez blama! A mi portánk előtt! Mit szólnak?

– Úristen! – sóhajtott Vinklerné. – Hát csinálj vele valamit, de közben nézd az órát is!

Vinkler gyorsan magára kapott egy köntöst; sietett, hogy legalább az emberek szeme elől eltüntesse a tetemet. A kertben félúton megállt, nem is tudta, hogy fogjon hozzá.

– Vigyél egy lapátot – kiabált utána a felesége az ablakból. – Még valami fertőzést kapsz…

Erre ugrott fel a kutya. Meghallotta a hangjukat, feltápászkodott, jólesően nyújtózott, megrázta magát, vidám farkcsóválással várta Vinklert. A férfi megtorpant. – Él! – kiáltotta vissza a feleségének. – Most mit csináljak?

– Amit akarsz! – Vinklerné dühösen csapta be az ablakot.

Amit akar! Vinkler papucsban didergett a dércsípte gyepen. S máris – Jó reggelt! – köszönt be néhány korán kelő szomszéd az utcáról. Füttyögtek az ugrándozó kutyának, ciccegtek, hogy milyen kedves jószág és bekiáltottak: – Nicsak, Vinkler úr! Nem is tudtuk, hogy kutyájuk van! De milyen aranyos!

A kutya csaholva lapult a kerítéshez.

– Ó, hogy védi a gazdija házát! – mondták elismerően. – Engedje már haza ezt a kis éjszakai csavargót…

– Persze, persze… – vigyorgott vörösödve Vinkler.

– Gyere, kutyuskám, gyere… – és beengedte a kapun.

– Beengedtem – szólt gyámoltalanul a feleségének a konyhában.

– Megőrültél?

– Muszáj volt. Az emberek is mondták… Most mi legyen?

– Az legyen, hogy igyekezz! Öltözz! Idd a teádat! Melegítsd be a kocsit! Ne állj itt…

– De a kutya… – Látta az asszony dühös pillantását, kétségbeesett: – Most ne fordulj el tőlem… ilyen nehéz helyzetben. – Hiába várt segítséget; Vinklerné tette a dolgát, erre ő is készült kapkodva, zavarodottan.

– Mit csinálsz? – rivallt rá a felesége. – Ne a pizsamakabátodra kösd fel a nyakkendődet!

– Megvan! – csillant fel azon nyomban Vinkler szeme. – Bevisszük kocsin a városig, ott szépen kitesszük, aztán nyomás! Meglógunk előle!

– Ez már férfias beszéd! – mondta Vinklerné.

Úgy is tettek. Már tudniillik, hogy a kutyát beültették a Volkswagenba. Meglehetősen tetszett az ügy a gazembernek, jókedvűen végigszaglászott mindent, s elterpeszkedett az ülésen. A város egyik utcájában megálltak. Vinkler kiszállt, a kutya egy fél szóra ugrott utána.

– Hová vigyem? – tehetetlenkedett Vinkler a kocsi mellett.

– Bánom is én, csak siess, mert elvacakoljuk az időt!

Vinkler elindult az utcán. A kutya a sarkában. Vinkler ügyesen átvágott a másik járdára, a kutya még ügyesebben kerülte ki az autókat, s farkcsóválva várta a férfit. Vinkler meggyorsította a lépteit, majd hirtelen lassított, csakhogy az ebbel nem lehetett kibabrálni. Az idő meg telt. Vinkler szitkozódott; váratlanul befordult egy kapun. Óriási! A kutya eltévesztette a házszámot. – Vinkler behúzott farral iszkolt a lépcsőház felé, felszaladt az emeletre. Csodálkozó arcok kísérték. Vigyorgott és nézte az ajtókat, mintha keresne valakit. Egy asszony rászólt, hogy mit akar? – Csak… – kezdte Vinkler, de torkán akadt a szó: a kutya ott lihegett mellette. Még jó, hogy valahogy kijutottak a házból. Az utcán megálltak. – Nézd csak! – mondta izzadva. – Mi van ott?

Mi lenne? – gondolhatta a kutya. És meg se moccant.

Ekkor Vinkler futásnak eredt. Ez már tetszett az ebnek. Löködték az embereket, loholtak. Egy saroknál Vinkler lestopolt. Ez az! A kutya nem figyelt, vágtatott előre. Vinkler a falhoz lapult. Már nem érdekelte, hogy mutogatnak rá az üzletajtókból. Reszketeg lábbal tipródott hátrafelé, majd megfordult és usgyi! Kifulladva ért a kocsihoz. Beugrott.

– Indíts!

A motor járt, csak kapcsolni kellett. Éppen kinyomta a kuplungot, amikor meglátta a kutya pofáját: a kilincsre támaszkodva böködte orrával a Volkswagen ablakát. Nem lehetett elindulni.

– Nem mégy, te gazember! – üvöltött fel Vinkler. Letekerte az ablakot, és sapkájával az eb felé csapott.

– Már mindegy – sóhajtott erőtlenül Vinklerné. – Elkésünk a hivatalból…

– Elgázolom! – lihegte Vinkler. De nem mert indítani. Csődület támadt, be kellett engedni a kutyát a kocsiba.

Mintha mi sem történt volna, elhelyezkedett az ülésen, feléjük szimatolt, aztán nézett ki mereven a szélvédőn. Várta, hogy induljanak.

– Fontos tárgyalásom van – törölgette Vinkler a verítékét. – És egy ilyen rohadt döggel gatyázok!

– Mert enni adtál neki.

– Micsoda?! Hiszen kérte!

– Na és? Mindenkinek adsz enni, aki kér?

– Hagyd most ezt! Inkább mondd, mit csináljak?

– Talán hogy én mit csináljak, nem? Kirúgnak a cégtől!

– És engem? Engem nem rúgnak ki?! Vagy talán vigyem be magammal az értekezletre?

– A te kutyád!

– Az enyém? – Vinkler hisztériásan felröhögött, vad gyűlölettel nézte a lihegő állatot. – Ki ez? – kérdezte üvöltve.

– Megbolondultál? Indíts már, nem állhatunk itt, elkésem!

– Ki ez?! Ki ez, hogy rám mászott?! Mit akar tőlem?!

– Hát ebből nekem elegem van! – csattant fel Vinklerné. Felrántotta az ajtót, kipattant az utcára. – Taxi! Taxiii! – hadonászott jobbra-balra. Csikorogva fékezett egy Zsiguli, Vinklerné beszállt, elhajtatott.

A kutya Vinklerre nézett, szipogott egyet, pislogott, aztán megint csak bámult előre, lihegve.

Mindez oly gyorsan történt, hogy Vinkler fel sem ocsúdott; csak amikor már a taxi kipufogójának kék füstje is elszállt, akkor döbbent rá, hogy magára maradt. Vagyis: magukra maradtak. Ő és a kutya. Ültek egymás mellett, mint két úriember. Az utcán csitult a forgalom: a hivatalokban elkezdődött a munka. Vinkler csodálkozva észlelte, hogy indulata és kétségbeesése lassan elillan. Oldalt nézett: a kutya türelmesen várt. Azt hitte, láttán majd ismét felháborodik, de egyszeriben elszállt a haragja is. Már csak feszélyezte a jelenléte, mint egy olyan személyé, akivel nem találunk közös tárgyat a társalgáshoz. Köhintett, odább húzódott. – Kérem… – mondta fennhangon. Zavarta, hogy hangosan beszél, de nem tudott parancsolni magának. – Hát igen… Jól van… Így van ez… – ilyeneket mondott. Aztán kapcsolt; elindultak. Egészen más útvonalra kanyarodott, mint amerre a hivatala volt. A kutya megunta a nézelődést, elvackolódott az ülésen és elszunyókált. Majd a kellő pillanatban felébred, gondolta Vinkler, most pedig alszik. Jól van. Megpróbálta követni az eseményeket. Aha! Végighajt a körúton, fel a Margit-hídra. A híd közepén jobbra: a Szigetre. Aha! Ez itt a Palatinus. Befordult a parkolóhelyre. Kiszállt. Megkerülte a kocsit, kinyitotta a másik ajtót – a kutya már felült, s most könnyedén kiugrott.

Vinkler – nos, hogy Vinkler bezárta-e a kocsit vagy sem? Ez talány. Nem közömbös talány, de semmi támpontot sem nyújthatunk. Csupán azt tudjuk, hogy szép, kényelmes sétával nekivágtak a pázsittal szegett utaknak. Gyönyörű őszi napsütésben álltak a sárga lombú fák. A levegő friss volt, jó szagú. Ember alig volt a Szigeten. Csak néhány parkőr, kertész. Vinkler leült egy padra. A kutya figyelte minden mozdulatát, amikor Vinkler hátradőlt, lábát keresztbe vetette, s félig hunyt szemmel megpihent, elporoszkált a bokrok közé. De olykor feltűnt, s egy-egy pillanatig merően bámult a pad felé. Pedig Vinklernek most már eszébe sem volt meglógni. Ült, kigombolta a kabátját, szuszogott. Tudatában felrémlett az értekezlet: a nagy terem, a fényes tárgyalóasztal, a kávéscsészék, a szerteszét kiteregetett iratok, az ásványvizes üvegek zöld címkéje. Nagy baj lesz, gondolta, de szembe kell nézni vele. Lám, milyen kiismerhetetlen az ember élete. Ha előző este nem kételkedik önmagában, ha nem vonja kétségbe, hogy bezárta-e a kaput, illetve a garázsajtót, ha nem megy ki az udvarra, most minden úgy volna, mint más napokon. Hideg veríték lepte el, ahogy így végiggondolta az eseményeket. Hiába, ha az ember kiteszi a lábát a házból!… Nem szabadna kimozdulni, az kétségtelen. De mit tegyünk? Muszáj. Akkor pedig ne csodálkozzunk, ha mindenféle kusza helyzetbe bonyolódunk.

De hiszen ez csak egy ostoba ügy ezzel a kutyával. És valahogy majd kimagyarázkodom a hivatalban…

Nem. Vinkler felpattant, annyira megriadt a gondolatra: – Ez most egy kutya. Igaz. De éppen így lehetett volna más is. Valaki. Egy ember. Emberek…

Az eb azonnal ott termett, viháncolt, játékosan két lábra állt, felugrott a férfira.

Mi lesz még? – gondolta Vinkler; s ahogy elnézett a pázsit fölött a gyönyörű délelőttbe, keze az állat fejére tévedt. – Ki vagy te? – kérdezte csendesen. – És mit akarsz tőlem?

Ekkor már simogatta, a térdéhez vonta – mondhatni: szeretettel.

Mert az kétségtelen, hogy szeretettel. Másként ilyet nem tesz az ember. Azt hiszem.

Interjú

Azt hiszem, N. N.-t nem szükséges különösebben bemutatnom a közönségnek. Mondhatnám világszerte ismerik; hasznos és nélkülözhetetlen ember, tevékenysége céltudatos – fenn akarja tartani magát. Életpályája változatos, gazdag: volt gyermek, majd felnőtt, nőtlen, nős, később családos. Utazott villamoson, autóbuszon, vonaton, egy ízben folyami hajón is. Érdeklődési köre kiterjedt: elolvassa a délutáni lapot, a főnökség körleveleit, a karácsonyi üdvözlőkártyákat. Ha ideje engedi, szívesen szóba elegyedik munkatársaival. N. N. Budapesten él családjával, egy kis mellékutcában, a Nagykörút közelében. Itt rendezkedett be, itt fogja eltölteni életét. Lakása ablakából egy megrendítően monumentális tűzfalra látni. Az utcáról felhallatszik az autóbuszok dübörgő hangja, a villamosok csörömpölése – sajnálatos, hogy csak a magnószalag őrizheti ezt a hangkulisszát, annál is inkább, mert e városi zajok hozzátartoznak N. N. életéhez. A beszélgetés fölvétele közben tekintetem végigsiklik a pazar bútorzaton – szekrények, székek, ágyak, díványok tömege lepi a szobát; valóságos múzeum.

A beszélgetés 1968 tavaszán folyt le.

Madaras történet

Júniusi reggel, szép, meleg idő. Kinyitom az emeleti szoba ablakát – s ekkor egy nagy testű madarat látok leszállni a terasz korlátjára. Hirtelenjében galambnak hiszem; de testesebb; aztán a pasztellkék tolláról felismerem, hogy kakukk. Nemigen szoktunk kakukkot látni a kertünkben, csak a hangját halljuk olykor a domboldali fák közül. Na, ez alighanem fészket keres, gondolom magamban. A kakukk máris a kerítésre száll, jobbra-balra tekinget, mintha azt nézné, jár-e az utcában valaki?

Lesem, hol akar itt fészekre lelni.

Tudja azt ő jobban, mint én, hogy a szemközti ház előtt a villanypózna tetejére, a porcelánok mögé valamilyen madár odafészkelt. Mert azt veszi célba egyenest.

Érdekel a dolog, soha nem voltam még tanúja a kakukk mesterkedésének. Csak a szokását ismerem, hogy más fajtabéli tojóval kelteti ki fiókáit. Figyelem.

Egyelőre csak megállapodott a pózna tetején. Kíváncsian szemléli a kis szállást. A fészek üres – már úgy értve, hogy a tulajdonos nincs sehol. Csend van, reggeli csend, de a kakukk körbe-körbepillog, nem siet, óvatosan akar eljárni. Helyezkedik. Felülről, oldalról veszi szemügyre az ismeretlen szárnyas lakását. Tákolmány? Megbízható építmény? Úgy látom, tetszik neki. Most már közelebbről vizsgálgatja; csőrével piszkálni kezdi, beletúr. Egyre bátrabb; belefeledkezik a dologba, pár perc múlva már otthonosan rendezkedik.

Hanem egyszeriben szárnysuhogást hall – visszaröppen a pózna hegyibe.

Megérkezett a tulajdonos. Egy feketerigó. Az a riadt, gyors repülés, ahogy a rigó a villanydrótra száll! A kakukk látványa egészen megbénítja; ring alatta a vezeték, görcsös ujjakkal kapaszkodik, nem mer a kék tollú madárra nézni, marad mozdulatlan, vagy félméternyire a fészektől.

Noha a rigó jól láthatta, miben sántikált, a kakukk most úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Elfordul, nézelődik a világba, megjátssza, hogy véletlenül vetette erre útja, pihen egy cseppet.

A rigónak pillanatnyilag nincs jogalapja reklamálni.

Percekig ülnek így egymás közelében, két idegen, hallgatásba burkolózva. A kakukk álnok tettetéssel, a rigó úri tapintattal, éppen csak jelezve, hogy jelen van. Egészen kicsi – nemcsak a nagy testű madárhoz képest, hanem mert izgalmában összegörbed. – Kínos helyzet – gondolhatja magában. – Tettes, vagy nem tettes? Rajtacsíptem, vagy eszében sem volt betörni? A látszat ellene szól, de ki tudja?… Ne hamarkodjuk el az ítéletet. Különben is – a gyanakvás ronda dolog. – De az is meglehet, hogy pillanatnyi harciassága elmúlt, s most kissé gyáván gubbaszt; mit kezdjen az erősebbel?

Vár.

Vár a kakukk is. Egyrészt lehet benne annyi becsület, hogy ne térjen ki az esetleges felelősségrevonás elől, másrészt azt is latolgatja, hogy milyenek a további esélyei. Talán – gondolja – ez a rigó nem is a fészek tulajdonosa. Csak úgy erre szállt, s megült egy kicsit. Akkor pedig várni kéne türelmesen, amíg odébbáll.

De a rigó mozdulatlan.

Ha mozdulatlan, hát mozdulatlan – véli a kakukk –, nem pazarolhatom az időmet holmi ostoba várakozással.

Töprengéssel meg színjátszással sem tölti többé az idejét, újra érdeklődéssel nézegeti a fészket. Közelebb röppen, még közelebb – fél szeme a rigón, de az csak gubbaszt. Na, akkor lássunk munkához! És belehuppan a fészekbe, rendezgeti. Nem lesz itt semmi hiba.

A rigó előbb csak odasandít. Nem akar hinni a szemének. Bámulja a nagy madarat, bámulja; szinte várja, hogy a látvány a végsőkig felbőszítse, és az indulata legyőzze jó modorát; agyát elönti a vér – betelt a pohár. Verekedni kell! Megalázó helyzet. Kétségbeesik, de nincs más hátra, muszáj küzdeni. Nem, a kakukk nem hagyja abba, nem megy el – hát rajta!

A fészek peremén terem, s teljes erejéből csőrével belebokszol ellenfelébe.

A kakukk felkapja a fejét. – Na, nézzenek oda! – Valami efféle van a mozdulatában. Védekezik, visszavág. Furcsa módon ő érzi magát oktalanul inzultálva; ahelyett hogy kereket oldana, neki áll feljebb, meg akarja tartani a pozícióját. Szegény rigót ez végképp elkeseríti. Csőrével, szárnyával csapkod, morális igaza teljes tudatában rigófeletti harcot vív. Nehezen bír el a kakukkal, de akkora benne a kétségbeesésből fakadó düh, hogy a nagy madár végül is hátrálni kényszerül, ám még mindig nem látja be, hogy nincs igaza, a fészek körül verdesve küzd; ott püfölik egymást a levegőben. Parázs viadal. A kis rigó győzi, egyre messzebbre kergeti a betolakodót. Végül fölé száll, lecsap rá, elüldözi.

Üldözi, üldözi – mert a kakukk most már menekülne, de kap még egyet-kettőt. Légi harc. Cikázva elsuhannak a hegy felé.

Már nem látom, mi történik. De a kakukk nem jön vissza. Hanem egy idő múltán a feketerigó.

Megtépetten, kimerülten érkezik. Képtelen lecsillapodni, köröz a pózna körül. Talán leszállna, de indulatában még azt sem tudja pontosan, hol van. – Még ilyet! – Ez jár a fejében. – Még ilyet?!

Még néhány kör – aztán megállapodik a dróton. Piheg. Rettenetesen feldúlt; leginkább az bántja, hogy ennyire kihozták a sodrából.

Kifújja magát. A fészekre néz, aztán sebesen széttekint. – Hohó! Nem ülhetek itt nyugodtan! – És összeszorított csőrrel a fészek fölé röppen. Nem a fészekbe, hanem a szélére, teste megnyúlik, befedi egész otthonát.

A testével védi. Eltakarja. S így is marad.

Nézem egy óra múlva. Még mindig ott ül, abban a tartásban.

Délfelé újra kinézek. Még mindig. Meg se moccan, takarja nyújtott testtel a fészket. Ez már megrendítő.

Háborgó lélekkel ülhet ott. Hite alaposan megtépázva; már nem bízik a jogrendben. Elszállna, dolga volna, ezer tennivaló várja, de hogyan hagyhatná ott őrhelyét? Ha egy kakukk csak úgy kénye-kedve szerint otthonára törhetett, ha ilyesmi fényes nappal előfordulhat, akkor minden megtörténhet! Minden!

– Abszurdum! – motyogja harsány fütty helyett. – Abszurdum!

Kényszerűségből ráér töprengeni. Az is megfordul a fejében, hogy azért milyen bátor volt! Hogy helyén volt az esze. Megfutamította azt a nagy madarat, képes volt megvédeni a fészkét. De ha ez megnyugtatja is, mégsem büszke rá. Nem, büszkeséget nem érez, inkább szomorúságot. Nem füttyög, nem repdes.

Jobb lett volna, ha nem kell átélnie ezt a harcot. Akkor most gyanakvó sem lenne. Mert minduntalan, amikor már érzi, hogy rettenetesen fárasztó ez az őrködés, eszébe jut: hátha visszajön a kakukk! És megint verekedni kell. Elkeserítő.

Napnyugtáig már el sem hagyja a fészkét.

Arcok a völgyből

Hol áll meg a vonat?

– Azt mondták, visszajönnek.

– De kik voltak? – kérdezte a drámaíró. A felesége azonban csak annyit tudott, hogy egy idős házaspár. Egy kedves, idős pár. A férfi kopaszodó, pirospozsgás; pólóingben, világos gyapjúnadrágban és vászoncipőben. A hölgy könnyű angolkosztümben, szalmakalappal. És szemüveges.

– Aranykeretes szemüveget visel. Még így sem ismerős? De várjál csak, mondták a nevüket is. Beregi. Valami Beregi. És doktor. Fogalmad sincs, kik lehetnek? Nem rokonok? Annyi rokonunk van…

– Sosem hallottam a nevüket. Biztos, hogy engem kerestek?

– Biztos. Udvariasak voltak, sajnálkoztak. De visszajönnek.

Vissza is jöttek. Megnyomták a kertkapunál a csengőt, s mint régi barátok integettek a teraszra a kerítés dróthálója fölött. A drámaíró éppen ebédelt népes családja körében. A váratlan látogatók általában délben toppantak be – „csak erre jártunk, nem akarunk zavarni, olyan jó idő van, egy kis kirándulás, miért egye a fene az embert abban a büdös városban” – valahogy így. A vasárnapi vendégek.

– Á, á, á! Hát itthon tetszik lenni! – tárta szét karját a pirospozsgás férfi. S kicsit meghajolt. Az angolkosztümös hölgy meg mintha pukedlizett volna. – Gondoltuk is, hogy most már szerencsével járunk. Ó, éppen ebéd?… Bocsánat, addig a kertben várakozunk!

– Dehogy! Nem, nem, már befejeztük. Kávézzanak velünk.

– Ön nem ismer minket – mosolygott nyájasan a pirospozsgás férfi.

– Lám, pedig töprengtem, hogy honnan is…

– Nem, ön nem ismerhet minket – mondta kislányos bájjal a hölgy is. De megszeppenve a férjére tekintett. – Jaj, biztosan te akarod, drágám. Bocsáss meg…

– Mondhatod te is, drágám – készségeskedett a férje.

– Köszönöm. – A hölgy megigazította orrnyergén aranykeretes szemüvegét. – De mi ismerjük önt. Ez, ugyebár, természetes. És a színházban megadták a címét.

– Áhá, áhá! – nevetett alig titkolt büszkeséggel a drámaíró. – Tehát úgy értsem, hogy önök egyszerűen… mint a műveim ismerői… hogy is mondjam…

A gyerekek zsivajogtak az asztalnál. – Papa, ki ez a piros arcú bácsi? Mama, mért van a nénin kalap? – Az anyjuk csitította őket, miközben hellyel kínálta a vendégeket.

– Bizonyára meglepi önöket a látogatásunk – foglalt helyet a férfi a napernyő alatt. – Távol áll tőlünk az erőszakoskodás, de fel kellett önt keresnünk, uram…

– Mondhatom, drágám? – kérdezte finomkodva a hölgy. Vékony derekát kifeszítve, egyenes tartással ült le az egyik színes kerti szék szélére, az ura közelében.

– Mondhatod, drágám.

– Nos, talán különösnek tetsző, de számunkra egyáltalán nem szokatlan sugallat hatására vagyunk itt. Mi hiszünk az ilyen sugallatokban, és…

– Majd én! – rekesztette belé a szót a férje.

– Jó – bólintott a hölgy, s derekát még merevebbre feszítette.

– Ugyanis nem szeretnénk önöket sokáig zavarni. A család vasárnapi békéjét. – Az asztal körül ugrándozó gyerekekre tekintett, türelmetlenségét bűbájos, de kurta mosollyal leplezve. – Bizonyára szeretnének egy kicsit pihenni vagy ezekkel az aranyos kis lurkókkal foglalkozni. Ugyebár… Vagy kívánod mégis inkább te, drágám?

– Nem, nem, te olyan szépen tudod – simogatta meg a férje kezét szelíden a hölgy.

– De tessenek előbb egy kis kávét! – biztatta őket a drámaíró felesége.

– Köszönjük! – A pirospozsgás férfi két csészét vett le a tálcáról, mindkettőt teledobálta cukorral, s ez a művelet, majd a kávék kavargatása teljesen elfoglalta. A hölgy moccanatlanul várt. Végül a férje az egyik csészét a kezébe nyomta.

– Cukor nélkül szerettem volna – mondta csendesen az asszony.

– Ó, hát tessék egy másikat – kínálta a drámaíró felesége.

– Nem! – mondta a pirospozsgás. – Cukorral issza! Nos, tehát… – nézett a házigazdára; de a gyerekek megostromolták az apjukat:

– Én is kérek cukrot! Én is! Én is! – És felmásztak az ölébe.

– Nincs cukor! – szólt rájuk atyai szigorral.

– Mind megette a bácsi! A cukrot mind megette a bácsi! – kezdtek sírásba.

– Nem ette meg, de nem kaptok! Ott a sütemény!… Bocsánat! – pillantott elnézést kérően a vendégekre.

A pirospozsgás kortyolt. – Felszáll az ember a vonatra – mondta sokat sejtetően a kávéja fölött.

– Örülök, hogy mint nézők vagy mint olvasók megtiszteltek a… Gyerekek! Ne ugráljatok a nyakamba, beszélgetni szeretnék a bácsival meg a nénivel… Kicsit nehéz így!… – szabadkozott nevetgélve, amikor a felesége elvitte az öléből a lurkókat. – De csak tessék!

– Ugyebár sok vonat áll a pályaudvaron…

– Az állomáson – bólintott a drámaíró. – HÉV-vel jöttek?

– Tessék? Ja, HÉV-vel. De én a vonatok…

– Ne így kezdd! – figyelmeztette az urát szelíden a hölgy. – Inkább az emberiséggel.

– Nem, drágám – fogta le a felesége kezét a vendég. – Még nem az emberiség. Előbb a vonatok. Igen! – emelte fel a mutatóujját. – A vonatok, a sínek sokasága! A döntés! A helyes döntés, hogy melyik vonatra szálljunk!

– Nem egészen értem – bizonytalanodott el a házigazda.

– Drágám, így nem is érthető, hányszor mondtam már neked? – aggodalmaskodott a szalmakalapos hölgy. – Vagy az emberiséggel kezdd, vagy a sugallatot mondd!

– Szóval inkább te akarod?! – A pirospozsgás már kissé bosszús volt, de változatlanul mosolygott.

– Helyes, inkább én! – Csillogó szemüvege mögül elszántan nézett a drámaíróra. – Az emberiség tévelyeg!

– Úgy általában?

– Igen, az emberiség! – húzta ki magát ültében a hölgy.

– Csak nem értettem jól a gyerekektől – magyarázta a drámaíró.

– Zűrzavar, kapkodás…

– Hát, itt nálunk legtöbbször, bizony! – szólt közbe az asztal mellől a háziasszony. – De mi azt tartjuk, addig jó, amíg a gyerekek ilyen elevenek.

– Nem úgy értem…

– Ó, csak semmi udvariaskodás! Nagyon jól tudjuk, hogy nálunk a feje tetején áll minden. Már megszoktuk.

– A világban! – mondta éles hangon a hölgy. – Tessék körülnézni! Kapkodás, fejetlenség, zűrzavar. És miért?

– Ja, úgy, igen. A világban. Hát, hogy miért?

– Megmondom. – Az urára nézett. – Vagy inkább te, drágám?

A férfi fel sem pillantott, kanalával a csésze aljáról kapirgálta a cukrot, úgy mondta: – A Végítélet idejét éljük!

– Ó, az ember bizony sokszor már azt gondolná…

– Nem, uram! – nézett a házigazdára a pirospozsgás. – A Végítélet: bizonyosság! Itt az Idő! Írva vagyon, csak olvasni kell tudni! Vége! Beteljesedik!… Szabad ebből a süteményből?

– Csak tessék.

– Ümmm. Finom. Kóstold meg te is! – biztatta a feleségét. – Na, vegyél, megkínáltak!… Bizony, kérem, a Végítélet! Ezért kell választani a vonatok közül!

– A vonatok közül?

– Vonatok állnak az állomáson. Mindannyian felszállunk egy-egy vonatra. Mert utazunk. Az Élet: Utazás! Minden vonat utasokat visz valahová. De hová? Nem mindegy! Nem mindegy, hol áll meg az a vonat!

– Hol áll meg a vonat, hol áll meg a vonat – kántálta a nagyobbik fiúcska.

– Csend! – szólt rá az apja. A házaspárra nézett kínlódva: – Az óvodában mondókákat tanulnak…

– Igen – mondta szórakozottan a pirospozsgás. Süteményt vett a tálról, jóízűen falatozott. – Már nincs sok hátra, választaniuk kell, melyik vonatra szállnak. Mi jó vonaton ülünk. Igaz, drágám? – A hölgy komolyan bólintott. – De ön? Önök? Felkészültek a Nagy Számadásra? Még nincs késő!… Drágám, most ne akard a süteményt, hanem légy szíves!… Hol a táskád?

– Itt van, drágám! – A hölgy élénk mozdulattal egy nagy, fekete könyvet vett elő a táskájából. – Melyik részt?

– Hét per kettő! – utasította tele szájjal a férje.

A hölgy villámgyorsan fellapozta a fejezetet. Emelt hangon, de nagyon finoman olvasni kezdte: „És láték más angyalt felszállni napkeletről, kinél Isten pecsétje volt, és nagy szóval kiáltá a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, mondván: Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem az élőfának, míg meg nem jelöljük homlokukon istenünknek szolgáit…”

– Ennyi! – tette rá vaskos ujjait a Bibliára a férfi. A házigazdára mosolygott. – Sugallat ért minket… – a feleségéhez fordult. – Most térek rá, drágám, látod, kár volt nyugtalankodnod. – Aztán ismét a drámaírónak mondta: – Sugallatot kaptunk, hogy mindezt feltárjuk önöknek. Kérem, ne szóljon semmit, mi soha nem erőszakoskodunk senkivel, különben is ebédnél zavartuk meg önöket, elnézést… vasárnap van, a pihenés napja, a családi együttlét ünnepe… Tessék! – ügyes mozdulattal a farzsebéből névjegykártyát vett elő. – Hol áll meg a vonat. Nem mindegy. A végállomás!… Tessék, a cím.

– A… úgy érti, hogy a… vonat?

– A címünk. Ez itt a telefonszámunk. Jóformán állandóan otthon találhat…

– Jehova tanúi vagyunk. De azért javarészt otthon tartózkodunk, igazán nagyon örülnénk, ha felhívna. A Végítélet elkerülhetetlen, de talán mi segíthetnénk, hogy a jó vonatot válasszák.

– Azt hiszem, mehetnénk, drágám – állt fel a hölgy.

– Máris visszaéltünk vendéglátóink kedvességével – mondta a férfi, de még ülve maradt. – Ugyebár? Ó, nagyon kellemes ez a vidék. Pompás. Egy ilyen kert nagyon egészséges. Egy kis ásás, kaszálás… igaz? A hosszú élet titka. Mi a harmadik emeleten lakunk, és legtöbbször rossz a lift. Na és az a pesti levegő!…

– Drágám!

– Igen, mennünk kell. – Végre felállt. – Van ilyenkor busz Pestre?

– Csak… – a házigazda zavartan köhintett. – Csak vonat. A Batthyány térig. Húszpercenként. – Szinte bocsánatkérően tette hozzá: – Nem lehet eltéveszteni, mindegyik oda megy.

– Elmennek a vendégek, elmennek a vendégek! – kiabálták kórusban a gyerekek.

– Milyen aranyosak – bókolt a hölgy. – Nőjetek nagyra!

– Hát igen – mondta az anyjuk.

– Köszönjetek szépen – szólt rájuk az apjuk. – Na, hadd halljam!

– Majd máskor – nevetett a gyerekek húzódozásán a pirospozsgás.

– Nem, nem! – tiltakozott ijedten a házigazda. – Most! Most, és nem máskor! Úgy értem… – tette hozzá zavartan –, úgy értem, hogy esetleg már ilyesmire nem lesz idő…

A férfi meg sem hallotta, udvariasan hajlongott, a felesége megint mintha pukedlizett volna. A drámaíró kikísérte őket a kapuig. Az utcán a pirospozsgás megállt. – Nem tud itt valahol egy eladó telket?

– Telket? Hát akad, akad. Tudok egyet a… Ezer forint négyszögöle. Csak nem érdekelné?!

– Miért ne? Igaz, drágám? – A felesége érdeklődve bólintott. – Van egy kis megtakarított pénzünk, valamibe befektetnénk. Idővel faházat húznánk fel rá. Öregkorunkra szeretnénk kijönni a városból. Jövőre leszek hatvanhárom éves. Jó húsz évet még saccolok magamnak, hehe… Különben befektetésnek se rossz egy ilyen telek, igaz? Évről évre megy fel az ára. Na, majd meggondolom.

– Drágám!

– Persze, drágám, már megyünk. És hol az a telek?

– Lenn a folyónál. Virág utca. Ott megmondják.

– Ma még két helyre kell mennünk, drágám – türelmetlenkedett az asszony.

– Hogyne, tudom. Csak előbb elugrunk, és megnézzük azt a telket.

Cédulák

Ahogy a rádióból hallja az ember:

„…a legfrissebb jelentések szerint a… hazafiakat kivégezték…”

– Miféle hazafiakat?

– Hát… a hazafiakat.

– De kiket?

– Nem tudom. A hazafiakat általában kivégzik.

*

Öreg néni. Haja gyér s ősz. Csupa ránc arca kipirosítva. Nyakán zöld sál. Lila szövetruhája és fehér nyári cipője piszkos. Lába dagadt, sebek helye feketéll a bőrén. Ül mellettem a rácsos padon az orvosi várószobában. Tüdőszűrés. Szorongatjuk a behívó levelezőlapot meg a személyi igazolványt.

A néni felpillant rám, aztán megszólal: – Kérdezik majd az adatokat is?

– Kérdezik.

Nyújtja az igazolványát. – Tessék már megnézni, mikor születtem? Nem látom szemüveg nélkül.

A foszladozó könyvecskébe tekintek, s mondom: – 1889-ben.

Bólint. – Köszönöm… – Ül csendben; arca moccanatlan. Kis idő múltán azt mondja halkan:

– Elég régen…

*

Egy orvos mondja:

– Elhiszem, hogy az élet szép. De én csak a betegeket látom. A betegségeket… Hát gondolhatják, miként vélekedem az egészről.

– És amikor valaki meggyógyul? – kérdezik tőle.

– Hát…

– Nos?

– Ó, ön is tudja, mi a vége!

*

Csapatnyi kövér, nagy csőrű varjú, s köztük egy szarka. Nyitom az ajtót – felreppennek.

Menekül velük a szarka is, bár nem tartozik közéjük. Úgy vélheti: biztonságosabb a tömegben.

A varjak észre sem veszik.

*

Karácsony előtt meglátogatom ügyvéd ismerősömet az irodájában. Sok a dolga: telefonál, leveleket diktál. De azért leültet, cigarettával kínál, örül a látogatásnak.

– Csakugyan! – mondja váratlanul a titkárnőjének – még a börtönbe is be kell szaladnom. Végezzünk gyorsan a munkával.

– A börtönbe? – kérdem viszolyogva.

– Igen – mondja. – Az egyik ügyfelemhez. Kellemes ünnepeket kívánni… – Lefogja a karomat, a székre nyom. – Maradj csak, nem zavarsz… – És iratok között turkálva folytatja a levelet: – …továbbá kérem, hogy az orvosi látleletet mihamarabb elküldeni szíveskedjék, hogy a szükséges vádemelést…

Ismét megáll. – A feleségemnek is kell valami ajándékot vennem. Ezek az ünnepek! – Sóhajt; az órájára pillant. – Hol is hagytuk abba? Igen!… A szükséges vádemelést…

*

Ahogy a macska kicsit görbedt háttal lépdel a szobában, majd leül, s a mozdulattal egy időben farkát lassan és finoman maga köré simítja: mintha egy kedves, puha járású, óvatos, idős hölgy ülne le kendőjébe burkolózva a pamlagra.

*

Csodálom a macskák bizalmát és bátorságát, ahogy köztünk – hozzájuk mérten óriások között – élnek.

Ennyire jók vagyunk?

*

Lámpám alatt a fehér kéziratpapíron egy kis vézna légy feni a lábát. Előbb a mellsőket; ezeket „megnyaldossa”, aztán előrebillen, mint egy artista, s a középső kettőt is megfeni. Majd a leghátsókkal a szárnyát simítja, kenegeti. Felszáll. Egy próbakör után megállapodik a lámpa fényes buráján, s újrakezdi a műveletet. Ahogy a légtornászok beporozzák a tenyerüket. Ismét egy próbarepülés. Zümmögve száll a falra. Tekintetemmel követem. Visszatér a papírra pihenni. Vajon mi neki ez a nagy fehérség? Hómező? – Nem! Nem igaz, hogy ezen töprengek. Egyszerűen csak figyelem, hová röppen, merre zümmög. Idegesít. Mi több: utálom. De miért? Hiszen kecses, ügyes jószág. Sőt: tökéletes. És mennyit fárad, buzgólkodik! Becsülhetném.

Az ellenszenvet a nagy plakát ültette el bennem, még az iskolában, évtizedekkel ezelőtt. A plakáton szemétdombot láthattam, s azon egy hatalmas, rusnya legyet. Valami felírást is, hogy a légy terjeszti a fertőzést. Azóta, ha legyet látok, máris bepiszkítva érzem magam. Máris valami szörnyű betegség lázát képzelgem. Ragályt. Pestist. Tüdővészt. Különösen, amikor zöld légy száll be a szobába – ez már a vég! Utána mindent meg kell mosni, fertőtleníteni…

Nézem ezt itt, a papíron. Egészen kedves. Zümmögve száll a fejem körül.

Miért csapdosok? Csak nem akarom agyonütni?

Az a plakát! Az megtette a magáét!

*

Agyam úgy működik, mint egy tisztességes gyomor. Ami sok neki, amit már nem bír el, kihányja az álmokkal. Reggel kimerülten ébredek, a szüntelen álomrókázás után kissé gyengélkedem.

S mindig érzem, hogy valamennyi még visszamaradt a mohóságomban bekebelezett képekből, szavakból, hírekből, pletykákból, megjegyzésekből.

Diétáznom kellene.

*

D. bácsi a szomszéd faluban sírásó, de jó napszámért kertészkedést is vállal. Tavaszodván átmegyek hozzá, hogy jöhetne már a fákat metszeni. Szép napsütés van; a folyó partján piroslik a fűzfák friss hajtása. A falu zegzugos utcáin eltévedek, kérdezősködnöm kell, hol is lakik D. bácsi.

– Tán halott van? – kérdi egy öregember; háza kapujának támaszkodik, sütteti magát a korai napban.

– Nem, nincs – mondom sietve, riadtan.

– Arra menjen, az a ház, ott, a sarkon túl. Alighanem otthon találja, ámbár a felesége említette, hogy jönnek majd az urak, aztán mennie kell metszeni.

D. bácsi otthon van; a kis udvaron akácdorongokat fűrészel.

– Hétfőn átmegyek – mondja a hívásomra. Aztán ciccent, a fejét vakarja, hümmög. – Vagyis hát… ketten nagyon rosszul vannak. Egy itt, az utca végiben, egy másik meg odalenn a bolt mellett. De talán kihúzzák még a hét közepéig… – Végre felderül az arca, kezet nyújt. – Megyek, megyek… Elélnek ezek még szerdáig. Tessék csak rám bízni!

Ballagok le a meredek utcán. A kapunak támaszkodó öreg megszólít.

– Na, megtalálta?

– Megtaláltam – mondom, s megállok. Mintha valamit meg kellene beszélnem ezzel az öreggel. – Azt mondta, van két nagybeteg, de…

– Van, van – bólogat sietve az öreg. – Az ám! Nagybetegek. Mit mondott? Megásta már a sírjukat?

– Ugyan! Hiszen még élnek! Addig hogyan?

Csak legyint az öreg. – Tudja ő azt. Nagy gyakorlata van már neki abban, mikor kell… – S hogy nem szólok semmit, nyugodtabb hangon azt kérdi: – Metszeni hívta? Kell is… – Az eget nézi hunyorogva. – Ha ilyen marad az idő, kipattannak a rügyek hamar. Szép idő. A tavalyi ősz is eltartott novemberig. Kíváncsi vagyok, az idén kitart-e addig.

Köszönök, s megyek tovább. Erős a fény, a levegő tiszta, csak a folyónál lebeg pára elúszó, vékony vonalakban. Bizonytalanná válik tőle a táj ott, ahol a kopasz fák az égre merednek rügyekre, zöld hajtásokra várva.

*

Mindenkinek van egy meséje – és egy története.

A meséjét elmondja. A történetét elhallgatja.

*

N. nagy vesszősöprűvel sepri a piros faleveleket a fasorban.

Megáll, rátámaszkodik a söprűnyélre. Nyakán sál, fején kockás sapka. Cipőjére néhány nedves fűszál tapadt. N. a hegy felé néz. Süt a nap; a levelek áttetszőek. Sárga és piros színek. Kék ég.

A fű még zöld.

Az úton senki; a kavicsok fehéren világítanak.

N. elindul. A suhogás; a vesszőnyaláb suhogása, a levelek zizzenése.

A fű nyers illata megcsapja az orrát.

N. megáll, lehajol. Szétterülő, pompás platánlevelet emel fel. Hosszan nézi; mennyire ismerős ez a levél! Igen, minden ősszel. Reátapos, sepri, összegereblyézi, elégeti. Hát innen. De nem. Sokára eszébe jut; gyerekkorában ilyen leveleket gyűjtöttek, papírlapra ragasztották, és bevitték az iskolába.

Az iskolapad, a szálkás, felhasadt padló, a padlón a locsolás száradó, nagy nyolcasai, a porszag. Minden eleven. A kéz, a keze, ahogy tartja a papírlapot az ügyetlenül felragasztott levéllel. Száraz, megmerevedett levél, még a szára is zörög. Nagyon óvatosan tartja, nehogy megpattanjon a gyenge erezet. Harminc esztendeje. Talán több is. Azóta egyszer sem nézte meg ilyen közelről.

Csikordul a kavics; valaki jön az úton. N. megmerevedik, nem tekint hátra. Ég az arca; ahogy közelednek a léptek, forróság önti el: restelli magát.

A lépések egyre közelednek. N. végre elejti, el tudja ejteni a platánlevelet, megmarkolja a söprűt. Seper.

Egy férfi ér melléje; fiatal férfi, felöltőben, kalaposan. N. felnéz rá, amaz egy pillanatra lassít; találkozik a tekintetük. N. torka ég, meg kell szólalnia:

– Ezeket seprem itt – mondja az ismeretlennek.

A fiatal férfi némán, csodálkozva, kissé idegenkedve nézi, aztán továbbsiet. Csikorog talpa alatt a kavics, egyre távolabb, egyre csendesebben.

N. szíve vadul ver. – Ostobaság – mondja fennhangon. Egyre csak ezt ismételgeti: – Ostobaság!…

Zavarodott; csak sokára nyugszik meg. Csak akkor, amikor a fasor végére érve már jól kifárasztotta magát.

*

– Hát azt meséltem-e már – kérdi Annus néni –, hogy amikor Vendi bácsi megsebesült, aztán a katonai kórházba került, hogyan volt?

– Az első világháború idején?

– Akkor hát! Tizenhétben. Meséltem?

– Még nem.

– Légnyomást kapott egy srapneltől, kórházba vitték. Nem volt nagy a baj, hála istennek, de az anyja jött hozzánk jajveszékelve, hogy írja a fia, s lám, mekkora veszedelemben lehet, hiszen még a lap pecsétjén is az áll, hogy keserveshospitálba vitték!

Annus néni hangtalanul nevet, legyint csontos kezével: – Ezen mindig annyit nevettünk szegény Vendi bátyáddal, még isten tudja, mennyi idő múltán is, hogy: keserveshospitál! Mert a lapon rendesen az állt, hogy: Reservespital. K. u. k. Reservespital…

Nevet, nevet most is, míg csak sírásba nem csap át a nevetése, csendes, szelíd sírásba. Hallgatunk. Annus néni egészen kicsiny, ahogy ott ül a konyhában a tűzhely előtt, feketében. Kockás fejkendőjét eligazítja az állán, szipog, bütykös csuklójával törli könnyeit.

– Szegény – mondja halkan. – Szegényem…

Huszonhat éve él már özvegyen.

*

Zelk Zoltánnal találtuk ki. A Kossuth klubban, valamilyen irodalmi matinén, amíg a sorunkra vártunk, eljátszottunk egy ötlettel. Itt a lehetőség, felmegyünk a színpadra, de nem verset, novellát fogunk felolvasni, hanem előadunk egy bohóctréfát. S mindjárt ki is dolgoztuk a számot. Zelk eminnen lép be a színre, én amonnan. Mintha sétálnánk az utcán, s véletlenül találkoznánk. Rég várt találkozás, örömmel, tárt karral indulunk egymás felé, de hirtelen, mindketten egyszerre, megtorpanunk. Kérdően nézünk, majd előbb egyikünk, aztán másikunk legyint lemondóan. S folyatatjuk utunkat az iménti tempóban. Ám mielőtt eltűnnénk, ugyancsak egyszerre, megállunk, szemünk felcsillan, már-már a középre sietünk, hogy szót váltsunk, de nem, arcunk szomorú lesz, lassan ismét sarkon fordulunk, és kimegyünk a színpadról.

– Valamit mégiscsak mondhatnánk egymásnak – javasoltam.

– De mit?

– Jó, akkor csak egy hang, egy jel kéne, ami felér a közléssel.

– Nem, nem – mondta Zelk. – Rögtön korszerűtlenné válna a jelenet.

*

Az asszony a tsz-melléküzemág szerszámraktárában dolgozik. Ötvenkét éves; sokat betegeskedik. Mégis talpon van; hajnalban kel, mielőtt munkába megy, ellátja a háztartást, a jószágot. Mire a raktárba ér, már fáradt.

Ünnep előtti délután; a férfiak már felöntöttek kissé a garatra, nagy a jókedv. Az egyik lakatos, amolyan nagyhangú, vérmes, mindig röhögős, valamilyen szerszámot igényel az asszonytól. Amíg megkapja, viccel.

– Eridj már – mondja kelletlen nevetéssel az asszony –, van is nekem kedvem bolondozni!

– Hát mi bajod tenéked? – kérdi a lakatos, s játékból megmarkolja a polchoz lépő asszony mellét. Erre kap egy pofont.

– Te italos vagy? – néz rá feldúlva a nő.

Az meg csak elröhögi magát vörösödve: – Na, hát mit idegenkedsz tőlem? Gyerekkori pajtások voltunk, vagy nem?

Vacsorakor az asszony elmondja az urának. Nem panaszolva, csak kikívánkozik belőle, mert furcsán érzi magát. A férje hallgat. Sokáig hallgat; aztán, mint aki nem érti:

– Megfogta a melledet? S hogyan?

– Így csak, ahogy elmentem mellette. Ide markolt…

Utána mindjárt másról beszélnek. De lefekvéskor, már az ágyban, az urának eszébe jut: – Azt mondod, megfogta a melledet? De miért? – Nincs felháborodva, csak csodálkozik.

Az asszony nem felel, már elnyomta az álom. Lámpát olt, s oldalára fordulva elalszik az ember is.

*

– Pálmát tessék! Pálmát! Tessék a pálma!…

Alacsony, negyven év körüli nő, műszőrme kabátban, cserépbe ültetett zsenge pálmát kínálgat eladásra az utcán. Ami különös: nem egy helyben áll, nem jelölt ki magának önkényesen egy standot, hanem sétál a csatakos járdán a novemberi délelőttben, kezében az árva növény csomagolatlanul, mintha csak az imént hozta volna el otthonról. S miért is ne? Fogta magát, kabátjába bújt, felkapta a pálmát a virágtartóról, s kijött az utcára, hogy eladja. Nem virágkereskedő, csak alkalmi árus. Ugyanígy a karóráját vagy a fülbevalóját is árulgathatná. Bizonyára gyorsan pénzre van szüksége. De mit érhet egy ilyen kis növény? Mindössze három levele van, fél méter az egész. Ilyennel van tele minden virágüzlet kirakata. Milyen haszonra számít?

– Pálmát tessék! Pálma!… – kínálgatja a szembejövőknek. Nem erőszakosan, még csak nem is siránkozva; jószerével mellesleg, sőt unottan. Mint aki reggeltől estig pálmát árul, s már belefáradt. A pénz tehát nem életbevágóan sürgős. Az emberek valahogyan meg is érzik, hogy nem éhes szájakat betömni kell a pálma ára. Lakbérre sem kell, gyógyszerre sem, feltehetőleg. A járókelők futó pillantást vetnek a növényre, kikerülik a nőt – de ki a csuda venne éppen az utcán pálmát?

És ez az árus még csak azt sem mondja, hogy alkalmi vétel. Csupán szép csendesen: – Pálmát tessék! Itt a pálma!…

Bőrkabátos, sűrű, fekete hajú férfi tűnik föl a sarkon; vastag sál mögül nyújtogatja a nyakát, meglátja a nőt, utána iramodik.

– Te! – kapja el a karját. – Hát itt vagy?

– Hagyjál! Menj haza, majd jövök. Pálma! Pálmát tessék!…

– Már körbejártam itt az utcákat – mondja fojtott hangon, széttekintve a férfi. – Ne csináld ezt!

– Mondtam, hogy eladom. Majd jövök…

– Hogy akarsz eladni egy ilyen vacakot? És miért?

– Mert utálod! Mert nem tőled kaptam!

– De azért nem kell ezt csinálni! Add oda Kraiser néninek.

– Hogyne!

– Hát mit gondolsz, mit kapsz érte?

– Hatvanért adom.

– Hatvan forint! – kap a fejéhez a férfi. – Képes vagy azért a hatvan forintért! Itt az utcán!… Legalább menj ki a piacra.

– Ott helypénzt kérnek.

– Két forintot.

– Két forint is pénz!

– Úgy csinálsz, mintha számítana! Kraiser néni kérte. Elfogadná. Örülne neki.

– Ingyen nem adom. Két forint is pénz és hatvan forint is pénz! Az már hatvankét forint. Itt a pálma! A pálma!…

Három groteszk

Balfogások

Vodka, biga, gramofon

Arra már nem emlékszem, hogy az Irodalmi Alap vagy az Írószövetség szervezte-e a társasutazást, a dátumot sem tudnám pontosan megmondani, de valamikor úgy a hatvanas évek közepén lehetett, hogy egy csapat író – voltunk vagy húszan – Moszkvába és Leningrádba utaztunk. Én már harmadszor jártam erre, de jó néhányan első ízben vágtak neki a harminchat órás vonatozásnak. Meg a végtelen orosz síkságnak. Ami valóban lenyűgöző. Gyurkovics Tibort például még éjszaka sem volt könnyű elcsalogatni az ablakból, nappal pedig egyenesen lehetetlen volt: bámulta a rengeteg vidéket, a nyírfákat, a faházakat, a hagymakupolás templomokat, az esőben ázó mezőket. – Napóleon! – mondta szinte belekáprázva a messzeségbe. – Napóleon! Belebukott! Mind belebuktak! Mi is, már másfél napja száguldunk, és még milyen messze van!… – Már tudniillik Moszkva. S ahogy álldogált ott a vonat folyosóján, és olykor utat engedett a szőke, bájos kocsikalauzunknak, a forró teát felszolgáló kislánynak, a kerekek csattogásában születhetett meg a vers, a Moszkva felé: …nyírfa, nyírfa, platina ég, / platina fog, platina haj, / tea-barna, hosszú tél, / sár, rét, fekete föld, / mély az út, öreg kerék, / cár, a cár, a cárevics, / szakonyi, gyurkovics…

Cárevicsnek neveztük az úton.

Csurka higgadtan ült a kupéban, és abban reménykedett, hogy Moszkvában is kijut a lóversenyre. Gáll Pista morcosan szivarozott, nehezen viselte el, hogy felborult megszokott életrendje: a kora esti lefekvés és a hajnali felkelés; füstbe burkolózva, kényszeredetten vodkázott – mert akkoriban még nem szeretett inni –, s csak akkor vidult fel, ha végre valami ürüggyel régi katonahistóriáit mesélhette. Vodkáztunk, teáztunk – aztán egyszer csak megérkeztünk Moszkvába.

Ott aztán rengeteg a látnivaló, ezt mindenki tudja. Le is jártuk a lábunkat: Kreml, múzeumok, templomok, cári kincstár, GUM – nem sorolom. De Csurkát mindennél jobban izgatta a kérdés: van-e, és ha van, hol található a lóversenypálya?

Volt egy kis pénzünk; akkoriban még az a módi járta, hogy a Szovjetunióban megjelent írásaikért a külföldiek csak ott vehették fel a honoráriumot; egyikünknek-másikunknak akadt némi rubelocskája; nekem is vagy százhúsz.

– Hippodrom! – érdeklődött Csurka mindenütt. – Hippodrom?

Nem értették. Vonogatták a vállukat a moszkvaiak. Hippodrom? Aztán valaki a második vagy harmadik napon biztatón karon ragadta Csurkát, és elcipelte a Vörös térre, cipelte végig a Kreml fala alatt a lovardáig. – Hippodrom! – mutatott az ajándékozók boldog mosolyával az arcán a hajdani lovardára, amiben most már, a mai világban képtár van. A jóember sehogy sem értette, miért vágott olyan csalódott képet Csurka Pista.

A lóversenytérről Marina sem tudott, a szőke kalauzlánynál is szőkébb és bájosabb tolmácsnő. Persze hogyan is tudhatott volna éppen ő olyan látványosságról, ami az Inturiszt programjaiban nem szerepel? Pista már-már letett róla, hogy néhány futam után rubelkötegekkel a zsebében vendégül lássa az egész társaságot, amikor egyik este az Arbaton két-három pityókás alakkal találkoztunk. Tüzet kértek. – Ezek az én embereim! – villant Pista agyába a felismerés öngyújtója lángjának fellobbanásával egyidőben. S kérdezte tőlük is a „hippodromot”. A fickók vették a fáradságot, hogy elgondolkodjanak a dolgon, s minthogy Csurka némi pantomimmozdulattal imitálta a hajtást, máris tudták, miről faggatódzik ez a derék termetű idegen. – Á, á, á! – derültek fel. – Bigá! Bigá!

– Hát persze! – csapott a homlokára Csurka Pista. – Biga! Hogy erre nem gondoltam! Értitek, nem? – fordult felénk. – A római hadiszekér. A kétkerekű! A biga! – És boldogan kezet rázott a bölcs férfiakkal. – A kifejezéssel volt a baj! Nem hippodrom, hanem biga! – morfondírozott fellelkesedve, amint otthagytuk informátorait. – Így már akármelyik taxis kivisz oda. Azok ne tudnák, hol a pálya?…

Sajnos nem sok szót érdemes vesztegetni rá, hogy Pista mint tért vissza másnap a versenyről. Se nem nyert, se nem vesztett. De taxival jött a szállóig, megadta a módját. – Szolidan megy… – ennyit mondott.

De legalább látta ezt is.

A Vörös Nyíllal utaztunk Leningrádba.

Gyurkovics rajongott a városért. Tél vége volt, március, párás, esős idő. A Néva partszegélyén még jegesek voltak a kövek, de a Péter-Pál erőd aranytornyait már tavaszias fény ragyogtatta. Olykor zápor permetezte a csatornák fekete vizét, sötéten csillogtak a kis hidak vaskorlátai. A Nyevszkijen áramlott a tömeg. Gyurkovics egyszerre és mohón be akarta járni az egész hatalmas várost. Menni kellett vele, hallgatni a lelkendezését. Ezek a paloták! Ezek a vizek! A hidak! Ez a nagy folyó! A terek! A kis utcák, a nagy utcák! Meg a nők! Bizonygatta – és el kellett hinnünk neki, hogy Leningrádban bűbájosabbak a nők, mint bárhol másutt a világon. A szőke hajuk. A kék szemük. A mosolyuk…

– Semmi rafinéria! – magyarázta felhevülve, az áruház eladónőjét, egy pincérlányt vagy csak egy mellettünk elsuhanó asszonyt figyelve. – A természetesség! Ahogy feléd intenek! Ahogy rád nevetnek! Ahogy szólnak! A nők máshol kacérak, felkínálkozók, kékharisnyák, mondénok, számítók. Itt meg? Nézd! Nézd csak! Mint egy anya, egy nővér, egy hamvas szűz, egy dosztojevszkiji Natasa… egy drága szerető! Látja rajtam mindegyik, hogy én itthon vagyok ebben a városban. Vics! Gyurkovics! Ezek a nők szeretnek engem!…

Erről aztán eszébe jutottak azok a nők is, akik otthon szerették és várták: nagyok és kicsik – már úgy értem, közöttük a lányai is. Mindenkinek ajándékot akart venni. Tudni kell, hogy ő nagy ajándékozó. Érti a módját. Ért ahhoz, hogy adjon. Hanem vele vásárolni – az már nem kis dolog! Türelem kell hozzá. Ezernyi tárgyat vesz kézbe, ezernyi apróságot, míg végre választ közülük egyet-kettőt. Egy brosst, egy medaliont, egy képecskét, szobrocskát… Aggodalmaskodott, hogy fogytán a pénze, mondtam, hogy van nálam, adhatok. Nem, nem, az kell vodkára meg a gramofonra. Persze, a gramofon! Már Moszkvában is kerestem, az a fajta, amit venni akartam, éppen kifogyott az áruházakból. Leningrádban talál – mondták. Majd Leningrádban… Velem jött, hogy segítsen. Megtaláltuk a boltot; afféle KERAVILL-üzlet volt – rádiók, villamossági gépek, egyebek. A pultok mögött néhány fiatal eladó, társalogtak, vevők nem háborgatták őket. Pedig az üzlet nem volt néptelen, de mintha vártak volna valamire, nem vásároltak, csak üldögéltek a fal mentén a furnírlapú székeken. Pihengettek, ücsörögtek csendesen: nők, férfiak, öregecskék, fiatalabbak; egy bekötött kezű, diákforma fiúra is emlékszem, simléderes sapkában bóbiskolt, hórihorgas volt, szőke, fáradt.

Jöttünk-mentünk ott a boltban egy darabig, de alighanem mindenki azt hitte, hogy csak melegedni tértünk be.

– Szólj már valakinek! – bökött oldalba Tibor.

– De mit mondjak?

– Hogy pazsaluszta.

– Az nem azt jelenti, hogy kérem!

– Mindegy, mit jelent, de nem állhatunk itt örökké! És köszörüld meg a torkod! Ha belegondolok, hogy színész akartál lenni ezzel a hanggal!?…

Valahogy elcsaltuk a gondtalan társaságból az egyik fiatalembert. A polcon ugyanis megláttam a keresett lemezjátszót. Egyetlen darab volt.

– Azt, legyen szíves! – mutattam fel a gramofonra. – Bitte! Akarom mondani, please! Vagyis… na, hogy is mondják?

Az ifjú alaposan megnézett minket, aztán szó nélkül levette a polcról és elénk tette a gépet. Mutogattam neki, hogy nyissa fel a fedelét. Megtette.

Aztán elment.

– Tovaris! – szóltam utána. De ő tapintatosan magunkra hagyott bennünket a masinával. Hadd ismerkedjünk vele. Nézegessük. Van idő.

A boltban ekkor mozgolódás támadt. A székeken üldögélők, a bóbiskoló diák kivételével lassan felocsúdtak. Felkelthettük érdeklődésüket; néhányan felálltak, kíváncsian közeledtek.

– Mi lesz? – nézett rám Tibor.

– Meg kellene hallgatni, hogyan működik. Nem gondolod?

– Kérj egy lemezt.

– Úgy gondolod, hogy meg tudom magyarázni?

Üggyel-bajjal megértettem az eladóval, miután érte mentem és ismét elcsalogattam, hogy szeretnénk, ha feltenne a gramofonra egy lemezt. – Lemez! – mondtam és mutattam ujjammal a lemez forgását.

– Muzik! – segített Tibor a távolból.

– Á! Plátnyi! – ocsúdott az ifjú. Lehajolt, keresgélt a pult alatt, segítségül hívta a kolléganőjét, a kutatásba bekapcsolódott a másik eladó is. Hiába. – Nyet. Plátnyi nyet!

Hát ezt sajnáltuk. Tanácstalanságunkat már az egész üzlet figyelte. Körülálltak, nézelődtek, meghányták-vetették az ügyet, hogy bizony kipróbálás nélkül nem lehet megvenni egy ilyen masinát. Már-már reménytelen volt a helyzet, amikor egy pisze orrú legénynek hirtelen felderült az arca, s miközben sebesen bontogatni kezdte a táskáját, lelkesen magyarázott valamit – olyasmit, hogy micsoda szerencsénk van! Mert egy albumot halászott elő a táska mélyéről, egy füzetet, amiben – perforált szélükön spirállal összefűzött – műanyag lapokra préselt hangfelvételek voltak. Készségesen felajánlotta a lemezkéket. – Na? Ugye milyen jó, hogy ő itt van?

Ez már tetszett mindenkinek. Amíg a fiú feltette az első lapot a korongra, körénk gyűltek mind, csak úgy szorongtunk a tumultusban. A bóbiskoló diák is felneszelt az első Strauss-keringőre. Mit mondjak? Vagy a műanyagra préselt felvétel volt tökéletlen, vagy a lemezjátszó volt hibás: a zene kissé nyekergőn szólt. – Megvegyem? – Vedd – mondta Tibor –, másik úgy sincs. – De jó ez a gép? – Harminc rubel. Mit akarsz? Meg aztán amennyi lemezt te hallgatsz! – Még sosem volt lemezjátszóm! – Akkor mit vacakolsz? Mondd, hogy csomagolják, és visszük! – Mondjam!? Jó ötleteid vannak! – De azért, izzadva és szuszogva, megpróbáltam megértetni az eladóval, hogy köszönöm, elég lesz, megveszem… Csakhogy az rám se hederített. Félig hunyt szemmel, derűs arccal élvezte a bécsi dallamot. Szerencsére kurta kis lemezke volt. Levette a korongról – én meg rátenyereltem a gramofonra, de a mi segítségünkre siető, pisze orrú barátunk a fejünk felett odaszólt valamit az ifjúnak, mire az bólintott, hogy ő is úgy gondolja, és felrakta a következő számot. Népmese volt, oroszul, nagyapósan. – Úristen, ezt is végig kell hallgatni? – nyögtem Tibornak a pulthoz szorulva. – Hagyd csak – nyögte ő is –, hiszen látod, jót akarnak! – De ez kifogyhatatlan paksaméta! – Nem ronthatod el az örömüket, látod, milyen boldogok! – Így hát moccanatlanul szorongtunk tovább a polkát, indulót, szavalatot, népi muzsikát, kabarétréfákat hallgató tömegben. Végül is elfogytak a lapok. A csalódás moraja hullámzott körülöttünk. Az eladó is szomorúan sóhajtott, átadta az albumot a piszének – majd becsukta a gramofont, hogy visszategye a polcra.

– Megveszem! – kiáltottam kétségbeesve. – Kérem! Jó lesz!

Ez mintha megint érdeklődést váltott volna ki az üzletben. Maga az eladó is hitetlenkedve nézett rám. – Tridcáty rubl! – mutatta figyelmeztetően, jóindulattal. – Kharasó! – mondtam én. Elővettem a pénzt. A társaság elkísért a kasszáig, onnan vissza a pulthoz; majd követtek minket egészen az ajtóig. Kedvesen, barátságosan búcsúzkodtak, némelyek még az utcára is utánunk integettek elismerően.

Hát ez megvolt! Nehéz, de masszív gépezetnek tűnt a zsákmány. – Eltart ez örökké! – mondta Tibor.

Örökké nem tartott – legalábbis nálam nem, mert az évek során elhagytam valahol, ki tudja, melyik költözködésnél. De már akkor, a vásárlást követő napon is majdnem rosszra ment.

Leningrádból Moszkvába utaztunk vissza. Gyurkovics nehezen vált meg a várostól; jó ok volt ez az ivásra. A szállóban vodkáztunk, vacsora után, mégpedig jócskán; kedvet kapott rá mindenki. Az éttermet már bezárták, de a halványkék köpenyes, szőke kontyú pincérnők nem bánták, hogy maradunk még. Felszelt fekete kenyeret, káposztát tettek elénk úgy éjféltájban. Másnapra a fejenként egy-egy palack Moszkovszkaja megtette a magáét. Homlokunkon vizes borogatásokkal hevertünk a hotelszobánkban. Délután mégis felcihelődtünk; Tibor még egyszer látni akarta a hidakat, a csatornákat, a széles Névát. A Nyevszkijen egy kapu alatt céllövöldére bukkantunk. Már csaknem elmentünk mellette, amikor Tibornak lövöldözésre támadt kedve. Így, másnaposan kidobott pénz minden kopejka – gondoltam, de hajthatatlan volt, ráhasalt a pultra és – uramfia! egyre-másra célba talált. Hát persze! Nyerni akart még valami kis ajándékot a lányainak. A céllövöldés ámuldozott.

– Hát még ha nem remegne a kezem! – vetette oda Gyurkovics. Emlékszem erre a pillanatra, később ez lett a Céllövölde című elbeszélésem magja…

Este indult vissza a vonat Moszkvába. Felmálházva szálltunk fel a pályaudvarra szállító autóbuszra. Csomagok, csomagok – meg az a dög nehéz lemezjátszó. Tibor ment elöl. – Megfognád egy pillanatra ezt a gramofont, nem férek el. Fogod? – Fogom, fogom, engedd csak! – mondta ő. Elengedtem. Éktelen robaj – a kofferom fülét ragadta meg, nem a gramofonét.

– Ennek vége! – néztünk a padlón heverő masinára. – Pedig mennyit küzdöttünk érte!

– Mindegy! Úgysem volt jó. Nyekergett…

A moszkvai szállóban azért csak kipróbáltam! Valaki adott egy lemezt. Feltettem.

Gyönyörűen szólt. Élesen, tisztán. A szerkezete az eséstől valahogy jól összerázódott.

Társulati ülés

Interjú, csak válaszokkal

Igen, azt hiszem, épp ebben a lapban írtam erről. Valóban: színész akartam lenni. Kamaszfővel döntöttem így. Sokat jártam színházba: a Magyarba, a Nemzetibe. Meg a filmek. Otthon lejátszottam, amit láttam. Nem a hőst – a jellemszínészeket szerettem legjobban. Ezek szerepét éltem újra. Bezárkóztam a szobába, és némán vagy emlékezve egy-egy mondatfoszlányra, játszottam. Aztán felkerültem a „színpadra” is. A gimnáziumban szerveztünk egy kis együttest. Később a katonaságnál is: a Béke szigeté-t adtuk elő, én voltam Mr. Jakobs. Az ezredparancsnok dicsekedett, hogy megkérdezték tőle, melyik színház vendégszerepel a táborban.

– Hogyne, jelentkeztem a Főiskolára. Negyvenkilenc őszén. Nem vettek fel. Gobbi Hilda és Ladányi Ferenc vizsgáztatott. Eltanácsoltak, biztosan igazuk volt. Mindez csak azért érdekes, hogy lássa: a színház vonzott. A színészek, a színház. A felfokozottság, a játék eksztázisa, az este fényei… Mint ahogy a morfinista kívánja a dózist. Elfogult vagyok a színházzal, a színészekkel. Szeretem őket. Tudja, hogy van ez. Az ember egy tájhoz is ragaszkodik, amit gyermekkorában megszeretett. Szereti az illúzióit is. És végül ez a vonzódás vezetett el a színházhoz. Mi leszel, kisfiam? Tengerész! És tengerész lesz. Én nem lehettem színész, más úton kellett feljutnom a színpadra.

– Persze, a tárgynál maradunk, de ezt el kellett mondanom, hogy megértsen. Író lettem, de azért maradt bennem valamennyi a színészből. Játszom – komolyan, ahogy ők. Csak nem a színpadon, hanem leírom, amit játszom. Igen, a prózában is. Egyszemélyes Színház, egyszerre több alakítással. Ha drámát írok, még inkább játszom – minden figura minden hangsúlyát, cselekvését, olyanféle tempóban, ahogy a próbákon a színészek.

– A színpadon persze tökéletesebben valósítják meg ezt a játékot. Mondom: én csak egyedül vagyok, minden szerepet magam alakítok, de aztán jönnek ők, személyiségük meghatározza a figurát, megtölti sok-sok gazdag, sajátos élménnyel, mondandóval, művészetük megemeli, sokszínűvé teszi…

– Persze hogy drukkolok. Leginkább az olvasópróbán. A színészek akkor ismerkednek a nekik szánt alakokkal, szerepekkel. Drukkolok, hogy elfogadják-e. Hogy megérzik-e az életrekeltés lehetőségét?

– Nagyon jó tapasztalataim vannak. Mondhatnám: boldoggá tettek ezek a találkozások. Olyannyira, hogy drukkom azonnal el is apadt, mihelyt láttam a színészek arcán az egyetértést. Elnézést kérek mindenkitől, főleg a közönségtől, de őszintén meg kell vallanom, hogy számomra az a legfontosabb: akarják-e a színészek azt, amit én.

– Nem, nem nekik írok. A közönségnek írok, de önbizalmamat azok adják meg, akik vállalják munkámat.

– A legemlékezetesebb találkozásokról? Szíves-örömest… 1963-ban írtam Az út mellett című hangjátékomat. Dokumentumok alapján készült, ez fontos tényező, ugyanis a magnószalag elején hallható annak a tanyasi kislánynak a hangja, akiről a darab szól. A játékban Béres Ilona alakította a lányt. Máig is sokan emlékeznek rá, milyen remekül. De a legcsodálatosabb az volt, ahogy – nem hangtechnikával, s nem is az utánzás szándékával, hanem az átélés tehetségével – felfedezhetetlenné tette az átmenetet a natúr hang és a színészi hang között. A közönség megfeledkezett a színészről; Béres művészileg úgy remekelt, hogy mozgósítani tudott, hangja felért egy szociográfiával: levelek érkeztek a Rádióba, hogy segíteni akarnak a kislányon. S ugyancsak erről a darabról szólván hadd említsem meg Tolnay Klárit. Ő játszotta az anya szerepét. Csak zenei jegyekkel lehetne jelezni, amit a szövegből formált. És csakúgy, mint a zene, mely absztrakt magasságokba emeli a valóságot – Tolnay Klári általánossá tette az egyedit, hogy jobban meghallhassuk-láthassuk azt az egyszerit, akiről szóltunk. Egy másik rádiójátékomban, az Albérlet és filodendron-ban, Tahi Tóth László úgy keltette életre a figurát, olyan erővel volt képes vezetni a hallgatót, hogy gesztust, arcjátékot – egyszóval fizikai jelenlétet érzékeltetett, az auditív élményt plasztikussá varázsolta. Ezáltal a nosztalgikus lírát megfékezte; a figura nem veszett bele az érzelgősségbe.

– Igen, a hangjátéknál ez nagyon fontos: láttatni-érzékeltetni, s erre nincs más eszköz, csak a hang. A hangot kell kitapinthatóvá gyúrni. Kiss Manyi a Ki beszél?-ben ugyancsak megtette ezt Emília szerepében. Látni lehetett, hogyan érint meg tárgyakat egy szobában, hogyan tekint szét az utcán, mit vesz észre, miként emel le egy könyvet a polcról, milyen óvatosan teszi vissza – pedig a stúdióban nincs is kellék. De mindezen túl: alakítása már a felvételnél úgy magával ragadta a jelenlevőket, hogy megfeledkeztünk róla, hol vagyunk, a technikusokkal és a sorukra váró színészekkel egy szerencsétlen, emberi szóra, megértésre vágyó nőt hallgattunk; lenyűgözött: ez már nem az én megírt alakom volt, hanem több, nagyszerűbb, amivé Kiss Manyi formálta.

– Nos, igen, a színház! Az Életem, Zsóká-ban Kállai Ferenc játéka volt az egyik legnagyobb meglepetésem. Az író alaposan ismeri a figuráját, de azt hinni, hogy mindent tud róla – akkor láttam – merő elbizakodottság. Kállai Rácz lelki összeomlását, az öngyilkosság előtt álló férfit olyan szívet szomorítóan mutatta meg, arcán a belső küzdelem úgy tükröződött, szavak nélküli játéka annyira megrázkódtató volt, hogy engem is megdöbbentett a szerep súlya. Ráczot – azt kellett hinnem – inkább ő teremtette meg, mintsem én.

– És Domján Edit! Csaknem valamennyi próbán ott voltam, láttam, milyen nagy alázattal dolgozik a színházban. A leghamarabb tudta a szöveget, s ragaszkodott is minden szóhoz. Zsóka már az övé volt, ő volt Zsóka. Játéka mély erkölcsi erőt sugárzott; ha a közönség megszerette Zsókát, ő tette azt. Az önátadástól a megsebzettségig a szemünk előtt végigélt egy egész életet, mozaikokból építkezve, mégis a teljességet megmutatva. Legszívesebben persze felsorolnám első darabom valamennyi szereplőjét Sinkovits Imrétől a Suka–Horkai kettősig. Mindannyiuknak köszönhetem, hogy feledtették mindazt a keserűséget, ami olykor a drámaírót éri. Az ő érdemük, hogy sem a Zsóka körül, sem később nem bántam, bármit mondanak is színpadi munkáimról. Ők hittek bennem, hittek a darabomban, és egy egész életre megadták önbizalmamat.

– Igen, szerencsés voltam eddig. Az Ördöghegy-et is szerették a színészek, bár Mensárossal megütköztem. Már a darab olvasása után számon kért tőlem néhány filozófiai megfogalmazást. Egynémely dologban igaza volt, a dráma koncepcióján belül engedtem kérésének. Ellenkező esetben nem tudta volna átélni Ejtőernyős figuráját. (Később ezeket a változtatásokat átvezettem a végleges szövegbe. Egy dráma végső formáját – azt hiszem –, az ősbemutató határozza meg.) De Pécsi Sándorral más volt a helyzet. Amikor elolvasta a darabot, azonnal megkeresett és faggatott, honnan ismerem én őt ennyire? Hiszen ez a Colonel ő maga! Soha nem felejtem el, milyen nagy örömmel készült a munkára. Colonelt a maga képére gyúrta, de ez nem volt ellenemre, egyénisége azt a karaktert követelte, amit a szerepből formált. Emlékszem, az egyik próbára piros ingfélében jött, meg egy kék lemberdzsekben, amit otthon a kerti munkában viselt. Már kosztümöt keresett magának. Máskor izgatottan lehívott minket a kocsijához; Lengyel György rendezővel meghatottan néztük, mennyi kelléket hozott otthonról a színpadra; Jugoszláviában szerzett halászladikbóját, cserépedényeket, régi faliórát (ezt nekem ajándékozta), szerszámokat, egy kis ankert a falra – fel sem tudom sorolni, miket. A legtöbb tárgy szerepelt is a színpadon, amiként lemberdzsekje és Mongóliából hozott vászonkalapja is. A színpadon ennie kellett; a rendelkező próbákon még nem volt kellék, se szalonna, se kenyér; az átélés izgalmában slusszkulcsára szerelt miniatűr bicskáját kattintotta ki, és az asztalra vetett üres cigarettáscsomagból metszett egy darabkát, szájába kapta és rágta, tele szájjal, mintha ízes falatokhoz jutott volna… Colonel volt, szertelen, elérzékenyülő kedélyes, majd hirtelen pánikba zuhanó. Féktelen erővel élte a szerepét – mint palackból szabadult szellemet, már nem dugaszolhatom vissza Colonelt soha, nem is akarom; Pécsi erős kezével elragadta, bennem Colonel már eggyé vált vele.

– Ahogy mondja, önállósulnak, az írótól függetlenednek alakjai. De hiszen ez a lényeg! Már írás közben is végbemegy ez a folyamat, a figurák a maguk törvényeit követik. Hát még a színházban, ahol élő emberek bőrébe bújnak! Enélkül nem lenne értelme az egésznek. Amikor legelőször bementem az Adáshiba próbájára, Bulla Elma láthatóan nem örült a látogatásnak. Cseppet sem bántódtam meg, természetesnek találtam, hogy ez zavarja. Én sem szeretem, ha írás közben néznek, szemérmetlen dolog. Éppen olyan küzdelem folyik a próbákon, mint az írógép előtt. Az író a szövegében legyen jelen, ez a legfontosabb. Ha jelen van, a színész kitalálja mindazt, amit még el akar mondani neki az író utólag. Utólag már nem lehet elmondani semmi jelentőst.

– Amikor időnként megnéztem a próbákat, jólesően láttam, hogy a magam monoszínházában elképzelt és eljátszott komédiába hogyan zúdul – igen, zúdul – bele a színészek tehetsége révén az éltető vér. Bulla Elma gesztusai – ahogy a család- és önhajszába belefárad, ahogy egy-egy tűnő emlékre felcsillan a szeme, ahogy csodálkozik, megbántódik, felderül; Páger Antal türelmetlen legyintései, derékfájós mozdulatai, arc- és szemjátéka, fintorai, önelégült terpeszkedései; Halász Judit Sacijának magafeledt tekintete a tévé előtt, ostoba sikolyai; Ernyei Döncijének ideges dadogása, amikor nővére „kisfiamnak” szólítja; Kozák László Szűcsének szklerotikus hanghordozása, de valamennyi szereplő felsorolhatatlanul sok-sok apró kis játéka úgy töltötte meg a dialógusokat és a dialógusok közti némaságot élettel, hogy meglepődtem: mintha a színészek is tanulmányozták volna mindazokat, akiket drámám megírása előtt modelleknek tekintettem.

– Így bizony: a dráma rejtjeles szöveg, de mihelyt lejegyeztem, máris elveszítem a kulcsát. A megfejtés lehetősége a színészé. Mivel a sifrírozás módjára már nem emlékszem, nem is szólok bele a megfejtésbe. De nem is kell; most sem kellett. Előfordulhat persze, hogy rossz a megfejtés. Akkor sem tehetek semmit. Remélni kell, hogy akadnak, akik ismerik a kulcsát. Az Adáshibá-ban ismerték.

– Még engedje meg, hogy Páger Antalról… Írás közben nem szoktam egy-egy színészre gondolni, magyarán: nem valakinek írom a szerepet, de az Adáshiba Bódogját Págernak szántam. Ez volt az első eset, hogy láttam a színészt magam előtt. Izgultam, végül is lehetséges lesz-e, hogy ő játssza? Ebben a kívánságomban volt valami gyerekes hiúság is: erőpróbának is véltem, vajon találkozik-e a szerep és Páger művészi igénye? Aztán a másik dolog, ami már Tolnay Klárira, Kiss Manyira, Bulla Elmára is vonatkozik: még azt sem tudtam, miért vagyok a világon, még semmi közöm sem volt (nem is lehetett) művészethez, amikor ők már jelentős alkotók voltak. Tudja, a színház meg a mozi – gyerekkoromban hetente megnéztem az új filmeket egy kis moziban, az Odeonban. Ott láttam őket a filmvásznon. Kicsit érzelmes dolog, de nem szégyellem: alkotó kapcsolatba kerülni velük, azt jelentette nekem, mint a tengerészkapitányságról álmodozó gyereknek az igazi hajó. Bizonyára megérti ezt.

Kérek egy originál storyt!

Életem egyik nagy lehetőségét könnyelműen elszalasztottam.

1963-ban történt. Akkoriban a Nemzeti Színházban dolgoztam; egy nap üzenet várt a dramaturgián: „Reggel kilenckor John Hoffmann várja önt a Royal-szállóban.” A cédulára firkantott sorokból még azt is megtudtam, hogy az illető úr filmproducer, egyenest Londonból érkezett, s okvetlenül beszélni akar velem.

Azokban a hetekben próbálták a színházban a darabomat, az egész ügy kicsit a fejembe szállt, szentül hittem, hogy az angliai filmgyárak már értesültek az eseményről, s az egyik máris küldte emberét, hogy a többieket megelőzve megvásárolja tőlem a darab filmesítési jogát.

Másnap kilenckor a szálló portáján tudakozódtam miszter Hoffmann felől. De ő már jött is elém; kis, köpcös ember, sötétkék santungruhában, kitárt karral: – Good morning, kedves Szokeni! – Jó előjel, örvendeztem, hiszen nemcsak a nevemet tudja kitűnően, de fel is ismer! Barátságosan kezet ráztunk; karon fogott és bevezetett az étterembe. Bőséges villásreggelit rendelt, s azonnal a tárgyra tért.

– Kedves Sikonji úr, én akarok magával csinálni egy üzletet. Maga ír short storykat, mondták itt nekem. Olvastam is a maga dolgai, van fönn szobámban a maga bookja. De nekem kell egy originál story, ért engem? Akarok csinálni egy film, egy jó szocsialiszt story. Koprodukció. Ma már odakinn a szakmában mindenki baloldali, aki egy kicsit is ad magára. Na, nem nagyon, csak amennyire az üzlethez kell. Vagyok magához őszinte. Én mondom kereken, nem úgy, mint itt maguknál, hogy ez van jó üzlet. Érti, nem? Maga ír nekem egy ilyen szocsialiszt dolog. Megcsinálom a maguk embereivel. De ha itt nem lehet, nem baj. Megcsináljuk Londonban. Mennyi idő elég, hogy maga írjon egy ilyet? Egy hét? Tíz nap? Addig még vagyok itt. Megvárom.

– De kedves Hoffmann úr – mondtam –, most éppen egy színházi bemutató előtt állok…

– Igen, mondták itt nekem, hogy csinált egy playt. Ki a girl?

– A görl? De hiszen azt sem tudja, miről szól a darabom…

– Én azt honnan tudnám? De girl kell bele. Anélkül nem megy. Mondok én magának valamit, kedves Szoken úr. Nem üzlet magának a színház. Maga fiatalember. Mit hoz a színház? Most mondja, megy a darabja ötszázszor? Hatszázszor? Maguknál többet nem mehet. A Broadwayn elmegy húsz évig is. De itt? Eh, dolgoztam színház, nem szeretem. Tudja, mit mondok? Betettem egy jó nő a szerepbe, jött a premier, ült ott az első sorban egy milliomos, felcsípte a jó nő, elvitte magának feleség. Nézhettem az egész produkció. De a filmnél pár hétig megtartom a jó nő, aztán beteszem dobozba az egész munka, akkor már vihetik a nő, na nem? Ez a különbség. Well… Nekem attól még írhat egy originál story, mert van magának az a play. Nézze, én nem árulom el zsákban a macska. Van itt nálam ez a filmújság, látja? Tavaly elindítottam ezt a fiatalember, nem volt senki, mint maga, érti? Nyolcszázezer dollár jön már neki, ha csinál egy story! Magának az nem kell?

– De kell, Hoffmann úr, csak…

– Maga most nekem ne adjon válasz. Ír negyven, ötven flekk. Egy jó story. Magának azt nem kell mondani. Látta maga az én filmem? Ment itt maguknál. Na. Ma már nem lehet írni milliomosokról meg hercegekről. Kell írni, akik a gyárban dolgoznak. Meg a kis nőkről. Ha én elkezdek egy film, az első pikcser: egy overallos férfi mosdik a műhelyben, mert vége a munka, a másik pikcser: a szőke girl várakozik az utcán, nézi az óra, nézi a gyár – na és a közönség már tudja, hogy lesz itt valami jó mai történet. Nem kell azt magának mondani! Ez a mi üzletünk. Én adom magának a lehetőség, maga adja nekem a story. Nem jár rosszul. Mi nem kiforgatjuk az író, mint maguknál. Nem vesszük meg a jogot, érti? A jog marad a magáé. Akkor, ahol megy moziban a film, abból jár magának percent. Minden ország. És maga még csinálhatja is vissza a story könyvbe. Azt is kiadjuk annyi nyelv, ahány országban megy a film. Az a pénz is a magáé. Görögország, Amerika, India, Északi-sark, mindenhol. Érti maga? Üzlet. Kell az magának, nem?

– Igen, de kedves Hoffmann úr, én…

– Ne adjon most nekem válasz! Mondja csak, hogy érdekli, én nem sürgetem. Idő van. Sürgetni nem szabad. Kell azt a maga agyában forgatni. Csinál ötven flekk. Viszem haza, és ha all right, akkor kijön hozzánk. Itt majd felteszik a gépre, Londonban várjuk. Közel vagyunk az airport. Látni fogja. Nagy hangárok, nagy műtermek. Majd összehozom a fiúkkal.

– Kikkel?

– Osborn, Sillitoe… meg ezekkel. Jó az magának, nem?

– Természetesen, Hoffmann úr, de…

– Na. Ott lesz egy hétig, jönnek, mennek, beszélgetnek. Mindent aláírunk, s ha all right, küldöm magát haza egy titkárnővel, aki perfekt angol–magyar, meg egy technikussal.

– Technikussal?

– Hát egy emberrel, aki tud írni film! Maga nem tud írni film, maga író. Annak meg minden van a kisujjában. Maga diktálja magyarul a story, a kisasszony fordítja, diktálja a technikusnak, a technikus mindjárt diktálja vissza a kisasszonynak a forgatókönyv. Menni kell annak, mint a csapáskarika! Utána van magának ideje szépen, nyugodtan az egészből visszacsinálni a story egy zsebbook. Amit kinyomnak. Van rá két hete is. Nem fog ráfizetni. Bízhat bennem, én vigyázok, hogy legyen jó üzlet, szeretem a saját pénzem! Nem lutri! Hozok sztárokat Hollywood, Róma, Párizs. Az már semmi. Kell sok olyan sztár, akikkel befut a film. Meg maga. Mert maga aztán kell már nekem csinálni új story. Fogunk mi dolgozni együtt. Olvastam a maga könyve, tetszik nekem. Maga tudja mitől megdöglik a légy. Lesz ez egy jó biznisz. All right? Most csak annyit mondja, all right?

– Hát… all right, de… tudja, én nagyon lassan dolgozom… és…

– Kedves Soken úr, dolgozik, ahogy szok! Én nem beleavatkozom senkibe. Ha nem lesz kész tíz nap, küldi nekem a story Londonba. Két hét, három hét… van idő! Ne csináljon színház! Ráér csinálni, ha lesz pénze. Lehet, hogy maga tele van forint, de abból mindig kell. Nem igaz? Én már vagyok szakmában negyven év. Kezdtem cowboy-film. Most kell szocsialiszt story. Akarom magának magyarázni, hogy legyen kedve…

Sajnos, az üzlet miszter Hoffman-nal elmaradt. Az én hibámból. Napokon át töprengtem, mit is írhatnék, de nem jutott eszembe semmi. Pechem volt. Miszter Hoffmann elutazott, meghagyta a címét, hogy küldjem utána az originál storyt. Teltek a hetek, a hónapok, de még mindig nem jutott eszembe semmi.

Közben a Hunniától is kerestek, hogy írjak nekik filmet. A magyar filmgyár is várta a válaszom, Hoffmann úr is mindegyre írt, sürgetett. Két tűz között voltam. Döntenem kellett. De egyetlen épkézláb filmötletem sem akadt. Így hát a Hunniával kötöttem szerződést.

Sordi és az olaszok

Szeretem Alberto Sordit, kitűnő színész, megnézem a filmjeit. A múltkoriban a felbomlott olasz hadsereg főhadnagyaként láttam a vásznon. Mindenki haza. 1943. Az olaszok be akarják fejezni a háborút. Elég volt. A katonák boldogok. De német tankok vonulnak fel ellenük. Az olasz katonák meghalnak, vagy civil ruhát kerítenek és hazaszöknek. Némelyik partizánnak áll. A németek és Mussolini feketeingesei ellen folyik a harc, előlük menekül a lakosság.

A főhadnagy Sordi maroknyi kis csapatával téblábol a zűrzavarban. Alagút sötétjéből bukkan elő éppen; szitkozódik, veszekszik a katonáival, akik megunták az engedelmességet, és fellázadtak a kormos alagútban. Most majd megregulázza őket!… Aztán hirtelen elhallgat. Csak egy szerencsétlen maródi katona biceg ki a fényre. A többiek meglógtak.

Sordi lesújtva áll, de máris menekülni kell a vasút menti bozótba. Szerelvény közeledik a néma falusi állomásról. Mozdonyán német katonák, sisakban, géppisztollyal. Marhavagonokat húz a lokomotív. Lassít, zöttyen. Kétségbeesett hangok a zárt vagonokból: – „Vizet!… Megfulladunk! Adjatok vizet!…” – És kezek, férfi és női kezek, csupasz karok nyúlnak ki a szegesdróttal behálózott ablaknyílásokból.

A szerelvény megcsörren, tovapöfög.

Egy kislány terem a síneknél, cédulákat kapdos fel a talpfák közül. Az országszerte rabságba vetett olasz férfiak és nők riadtan, kuszán írt üzeneteit…

*

Huszonhárom éve. Nem tudom, milyen hónap. Meleg volt, nyár.

A katonák megengedték, hogy odamenjünk a vagonokhoz. Zsávolyruhát viseltek a németek, géppisztoly csüngött nyakukban. Le-fel sétáltak a vaspálya mentén. A tisztek bementek az állomásfőnökhöz, hangosan beszéltek.

A marhavagonok ajtaját félrevonták. Borotválatlan, izzadt, poros férfiak, ijedt tekintetű nők tódultak az ajtónyílásokba. Hirtelen nyomultak a réshez, aztán megmerevedtek. Csak pillantásuk járt körbe. Nézték a tájat, az állomás piros téglás épületét, a sárguló kukoricást a vasút menti földeken. A völgyben a házakat. Az eget.

Nem tudták, merre járnak.

Egy ember a falunkból a soproni személyre várt aznap. Ő látta őket először. „Alighanem olaszok – mesélte –, a szerelvények Bécs felé mennek.”

Miért? Senki sem tudta.

„És milyenek?”

„Csak néznek.”

„De milyenek?”

Szemper az olasz hadszíntéren volt az első háborúban. Beszélt a taljánokról. Ott ültünk a kovácsműhely hűsében, délután, a bejárat téglalépcsőin. Szemper – a kovács – azt mondta: „Makarónit esznek, karattyolnak és hadonásznak. Mindegyik tud énekelni. Szép hangjuk van. Tisztelik a Szűzanyát… hiszen náluk lakik a pápa. De amúgy nagy komédiások…”

Látni akartuk őket.

Leginkább mi, gyerekek meg néhány asszony. Aztán másnap már egy-két férfi is jött; felkapaszkodtunk a dombra, a Déli állomás dombjára, leültünk a szederfa árnyékába. Néztük a messzi vékony síneket, ahol a különös vonatok felbukkanhatnak.

Némelyik csak átrobogott az állomáson. Kapkodtuk a fejünket, nem sokat láttunk. Néhány arcot, néhány géppisztolyos katonát.

Vártunk.

Egy-egy szerelvény megállt. Személyvonat került eléje, vagy vizet vett a mozdony.

Meleg volt. Port kavart a forró szél. A mozdony halkan pöfékelt, német szavak reccsentek a csendbe. Az olasz férfiak és nők ott szorongtak moccanatlan a vagonajtóban, mi meg a peron sárga kavicsain. Bámultuk egymást.

Aztán összesúgtunk. Aztán beszéltünk. Néztük őket, ujjal mutogattunk rájuk. „Nézd csak, rövidnadrágban van… – Az meg katona lehetett. – Tiszt? – Nem tudom. – Szép nők. – Kócosak. – Az olasz nők szépek, azt mondta Szemper. – Az meg ott integet. – Melyik? – Az a barna nő. – Na nézd csak, mit akar? – Hát menj oda. – Éhes. Azt mutatja, hogy éhes… – Éhesek…”

Mondogattuk egymásnak: „Éhesek.”

A falubeli asszonyok szóltak a férfiaknak: „Alighanem éhesek.”

A férfiak nem válaszoltak, cigarettáztak, kicsit hátrább húzódtak az árnyékba.

Az olasz nő, aki intett, lekapta a cipőjét, s feltartotta. Figyelte, hogy a német őr elsétált-e már a vagon előtt. Aztán rámutatott a cipőre és intett.

„Odaadná a cipőjét. – Szegény!… – Ne bomolj már, hiszen cserélni akar! – Cserélni akarnak, halljátok? – Van nálad valami, Róza? – Egy kis kenyér. A mezőről jöttem. – Add oda neki. Jó cipő…”

Az asszony lassan kibontotta a kendőből a kenyeret. Vaskos szelet volt, barna parasztkenyér. Égett héján fehér lisztfoltok. Felmutatta.

A vagonajtóban megmozdultak a nők. Gyors szavakat váltottak, az egyik kitekintett, az őrt figyelte. Már lökdösték egymást. A cipő tulajdonosa előrefurakodott, arca eltorzult, ahogy könyökével utat tört az ajtóhoz. Egy másik nő lekapta magáról selyemblúzát, s meglobogtatta.

„Na, Róza!…”

„Baj lesz – ijedt meg az asszony. – Pedig a cipő jó lenne a lányomnak.”

„Most menj! Nem látja a német!”

Róza zavarodottan felnevetett, aztán hirtelen meglódult. Az olasz nők áthajoltak a vagonajtó vas keresztrúdján, cipőt, blúzt, kötött ujjast kínáltak. Az őrök észrevették, odafutottak, de Róza már felnyújtotta a kenyeret, s ami a keze ügyébe akadt – a blúzt – magához rántotta.

Visszafutott közénk.

A vagonokban kavarogtak a nők, sikoltoztak. A németek maguk elé kapták fegyverüket, és ordítottak. Odabenn elült a lárma. Kicsit vártak a katonák, aztán megfordultak. De nem szóltak ránk. Róza besurrant a homályos váróterembe, mi, többiek, utána. „Mutasd a blúzt! – Egészen jó… – Koszos. – Ki lehet mosni. – A németek nem szóltak semmit. – Akkor lehet? – Hazaszaladok, hozok kenyeret!… – Szalonnát! – Gyümölcsért adnak? – Adnak ezek mindenért…”

Odakinn sípolt a mozdony, a katonák felugráltak a fékezőfülkékbe. A gőz beborította a szerelvényt. Kifutottunk a peronra, bámultunk utánuk.

Valaki jött, egy legényforma. Lelkendezett: „Ma még érkezik egy vonat… azt mondta Varga úr…”

Siettünk le a dombról. A faluban szétszéledtünk, magyaráztuk mindenkinek: „Cserélnek. Inget adnak, cipőt… Persze, az olaszok! Hát éppen most is, az imént, Róza!… Nézzék, milyen jó blúz!”

Vittük az élelmet délután, kosárban, zsomborban: cserélni akartunk. Vásárt akartunk. Jó vásárt. Hiszen lehetett. Mi az a kis kenyér? Mi az a kis gyümölcs? Érdemes.

A németek nem törődtek velünk. Odaengedtek a vagonokhoz. Kibontottuk a csomagokat, kínáltuk. Mutattuk, hogy mit akarunk. Mutogattunk a ruhájukra. A cipőjükre. Alkudoztunk. Lestük a másikat, jobb üzletet köt-e? Ügyesebb-e?

…Az olasz a vagonajtóban ült, lábát lelógatta. Mezítláb volt, olajfoltos nadrágja szárát felgyűrte kissé, mintha vízbe gázolna. Trikó lötyögött testén, arcát fekete szakáll borította.

Kinyújtotta a kezét.

Nem akartam megállni. Láttam egy sárga bakancsot meg egy derékszíjat. De a mezítlábas kinyújtotta a kezét. Megráztam a fejem. Felemelte a lábát, utamat szegte.

Tíz-tizenkét cigaretta volt a markában.

Mögötte állt egy másik olasz, egy fiatalabb. Néztek.

Remegő ujjakkal kibontottam a zsombor tetején a kendőt. Kivettem egy marék szilvát, meg két körtét.

Az olasz becsukta a tenyerét.

A mozdony gőzt eresztett.

A sárga bakancs eltűnt a lábak nyüzsgésében. De a szíjat még láttam, fekete szíj volt egy öregember derekán.

Sípolt a mozdony. „Csak ennyit” – mondtam gyorsan az olasznak, s nyújtottam a gyümölcsöt.

A németek megmozdultak. „Achtung! Achtung!…”

Meglöktek, magamhoz szorítottam a csomagokat. Akkor az olasz hirtelen előrehajolt, zsebembe gyűrte a cigarettákat, s kikapta a zsomborból a kenyeret s a gyümölcsöt mind. Felugrott ültéből, eltűnt a vagon sötétjébe.

A mozdony sípolt, a németek végigfutottak a vagonok során, eltaszigáltak minket. Belökték az ajtókat, csapdosták a reteszeket.

Tizenkét cigarettám volt, az olasz a zsebéből markolta elő, egyik-másik megrepedt, kihullott belőle a dohány.

A mieink ott hangoskodtak a kavicsos peronon. „Nézd ezt az inget. Még vasárnapra is jó lesz! – De jó ám!… – Maga meg csizmát cserélt? Oda nézzenek, csizmát! – Kolbászért. – Csakugyan? – De csak ekkora volt, ni! – Ügyes ember…”

„Hát te?”

El akartam szökni, de megkérdezték: „Hát te, gyerek?”

„Cigarettát…”

„Adj egyet!”

A vonat már nem látszott, a bereteszelt vagonok eltűntek az akácok mögött, Kópháza felé.

Restelltem magam. Csak nyavalyás tizenkét cigaretta. S egyet már el is kértek. Kevés volt.

*

Huszonhárom éve. Itt ülök a moziban, látom őket a filmen. Erre nem számítottam. Alberto Sordit akartam látni, Sordi játékát, művészetét.

Magyar dráma – magyar színház

Elég sokat vitatkozunk a magyar dráma helyzetéről, a gyakori értekezletek azt mutatják, hogy a kérdés megoldásra vár, s az ember azt gondolná, a viták majd el is vezetnek a célhoz, a drámaírók és a színházi szakemberek közötti viszony jobbításához. De a jelenlegi helyzetre a legutóbbi viták szerint most mégis az a jellemző, hogy a két tábor – áldatlanul – mindinkább két táborra válik, mintha bizony különféle érdekek vezérelnék a színháziakat és az írókat, nem pedig a közös gond ültetné le őket – nem is szemben egymással, hanem egymás mellé – lelkiismeretes, felelősségteljes beszélgetésre. A viták elég meddőek, mert ki-ki a saját álláspontját védelmezi, mégpedig elég általánosan. A színigazgatók azt hangoztatják, hogy várják a magyar darabokat, de az írókkal nem lehet megegyezni, az írók azt mondják, írnának, de a színigazgatók nem fogadják őket elég lelkesen.

Jó lenne, ha a júniusi füredi színházi vitán felkészültebben tárgyalnánk a gondokról. Ha az értekezlet nem fulladna az általánosságok hangoztatásába.

A valóságos gondok közül első helyre állíthatnánk azt a kívánságot, hogy az élő magyar drámairodalom szükségessége minden eddiginél világosabban kiderüljön. Erről ne csak a vitákon és az időnkénti cikkekben essék szó, mutatkozzék meg ez az igény a gyakorlatban is.

Elgondolkodtam azon, hogy filmgyártásunkat mennyit szidalmazzuk, de megfeledkezünk arról az érdeméről, hogy a Hunniában csakis magyar szerzők műveit forgatják! Ez persze nem is igen lehetne másként. Ha tehát a példát színházaink okulására akarnám alkalmazni, nem lennék fair. Más a magyar filmgyártás és más a magyar színház feladata. De mégsem véletlenül említem a Hunniát. Hazai szerzőkkel dolgozik, sok bukás, sikertelenség lett már osztályrésze, de a – jó, mondjuk: kényszerű – vállalkozás mégiscsak megteremte már a sikert is, nem egy filmünk vált világhíressé. Kockázatok nélkül, hogy ne mondjam: pazarlás nélkül nem tartana itt.

Vajha színházaink is – akár csak fele annyira, mint filmgyártásunk – magyar szerzőkre lennének utalva! Bizonyára megszülettek volna már azok a darabok, amelyeket ismerhetne az egész világ.

Miért elképzelhetetlen az, hogy színházaink műsorgerincét hazai darabok alkossák? Mert nincs elég jó magyar darab? De hát volt már kellő vállalkozási gesztus kipróbálni ezt? (A legutóbbi drámapályázatot ne vegyük alapul, az más kérdés, azon hivatásos írók alig vettek részt, de még így is öt bemutatót lehetett tartani hamarjában.) Ha mindig arra gondolunk, hogy első a kasszasiker – mert, uram bocsá, legtöbb esetben erről van szó! –, hogy a világ drámaterméséből könnyebb válogatni jól megírt vagy igazán művészi darabokat, egyszóval, ha soha nem kezdik el színházaink a nagyobb mérvű vállalkozást, az esetleges botlásokat is beleszámítva szezonjaikba, akkor nem erősödhet meg a magyar dráma.

Szükség lenne bő, szabad vérkeringésre.

Valljuk be: az importdarabok között nagyon sok az olyan, amelyik egyáltalán nem az eszmei-művészi erőssége, fontossága miatt kerül közönségünk elé. Ezek a darabok nemcsak közönségünk ízlésnevelését akadályozzák, de a magyar dráma fejlődését is, hiszen mindegyik egy-egy magyar bemutató elől veszi el a helyet.

Azt várjuk, hogy színházaink nagyobb kedvvel, nagyobb felelősségvállalással segítsék megszólaltatni a hazai szerzőket. Régen mondjuk, s így igaz: csak a nemzeti drámairodalom képes nemzeti színházat teremteni, s az is kétségtelen: ez a nemzeti színjátszás érdekli a világot is. Félreértés ne essék, szükséges és elengedhetetlen az idegenben született remekművek vagy igaz értékű darabok bemutatása, hiszen benn kell lennünk a világszínház vérkeringésében. De ez csak a második vonal, ha szabad osztályozni. Az első vonalban a magyar dráma ügyének kell állnia.

Színházaink nem helyezkedhetnek arra az álláspontra, hogy majd véletlenül nyakon csípnek egy szerzőt az évi magyar bemutatójukra, és arra sem szabad számítani, hogy majd csak hoz valaki valamit. Hiszen az írók jönnek, kopogtatnak, azt akarják, hogy játsszák a darabjukat. Ilyen módszerekkel soha nem javulhat igazán a hazai drámairodalom helyzete. Évtizedekig vitatkozhatunk arról, hogy ki a hibás: író, rendező vagy színigazgató; nem jutunk semmire.

A színigazgatók azt mondják: jöjjenek az írók a mondanivalójukkal, várjuk őket. De hát ez így nemigen vezet eredményre. A magyar dráma nem lehet szegény rokon, nem lehet eleve sikertelennek vélt hősvállalkozás. (Mint ahogy nem is az, ha komolyan veszik. Van is rá példa. Ha egy rendező elhatározza, hogy ő pedig magyar szerzőkkel tör a sikerre, s meg is teszi, nem fizet rá. Lásd a Thália Színház munkáját.)

Az lenne a természetes, ha a színigazgatók a következő szezont elsősorban magyar szerzők darabjaival képzelnék el, s ezt a műsortervet tűzdelnék meg a külföldi drámák közül a legjobbakkal. Vagy olyanokkal, amelyek éppen beleillenek az egész évi műsoruk profiljába.

Mert az is nagyon kellene, hogy színházaink kialakítsák sajátságos arculatukat. Nem intézményesen. Lassan, egy maguk választotta művészi-eszmei koncepció szerint. Igenis: a színigazgatónak legalább annyira kell tudnia, hogy mit akar játszani, mint az írónak, hogy mit akar elmondani a színpadról. A mondanivalónak itt is, ott is meg kell lennie. Azután e kétfelől induló azonos elképzelésnek kell találkoznia a munkában. Közös munkában. A színház egységes, vállalt koncepciója vonzaná az azonos koncepciójú szerzőt (szerzőket) – melyik színház melyiket –, kialakulna egy műhely, s olyan szellemi légkör, amelyben aztán születhetnének jó darabok; a most csak tétován kerengő energiák egyesülnének végre. Differenciálódhatnának a színházaink, s akkor mindegyik köré gyűlhetne egy-egy szerzőcsoport. S már nemcsak az író lenne a színházra utalva, de a színház is az íróira.

Ez az eszmei-művészi társulás végre talán több bátorságra biztatna színházi szakembert és írót egyaránt. (Hiszen az is egyik fogyatékossága a magyar drámának, hogy álkonfliktusokra épülnek a művek.)

Igen sok drámánknál megfigyelhettük, hogy a valóságos, a drámát igazán életre kelteni tudó konfliktus helyébe nevetséges kis konfliktus kerül. Ez már olykor az író agyában működő – rossz, vélt vagy valóságos bizonytalanságok kialakította – túlzott önkontroll, máskor éppen a színházi vezetők óvatosságra intő szavainak a hatására történik. Pedig az író agyában, a fogamzás pillanatában még valóságos konfliktus és az erre felépülő cselekménybonyolítás terem meg, de a dolog kockázatosnak látszik („ezt úgysem fogják bemutatni, ezt úgysem vállalja egyik színház sem” – stb.), és kifundál, vagy, mondom, kifundáltatnak vele egy szelídebb alaphelyzetet. Az effajta drámákról aztán nem nehéz kideríteni, hogy rosszak, kár volt bemutatni őket, még dolgozni kellett volna rajtuk, érlelődni hagyni stb. Majd: lám, nincsenek magyar drámaírói tehetségek, következésképpen igazolódik: külföldi színműveket kell bemutatni. (S mivel a külföldi író esetleg merte vállalni társadalmának igazi konfliktusait, izgalmas is a darabja.)

Az, hogy nincs közös koncepcióvállalás színházi emberek és drámaírók között, okozza az aszinkronitást, de gyakorta a gyanakvást is: hátha valamelyik fél a másik érdekeit (kultúrpolitikai vagy művészi meggondolásait) akarja veszélyeztetni. A közös koncepcióvállalás bátrabb kérdésfeltevéseket, társadalmunk gondjainak valóságos feltérképezését is jelentené. Hiszen tudnák, hogy mit akarnak. Tudnák, hogy miért. Hogy milyen a színházuk, mit akarnak adni a nézőnek, mire irányulnak a kimondott szavak.

Az eddigi vitáinkon szokásos szemrehányások, két táborra szakadások helyett jöjjön létre végre egy olyan egység, amiben világosan és végérvényesen vállalt és kitűzött cél a magyar dráma ügye, a magyar dráma elsődleges szükségessége! Ne féljünk az időnkénti sikertelenségektől, de még az esetleges bukásoktól sem!

A rendező

Azt tartom valódi műnek, ami úgy marad meg bennem – s az idő múltával egyre jobban –, mint életem egy része, valami velem megtörtént esemény; drámáról szólva: azok a figurák tökéletesek, akikről később nem tudom már pontosan, a színpadon láttam-e őket, vagy rokonaim, ismerőseim között lelem mindahányat. Szeretem elfelejteni, hogy színházban vagyok, azt kívánom, hogy éljem a darabot: megmeneküljek, vagy ott pusztuljak én is – ahogy az élet adja.

Író, rendező, színész és közönség egy képzeletbeli ellipszis különböző pontján helyezkedik el; a tökéletességhez az szükséges, hogy mindenki a helyén legyen. Miként a csillagok rendszerében.

Kétszer láttam az Agóniá-t. Az első estén mindjárt bevont atmoszférájába, átjárta bőrömet, vérköreimet; kiszakíthatatlanul részemmé vált. Másodszor is elmentem a Madách Kamarába – már féltve az élményt, hogy el ne veszítsem, de egyben a kísértéstől is hajtva, hogy próbát tegyek: a második estén is megmarad-e nekem? Boldog lehettem: remekművet láttam.

S vajon csak azért-e, mert az író tehetségének jóvoltából kitűnő a dráma? Vagy csupán azért-e, mert nagy tehetségű színészek játszották?

Éppen arról szeretnék szólni, hogy nem csak azért.

Az Agóniá-t kevés szereplővel írta meg Krleža. Mindenik alakítás kitűnő a Kamaraszínház előadásában. A cselédlány epizódfigurája is éppoly gonddal van megformálva, mint mondjuk a Tolnay Klári Laurája. De nem magyarázhatom ezt csupán azzal, hogy Rákosi Mária tehetséges. Mást is láttam, tapasztaltam azon a két estén; a színészeken kívül volt még egy szereplője a darabnak: a rendező. Pontosabban: a rendező szelleme.

Ott volt a színpadon, nem tolakodón, nem hivalkodón, csak mint egy isten, egy koncepciózus lény, akinek az a tulajdonsága, hogy jelen van teremtményeiben – élőben és élettelenben –, egyenként mindenikben, s egyben az egész komplexusban is, amit kormányozni hivatott. Az Agónia előadásán megerősödött hitem annak a rendezőnek a fontosságában, aki a mű színpadra állításakor méltó helytartója az írónak.

Aprólékos tanulmányt érdemelne Boján Stupica alkotó tevékenysége, munkájának az előadáson lemérhető sikere. Noha nem ismerem Stupica módszereit, nem láttam a próbákat, nem olvastam az előadás előtt a darabot – vagyis a kész művet láttam csupán a nézőtérről, mégis éreztem, láttam Stupica keze nyomát. Örültem, hogy láttam, hogy érezhető volt. Azt hiszem, ez rendkívül fontos.

Elképzelem, hogy Stupica helyett egy másik, nem oly felkészült rendező kezébe kerül az Agónia – mi történik? Lesz belőle előadás, hiszen a darabot játszó jeles tehetségű színészek önmaguktól is egyfajta jó produkciót adhatnának; ám ha nincs egy – a részleteket összhatásukban érzékelő – éles látású szem, egy újraalkotni tudó szellem, akkor minden bizonnyal míves voltát a darab nem nyeri el. Mert a legjobb dráma és a legnagyszerűbb színészegyüttes is méltó „karmestert” kíván. A főhőstől a gyufásdobozig, a színpadon mindenkinek és mindennek igen fontos léte van, egyik a másik tökéletessége nélkül csorbát szenved.

Alkotni – nem annyit tesz, mint feladatot végrehajtani. Noha e fogalomból jelentős százaléknyi megtalálható az előbbiben, mégis a feladat lehet esetleges, de az alkotás mindig: elkerülhetetlen. Ez Stupica rendezői eredményeinek is a lényege. Az előadás megteremtéséből kiderül: neki is éppoly elkerülhetetlenül fontos volt beszélnie Lenbachról és Lauráról, Krizsovic ügyvédről és a többiekről – de a divatszalonról is, meg a pisztolyról, a vázákról, az unicumosüvegről, a függöny gyűrődéseiről és mindenről, ami a színpadon az előadás alatt látható, hallható – vagy éppen láthatatlan és hallhatatlan –, mint Krležának, az írónak. És volt is annyi mondandója, mint a szerzőnek. Ezért azt mondanám: Stupica ezt a darabot nem rendezte, hanem megélte; nem produkcióinak a számát növelte, inkább szellemét kísérelte továbbsegíteni a végtelenbe.

Nagy Attila

Ahogy bejött arra a kis színpadra, az már remek volt. Lógó váll, ingó járás, roggyantott térd… Ott ültünk körben, egészen közel a játéktérhez. Kissé zavart is ez a közelség. Szemérmetlennek tetszett. Bejött a szürke függöny mögül a csendes színpadra. Csaknem érintett a szélső széken. De néhány lépéssel odább már messzire került, megállt; fekete nadrág, fekete trikó, ütött-kopott keménykalap, fehér arc, nagy, rajzolt szemöldök a tompa reflektorfényben, kicsit lebiggyent ajak, aztán egy bárgyú mosoly – Estragon ott állt az országúton. Téblábolása, félszegsége, küzdelme a nagy, otromba sárga bakanccsal, pislogása, nyögdécselése, nyüszítése: „Nem tudom, Didi!… Nem figyeltem, Didi…” – olyan érzelmi állapotba kergetett, amit magam sem értettem: hol sírás égette a torkomat, hol pedig nevetés – de nem is! inkább röhögés – rázkódtatott; hideg futkosott a hátamon; mulattam és megrendültem. Esetlen mozgása, kissé ferde fejtartása, gyermeteg pislogása feledhetetlen volt.

A Beckett-darab előadása után találkoztunk. Személyesen akkor először. Én már ismertem, néhány alakítását láttam, de igazán csak egyre emlékeztem: Németh László Nagy család című drámájában játszott egy epizódfigurát. Akkor még a veszprémi színháznál volt. A darabot néhány este Budapesten is előadták, a kritikák dícsérték Nagy Attila játékát. Sikerült alakítás volt, egy cseppet groteszkre színezte a figurát, de nem bántóan; most a Godot-ra várva Estragonjában felfedeztem ama szerepéből néhány kis motívumot, alig-alig felvillanó hangot-mozdulatot, melyek megsejtették, hogy Nagy Attilában mindig is volt hajlandóság a különös, egyéni groteszkség megteremtésére.

Egy-két filmben is láttam, de elegáns szerepei alig hagytak nyomot emlékezetemben. A Beckett-darab idején már a Thália művésze volt (Miskolcon, Pécsett, Veszprémben játszott a főiskola után), Kazimíréknál főszerepeket kapott; alkata, hangja, színészi tehetsége máról holnapra az élgárdába juttatta. Szerettem volna megismerni.

Ezért találkoztunk a Godot-ra várva előadása után.

Érezte, tudta, hogy ebben a darabban rendkívülit alkotott. Estragon figurája tökéletes volt. (A drámát láttam Prágában is, Jan Libicek igazán jó színész, de Nagy Attila játéka nekem jobban közvetítette a becketti figurát.) Örült a szerepnek, örült az eredménynek. A színpadi clown helyett most egy sötét ruhába öltözött, kurta hajú, komoly fiatalember ült velem szemben. Igen: szembetűnően komoly volt. Ahogy munkájáról, terveiről, színészi elképzeléseiről beszélt, inkább egy disszertációjára készülő fiatal diplomás benyomását keltette, mintsem színészét, komédiásét. Érdekli az irodalom, a költészet, a filozófia – mondta. Valamikor verseket is írt. Évek óta egy tanulmányon dolgozik, java már készen van, ebben megkísérli felvázolni a ma színházának feladatát, mind a színészek, mind pedig a rendezők felelősségét. Szívesen és kitárulkozva beszélt önmagáról, a mögötte levő esztendőkről, amelyek próbára tették erejét is, művészi képességeit is. De egész lényéből nyugalom és derű áradt. Bizakodás. Nem önhittség, de a felesleges szerénységnek is híján volt – éppen ezért őszintének tetszett. Már első beszélgetésünk után megrajzolhattam volna portréját – legelső impresszióm maradt hiteles mindmáig: Nagy Attila azok közé tartozik, akik a művészi alázat mércéjét jól ismerik; eddigi eredményeit is ennek köszönheti.

A színészet is hosszútávfutás, ember- és önismeret kell hozzá. Az emberismeretet megadja a sors, az önismerethez nem árt némi segítség. Erről az önismeretről szeretnék szólni.

Nagy Attilát az elmúlt évadban néhány kritikában elmarasztalták, egy-két alakítását kifogásolták. Főként hősszerepeivel elégedetlenkedtek. (Például Darvas Zrínyi című drámájának címszerepében – írták – felesleges volt a pátosz, színészi eszköztárát félretolva, idegen gesztusokat használt stb.) Máskor színtelennek mondtak egy-egy megoldást. Sokat töprengtem, mi lehet a baj? A kritika ítél rosszul, vagy a színész marad el képességei mögött? Szerettem volna okát lelni mindennek. Végül is a Godot-ra várva Estragonjából indultam el. De nemcsak ez adott tápot sejtésemnek. Láttam őt a Bűbájos éj című Mrożek-darabban, láttam Örkény Tóték-jában. Az egyikben egy idiótaforma tisztviselőt alakított sziporkázó humorral, a másikban egy mafla tűzoltóparancsnokot, megrendítően, keserű gúnnyal. Az ilyenfajta szerepekben csodálatosan jól játszik. Tehát a groteszk – gondoltam. És azt hiszem, igazam van. Legalábbis a példák igazolnak: Nagy Attila egészen egyénit, rendkívülit tud nyújtani azokban a szerepekben, amelyeket az első pillanatban nem is osztanának rá. Azért nem, mert jó megjelenésű, magas, szép hangú színész. Éppen az ilyennek találták ki a hősszerepeket – véljük. (Amiket persze sokszor már jól meg is oldott, gondoljunk csak Sartre Az ördög és a Jóisten című drámájának főszerepére, vagy A Helytartó-ban Riccardo alakjára!) Mégis, ha rajtam állna, Nagy Attilát csupa olyan feladattal bíznám meg, amelyben a groteszk vonások érvényesülhetnének.

Azt hiszem, ő sem gondolta át még egészen eme lehetőségét. (Persze ezt csak úgy privátim mondom, hiszen a színész ki van szolgáltatva a színház programjának, nem ő keresi a szerepeket; igazi képességeire inkább a rendezők figyelhetnének fel!) Attól is tartok, hogy maga Nagy Attila sem mer „áthangolódni” a groteszkre, nálunk ugyanis könnyen összetévesztik ezt a műfajt a varieték, kabarék játékstílusával. A konvenciók alapján tehát félhet is, hogy ha nem játszik hőst, nem lehet igazán „elismert színész”.

Nemcsak a színházi világban, de egész művészeti életünkben fellelhető valami megmagyarázhatatlan félelem – vagy inkább tartózkodás? – a groteszk, a világot fonákjáról ábrázoló művészi módszer ellen. Pedig óriási tévedés, hogy komoly dolgokról csak iskolás komolysággal lehet beszélni. Sőt! Nem egy mű igazolja – a világirodalomban, a drámatörténetben –, hogy nem így van! Nos, Nagy Attila is bátrabban kereshetné és vállalhatná azokat a feladatokat, amelyekben olyan nagyszerűen ki tudja fejteni tehetségét, mint például Estragon szerepében, vagy Örkény István Tóték-jában. S ha a filmrendezőink is rájönnének, hogy Nagy Attila groteszk humora azért becsülendő, mert éppen hogy egy kellemes, hibátlan küllemű ember sajátja (tehát nem testalkatának valamiféle komikuma lenne a megragadó, hanem Tatihoz, Sordihoz vagy Gassmanhoz hasonlóan az intellektussal megteremtett groteszk), akkor kiszámíthatatlanul nagy lehetőséget biztosítanának mind a színésznek, mind pedig rendezői ambíciójuknak. A Büdösvíz című filmben már történt erre kísérlet, de csak nagyon szolidan. Jobb lenne, ha nem már megírt, hanem kimondottan neki írt szerepeket kaphatna.

Az író, festő vagy zenész számtalan lehetőséget talál arra – munkamódszere is lehetővé teszi –, hogy kikísérletezze a maga útját. De a színész másokra van bízva. Feladat következik feladat után, el kell látnia, hiszen szerződés köti. Alig-alig választhat, kísérletezhet. Csak írók, rendezők, filmesek segíthetik őt ebben. De természetesen neki is fel kell lelnie azokat az alkalmakat, amelyek egyénisége kibontakozását szolgálhatják.

A művészet nem nagyüzemi termék, a művészet kézmívesség. Türelem kell hozzá. Tudom, Nagy Attila a türelemnek sincs híján.

A szerep hitele

A Várszínházban Dayka Margit a Pokoli disznótor Öregasszonyát játssza. Remenyik Zsigmond ebben a különös, groteszk egyfelvonásosában valóban infernális képet fest a fukarságról, a kapzsiságról, a megveszekedett haszonlesésről. Dayka Öregasszonya a Gazda anyósa, akit veje és lánya egyaránt csak mint mihasznát kerülget; a kezükre adott portáján éppúgy ebsorsa van, mint a cselédnek, vagy mint a tori lakoma illatára a házhoz sereglő kérincselő szegényeknek. A Gazdáéktól nyájasságot csak az remélhet, akinek hatalma, hivatala van; így hát a „semmirekellőknek” csak szitok jut, ám jegyzőt, bírót, kántort terített asztal vár, étel-ital a hoci-nesze reményében. E számítón ügyeskedő életben csak nyűg az Öregasszony, jóllehet ő még váltig a javukra szeretne tenni: gondjukból részt vállalni, munkában segítségük lenni. De ha szól, ha cselekszik, a sarokba parancsolják; lánya istenkedik ellene, veje a pusztulását kívánja. És amikor ott, helyben el is éri a halál, még akkor sem a részvét, csak a csúfolódás, majd a szidalom a jussa, hisz a vendégek már a kapuban, veszélyben a tor.

Mindez azonban csak a szerep váza, amire Dayka Margit nemcsak az alak színbéli jellemét építi rá gazdagon, nemcsak a helyzetnek megfelelő figurát formál, de zseniális emberábrázoló tehetségével sokkal többet. Most is, mint annyi más szerepében, egy teljes sorsot sugall játékával. Azt is tehát, ami nincs leírva a szerepben, amire még csak utalás sincs sok esetben, vagyis amit csak Dayka tud arról az emberről, akit megelevenít. Azt hiszem, a megírt szerepnél is jobban érdekli mindig az, ami nincs a darabban; nincs úgy, hogy az író beleírta volna, ám jelen van az élet diktálta igazságként. Ezeket az igazságokat, hiteles motívumokat keresi Dayka Margit az alakok megformálása közben. S ezért lesznek olyan súlyosak a figurái, mert nemcsak talentuma jóvoltából eljátssza, hanem a valóságból megteremti őket. Érdekli embere múltja, a darabon kívüli és túli élete is.

A Pokoli disznótor előjátéka végén megjelennek a játszó színészek, a vásári kikiáltó bemutatja őket. Dayka úgy áll ott ebben az első percben fekete rékliben, fekete szoknyában, fekete kendővel keretezett sápadt arcával, mint egy fotográfus előtt; mintha ebben az interregnumban, ebben a családjától háborítatlan pillanatban még büszkén meg akarná mutatni, meg akarná örökíteni, ki és mi volt ő valamikor: gazdasszony, akit tisztelet övezett a faluban, aki ért annyit, mint más, aki maga rendelkezett az életével, míg a fiatalok kenyerére nem szorult. Egy pillanat ez, mert azután a kezdődő játékban már hallgass a neve; egyszeriben riadt anyóka lesz; révedő, megtört tekintetében az elsuhant évek, a mostani megalázottság. Egy-egy szárnyszegett mozdulatával még érezteti, hogy nem hiheti a rá mért kiszolgáltatottságot, de már szűkölve hátrál a durva parancsokra; megbántottságában alázatos, panaszait félelme szorítja vissza, s lám, könyörgés is alig van a szemében, amikor lánya gyűlölködve pöröl vele. Az említett kezdeti képtől idáig Dayka egy hangszínnel, egy ajakrándulással, egy kézmozdulattal vagy egy fojtott jajongással elénk tár egy egész emberéletet; az Öregasszony sorsának mélyébe világít. S mindehhez igen rövid játékidő, s mindössze talán tizenöt-húsz mondat áll rendelkezésére. Mégis megdöbbentően sokat tud elmondani. S tetőzi ezt még a halál előtti pillanatok átélésével, ahogy Öregasszonya segítségért esdeklőn, de a magárahagyatottságot szinte elfogadón verdes utolsó erejével az életért. A reménytelenség feneketlen kútját nem is annyira a halálfélelem, mint inkább az immár teljesen bizonyossá vált szeretetlenségérzés fantasztikus színészi megmutatása teszi rettenetessé. És még azután is – ami már csoda – a kiterített tetem mivolt is alkalom a színésznőnek, hogy a sorsívet befejezze: élettelenné ernyedten fekszik, ám összekulcsolt keze oly méltósággal merevíti karjait melle fölé, hogy megértjük: a test megszabadult a gyötrelmek poklából. Ezzel mintegy a folyamatosságot is biztosítja a darab befejezéséig, amikor is viszontlátjuk már fehérbe öltözötten, a halál utáni átváltozásban, és megtudjuk, hogy boszorkánnyá lett, de amolyan tündérboszorkává, akitől csak a vele gonoszul bánóknak van félnivalójuk, de sem a más megalázottaknak, sem a jóravaló népeknek nincsen. Boszorkasága bájjal és humorral ruházza fel; arca kedvessé szépül, pajkos örömmel fogadja jótét lélekké változását; mintha kislánykorába repítette volna vissza az idő, a mesék igazságteremtő világába.

Gyönyörű asszonyok

Ülnek hárman a szalonban. Minden régi – a bútorok, a terítők, a csészék, az emlékek. És a barátság. Meg a szeretet. A régi barátnék kávéznak, habos süteményekbe harapnak, a hangulatuk tüneményes. Csendes csevegés, csendes derű. Idézgetik a múltat, ahogy fel-felbukkan az emlékezetből. A férfiakat mesélik, a férjeiket.

Milyenek is voltak azok, milyen szeretők, becsületesek, hűségesek.

A háziasszony egyszerű, kedves. Komlós Juci játssza. Csak éppen odafigyel, mert serényen tálal, kínál; otthonos. Derűsen hallgatja a varázsos arcvonású, vonzó tekintetű, dallamos hangú asszonyt – Makay Margit alakítja –, aki mesél, beszél átszellemülten az egykori napokról. A harmadik csak lesi őket. Sötét, szűk derekú ruhában ül köztük, fekete, fátyolos kalapban. Elegánsan és kihívóan, mint egy cukrászdában, Dayka Margit. Akárha pajzán történeteket hallana, pikáns históriákat, úgy kuncog, felkönyökölve a száját fedi, huncut nevetését takarja játékos ujjaival. És hogy csillog a szeme! Buja kis tüzek gyúlnak a fénylő szembogarában. – Mondjátok csak! – ez van a féktelenkedő kedvében. Az elszabaduló kis gúnyban, amint az ajkát mozdítja.

Hát igen. Ő tudja. Nem volt minden olyan idilli. Olyan makulátlan.

– Az uram belebolondult a szőke kontyodba! – veti oda álságos szelíden, túláradóan adakozó mosollyal. Itt van, örülj, ni, örvendj a régi titoknak, barátném!

A háziasszony megdöbben. Megriad, meglepődik… eszébe jut… Hát ez volt annak a különös gyengédségnek, azoknak az epekedő pillantásoknak a magyarázata! Belepirul. Fiatalasszonyosan, szinte lányosan. Ég az arca. Nem palástolhatja, hogy jólesik hallani ezt a réges-régi titkot. Arcára kiül az emlék ragyogása. Az a kis reszketeg boldogság így lelepleződött?

Átélhető mindenkinek, aki látja őt, hogy mily hevesen dobog most a szíve, mekkora hálát érez a férfi iránt, aki egykor…

A huncut kis fekete kalapos barátné még hagy egy parányi időt, aztán lecsap; előbb csak kínzón, kéjesen meséli, hogyan hódította vissza az urát, micsoda macskahízelgéssel, kacérkodással. És ahogy Dayka a hangjával is játszik, ahogy egy ajkbiggyesztéssel, szemhunyorítással felidézi a kéjes izgalmat, senki sem kétli, hogy könnyűszerrel vissza is hódította. S mikor mindezzel eldicsekedett, a döfés következik a szőke, csábos kontyért: – Az uradnak nője volt!

Nem, ez nem lehet! Ez nem igaz! Az ő urának?! A háziasszony segélykérőn fordul a másik vendéghez. Ki lett volna az?!

– Én! – Dayka most megfeszíti derekát; a tekintete kemény. A vékonyra összeszorított szájával kegyetlen és elszánt. A kétségbeesett kiáltásra, hogy – Hazudsz! – dacosan visszavág. Nem. Nem hazudik. Így igaz.

Na, ha már ezt kimondta, ha ezek ketten olyan nagy szerelmet dédelgetnek magukban, hát tudják meg! Tudja meg a másik barátné is, hogy az ő férjével éppen úgy volt dolga!… Azzal is! Bizony!

És feláll. Ez a pompás, fekete kosztümös, kalapos hölgy, ez a tüzes tekintetű, huncut mosolyú olyan büszkén, édes bűne terhével olyan gőggel vonul ki, mint ahogy hajdanán hagyta ott az elcsábított – vagy a csábító – férfiakat. Pikáns állát felvetve, nevetnivalóan, mégis démonikusan méri végig a meghökkent nőket; nem esik meg rajtuk a szíve, nem; gonosz kis győzelmeit mindörökké őrizni akarja. Azok a forró, mámorító percek jelentik az ifjúságát. Az ő asszonyiságát.

Elmegy, emelt fejjel, lassú vonulással.

Csend marad az asztal körül. A döbbenet csendje. A férjeik! A drága férfiak! Hát ezzel?!…

De a háziasszony egyszer csak azt gondolja – látni a szépülő, derűssé simuló arcán, hogy azt gondolja: azért ennek a csalárdnak az ura bizony belém habarodott! Milyen sóváran bámult mindig! Mulatságos volt a zavarával, az udvarlásával! Szóval a kontyom!…

És a másik barátné? Aki ugyancsak hallhatta, hogy a mindig bolondul szerelmes férje is belekóstolt ebbe a kis kacérba? Azért volt hát akkoriban olyan hálás az az ember, olyan bűntudatos, és éppen emiatt annyira heves, féktelen! Micsoda éjszakák, gondolja a fájdalom lassú elültével, micsoda vidám hajnalok!…

Akármi történt is – a szerelem az szerelem volt; az az övék volt. Szédítették egymást, de éltető szédület volt! A szemük ragyogásában, a szájuk puha ívén, a csendes sóhajukban ott van ma is a szédület szépsége és boldogsága. Ott él bennük a szerelem, a fájó is meg az önfeledt is; a szerelem, amivel meghódították – és visszahódították – a férfiakat; és amivel meghódítanák őket most is, hiába szálltak el az évek.

A hamu alatt című, Török Gyula-írásból készült tévédramolettben ők hárman – Dayka Margit, Komlós Juci és Makay Margit – ifjúságról és szerelemről vallottak lenyűgöző játékukkal. Szerepeikhez művészi tehetségük mellett a maguk varázsos bájosságát adták, múlhatatlan szépségüket. Vonzerejükkel tündököltek. A férfiak, akik még nem szégyellik a rajongást, lelkesen mondhatják rájuk: igen, ó, igen, asszonyok, színésznők, gyönyörűek!

Dvihallyné: Máthé Erzsi

Átélés. Azt mondjuk, remek volt az alakítás, a színész tökéletesen átélte a szerepét.

Igen, de sokszor még ilyenkor is látom-érzem, hogy a figura mögött X. vagy Y. színész áll, felfedezhetően tudom, hogy ő az, hogy az ő kitűnő művészi képességeinek köszönhetjük a hibátlanul megformált alakot.

Talán ennél nagyobb élmény is lehetséges? Ritkán. Amikor elfelejtem, hogy színházban vagyok, hogy televíziót nézek, amikor elfelejtem, hogy színészi alakítást látok, mert úgy tűnik föl, hogy a milliók közül egy eddig ismeretlen emberrel ismerkedem, egy közvetítések nélküli sorssal.

Mint a múltkor este a Móricz-regényből készült tévéjátékban, a Bovári úr-ban egy asszonnyal. Máthé Erzsi jóvoltából. Egy epizódban.

Védtelenül lepleződött le előttem ennek a Dvihallynénak az élete, mintha illetéktelenül kihallgattam, meglestem volna a bajban.

Nagyon szép volt Dvihallyné azon az estén: sudár, elegáns. Szőke haját lazán fésülte, feltűzte, arcát bepúderozta, derekán a szoknyát a csípőjére simította. Szép akart lenni – nem kacérságból, hanem emberi hiúságból – amikor Veres tanítóékhoz készült. Hiszen ott az az asszony, az ura legjobb barátjának a felesége: a háziasszony Veresné, a város férfinépének bálványa. Hadd lássa az az aranyfogú szépség, hogy azért ő sem utolsó…

Vereséknél családi perpatvar az ebédnél a kicsapás előtt álló rokon fiú miatt. Az asztalfőn a házigazda szűnni nem akaró, újra és újra felcsapó dühét már-már a sebtiben összegyűlt vendégsereg is sokallja. És akkor, a nagy jövés-menés közepette még kopogtat is valaki az ajtón. Ez már sok Veres tanítónak. – Ki az?! – reccsen idegesen.

Még engem, a nézőt is sért ez a vaktában odavetett, ingerült „Ki az?!” Hát még azt, aki meghallhatta az ideges felhangot odakinn.

S belép a komoly Dvihallyné. Belép Máthé Erzsi Dvihallyné képében. Előkelő; tartózkodóan bólint; s ebben a tartásban ott a gyanú: talán tudták, hogy ő kopogtat, s a személyének szólt a cseppet sem invitáló tónus?

De Veres Pál már restelkedve nyájas: hogy micsoda öröm, lám, a komámasszony is kimozdul hazulról!

Dvihallyné egyenes derékkal áll az ebédlőasztal körül buzgólkodó férfiak fölött; ám a válla mintha kissé görnyedne valami láthatatlan tehertől; tekintetével a férjét, az urát keresi. De éppen csak észreveszi. Hanem az van a szeme villanásában, hogy: áhá, áhá, igen, itt vagy, itt!…

Borral kínálja a komája: Veres tanító. – Ó, én bizony már csak nem iszom! – Az elutasítás szerény, de éle van: nem az a fajta vagyok, aki borozik, mulat.

– Az nem iszik. Még ha az orvos rendeli, akkor se… – valahogy így löki oda a szavakat a férje, ültében hátravetve magát a széken; könnyedén, tapintatlanul felpanaszolva, sértve.

– Most ezt miért kellett mondani, mi szükség volt erre?! – Az asszony egész lényéből árad a feszültség. A hangja is fojtott, inkább színtelen, mint felcsattanó. Ez a fehér terítős asztal mellől odavágott nyílt panaszlás, nyilvános bántás végigcsapott rajta. Unalmas asszony?! Ezt jelenti a férje megjegyzése? Hogy ő nem enged fel soha, nem lesz könnyed soha? Erről kell most beszélni, itt, az albíró, a káplán, az öreg pap – no meg az aranyfogú menyecske előtt?! De fegyelmezi arcvonásait, még el akarja tussolni ennek az embernek, az urának a durvaságát; csakhogy a szeme körül, szája finom íve körül azért megrándulnak az idegek.

Veresné mentő gesztusa: a szalonba tessékeli-hívja, bonbonnal kínálja, asszonyos együttérzéssel veszi körül. De csak mímeli a szolidaritást, az esze az érte egymással rivalizáló férfiakon jár, s rakoncátlan jókedvét is csak alig tudja palástolni. Pedig a vendég hölgyből árad a panasz. – Képzeld, képzeld… – sorolja a bajokat, miközben gépiesen szemeli a bonbont; a cselédlányt szapulja: az az ostoba, önfejű lány, képzeld, most meg a vekkert szedte szét a konyhában, kicsavarta a srófjait, leszerelte a hátlapját, az ördög tudja, mit nem babrált vele, tönkretette azt a jó órát!… – S már sír; indokolatlannak tetsző ez a nagy felzaklatottság, a cselédlány elleni haragja, indulata. – Most aztán csak úgy jár az az óra, ha féloldalra állítják, szörnyűség, mennyi baj, nem takarít, nem mosogat, a pelenkákat sem mossa ki, hogy mit képzel az a lány?! a szőnyegeket is tönkreteszi, mindnek felkunkorodik a sarka, elnyűvi, pocsékká teszi a szőnyegeket…

Nem tud uralkodni magán, szemét elöntik a könnyek, a szép konty alatt ráncokba fut a homloka; összeránduló szemöldöke, a szipogva visszafogott sírás egy pillanat alatt megcsúnyítja a gonddal púderozott arcát. Szavai kapkodva törnek fel, de a szóvégek nyújtottak, az éles hangokat a sírás tompítja. – Nem bírom már!…

Pillanatnyi csend. – Miért nem kergeted el?

Miért nem? Hiszen nem a cselédlányt – az életét panaszolja. Az urát. A házasságukat, a kiszolgáltatottságát, az elveszett boldogságát, a megalázott szerelmét-szeretetét, a szörnyű gyanút, hogy az ura is Veresné körül legyeskedik. De nem mer támadni; meg aztán büszke is ahhoz, hogy a szemébe vágja a komaasszonynak: bolondítod az uramat!

Minden keserűsége, fájdalma a cselédlány elleni tirádába van sűrítve. Szeme alatt mély árkok, a keserves évek jegyei.

Megadóan sóhajt, árván, tanácstalanul: – Hát mit csináljak, ha nem kapok helyette mást? Hogyan küldhetném el?

A lányra mondja, de másra érti. Az urára. Az életére. Belefáradt már mindenbe. Ül a kanapén. A haja gondosan fésült, a telt, asszonyos testére simán feszül a ruha. Szép, komoly, de esendő. Hangja fátyolos: – Jó neked… csak magad vagy. De az én öt gyerekemmel hova legyek? A férfiak olyan kíméletlenek…

Csak egy kicsit oldódik fel, percekre, amikor már az urak átszállingóztak hozzájuk az ebédlőből. Mintha őt is elkapná a könnyed hangulat, de inkább gyermeki csodálkozással figyeli a furcsa diskurzust. Veresné kacérkodását a férfiakkal: a csipkelődést, a szemérmetlen kacagást. És megriad. Nem, ez a parázna hangulat sérti, ez veszejti el a férjét is. Lám, ez az ember itt mindenkivel milyen kedves tud lenni, kiváltképp a háziasszonnyal; itt milyen jól érzi magát, otthon meg nyers, szótlan, türelmetlen. Ez a Veresné: veszedelem. S ha most azonnal nem mennek el innen, bemocskolódik tőle. Elég a megaláztatásokból, nem süllyedhet mélyebbre. Indul menekülve, s menekítené a férjét is, de azt csak bosszantja a hirtelen sietség, nem is érti; vagyis hát érti, ez a legrosszabb, hogy nagyon is tudja, miért állt fel a felesége, csakhogy ő nem akarja itt hagyni a szórakozást. Pedig mi jut neki Veresnéből? Semmi. Csak ülhet a közelében a többi urak között, talán egy kis kamaszlányos kacagásra bírhatja, megcsókolhatja a kezét, belenézhet a szemébe, beszívhatja az illatát. Ennyi. Több soha, semmiképpen. Megalázó ez a diákos rajongás, ez az üres vágyakozás!

Dvihallyné parancsol, tüntetőn, sértőn, büszkén, de undortól, félelemtől remegve. Akárha oroszlánnal szállna szembe puszta kézzel; mintha az életét: maradék hiúságát védelmezi. A hangja most kemény.

– Hát eredj a patvarba! Ki híjt ide?! – fröcsköli arcába gyűlöletét a férje. Most már ellenségként állnak szemben. Dvihallyné teste megfeszül, állát leszegi, sziszegve tör fel belőle a düh, a megvetés, vagdalódzik jobbra-balra. Hangja kemény és mély és keserű.

Kiront a szobából, mintha örökre végzett volna a férjével. Az persze megy utána tehetetlenkedve, átkozódva. A baj nem rendkívüli, a baj mindennapos. Együtt élnek, együtt fognak élni továbbra is. Ők is éppen úgy, ahogy a többiek.

Azt mondhatnám, Máthé Erzsi ebben a szerepben remekelt, de nem ezt, s nem így akarom mondani. Egy asszonyt láttam a képernyőn; néhány perc alatt megismerhettem az egész életét. Felzaklatott ez a sors, annyira pőrén tárult fel, nyersen, valódian. Elfelejtettem, hogy darabot látok, hogy színész játszik. Megrendítő volt a Máthé Erzsi bőrébe bújt Dvihallyné.

Krizsánné – Kovács Mária

Volt-e modellje Tersánszkynak A havasi selyemfiú Krizsánnéjához vagy sem – nem tudom. De ha volt, akkor az csak olyan lehetett, mint amilyennek Kovács Mária formálta meg a történet televíziós változatában. Ahogy felbukkan a képernyőn a vásári sokadalomban, haját hátrakötött kendőbe fogva, kurta pipából bodor füstöt eregetve, szakasztott mása a Tersánszky megírta alaknak. Sőt mi több, mintha bizony erről a teremtésről mintázta volna az író a bércaljai asszonyt. Magabiztos, rátarti, turidanis hetykeségű; csakugyan férfiszámba kell venni. „Mintha asszonyöltözete csak álruhája volna.” Nézem, s ámulva gondolom: jól van, jól írja róla Tersánszky: „Pillantása kemény és firtató, vállai mint a zsákhordóé.” Róla írja?! – kapok észbe hirtelen. De alighanem a szerző is meglepődne és örvendezne; s talán bámulna is, mennyire valóságos ez az ő Krizsánnéja.

Az övé?

Az övé is – meg Kovács Máriáé is. Mert amit a színésznő véghez visz, az nemcsak játék és átélés, az nemcsak instrukciók – íróiak, rendezőiek – felhasználása, nemcsak egy szerep pompás felépítése. Több annál. Talán azt mondhatnám: teremtés. Kovács Mária társszerzője az írónak.

A színésznőnek elég egy tört mozdulat, egy felvillanó vagy elboruló tekintet, egy hangszín, egy türelmetlen legyintés, hogy olyanokat meséljen el, amiről szó sem esik. Ott vagyunk – ott lehetünk – ennek az asszonynak a közelében; értjük, érezzük az életét. Messzi múltakat idéznek fel a szobájában függő fényképek, de lénye is éppígy sejteti a múltat, a megalkuvások nélküli küzdelmeket, a hajdani elszántságot, amivel szénégető apja kunyhójából nagyravágyón kilépett a világba, a szerencsés házassággal szerzett vagyont és tekintélyt, az özvegyi sorsot, a magányt. Igen, a magányt lánya, fiai, cselédei között. A keserítőt, de ugyanakkor erőt adót. Amit úgy visel már, olyan megszokottan, mint fejkendőjét.

Bátor és büszke ez a Krizsánné. Ember, jószág kezes lesz a közelében. És hogy ül ez az asszony a bakon! Hogy feszít még akár a szekér deszkáján is! Meg amikor betér a kocsmába! Erős tenyerével csak úgy cimborásan mellbe taszítja a férfiembereket. Rendel. Asztalhoz telepszik. Nem pohárból, flaskóból iszik, s a lőrét úgy köpi a padlóra, mint egy kivagyi duhaj.

Aztán ez a dúvados tempójú nő beleszeret egy gyerekemberbe.

„Pakulárlegény volt, rögtön látszott. Nagyon szép feje volt. És valami méla, nemes nyugalom rajta, akár valami fiatal erdei istenén…”

Beleszeret. Pipásan, hátracsapott kendővel a fején, lompos szoknyában, öregecskén, csúnyácskán.

A történet is fontos, de szívszorítóbb a vágyódó tekintet, a féltékeny szemvillanás; a szájszeglet, az orrcimpa finom rezdülése, a szemérmesen szemérmetlen epekedés. Ahogy a fiút – a férfit, az elvesztett fiatalságot – sóvárogja. Egyszerre a kéjt és a szeretetet, a fellángolást és a jó szót, a gyengédséget és a szenvedélyt. Melyikhez van joga? Melyiket kaphatja meg? Minden kéne, azt szokta meg, hogy mindent megkap; eleinte talán csak szeszélyből köti – kötné – magához a pakulárt, de később már önnön csapdájában vergődik. Mert csapda: ő szerelemre lobbant, ám a fiú tartózkodó.

Nincs ebben semmi nevetséges. Kovács Mária Krizsánnéja nem hóbortos vénasszony. Inkább csaknem királynői jelenség. Egy nomád királynő. Aki most nem tudja, jó tartással, kényeztetéssel, paranccsal, ha kell – mivel szerezze meg, amit a legkeservesebb megszerezni: a másik odaadó engedékenységét.

Nézi a hallgatag fiút. Kendőtlen, ha vele van. Áll a kamrában; a legény a málészemes zsákokat kötözi. Szólítaná bizalmasan, de fél. Ha visszautasítják? Ha a szemébe vágják: te vénasszony!

Mégis – már ott van a fiúnál. Test a test mellett. A legény megdermed. Krizsánnénak bátorságra van szüksége, hogy e dermesztő tartózkodás ellenére, ajkán lányos, remegő mosollyal, könyörgőn, izgalmát-zavarát titkolva feltekintsen reá. – Álmos vagy? Igyál egy korty pálinkát, és beszélgessünk…

Az erős férfimellre hajtja a fejét. A legény nem ellenkezik, sőt a lámpát is lecsavarja.

Semmit sem változik külsőre Krizsánné, öltözetén, szokásain nem módosít, mégis: szépül, s mintha ifjodna is, ha a pakulár közelében lehet. Ragyogna is a teljes boldogságtól, ha társa nem csak kötelességszerű engedelemmel szeretkezne vele. Pedig hogy fut eléje az ösvényeken! Hogy fogja két tenyerébe azt a szép, szerelmetes arcot! Hogy csókolja! És hogy mondja szomorú, türelmetlen sóhajtással: – A szemed tüzét is akarom, nemcsak a testedét…

A pakulár szeme tüze másé.

Krizsánné az egyre reménytelenebb kapaszkodásban már a hiúságára sem kényes. – Állj ide!… Gyere ide!… Légy itt, mellettem!

Hiába.

A vesztés pillanata… A fiúnak kedvese, piciny gyermeke van! – Amikor megtudja ezt! Veszélyes emberi pillanatok, de még veszélyesebb színészi pillanatok ezek. Kevés az ábrázolás – át kell fűlni a valóság hevétől. Kovács Mária győzi. Riadalom, harag, észveszejtő indulat hulláma csap egymásra Krizsánné lelkében, ahogy a lovak közé vág, hogy szekerén beérje a friss csókoktól ujjongó menyecskét. Még gyilkolni fog – kapom el szorongva a színésznő tekintetét, hogy aztán csodáljam: indulata, fájdalma – a Krizsánnéé persze – mint roskad egyszeriben gyengédségbe; majd a szeretet, a szerelem, a szeretés ott, az út menti jelenetben, a pakulár kicsinyének dédelgetése közben miként alakul ősi anyai ösztönné; aztán mindez hogyan vész ki hirtelen, hamvába holtan Krizsánné szívéből.

Mikor sírt utoljára ez az asszony? Még fiai hálátlansága sem fakasztotta őt könnyekre. De ez a vesztés az élet elvesztése is. Akarhatatlant akart, belebukott. Sirathatja. Noha védelmezné magát az összeomlástól: ha valaha férfiasan bírta a terheket, most még jobban dacolna. Szívja a pipáját megint; hajtja a lovakat; kocsmázik, pofa pálinkával köpi szemközt a csúfolódókat.

Könyörtelen történetet mondott el nekünk Kovács Mária ezzel a Krizsánnéval. Igazul – és ezért feledhetetlenül.

Hős és clown

Becsületes, nyílt tekintet, férfias arcél, szelíden erőszakos áll, melyet azonban a kamaszos bájú mosoly enyhít barátságossá; jó orgánum; izmos, fess termet – mi másra való az ilyen színész, ha nem arra, hogy pozitív hősöket játsszon? A hétköznapokban is ez az a típus, akire azt mondod: ám legyen csak nála az életmentő itallal teli kulacs a sivatagi vagy északi-sarki expedíción, tudom, a végveszélyben számíthatnak rá a társai, az utolsó kortyot nem magának tartogatja. Ha huszonöt évvel ezelőtt kerül színpadra, biztosan vele játszatnak el minden bátor katonát, tüzes kemencék előtt helyt álló olvasztárt, bányaomláskor a társait segítő vájárt, a jövő útját világosan felismerő parasztot. De lehetne keleti herceg, ifjú népvezér vagy a mesék szűzies tisztaságú, győzedelmeskedő hőse.

Mint ahogy volt is: Csongor. 1973-ban, amikor Miskolcra került.

Blaskó Péter a diploma után csupán néhány évadot töltött a fővárosban. Tanárai tehetségesnek tartották; harmadéves korában Törőcsik Mari és Kállai Ferenc partnere lett Vészi Endre Üvegcsapda című drámájában. Szerződtette is a Nemzeti Színház; akkoriban filmekben, tévéjátékokban is sokat szerepelt. De akik csak a pesti éveire emlékeznek, akik csak akkor látták játszani, noha aligha lehet okuk kételkedni szavaimban, mégis kissé hitetlenkedve kérdik: – Azt mondod, jó színész? Persze, lehet, lehet, de nem túlságosan egysíkú? Olyan görcsös volt, tudod… rokonszenves, rendes fiú, de…

Próbálom nekik bizonygatni, hogy Blaskó már régen nem olyan, mint amilyennek főiskolai évei után megismerték. Persze nem személyisége változott, hanem a Miskolci Nemzeti Színházban bőséggel kapott feladatok igazi színésszé érlelték. Jó, sőt kitűnő színésszé.

A Csongor-alakítása talán még nem volt több, mint önmaga természetes jellemének és fizikai voltának magától értetődő találkozása a szereppel. Itt csupán énjét kellett adnia. Csongor költőien szép alak, de hálátlan feladat a színésznek; s az alakításnál csaknem többet jelent a szereplő külleme, ragyogó tekintete, kamaszos rajongást sugárzó arca.

A színház azonban tudta, hogy Blaskó másra is képes, ha kimozdítják a hősszerepkörből; s bár okvetlenül visszatérhet oda, hiszen éppen az ilyen adottságokkal rendelkező férfi színészekből van a legkevesebb, de közben módot kell adni neki, hogy a legkülönbözőbb drámai jellemek során gazdagíthassa művészetét.

Amikor elszegődött Pestről, számolnia kellett azzal, hogy sokkal szűkebb körben fogják ismerni, mert mind a nagyközönség, mind a színházi szakma elsősorban a fővárosi művészekre figyel. De bizonyára jól tudta, hogy ha nem kapcsolódik egy olyan társulathoz, mint amilyen a miskolci is, színészi fejlődésének vethet gátat. 1973 óta mondhatnám minden este színpadon van, s méghozzá jelentős szerepekben, olyan szerzők darabjaiban, mint például Csehov, Lorca, Schiller, Illyés, Ruzante, Visnyevszkij, Osztrovszkij és így tovább.

Ez az állandó színházi foglalkoztatottság csaknem lehetetlenné teszi, hogy film-, tévé- vagy rádiószereplést vállaljon; ennek megvan a hátránya is, nem utolsósorban anyagi téren, de ugyanakkor az előnye is, nevezetesen, hogy egy fiatal művész szinte felfokozott tempóban – és módszeresen – tudja fejleszteni szakmai ismereteit. Gyanakodhatnánk, hogy ez esetleg rutinossághoz is vezethet; de nem Blaskó Péter esetében, ő ugyanis soha nem ügyeskedésekkel oldja meg szerepeit. Mindegyiket alaposan és tudatosan megmunkálja, mindegyikben mást és mást nyújt, nem ismételgeti önmagát.

Amikor Ruzante komédiájában, ebben a vérbő, a tizenhatodik századból reánk maradt commedia dell’arte-hangulatot támasztó játékban „bebődül” a parányi, ácsolt színpadra, a miskolci stúdióelőadás nézői aligha ismerhetnek rá a tiszta lelkű Csongort, az Optimista tragédia gunyoros-vagány Alekszejét, vagy a Schiller-drámában, a Haramiák-ban a sötét lelkű Ferencet alakító színészre. Fején most ócska, foszladozó kertészkalap van; arca pirospozsgás és zsírosan pufók; hordóhasa alól előgörbedő két pipaszár lába ormótlan cipőkben; egész megjelenésében valami obszcén testiség, palástolatlan érzékiség a naiv lelkendezéssel párosulva. Ez Menato, a városba pottyant parasztlegény, aki gerjedelmes szerelemre gyúlt egykori – s immár ostoba férjet szerzett – kedvese iránt. Blaskó clownos elrajzoltsággal, de ugyanakkor a bohócságot realista játékba is ágyazva teremtette meg ezt a mulatságos, esetlen, szeretnivaló, balkezes figurát. Állatias bődülései mélyről feltörő emberi érzelmekkel keveredtek (a páduai tájszólást palóccal helyettesítette), pillanatonként változott: most magabiztos hím, majd a vágyaiban megcsúfolt férfi; másszor kárörvendő, aztán hirtelen megfélemlített kisember. Minden hangszálával, egész testével játszott, de ebben a sok szélsőségre csábító szerepben mégis hihetetlen jó ízléssel, művészi fegyelemmel.

Aztán ott volt Andrej, Csehov Három nővér-ében. Elpocakosodott, sápadt, alvatlanságtól püffedt arcú Andrejének ugyan némi férfias külsőt kölcsönzött a sors és a felette elszállt évek, de ahogy csontos keze kicsüngött a kabátja ujjából, ahogy karját tétován lógatta a maga számára is idegennek érzett, alattomosan hízásnak indult teste mellett, ahogy húgai előtt a megszokhatatlan férfiszerepet játszotta – ez az Andrej egy szánalmas kisfiú volt, akit erőszakkal rángatott ki az élet a gyermeki korból, most tehát zavartan tekint a világra: „miért van az, hogy alig kezdünk el élni… máris szerencsétlenek leszünk?”

Hittel, művészi gonddal megformált szerepek egymás után. Az idén az Osztrovszkij-drámában Borisz alakja (Zivatar), a Monna Vanná-ban Prinzivalle. A kritikák dicsérik; tehetsége évadról évadra növeli hívei táborát.

Nem kételkedem abban, hogy az egész ország ismerni fogja.

A két bűbájos

Hát legyen színház!

Ez itten a nézőtér – e nagyobbik rész; és ez a parányi sarok a színpad. A kőlépcső finom íveléssel az emeletre visz. Onnan lesz járása a színésznek.

Hányan fognak itt elférni? A publikum? Vagy százan. A színészek? Ketten talán.

Csak el kell képzelni, csak ki kell jelölni a tereket: színpad és nézőtér? S máris színház teremtődik?

A szent áldozathoz, hogy érvényes legyen – a miséhez – ereklye kell. Bár egy darabka csupán, de beépítve az oltárkőbe.

A színházhoz is ereklye kell: az ezer évekről fennmaradt hit a játék elfogadtatására és elfogadására. Ha ez megvan, minden lehetséges. Minden. Akkor elég bármily kis zug. Egy szöglet. Annyi hely, ahol a színész a talpát megveti.

Ülünk itt a késő estében a szentendrei Nosztalgia kávéház zsúfolásig megtelt kis udvarán. Vendégváró asztalok helyett most széksorok állnak, szemben az ország – de talán a világ – legkisebb színpadával.

Körül hófehéren világító házfal és a futókkal, virágokkal díszes, terméskő pillérek; színes fények a kis reflektorokból. Ülünk itt az udvar mélyén, mint valami csodakútban. Fecske cikáz az emberfők felett; fényes neki ez az éjszaka; meglepetten száll egy villanydrótcsonkra az erkély alatt. Marad is ott moccanatlan.

Maga is dísz a csodaudvaron.

A színpad gyönyörű. Mi fér el két tenyéren? Néhány antik bútordarab, néhány tárgy, néhány kelme. És két színész. Valóban csak kettő. Így is szinte már az első sor ölében. De nem, eltűnik ez a valóságos – és kissé feszengő érzést keltő – közelség; ez itt máris a Szigetország; ez itt a századelő; aztán a harmincas évek; egy színházi öltöző; egy párizsi lakás… S azok ketten ott, a nő meg egy férfi hol egy szobában, hol egy próbateremben, hol pedig távol egymástól több száz kilométernyire… Elhiszünk mindent. Mert két bűbájos elbájol és elbűvöl minket. Az ereklye a színpadon: bennük van; művészetükben és varázsos tehetségükben; a játék hite, a játék gyönyörűsége, a játék fontossága.

Tolnay Klári és Mensáros László.

Mint Mrs. P. Campbell és mint Mr. G. B. Shaw.

A Kedves hazug-ot látjuk, Jerome Kilty játékát, Huszti Péter szellemességet s játékszeretetet tükröző rendezésében, a Miniatűr Színpad előadásában.

Szentendrén, ahol számos múzeum van, hogy a kiállításokat és egyéb nevezetességeket ne is említsem, ezen a nyáron a Teátrum – az évtizednél is több ideje működő szabadtéri színpad – mellett megszületett egy kis kamaraszínház. Ebben a kicsi városban. A hely atmoszférájának, lelkes törekvéseknek, a Nosztalgia kávéház tulajdonosnőjének és sokak buzgalmának köszönhetően.

E díszes kis udvaron ez a Kilty-darab a második bemutató; Karinthy Ferenc Dunakanyar-ját Ruttkai Éva és Sztankay István játszotta itt nemrég, ugyanolyan sikerrel, mint Tolnay és Mensáros e mostani premiert.

Mr. Shaw és Mrs. Campbell hosszú-hosszú évtizedeken át tartó különös, rajongó, csipkelődő, visszafogottan vagy éppen kitörően szenvedélyes, sok veszekedés ellenére is szeretettel teli kapcsolatát e két remek művész maszk és más külsőségek segítsége nélkül, legfeljebb egy sál, egy kis kalap, egy selyemkendő bravúros használatával, pusztán az alakok belső ábrázolására törekedve, a jellemek finom, átlényegülten közvetített rajzával tárja elénk. Hol megmosolyogtatóan, hol mulatságosan, hol megrendítően. Ők ketten – Tolnay és Mensáros – régi-régi partnerek; kétszemélyes darabokban is sokszor felléptek már együtt; eljátsszák tehát a másik két ember, a másik két színházrajongó, színháznak élő ember: Stella és – ahogy Shaw-t, a korosodó férfit szerelme, a rapszodikus természetű színésznő kajánkodva nevezte – Jancsi bohóc történetében a maguk vallomását is a színházról? Az életről? A reményekről, sikerekről – a belefáradásról? De hiszen belefáradásról szó sincs az ő esetükben! Meglehet, privát életükben vannak csüggeteg perceik, de szerencsére mi, nézők csak a művészi arcukat ismerjük; azon pedig még mindig fáradhatatlanság, rajongás, hit és öröm ragyog.

És kedvük is örökös a bűbájolásra.

Amit itt, a Nosztalgia szép udvarán nosztalgiával figyelünk ebben a mai színházi életben.

Gogol köpenyegében

1976 kora tavaszán telefonon keresett a Madách Színház igazgatósága. Sürgős munkával szeretnének megbízni, mondták, mégpedig olyannal, amihez bizonyára kedvem lesz: Gogol regényét, a Holt lelkek-et kellene színpadra alkalmazni. A kérés meglepett. Egyrészt soha nem foglalkoztam adaptálással, másrészt jól tudtam, hogy a művet már dramatizálták – s nem is kevesen. A legismertebb a moszkvai Művész Színház műsorán évtizedek óta szereplő Bulgakov-féle feldolgozás, meg a Planchon rendezte Adamov-féle változat. De számos egyébről is tudhatunk. Megjegyzem, a regény színpadi változatait csak hírből ismertem, egyiket sem láttam vagy olvastam; sajnos a Művész Színház budapesti vendégjátékát sem volt szerencsém megnézni. De azzal tisztában voltam, hogy éppen ez az előadás mekkora sikerre tett szert. Mi indokolja tehát, hogy én is dramatizáljam a Holt lelkek-et?

Ádám Ottóval, a színház igazgatójával, Lengyel György rendezővel – akinek már régi álma volt a mű színpadra állítása – és Springer Márta dramaturggal hosszan beszélgettünk a dologról. Megkaptam a lefordított szövegkönyveket: Bulgakovét és Adamovét. Láttam, hogy ők mindketten inkább csak vázlatos képekbe szerkesztették a regény legismertebb epizódjait. Bulgakov – mint tudjuk – eredetileg másra törekedett; Elbert János is írja egyik tanulmányában, hogy az író „leveleinek tanúsága szerint igazi, kötetlenül szabad gogoli drámát akart alkotni… a Holt lelkek parafrázisát” – de aztán a színházának engedve csupán a regény alakjainak arcképcsarnokát hozta létre.

A Madách Színháznak az volt a kérése, hogy a regény világát a lehető leggazdagabban tükröző darabot írjak. A munka érdekelt, de még nem tudtam, képes leszek-e a magamévá tenni a feladatot. Gogol mindig is nagy hatással volt rám, de azt keveselltem volna, hogy e klasszikus remekművének csupán a színpadi bemutatását adjam. Aztán ahogy jegyzetelgetve újra és újra elolvastam a Holt lelkek-et, elfogott az izgalom; na nézzük csak – mondtam –, hiszen e nagyszerű szatíra révén mai életünk fonákságaira lehet rávilágítani. Sok minden változott a gogoli idők óta, az emberiség nagy erőfeszítéseket tett, hogy javítson életkörülményein, de a gyarlóságaitól, úgy látszik, nem sikerül megszabadulnia. Itt van ez a történet a múlt század derekáról – s bizony sok tekintetben érvényes a mára is. Virul a hízelgés, a korrupció, az üzletelés, a csalás, a szélhámoskodás, a közérdeket háttérbe szorító önzés és így tovább.

Feltámadt bennem a munkához szükséges indulat – s máris nekifogtam az írásnak.

Nagyon nehéz rekonstruálni a munka folyamatát. Természetesen az volt a szándékom, hogy hűséges maradjak Gogolhoz. Akkor már – egyéb műveit is újra elővéve – annyira a világában éltem, hogy ez nem volt nehéz; ha szabad ezt mondanom: átvettem Gogol látás- és gondolkodásmódját. Ez az azonosulás rendkívüli élmény volt, annál is inkább, mert közben állandóan a jelenre is rezonálva éltem át a történetet. Gogol vezette a kezemet, de engedte, hogy jelenkori élményeim szerint s nem kevésbé a mai publikum társadalmi tapasztalatait figyelembe véve közvetítsem Csicsikov históriáját. Azonban nem bonyolódtam anakronizmusokba. Minden a maga helyén és a maga idején – vagyis a múlt században – játszódik. De hiszen egy remekmű éppen azért remekmű, mert tanulságai nem rekednek meg az időben.

Igyekeztem minél többet kibontani az elbeszélő részekből; megelevenítettem a regényben nem cselekményes szakaszokat, alakká gyúrtam éppen csak említett figurákat. Gogol más írásaiból is átvettem motívumokat; gondolatokat, hangulati elemeket, sőt alakokat is. Például az írnokok jelenetében – amelyben Csicsikov a megvásárolt lelkekről szóló szerződéseit akarja a hivatalban láttamoztatni – Akakij Akakijevicset, A köpönyeg hősét szerepeltettem, de a jelenet légkörét is lényegében ez az elbeszélés inspirálta. Irodalomtörténeti tény, hogy Gogolnak ez a műve éppen a Holt lelkek első kötetének írása közben született. A regényben ugyancsak olvashatunk a testet-lelket megnyomorító hivatalnoki munkáról. Máskor, amikor személyeket akartam megnevezni, megint csak Gogoltól vettem kölcsön neveket. De bizonyos értelemben A közönség szétoszlása egy új komédia bemutatója után című jelenet is a segítségemre volt. Mindemellett meg kell mondanom, hogy az elkészült darabban az eredeti gogoli szöveg mindössze talán csak egyharmadnyi rész, a többi az ő szellemében fogant dialógus.

A drámaiság érdekében persze a színpadi cselekmény itt-ott eltér a regényben követhető cselekménytől, mint ahogy egyes figurák is a komédiában jobban előtérbe kerültek. Hogy csak az ügyészt említsem: szerepe fontosabbá vált. Talán éppen az ügyész szerepe révén találtam rá arra a szálra, amelyik a darabot legerősebben köthette a mához. Ennek az embernek a jellemét Gogol sugallta: Antyipator Zaharjevics félénk, megtört lélek, amikor a titokzatos Csicsikovról megtudja a felzaklató híreket, a szívéhez kap és meghal. Ebből bontottam ki a sorsát. Zaharjevics a komédiában közel kerül Csicsikovhoz, mintegy hozzá, a tisztességesnek vélt idegenhez menekül a korrupt városi urak elől, feltárja bánatát, elpanaszolja, hogy gyávának, megalkuvónak tartja magát, egyre nagyobb bűntudattal követi el a vétkeket, de képtelen változtatni a magatartásán. Csicsikov természetesen a háta mögött kineveti: „Hja, aki finnyás, ne vállaljon hivatalt!…” Amikor aztán a darab vége felé a városi urakra zúdul a baj, az ügyész összeroppan, kérve kéri társait, tartsanak bűnbánatot, és térjenek a jó útra. Az urak megvetik, sőt, megfenyegetik, hogy hagyjon fel az efféle lázító beszéddel. „Ezt nem élem túl” – mondja ő, s ezek a szavak a többieket különös gondolatokra késztetik. Antyipator Zaharjevics meghal – elhunyta körülményeit homály fedi.

Csicsikovot, mert túljárt az eszükön, az urak börtönbe vetik, de akkor már kész a tervük: minden gazságot, még a holt lelkek vásárlásának bűnét is az immár halott ügyész nyakába varrják, így aztán foglyukat is szabadon ereszthetik – persze harmincezerért –, és ők is, élükön a kormányzóval „emelt fővel nézhetnek az emberek szemébe” – vagyis megússzák tetteik következményeit.

A darab húsz hosszabb-rövidebb képből áll. Első nekifutásra kétszáznál is több oldalt írtam; ezt a terjedelmes szöveget aztán lerövidítettem, de a konstrukción már nem kellett változtatnom. Fájó szívvel hagytam el például a Kopejkin kapitány története című, a regényben oly remek kis epizódot, amit ott a postamester mond el a városi urak társaságában, midőn Csicsikov kilétét találgatják. A jeleneteket emitt-amott kurtítani voltam kénytelen, hiszen egy színházi este manapság nem tarthat éjfélig.

Úgy tetszhet, hogy a számos kép hosszadalmas jelenetváltásokra ítéli a színházat. Azonban a forgószínpad használatával a képek közti áttűnés nem tart hosszú ideig, s már csak azért sem, mert eleve úgy szerkesztettem a darabot, hogy a játék folyamatos lehessen. Csupán a legszükségesebb bútorok kerülnek a színre, s csaknem valamennyit a cselekménybe kombinálva lehet bevinni. De a lényegesebb az, hogy afféle shakespeare-i színpadot képzeltem el, ahol a játék környezetére utaló információkat a színészek a dialógusokban közlik. Lengyel György rendező mindvégig nyomon követte a munkámat, majd a darab díszlettervezője, Fehér Miklós is részt vett a megbeszéléseken, s ő aztán nagyon egyszerű, de mégis igen hatásos és szép színpadképet komponált. Moszkvából Lengyel György megszerzett néhány Gogol korabeli illusztrációt, s amíg írtam, szobám falán egy cséza képe függött; a csézáé, amelyik olyan nagy szerepet játszik ebben a történetben.

Tavasztól őszig dolgoztam a komédián. Izgalmas, érdekes munka volt. Még soha nem hoztam létre ilyen sok szereplős színművet; sok hasznos tapasztalatot szereztem.

1976. december 17-én volt a bemutató. A fekete körfüggönyös színpadon Gogol arcképe fogadta a közönséget. Aztán a sötétben az arckép eltűnt, s felhangzott a lovak trappja meg egy fogat kerékzörgése. Éles reflektorfényben – útiköpenyben, útiládikájával a kezében, gunyoros, ravasz tekintettel – feltűnt Csicsikov. Csicsikov, aki aztán a szélhámosság komédiájának utolsó perceiben, kissé ugyan megkopasztva és megtépázva, de még mindig magabiztos hideg mosollyal ugyanígy állt előttünk, miközben szolgáinak azt mondta: „A kocsihoz! Mit bámultok? Ezután is úgy lesz minden, mint eddig volt! Semmi sem változott! Na, szaporán, szaporán, utazunk tovább!”

Haumann arcai

Alkotóművész-e a színész? A kérdés akadémikus, és csupán önprovokáció a bizonyításra. Hogyne lenne az? Mert nem valamely tárgyat hoz létre, vagy a személye elmúltával is élvezhető művet? Az illékonyság hiedelme kishitűségre vall. Jobbik esetben túlzó szerénységre. Természetesen akkor, ha kitűnő színészről van szó.

Mindez Haumann Péterről jut eszembe. Azóta, hogy a 25. Színház deszkáiról mint Szókratészt megismertem, s elbűvölt mind alakítása, mind remek beszédművészete, mely nem csupán úgy erénye, hogy bravúrosan birtokolja mestersége e nélkülözhetetlen eszközét, hanem úgy is, hogy többdimenzióssá formálja a szavakat, így tehát plasztikussá teszi a hallhatót – nos, amióta e szerepben művészi szuggesztivitása magával ragadott, sok remek alakítást láttam tőle. S ezek cseppet sem kevésbé hatásos élményeim egy-egy könyvnél, festménynél, zeneműnél. Mindig az ember arcát mutatta meg felfedező erővel.

Amikor a Holt lelkek színpadi változatát készítettem, már tudtam, hogy Haumann fogja játszani Csicsikovot. Írás közben hallottam hangját, láttam gesztusait. Persze korántsem lehet lekottázni mindazt, ami majd a színpadon játékká lesz. Számomra éppen az a szép ebben a műfajban, hogy a jó színész majd gazdagítja a figurát.

Haumann próbáit élvezettel figyeltem.

A próbákon látszik igazán, hogy mennyire alkotás a színművészet, hogyan formálódik a színész anyaga: a teste, a hangja azzá, amivé majd lennie kell. A vázlat már sejtette az elkészülendőt: Haumann, amint az első próbákon, még farmerben, könyékig gyűrt ujjú dzsekiben megjelent az üres színpadon, s derekát groteszkül kifeszítette – hogy ily módon gerince illedelmes, gyors meghajlásokra vagy esetleg büszke testtartásra legyen használhatóvá –, állát kissé feltartotta, kezét alázatos vagy fennhéjázó mozdulatokra készítette, egyszeriben visszapergette az időt a tizenkilencedik századi Oroszországba, a csinovnyikok világába; körülötte máris sáros, gödrös utcák, delizsánszok, bricskák, templomok hagymakupolái, egérszagú irodák, frakkos urak tűntek fel. Pavel Ivanovics máris ott volt N. városkában. S a vázra mind több és több anyag került fel: gesztusok, hangszínek, nevetések, sírások, kitörések, elfojtott suttogások – ez elhagyva, ez megtartva: ahogy a belső átlényegülés követelte, ahogy napról napra mindjobban birtokba vette a figurát, míg végül is megalkotta, vagyis befogadta, azonosult vele, s így életre támasztotta.

Haumann Csicsikovja a körülmények folytán szélhámosságra késztetett kisember. Nem nagyvonalú bűnöző – azok hivatalokat viselnek, pozíciókban vannak körötte. Az ő Pavel Ivanovicsa, ha nem is valami nagy szellem, de jobb sorsra, legalább tisztességes sorsra érdemes lény, aki izgatottan, a leleplezéstől állandóan rettegve, idegromboló feszültségben intézi kétes ügyeit: hízeleg, udvarol, hazudik, igyekszik mindenkin felülkerekedni; keserves óráit csak néha szakítja meg némi megnyugtató érzés – amikor látja, hogy bedőltek neki. De mindaddig, sőt rögtön azután is, hiszen tovább kell haladnia, a gyakorlatlan, ám igyekvő kötéltáncos kínjait éli át. Izzad a tenyere, izzad a homloka, veszélyesebb pillanatokban még a hátán is csorog a verejték: csak sikerüljön a szélhámosság mutatványa, hogy e társadalom felszínén megkapaszkodhassam… A színpadon állandó kelléke a hol a markában szorongatott, hol leplezett idegességgel zsebre gyűrt csipkés zsebkendő. Halántékát, ajkát törölgeti vele; a piszkos kis hivatalokban is így szárítgatta fel gyöngyöző homlokát, miközben kétrét görnyedve hallgatta főnöke szitkait. Gyűlöli ezt a kisembert, akitől minden igyekezete ellenére is alig tud szabadulni, s aki szélhámos útja során olykor csaknem elárulja csinovnyikságát. Haumann nagy beleélő képességgel tudja ábrázolni ezt a belső rettegést. Arcán állandó szolgálatkész mosoly. Pedig Pavel Ivanovicsa már megtanulta, mikor kell fölényesnek lenni, mikor gálánsnak; az alantasabbakkal szembeni durvasága meg azt jelzi: alkalmas lesz a gazdag úr szerepre.

Tökéletesen pontos jellemrajzot ad Csicsikovról. Megfigyelhetjük, hogy amikor Korobocskához ér, noha az első pillanatban még a szokott hízelgő modorban mutatkozik be, már a mondat közepén hangot vált, mert jobban körülnézve látja, ez a Nasztaszja Petrovna bizony nem előkelő asszonyság, hasznára mással nem lesz, csak az éjjeli szállással. Bosszankodhatnék is a veszendő órákért, ám most inkább enged a hirtelen fáradtságnak: a játék felfüggesztve, a hajdani kishivatalnok módján ül asztalhoz, modortalanul eszik, szürcsöli a teát, töltöget kedvére a büdös gyümölcspálinkából. Csicsikov „privát” arcát mutatja most meg, aki levetette szerepe nyűgét. Hogy aztán megint élesen válthasson, amikor Korobocskánál is üzletet szimatol.

Fel nem sorolhatom, hogy mennyit tud erről az alakról! Csicsikov – bár nemtelen, de felvállalt – lét-harcának minden eszközét ismeri s megmutatja. A hajbókolásokat, ilyen-olyan meghajlásokat, egy jól irányzott fenyegető szót, riadt tekintetet, meghunyászkodást, amely, ha a félelem feleslegesnek bizonyult, máris pökhendiségbe csap át; egy mozdulatot, ahogy karosszékbe, kanapékra ül, mindig másként, vendéglátói kívánsága szerint; ahogy eltűri az unalmas emberek társaságát üressé vált tekintettel, ásítását elfojtva… Nincs hely itt arra, hogy alakítása minden mozzanatáról beszéljek. Pedig játéka szinte arra sarkall, hogy a megírt figura után az eljátszott alakot is megrajzoljam Haumann-Csicsikov színpadra lépése pillanatától a darab utolsó percéig. Annyira eleven, valóságos élmény.

Domján Edit

A kedvessége. Legelébb a kedvessége ragadott meg.

Egy filmre emlékszem, pontosabban egy film néhány kockájára (a címe nem is jut eszembe, még kevésbé a története). Ifjú asszonykát játszott benne, egy kis tudóskát; fekete keretű szemüveget viselt, nagy-bő frottírköpenyt – ez a jelenet él bennem –, csodálkozva nézett, csodálkozva nevetett, csodálkozó hangon kérdezősködött, szeleburdi volt és intelligens, gyermeki és felnőtt egyszerre. Azt hiszem, mi, közönség, akkor fedeztük fel. Már legalábbis itt, Pesten. Ki ez a színésznő? – kérdeztük, de nemcsak puszta érdeklődésből, valóban tudni akartunk róla, többet, mint amennyit eme filmbeli szerepéből megtudhattunk. Egyszeriben beszélni kezdtünk róla, látni kívántuk más filmekben is, színpadon is.

Ilyesmiket mondtak: Szeged, meg hogy most kerül (került?) fel Szegedről, meg: végre egy természetes modorú színésznő. Kellemes hang, vonzó nőiesség, légkört teremtő erő. Üde játék, kedvesség.

Kedvesség.

Maria Schellre gondolok így, hogy kedves. Meg Giulietta Masinára. Ez a kedvesség egyfajta színésznői tehetség – emberi tehetség is, de sokat érő művészi adottság is. Ajándék az élettől mind a színésznek, mind a közönségnek. Nagyon nagy szükségünk van az effajta kedvességre: élni tudunk a jóvoltából. Mint egy nyugtató sugár, mint egy fényforrás, ami magához vezetget a riadalmakból: amikor azt hisszük, már nem adhat feloldást semmi, ki vagyunk taszítva, magunkra vagyunk hagyatva – lám, váratlanul felvillan egy fárosz, jelzőtűz, vagy csak egy csillag, miként Saint-Exupéry pilóta hősének. Fellélegzünk: meg vagyunk mentve. Félelmünk – homlokunkról a hideg nyirkosság – elmúlik.

Ilyennek képzelem a kedvességet: tűzmelegnek, megszabadítónak. Ülsz a nézőtéren – színházban, moziban –, és nézed az embert, a másikat, a színészt, akit mindjárt szeretni tudsz, mert tehetsége van rá, hogy szeretet teremtődjön a közelében. Keveseknek adatik meg ez a tehetség.

Domján Editnek megadatott.

Ami emóciót kelt, sohasem erőszakolt; csakis a legtermészetesebb dolgok válthatnak ki belőlünk felindulást. Minden művészet lényege az egyszerűség. Az eszköztelenség. A láthatatlan szerkezet, a magától teremtődés. Színészetben: úgy játszani, hogy ne lehessen felfedezni a játék elemeit. Olyannak lenni, amilyenné nem az akarás tesz, hanem az a többlet, amiről már nem tehet a talentum birtokosa. Áteresztőnek lenni, vállalni a szűrő mivoltot, s nem beleakaratoskodni a teremtődésbe. Így egy kicsit háttérben marad a személyiség, de éppen ezáltal nyeri el jutalmát: végül is a révén hozzánk érkezett alkotások őt dicsérik.

Mindig ezt éreztem, érzem Domján Edit művészetében: az önfeláldozást. Személyisége feláldozását egy-egy figura megteremtése érdekében. A színészet neki nem önmutogatás, csak önátengedés. Engedi, hogy egy alak, egy emberi sors kölcsönkapja hangját, gesztusait, érzelmeit. Egész lényét.

A magam tapasztalatából tudom: a drámaíró mennyire hiú és féltékeny leírt szavaira, papírra vetett figuráira, mennyire fél, hogy elképzelése csak kompromisszumok árán valósulhat meg a színpadon. Nos, sokszor így is van. Megeshet, hogy az előadás nem ér annyit, mint a megírt darab. De megeshet másként is: egy-egy színésztehetség remekbe formálhatja a sablont, művészetté magasíthatja a közhelyet.

Ki ne emlékezne az Üvegcipő kültelki kislányára? Annak idején a Petőfi Színház adta elő a színmű musicalváltozatát. Úgy tetszik fel bennem az akkori Domján-alakítás, mint ahogy a zenére emlékszik az ember: harmóniába foglalt teméntelen hangra, hangzatra, felidézhetőre, és mégis – gazdagsága miatt – felidézhetetlenre. Csodálatos kompozíció volt. Fel-felcseng néhány akkordja, mely sejteti a többit, az egész muzsikát. Fel-felhangzik a főmotívum, ami megrendített: a kedvesség, az emberszeretet a mélységek mélyéből felmerítve. Bizonyára a szerző, Molnár Ferenc is boldog lett volna, ha látja, mivé lett megírt alakja egyszer csak, évtizedek múlva (a darab 1925-ben keletkezett) egy ifjú színésznő tehetsége révén. El kellett volna ismernie, hogy Domján teremtő ereje ragadta ki a veszendőségből a figurát.

Ez az alakítás az első pesti sikerek egyike. De akkor is már, s azóta is: számtalan szép feladat várta. Domján Edit Szegeden kezdte a pályát – mindent játszottam, mondja az akkori évekre emlékezve. Shakespeare és Csehov nőalakjai segítették művészi érlelődését (Lear király, Cseresznyéskert). Remek alakításokra emlékezhet a szegedi közönség. Budapesten a Petőfi Színház várta. Aztán a Nemzeti, a Madách. Kész, kiforrott művészként érkezett Pestre. Film, színház, televízió, rádió – új keletű és klasszikus darabok szerepeinek sora fűződik nevéhez. Népszerűsége, művészi rangja korán meghozta a sikert. Kiváló beleélési képességének köszönheti: alig van szerepkör, ami idegen lenne tőle – a jelen idők asszonyát, bolondos lányt, parasztnőt, mesealakot, királynőt egyaránt életre tud kelteni. Mindig nagy gonddal választ a szerepek közül. Nem az új, ismeretlen feladatoktól félőn, hanem igénnyel. Ami nem egyezik emberi, művészi hitével, képtelen magára erőszakolni.

„Aki kápráztatni kíván, megelégszik a ragyogással, de aki a lélekbe hatolni akar, annak a tökéletes a mérték” – írja Li Taj-po. Soha nem tapasztaltam, hogy Domján Editet megérintette volna a sikeresség felborzoló, céltól elbillentő szele. A sikert ki kell bírni – ez is a tehetség dolga. A hivatás alázatos munkását ismertem meg benne, amikor együtt dolgoztunk. Komolyan veszi, amit vállal, fegyelmezettsége a művészi ökonómia fegyelme. Lelkiismeretesen próbál, délelőtt tíztől kettőig is éppen olyannak tekinti a színpadot, mint este, az előadáson: térnek, ahol megszűnik a magánélet, ahol csak a feladatteljesítésre szabad figyelni. Pontosan tudja a szöveget, gonddal élesztgeti a megformálandó alakot. Nem kapkod, nem türelmetlenkedik. A színésznősablon egyáltalán nem illik rá, a közhit színésznőmodellje távol áll tőle. Nem szereti a feltűnést, nem ügyeskedik, nem sztárkodik. De szereti a csendet, a szerepben való elmélyülés lehetőségeit. Próbák idején megfigyeltem, hogyan dolgozik, zokszó nélkül, engedelmesen ismétli újra és újra a jeleneteket, kerüli a rutinos megoldásokat, minden szerepére úgy készül, mintha azzal lépne először színpadra. Rokonszenveztem ezzel a felfogással, magatartással. Magam is úgy hiszem, veszélyes dolog a rutin. Az ügyesség a művészet veszte. Jóllehet minden művészetben szükséges, hogy néhány alapvető dolgot tudjunk, alkalmazzunk. De mégis: alkotás közben jobb felednünk bevált patronjainkat. Annak kell örülni, hogy gyötrődni, kínlódni tudunk még. S nem annak, hogy könnyedén varázsolunk.

Domján Edit a művészetet egy másik életnek tekinti, amibe naponta be kell zárkóznia, feledve minden mást, feledve az utcát, az embereket, a tárgyakat, önmagát, és feledni azt a bezárkózást is. Ily módon nem keveri össze a valóságot az álmokkal, s egyiket is, másikat is önnön értékében láthatja.

Emlékszem, egyszer előadás szünetében újságoltam neki: X. Y. ott ül a nézőtéren… Mosolygott. Nem bántón, nem fölényesen, csak egészen őszintén mondta: – Ó, én magamnak játszom.

Elhittem. Elhiszem. De éppen azért tud mindannyiunknak játszani.

Domján Edit színpadon, filmvásznon, képernyőn, hangszalagon játszik. Így mondják a színészre: játszik. De nem játékról van szó mégsem, hanem feladatteljesítésről. Arról van szó, hogy Domján Editnek is dolga adatott: kinyitni, kibontani valamit, valamennyit az emberi titkokból – tehetsége eszközeivel.

A játék hevében

1970. május 23-án nagyon boldogok voltunk. Ott ültünk a Pesti Színház erkélyén, a lépcsőkön, s feszülten figyeltünk a színpadra és a nézőtérre. Az előadás remekül gördült, s remekül reagált a publikum. Várkonyi Zoltán időnként megszorította a karomat: – Jó, jó… – mondta palástolatlan izgalommal; biztos volt a dolgában, ám most mégis örült, hogy nem tévedett. Egész lénye nyugtalanul vibrált, mint mindig is, de úgy emlékszem, mégsem hagyta el a termet, hogy odakinn gyorsan, kapkodva elszívjon egy Philip Morrist – látni, hallani akarta a sikert. Mintegy karmesterként még ott, ültében is sugalló erejével szinte vezényelte az előadást. A dialógusokat arcjátékkal kísérte; hol elkomolyodott, hol mosolyra derült, s közben csillogó szemmel nézte a közönséget.

Az Adáshiba premierje zajlott.

– Na, jól van! – ugrott fel az utolsó szavak után kitörő tapsnál. – Gyere! – S vitt fel a színpadra. – Hát ez sikerült! – lelkendezett, amint átsiettünk a néptelen előcsarnokon, ahová kihallatszott a taps. Futott a színészekhez, alig tudtam utolérni.

Hitt a darabban; talán jobban hitt a sikerében, mint én. Januárban készültem el a munkámmal; újév után két hétre Nagymarosra utaztam, végre teljesíteni akartam a Vígszínháznak tett ígéretemet, szerződésben vállalt kötelezettségemet. Igazán nem is voltam tisztában azzal, hogy mit írtam. Tető alá hoztam egy színdarabot, mert sehogy sem lett volna módomban visszafizetni az előleget. Aztán a kéziratot átadtam a színháznak.

Sokan és sokszor emlegették már, hogy Várkonyi Zoltán szerette vállalni a kockázatot. Hogy jóformán ez volt éltető eleme. Most is ilyesmiről volt szó: az Adáshibá-t senki sem akarta rendezni. Ő vállalta. És májusra ki is tűzte a bemutatót.

Első találkozásunkra a Vígszínház főrendezői szobájában került sor, s a beszélgetésünk alig tarthatott tovább fél óránál. Közölte, hogy tetszik neki a komédiám, ő viszi színpadra; kért néhány javítást, és természetesen a cím megváltoztatását is. Akkoriban még hosszú és körülményes címe volt a munkámnak, amit magam sem tartottam jónak.

Néhány hét alatt végre kellett hajtanom a javításokat. Tíz-húsz percekre ültünk össze. Egy ilyen alkalommal ötlött fel benne az új cím – az Adáshiba.

Ezek a tíz-húsz percek elevenen élnek bennem abból az időből, de egyáltalán nem a kapkodásra, hanem az ő felfokozott munkatempójára jellemző emlékekként. Soha nem felejtem el, egyszer még az olvasópróba előtt megkérdezte tőlem, hogy miként magyarázom Vanda viselkedését, mit tartok az alakról. Körülményes fejtegetésbe kezdtem, próbáltam megfogalmazni, amit inkább csak ösztönösen éreztem a figuráról. Várkonyi néhány percig figyelt, aztán hirtelen félbeszakított: – Na, akkor csak bízd rám!

Félszavak, félmondatok… liftben, loholás közben a folyosón, sietősen az utcán, két-három cigarettaszippantás közt… De akkor is gyakorlati kérdésekről: itt ezt kellene, ott azt. Nem szeretett elméletekről fecsegni. Átérezte, átélte a darabot; jó színházat akart csinálni, s ehhez minden erőt a próbákra tartogatott. Ott aztán sziporkázott, ontotta magából az ötleteket. Intenzív órákat töltöttünk el vele valamennyien. Vigyázott a hangulatra, a munkakedvre. Senkit sem fárasztott felesleges elemzésekkel, a játék hevében született meg az előadás. Hangoztatta, hogy nem állhatja a „nagy koncepciókról” tett nyilatkozatokat. A rendezőnek ne koncepciója legyen – mondogatta ironizálva –, hanem rendezzen. Az eredményből majd kiderül a „koncepció”.

Az Adáshibá-t Várkonyi indította el az útjára, ezt soha nem felejthetem el. Amikor elsőnek a veszprémi színház kérte utánjátszásra a darabot, Várkonyi azt mondta: – Fél évig megtilthatnám, de nem teszem. Hadd menjen… – Örült a vidéki bemutatóknak, a külföldi premiereknek. Bécsben együtt ültünk a Volkstheater páholyában. De azt is meg kell mondanom, s egyáltalán nem rosszallóan, hanem megértően, hogy féltékeny is volt az Adáshiba minden más előadására. Titkolta, de érződött. Annyira a magáénak tartotta, hogy ez nem is lehetett másként. Aztán valami egészen más – de ezzel mégis összefüggő – okból felszínre tört ez a féltékenység. Új darabot írtam – a Hongkongi paróká-t –; nem tetszett neki, elutasította. Más színháznak adtam: Miskolcon volt a bemutató. Ezt még nem bánta. Hanem amikor Pesten is műsorra került – a Nemzeti Színházban –, hallottam, hogy mélyen megbántódott. Felkerestem. Hűtlenséggel vádolt, ami természetesen képtelenség volt, de megértettem. Valami mély kapcsolat megsértését érezte, s olyannyira, hogy amikor a Petőfi Sándor utcában megtörtént a bemutatóm, levette műsorról az Adáshibá-t. Később aztán újra játszatta. Ott találkoztunk a felújítási próbán, de az a délelőtt már nem olyan volt, mint a régiek 1970-ben.

Az Adáshibá-t kérésemre megrendezte a rádióban. A feladat ismét jókedvre hangolta. A stúdióban elemében volt; a színpadon elért hatást akarta megvalósítani a mikrofon előtt is. Meg is valósította. Élvezet volt figyelni rendezés közben, látni rajta a munka örömét.

Megrendezte volna a televízióban is. Élete utolsó heteiben erről beszéltünk. Amikor az operációja után hazatért a kórházból, elküldtem neki a forgatókönyvet. Nem akartam terhelni, de azt mondta a telefonba: – Már jól vagyok, még van egy kis hőemelkedésem, de félórákat sétálok… – Bizakodón csengett a hangja. – Küldd el ide a könyvet a Nagyajtaiba, ráérek, átnézem, s majd megbeszéljük, hogyan lehet képernyőre vinni…

Erre már nem kerülhetett sor.

Kilenc éven át csaknem minden beszélgetésünk valamiképpen az Adáshiba körül forgott.

Közben rendezett tőlem mást is: az Ítéletnapig című egyfelvonásosomat elkészítette a televízióban, színpadra vitte a főiskolásaival is.

De igazán az Adáshiba fűzött össze minket.

Egy kedves, kedves ember

Akik közel álltak hozzá, Bilnek becézték. Bil. Bil bácsi. Becéztük, mert szerettük Bilicsi Tivadart.

Nem hiszem, hogy van az országban ember, aki legalább névről ne ismerné. Aki a hangját ne hallotta volna. Aki legalább egyszer ne látta volna filmen, televízióban, színházban. Lemezborítón. Újságok képein.

Nem hiszem, hogy akadna valaki, aki ne szerette volna.

A publikum azt mondta: – Ó, a Bilicsi játszik benne? Akkor az csak jó lehet! – A Bilicsi? Az mindig remek!… – Mulattatott, kacagtatott, elbűvölt, szórakoztatott, lenyűgözött. Bájjal, tehetséggel, fanyar humorral, bölcs derűvel.

Éveken át. Hosszú évtizedeken át. Ő mindig volt – és azt hittük, örökké köztünk marad. De igazán: olyan nyugodt, vidám, kedves, kellemes volt állandóan. Bizakodó – és biztató.

Nyolcvan évet élt.

A nekrológok már megjelentek. Ez nem az. Nem is a színészt, a kitűnő művészt, a karaktereket bravúrosan megteremtő mestert akarom most búcsúztatni. Nem; most az embert siratom. Ezt a kedves, kedves embert!

Régen, réges-régen, az Odeonban láttam először, ott, a hetedik kerületi kis moziban, a Jósika térrel szemközti Odeon filmszínházban. Leginkább a fél négyes előadáson. A fél négyesre jártunk; minden héten új filmet vetítettek. Bilicsi is megjelent a vásznon. Fiatalon, sudáran, jóképűen, mosolygósan, komikusan. Ott hallottam először a kissé nyújtott é hangzóit. A hangjában nevetés bujkált mindig; talán a természetes derű nyújtotta olyan nyíltra, kerekre azokat az éket… „Kééérlek széépen…”

És a mosolya meg a csillogó tekintete!

Még a drámai tónusú szerepeit is átszőtte a derű. Valamiféle belső, mély humor. Emberiesség. Nem tudott rideg lenni, kegyetlen lenni, taszító lenni. Nem tudott ellenszenves lenni soha. Nem volt intrikus. Nem, ilyen szerepe nem lehetett. Még a Dürrenmatt-darabban, Az öreg hölgy-ben alakított Illt, az erkölcsileg elmarasztalt Illt is megértéssel formálta meg. Feddőn, ítélkezőn – de felmentőn, ha szabad így mondanom.

Nemcsak az indulatban van erő. A megbocsátó szeretetben is.

Akár akarta, akár nem: minden cselekedetén, minden gesztusán – és minden alakításán! – átsugárzott a jóság.

Nem törte meg az élet? Kedvét, kedélyét, bizodalmát nem rombolták szét keserves évek? Azt hiszem, annyi jóság lakozott benne, hogy bírta erővel. Megbotránkozott, elítélt; de azzal a tiszta, ártatlan rácsodálkozással, ami az erőszaktól, a gonoszságtól idegen alkatúak sajátja. – Kééérlek széépen, meg vagyok lepve… meg vagyok döbbenve… – Aztán mindig felfedezhette, hogy neki több erő adatott, mint másnak. Több tartás. Több harmónia. És hogy ezt az emberek megsegítésére kell felhasználnia. Művészetének ez volt a lényege: a szeretet, a jóság, a hit osztogatása.

Vagyis: a derű.

Ez az, amit el akartam mondani. Művészi pályája fennen ívelt; általános elismerésnek örvendhetett mindenképpen. Szerepei emlékezetesek maradnak. A régiek, az újak – a legutóbbiak is. De ami talán még fontosabb és még emlékezetesebb: ezt az utolsó percekig – a publikum előtt töltött idő utolsó pillanatáig – tartó derűt csakis egy csorbulatlanul megőrzött emberiesség biztosíthatja.

Nagy győzelem, amit elért; s bizony ritka dolog ez manapság. Ritka dolog ez ebben az évszázadban.

Boldog életet élt. Munkálkodott a végső időkig; fáradtan, ereje fogytán is. Teste már megtört volt, de szelleme nem; s udvarias, kedves, szerető viselkedéssel leplezte, hogy mi vár reá nemsokára. Nem hősködve – csak tapintatosan.

Elment.

Lénye hiányzik; derűje, kedvessége, jósága, biztatása nagyon hiányzik majd ebből a világból.

Kosztolányi a színpadon

Mostanában némely estén a Radnóti Miklós Színpadon fénynyaláb hull egy arcra, egy kellemesen lágy vonású férfiportréra; aztán kitágul a fény, s a derengésből előtűnik egy szoba; puha, mély színű bársonyfüggönyök ölelésében egy költő, egy író dolgozószobája. A meggyfa íróasztal mögött egy alak ül ingben, mellényben is elegánsan, csokornyakkendősen – akár a portrén. Szivarkára gyújt; s a mozdulattal, a halvány, könnyű, kék füsttel a vén állóóra, a fémvillás telefon, a zöld ernyős lámpa és az olvasásban megkopott könyvek látomásosan felrajzolt világába máris élet lobban.

Kosztolányi Dezső írószobája. Egyszerűen, kedvesen, ízléssel. Portréja a könyvespolc peremén. Az ifjúkori, a derűs. A fényképet aztán később másik kép fedi, majd megint egy újabb: ahogy halad, ahogy zökken az idő. S ahogy az idő nyomot hagyott az író arcán… az utolsó évekig.

Közben Kosztolányi szól a színpadról. Bálint András hangján és alakjában. A színész szolidan, finom érzékkel idézi az alakot – és nagyszerűen, avatottan, szívből, mély azonosulással és hitvallással a költőt. Vagy írót. Nem tudom, van-e a magyar irodalomban még valaki, akiben költészet és epika ennyire egybeolvadna, helyesebben: egyformán törne felszínre, csaknem megkülönböztethetetlenül. Lírája és prózája annyira azonos, hogy a prózaírót költőnek mondhatjuk és a költőt prózaírónak, mégsem lágyítjuk ezzel egyiket, vagy tesszük szikárrá a másikat. Kosztolányinál a szív hangjai mindig elsődlegesek, de ezek nála az értelem hangjai is. Nem a haragvó, hanem a megértő írók fajtájából való. Nem megváltást ígér, csak segítséget; a gyűlölködésnél többre tartja a szeretetet. De sem az apróbb, sem a jelentékenyebb dolgokban nem tűr megalkuvást. Ettől már csak nagyfokú esztétikai érzéke, emberi hiúsága és a tisztátalansággal szembeni mérhetetlen megvetése is megóvja. Bölcsessége kétkedővé, megbocsátóvá, latolgatóvá és magányossá teszi, de egyben bátorrá is: bátorrá az igaz, a humánus, a szép és értelmes élet védelmére.

Bálint András kitűnő érzékkel választotta ki – Réz Pál segítségével – azokat a verseket, novellákat, regényrészleteket, karcolatokat, jegyzeteket, amelyek tükröztetik az egész életművet, és felmutatják Kosztolányi derűjét, iróniáját, szomorúságát; filozófiáját, emberiességét és világlátását. Ez az én Kosztolányim – mondja mintegy a színész; ez a mi Kosztolányink – mondjuk az estet hallgatva. Bálint András mindig nagyon jó a pódiumon; most pedig egészen kiváló; nemcsak előadó, de színész is a Radnóti kis színpadán; a Hajnali részegség elmondása például, vagy egyik-másik prózai mű – mint a bolgár kalauzzal megesett história – előadása valóságos színészi remeklés is. És az is az átlényegülést sugallja, ahogy az egyes szakaszokban újabb és újabb Kosztolányi-portrét állítva a polcra, nosztalgikusan, csepp keserűséggel időz a képek előtt – a költő áll ott a földi lét elmúlásán búsongva. Aztán, amikor Seneca haláláról beszél a Néró-részletben, a későbbi, a sebétől és a némaságtól szenvedő Kosztolányiként mondja: „…Rossz, nagyon rossz. Ne haljatok meg. Élni kell mindenkinek, sokáig .”

Kosztolányi él; és szól is most némely estén a színpadról. Bálint András tisztelettel és nagy alázattal maga elé engedi a költőt; a színész itt most médium: közvetít, megszólaltat; hangját, agyát, szívét engedi át annak az embernek, akit hallgatni újra és megint – és így, ilyen szép előadásban – nemcsak öröm, de igazán fontos is ebben a neki-nekivaduló világban.

Min nevetünk?

Ifjúkoromban volt egy vicctípus, az úgynevezett favicc. Akkoriban még hírét sem hallottuk az abszurd komédiának, jóllehet „kitalálták” már, de a kategorizálás még nem történt meg. Máig úgy vélem, hogy a faviccek – amelyeket a fanyar angol humorhoz hasonlítottak annak idején – az abszurd vagy abszurdoid komédiák előhírnökei voltak.

Én nagyon szerettem a favicceket.

Hadd idézzek fel egyet az emlékezetemből:

Két idegen férfi ül egymással szemben a robogó vonaton. Az egyik egyszer csak feláll, a poggyászhálóból leveszi s maga mellé helyezi a csomagját, majd nagy kényelmesen elővesz abból egy marék szilvát, gondosan kimagozza, aztán valamennyit kidobja a vonat ablakán. A másik ezt csodálkozva nézi, de még jobban megdöbben, amikor látja, hogy útitársa most egy almát vesz elő, aprólékos műgonddal meghámozza, felvagdossa, a magháztól is megtisztítja, majd a hulladékot a gerezdekkel együtt ugyancsak kihajítja az ablakon. Az alma után körtét, a körte után narancsot, a narancs után mandarint tisztogat, gerezdel s dob ki a vonatból.

Nem bírja tovább, türelmetlen kíváncsisággal megkérdi:

– De uram! Mit csinál?!

– Mit csinálnék? – feleli a megszólított a legnagyobb nyugalommal. – Nem látja? Gyümölcssalátát.

– Aha… – bólint erre megrökönyödve. Útitársa nem zavartatja magát, szőlőt szemel egy fürtről; kidobja. Banánt bont ki a héjából, karikákra vágja; kidobja. Kajszit magoz; kidobja.

– Már megbocsásson, uram! De ha gyümölcssalátát csinál, miért dobja ki az ablakon?!…

– Micsoda kérdés! Mert ki nem állhatom a gyümölcssalátát.

*

Ha ezt elmondtad egy társaságban, utána majdnem megvertek. „Mi volt ez?! Vicc?! Ugyan, menj a fenébe! Szörnyűség!”

Csak kevesen élvezték.

Akik a brutális tréfák, az egyszeri jelentésen túl semmit sem hordozó, az öncélúan röhögtető, durva – nem drasztikus, csak szellemtelen vagy másként: humortalan – vicceket kedvelték az emberi természet fonákságait felvillantó, hogy ne mondjam filozofikus ihletettségű mély humor helyett, azok felháborodtak.

A favicceket rezzenéstelen arccal, fapofával illett előadni, mintha nem is viccet meséltél volna, hanem komoly történetet.

Hisz voltaképpen a favicc az volt: véresen komoly értelmű történet.

A nem favicc és a favicc között – véleményem szerint – az volt a különbség, hogy az előbbin nem kellett gondolkodni, azt jelentette, amit jelentett; még el sem hangzott a csattanó, máris „halálra röhöghette” magát az ember, hiszen minden mondata direkt hatású volt, nagyon is egyértelmű, vihogtató. Az utóbbin azonban csak akkor lehetett derülni, ha jelentésén kicsit elgondolkodtunk, s megértettük. Akkor aztán igazán mélyről feltörő, bölcs nevetéssel, vagy éppen a derűt hirtelen megakasztó keserűséggel bólogathattunk, hogy hát, igen, igen…

Hát igen, igen, így vagyunk ezzel vagy azzal a dologgal az életben.

Az imént szóban forgó favicc hallatán például eszünkbe juthatott a gépiessé vált, érdek és érzelem nélküli cselekvés; a beidegződések kényszerhatása; a kelletlenül végzett kötelesség; a céltalanná vált tevékenység; a megszokásokból való kitörés gyatra és szánalmas próbálkozása; a sunyi lázadás; a konvenciókat felrúgni vágyó egyéniség tragikomikus próbálkozása; a hiábavalóságokba való belefásultság stb. Emberi drámák töredékei.

*

A favicc – persze az igazán jó, a sikerült – filozófiát tartalmazott, életbölcsességet, s ezt meg kellett érteni-fejteni, bizonyos fokú intellektuális erőfeszítést jelentett, az agy némi igénybevételét, ám erre mindig többen restek, mint a könnyed, öncélú szórakozásra. Elmesélőjére is hálátlan szerepet szabott; előadása nem hozott olyan sikert, mint teszem azt, az a vicc, amelyben János bácsi feljön Pestre, és összetéveszti az utcai vécét a villamossal.

(A faviccek elmúltak, azaz megváltozott az elnevezésük, ma már abszurd vicceknek mondjuk őket. Lényegében ugyanolyanok, mint elődeik, ám híveik tábora népesebb, sőt azt is mondhatnám, hogy térhódításukkal csaknem teljesen kiszorították a másmilyeneket, az öncélúakat.)

*

Borzasztóan restelleném, ha valaki megszólna, mert szentségtörésnek vélné, hogy e tárgyban egy Bajza József írta esszéből vett idézettel példálódzom, de mégis kockáztatok. 1833-ban jelentette ki írásában: „Azon elbeszélés, melynek semmi más célja nincs, mint az olvasóknak időtöltést szerezni, méltán kárhoztatik, mert benne az eszköz céllá van fordítva.”

Tessék. Szerintem ez a megállapítás a viccekre is vonatkozik. Hát még más egyébre! Hát még a színpadi művekre! Megírásukra és eljátszásukra egyaránt.

Ugyanis mindaz, amit eddig elmondtam, a mai színpadi játékok: a vígjátékok, komédiák, szatírák, groteszk-abszurd drámák kapcsán jutott eszembe.

A színházban olyat is lássunk, amin nevethetünk – kéri a közönség. Olyat is játsszunk, amivel nevettethetünk – kérik a színészek.

Sokszor azonban – tisztelet a hála istennek nem is kevés kivételnek – mindegyik tábor olyan szórakoztatásra gondol, amelyben „az eszköz céllá van fordítva”.

*

Igazán nem akkor van baj, ha a darabválasztás már eleve a könnyű szórakozás „igényét” szolgálja. A vállalkozás ilyenkor egyértelmű, s mint ilyen elfogadható vagy elutasítható. (Természetesen inkább az elutasítást választom, de ez most más kérdés.) Az előadás könnyed, olcsó jellege ilyen esetben a darab jellegéből adódik. De ha a darab nem az olcsó nevettetők fajtájából való, ha „favicc”, és nem „öncélú vicc”, ám úgy tálaljuk, mintha ez utóbbi volna, mégpedig csakis azért, hogy mint színház ne maradjunk – esetleg!! – a közönség hálája nélkül, nos, alighanem ekkor beszélhetünk bajról; arról a bajról, amiről vitákban – tanácskozásokon és írásokban – oly sok szó esett a drámai műfajok mindegyikére vonatkoztatva, hogy tudniillik a hazai színjátszásunk el-elmarad a mai (magyar) drámák korszerűségétől. Vagyis hogy játékstílusban, hangvételben nem mindig keresi és találja meg a kellő kifejezést. S áll ez a szatírákra, a modern vígjátékokra, a groteszk-abszurdoid komédiákra is.

Hát persze, régi nóta, amióta a színház színház, mindig is az volt a színész, a rendező dolga, hogy megtalálja a színpadra vitt játék stílusát. Nem az egyetlenegy lehetőt, hanem a lehetségest. Ez zsenialitás, tehetség, okosság, arányérzék stb. kérdése. Vagyis csupán a talentumon múlik az egész? Ha így volna, kár lenne szót vesztegetni rá. Én most a tehetséges emberek melléfogásaira gondolok; abszolút tehetséges rendezők, abszolút tehetséges színészek is sokszor mellékvágányra futtatnak egy-egy szatírát, komédiát, mert félnek a „faviccmesélők” sorsától: nem lesz elég harsány a szórakozás, kicsi lesz a siker.

Ez a baj oka: rettegés az ideig-óráig tartó sikertelenségtől. Ami azonban nem is volna igazán sikertelenség, csak legfeljebb nem azonnali és harsány hatás.

Mert abban nem hiszek, hogy színjátszásunk elmaradna a kor követelményeitől. Számtalan példa – egyéni és csoportos – bizonyítja, hogy ez nem igaz.

A színházi emberek ismerik a közönséget. És különösen a színész! A legközvetlenebb – és legkiszolgáltatottabb – kapcsolatban áll vele. Ő kapja kegyeit a tetszést kiváltó játékért: az együttélést az alakítás óráiban, perceiben, s a tapsokat. De ő érzi legfájóbban az elutasító, dermesztő csendek, a székzörgésekben megnyilvánuló unalmak kegyetlen késdöféseit is.

Kedvében akar járni tehát. De sokszor rosszul értelmezi a feladatát. Mert pánikba esik, s kapkodva azok kegyeit keresi, akik csak lazán, felületes szórakozást keresve, időtöltésből ültek be a színházba.

Gyors, teljes siker – ez soha nem vezet jóra.

Ebben a sikerhajhászásban sokszor társa a rendező is, már a próbákon, amikor a produkció színpadra állításakor a stílus eleve erre a kiszolgálásra törekszik, a mindenároni hatáskeltésre, amely mögött aztán valódi képét veszíti az írott mű. De ha nem társa, hanem éppenséggel ellenzője olcsó szándékainak, akkor a premier után, elengedve rendezője a kezét, maga fordít a játékon, mit sem törődve a darab hangvételével-modorával.

Láttam már ízig-vérig korszerűen játszott szatírát, groteszk komédiát a főpróbán vagy a bemutatón, s láttam ugyanazt a darabot húsz-harminc előadás után: már kezdett társalgási vígjátékká átalakulni; majd egy fél év múlva burleszkként játszották, s azután már nem is tudom, mivé – olcsó kabarétréfák sorává silányultak a jelenetei.

Miért? Nem volt eléggé határozott a rendezői elképzelés? Nem volt eléggé megalapozott a stílus? Dehogynem. De a közönség – mint mondani szoktuk – „elvitte a darabot”.

*

Képzeljük el, hogy a gyümölcssalátás faviccet mesélőnek azt mondják egy társaságban: „Szóval, teszerinted ez egy vicc?! Ez humor?! Na, ne gyere már ezzel!” – Ő megpróbálja magyarázgatni, hogy ez egy mély értelmű humor… Leintik. Más társaságban újra előrukkol vele. Egy-egy hallgatója érti, neveti, de a többiek unott arccal elfordulnak. Harmadízben is efféle tapasztalata van. Hát ő nem akar unalmas társasági figura maradni. Elkezdi így mesélni a viccet:

– Két fura hapsi utazik a vonaton, az egyik kövér, bibircsókos, fogatlan, ütött-kopott alak, zsírpecsétes ruhában, az ingujja is rojtos, de hurkaujjain aranygyűrűk, brill, mifene, szóval egy gazdag, de smucig alak; a másik meg egy szerencsétlen kis emberke, talpig jól öltözött, de egy olyan kis senki. Hát ez a jólöltözött egyszer csak leveszi a pakkját, kihalász belőle egy ménkű nagy zacskó szilvát, de valami óriási, soha nem látott szilvákat, s elkezdi ezeket kimagozni, minden csupa ragacs, szilvalé lesz, majd felugrik, tüsszent, pardon, mondja, meghajol, szóval idétlenkedik, miközben lerángatja az ablakot, az ablak persze beakad, a szilvák szétgurulnak, pardon, mondja megint, a másik csak néz kikerekedett szemmel, de mint egy víziló, egy zsírpecsétes, aranygyűrűs víziló, szóval bámul, és látszik rajta, hogy mintha a sajátjai lennének, úgy sajnálja a szétgurult szilvákat, persze, mert smucig disznó; a kisember meg összekapkodja a gyümölcsöt, mindegyiket egy szemig, még az ülés alá is bemászik, csupa maszat lesz, elkezdi tisztogatni magát, erre a szilvák ismét szétszóródnak, végre összekaparja valamennyit, és kihajítja az ablakon… – És így tovább. A vége az lesz, hogy a smucig alak bezabálja a kisember gyümölcseit, mert nem bírja nézni a pazarlást. Vagy ilyesmi.

Erre aztán kitör a nevetés. Már az első percben. A hallgatóság gurul, híreszteli, hogy lám, ez micsoda jó pofa, fantasztikusan tud viccet mesélni, s milyen jót! – Milyen jót? – Hát… már nem is emlékszem, de halálra röhögtük magunkat.

A közönség elvitte a darabot.

*

A közönség a darabbal a filozófiai mondandót is elviszi. Nem haza, hanem valahová a ködbe.

És a színész, hogy a közönség kedvére tegyen, hagyja. Ha valaki figyelmesen végigkísér egy-egy előadást, lépésről lépésre követheti ezt a folyamatot. A nézőtérről egy aprócska jel, egy alig hallható „hehe” is elég már ahhoz, hogy a színész tudja, mit vár a publikum. Jóllehet éppen félreértették a jelenetet, s nem a szituáció lényegén nevettek, csupán egy mellékes mozzanaton. Na, erre holnap „ráteszünk egy lapáttal!”. Aztán legközelebb még eggyel. Más esetben a színpadi helyzet vagy a szöveg – nem azért, mert rossz, hanem mert valami megmagyarázhatatlan okból aznap este „nem ment át a rivaldán” – nem hozza meg a színész várta hatást: gyorsan egy nota bene vagy egy komikus (komikusnak vélt!!) mozdulat, s kitör a kacaj. Jól van, itt ezentúl így megy a játék.

Sorolhatnám.

A szerző, a rendező kéri: gyerekek, térjünk vissza az eredeti elképzeléshez. – Persze, persze, de ez ma este olyan jól jött ki. Te is nevettél rajta, nem? – Hát igen – mondja a rendező, vagy az író –, mert aranyos pofák vagytok, de azért…

Szóval: családiasan megbeszélik. S mint általában a családi megbeszélések után, itt sem változik semmi.

Ha pedig nem változik, akkor a közönségnek az a része, amelyik a többiek, a jó ízlésűek bosszúságára „elviszi a darabot”, mint az elkapatott gyerek, megszokja ezt a rossz pedagógiára valló kényeztetést. És ha legközelebb nem kapja majd meg, amit ki szokott követelni magának, durcásan elfordul.

*

Gogol azt írta: „A nevetés sokkal jelentősebb és mélyebb, mint gondolják. Nem az a nevetés, amelyet ideig-óráig tartó ingerültség, vagy a betegesen epés hajlam, jellem szül; nem is az a könnyű nevetés, amely az emberek üres szórakoztatására, mulattatására szolgál – hanem az a nevetés, amely az ember derűs természetéből fakad. A lélek mélyén ott buzog a nevetés örök forrása, mely elmélyíti a tárgyat, élesen kidomborítja azt, amin csak úgy tovasiklanánk, és aminek átható ereje nélkül nem rémítené úgy meg az embert az élet kicsinyessége és üressége…”

Nem mindegy, hogyan és mivel nevettetünk. És nem mindegy, hogy min nevetünk.

Társulati ülés

Esznek a színpadon

Esznek és isznak a színpadon. Rendben van, tudjuk, hogy nem mindig azt, amiről szó esik. Leves helyett például vizet kanalaznak. A pálinkát is a víz helyettesíti. A bort, más italt a tea. De van, ami mégis azonos önmagával. Az, ami. A habzó sör, az – habzó sör, nem pedig tea vagy színes víz. A szalonna sem lehet más, mint szalonna. Miért is lenne más? Csak azért, mert a színpad festett világ?

Igaz, olykor csak üres poharat emelnek ivásra, üres tányérból imitálják az evést. Vagy pohár sincs, tányér sincs, csak az illúzió. A színész megfogja a semmit, koccint a semmivel, felhajtja a semmit. Eszi, rágja a semmit.

Az én darabjaimban esznek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a más darabjában nem esznek. Azt sem, hogy amelyik darabban nem esznek, az nem darab. Eszembe sincs. Csak mondom, hogy az én darabjaimban esznek. A nyugati darabokban – általában – isznak. A magam példáján okulva azt gondolom, hogy azok az írók, akik csak itatják a szereplőiket, maguk is inkább csak inni szeretnek. Jómagam enni és inni szeretek. Pontosabban: evés közben inni, illetve ivás közben enni.

Hogy a színpadon mit esznek vagy mit isznak, annak – bizonyára – a figurákat és a figurák társadalmi szituációját még árnyaltabban jellemző funkciója van. De nemcsak erről van szó.

Az Életem, Zsóka című darabomban például leginkább vodkát ittak. Lengyel vodkát. Miért? Mert akkoriban magam is lengyel vodkát iszogattam. A gyorsan ható szeszek közül az volt a legolcsóbb. A dráma korszerűsége szempontjából helyénvaló volt a vodka. De aligha törődtem volna ezzel, ha valamilyen oknál fogva rászoktam volna – mondjuk – a Hubertusra. Ez esetben – ahogy magamat ismerem – Hubertust kortyolgattak volna.

Aztán ott van az Ördöghegy. Legutóbb Łódzban láttam a darab egyik előadását. Kaján örömmel töltött el, hogy a Colonelt játszó színész (Tadeusz Schmidt) írói zsarnokságom következtében kénytelen bekapni egy jókora darab szalonnát. Mert szeretem a szalonnát? Igen, de alkotáslélektanilag ez sokkal bonyolultabb. Ugyanis…

Az előadás után összeültünk az igazgatói irodában egy kis ünneplésre, beszélgetésre. Többek között azt mondja Schmidt úr: – Minden este meg kell ennem a szalonnát, pedig fogyókúrázom…

Akkor aztán elmeséltem neki, hogy ezt minek köszönheti. Ugyanis… amikor a darabot írtam, éppen az epémmel kínlódtam. Nem ehettem semmi rendes emberi étket, diétáznom kellett, már a víztől is begörcsöltem. Dühömben – kompenzálásból – beírtam a szalonnaevést a darabba. A figurámmal kéjelegve etettem a nekem leginkább tiltott falatokat. Arra már nem emlékszem, hogy ettől is begörcsöltem-e. De egyszer végre jóllaktam.

Kérdezték még ezen az estén a lengyel színészek, hogy híven tükrözi-e az előadás a magyar légkört. Azt feleltem, hogy igen, csak egy dolog képesztett el. Micsoda?

Messzebbről kell nekifutnom. Külföldi utaimon mindig gondot okoz nekem a kenyér. Szeretem a kenyeret, volt egy időszak (az ötvenes évek eleje), amikor jóformán csak kenyéren éltem. Zsíros kenyeret vittem a munkába, fájront után meg beugrottam egy péküzletbe, vettem negyed kiló friss serclit, és befaltam az utcán. Estig megvoltam vele; vacsorára pirított hagymát ettem kenyérrel. Azóta jobban megy a sorom, de még ma is megeszem a magam negyed kilóját. Ha nem többet. Tudom, hogy ez nem helyes, nem a kimondottan kulturált táplálkozás ismérve. De – úgy látszik – megszoktam. A külföldi vendéglőkben, előkelő éttermekben viszont állandóan könyörögni kell kenyérért. Nem teszik az asztalra, s ha kérsz, körülményesen hozzák. Lengyelországban is a Hotel Europejski pincére, amikor kenyeret kértem a bigoshoz (székelykáposztaféle), megvetően elhúzta a száját. Máskor kaptam ugyan kenyeret, de csak egy falásra valót. És Łódzban, az előadáson is mit látok? Az egyik jelenetben Eszter, a női szereplő egy tányér levest meg egy karéj kenyeret ad a kunyeráló Prédikátornak. De micsoda karéj kenyeret!? Olyan vékonykát, amilyet itthon még a legnagyobb ínségben sem metszettünk, s amitől sokkal vastagabbra azt szokta volt mérgesen mondani nagybátyám, hogy: „Na, ezen átlátni Bécsig!” Hát ezt mondtam ott nekik a kérdésükre, hogy nálunk még a koldusnak sem lehet ilyen papírvékonykát adni. Felháborodna.

Azt hiszem, nem értették meg.

Más: nagynéném finom puncstortákkal vendégelt gyermekkoromban. Kedvencem volt ez a rumízű, alkörmössel festett, mázos édesség. Mi következik ebből? Hogy az Adáshibá-ban Pesten és vidéken, Helsinkiben és Prágában, Kassán és Ostravában és mindenütt, ahol előadták és előadják, szegény színészek – ha tetszik, ha nem – kénytelenek puncstortát enni. A rántott hal és a krumplisaláta anyám specialitása. Ünnepi alkalmakkor mindig ezt tálalja az asztalra. Következményét ugyancsak az Adáshiba szereplői sínylik meg; a hal kivételével (ami tudtommal csak valami zsemlemorzsában kisütött tésztaféle) minden valódi, és becsülettel el is fogyasztatik. Bevallom, olykor restellem, hogy mikre kényszerítem a színészeket.

A múltkor láttam a Szindbád-ot. Latinovitsnak szerencséje van. Gyöngyöző, bőségesen zöldségelt húsleves daragaluskával, velős csont, sült szárnyas, főtt marhahús pikáns mustárokkal… Krúdy sokkal ízletesebb, gazdagabb ételekkel szolgál.

Félek magamtól, hogy egyszer még a sárgaborsó-főzelék is belekerül valamelyik darabomba. De nem kell a színészeknek rettegniök: azt a darabot úgysem adnák elő. Túlságosan keserű, pesszimista darab lenne…

Éjféli táviratok

A táviratok Lengyelországból érkeztek. Esténként, amint hazatértemben kinyitottam az ajtót, mindig ott hevert egy-egy a padlón. Varsói barátom, Jan Zimierski küldözgette őket, mert akkoriban éppen az Ördöghegy című darabom fordításán dolgozott, s ha a szövegben valami gondot okozott neki, azonnal feladott egy telegramot a gyors válasz reményében.

„aki eszik az ne kárhoztassa azt aki nem eszik és aki nem eszik ne kárhoztassa azt aki eszik stop szent pál hol található stop sürgős választ stop”

Így szólt az első távirat. Azonnal tudtam, miről van szó, az egyik idézet eredetét keresi. Feltárcsáztam a nullakettőt. Az éjszakai szolgálatos kisasszony álmosan vette fel a válaszomat:

„levél a rómaiakhoz stop szakonyi”

Néhány nap múlva újabb távirat Varsóból. „ejtőernyősnek legyen-e szakálla stop a padláslépcső kinn van vagy benn stop választ”

Megint éjszaka volt. Tárcsáztam. A hangjáról ítélve megint ugyanaz a kisasszony volt szolgálatban, aki a múltkor is. Kedves, de álmos hang. Mindegy – a távírdával az ember nem privatizál. Jól tagoltan mondtam a szöveget:

„ejtőernyősnek legyen szakálla stop a padláslépcső a házból vezet fel de az ajtó takarja rejtekhelynek alkalmas stop”

Le akartam tenni a kagylót, de a kisasszony váratlanul beleszólt: – Jól értettem? Varsóba megy a távirat?

– Igen – mondtam. – Miért?

– Csak ellenőriztem – felelte kurtán, de már kissé éberebben. Mégsem volt folytatása, a vonal éles kattanással megszakadt.

Három nap múlva újabb távirat. Este. „az egyszeri bolond szerzetes te vagy stop vagy élő személy stop sürgős választ stop”

Telefon. Nullakettő. Kicseng, felveszik. – Távírda! Tessék!

Nocsak, mondom magamban, mintha megint ahhoz a kisasszonyhoz volna szerencsém! De nem sokat törődtem vele, fáradt voltam, éjfél elmúlt.

– Mondhatom?

– Tessék!

És mondtam: „az egyszeri bolond szerzetes talán én vagyok talán nem stop de inkább képzelt személy stop”

A távírdában kis csend.

– Halló! Megvan? – kérdeztem, s belefújtam a kagylóba.

Végre a kisasszony bátortalanul:

– Szegény!…

– Hogyan?! Mit mondott?!

– Nézze, megismerem a hangjáról. Maga majdnem minden éjjel felad egy ilyen táviratot… – A hang kissé izgatott volt. – Pedig még fiatal lehet, és… Ez szörnyű!

Hirtelen nem fogtam fel, miről beszél, de aztán belém hasított a felismerés, elöntött a veríték, sietve kiáltottam a kagylóba: – Kérem! Kérem, ne értsen félre, egy drámáról van szó, ez egy dráma!…

A vonal végén kis sóhaj: – Egy dráma! Hát igen… – Aztán gyors, hivatalos hangon: – Ötvenhárom-negyvenhat a távirat száma! – Kattanás. Letette. Tehát ahogy gondoltam. Nem vitatkozik. Inkább intézkedni fog. Jönnek, majd magyarázkodom, talán sután el is röhögöm magam, belebonyolódunk… Rettegve töltöttem az éjszakát, a következő napot. Vártam.

Harmadnap vagy negyednap – már nem is tudom – újabb távirat érkezett a barátomtól:

„pontos választ bolond vagy őrült stop”

Nem válaszoltam. Nem mertem.

Játék gongütésre

Hát nem leginkább itt helyénvaló a játék? A színi játék? A nézőtéren gyerekek nyüzsögnek, csapdossák a székeket, viháncolnak; vékony hangocskák keverednek a felnőttek csitító, rendreutasító dörmögésével. A lurkók nem rosszak, csak hevültek, kíváncsiak: Csukás István mesejátékát, az Ágacská-t látni jöttek ide, a körúti Játékszínbe. Lesz majd móka és izgalom! Látható a nyitott színpad: padlásszoba, színes ablakokkal – hát persze, egy festő műterme ez; festőállvány és létra is van, meg mindenféle színes holmi – de sok érdekes fog itt történni! Szülők, nagynénik jóságos, elnéző türelemmel magyarázzák: igen, az egy jancsikályha… Nem tudod, mi az? Ja, ma már csak a mesékben… De az meg teáskanna, úgy van, és egy lámpaernyő… hogy mire kell? Várjuk ki a végét. Semmi sincs csak úgy véletlenül a színen; majd ha sötét lesz, majd ha jó leszel és rendesen ülsz itt nekem, ahogy színházban illik, akkor a színész bácsik és színész nénik szépen elkezdik! A gyerek megszeppen, de egy perc múlva csacsog, izeg-mozog újra. Jaj, csak kezdődne már!

Milyen vidám egy színház, ha gyerekek töltik meg a nézőteret, mennyivel pezsgőbb, természetesebb a hangulat! Hiszen játékra készülődnek! Mi, felnőttek, fontoskodva, aggodalmasan, tudálékosan szoktunk feszengeni a zsöllyékben meg a páholyokban, illedelmesen; s idegesen, hogy mi lesz, ha nem tetszik a darab, ellenben kiváló ismerősünknek igen, hát majd mekkorát kell hazudnunk; vagy tetszik nekünk, de ennek meg ennek alapos kifogásai lesznek ellene, hogyan szívjuk vissza az elhamarkodott dicséretet?

Igaza van Csukásnak, hogy gyerekeknek ír színdarabot.

Szerethet – s szerethetik.

Ez a publikum nem alakoskodik. Vagy megnyeri tetszését a szerző és a színész, vagy sem. Csukás István már annyi remek meséjével és mesealakjával lopta be magát a szívükbe, hogy a Játékszín nézőterén a várakozás boldog izgalma indokolt.

Csak szólna már a gong!

Gong? Mikor is hallottam utoljára az előadások kezdetét valaha elmaradhatatlanul jelző gongütést? De most is felbong, ha nem is az ügyelőé, ám a játékban egy csudajátékra szólító. A bolondos, hórihorgas festő varázsgongja. A piktornak – Koltai János játssza – van négy színész barátja, őket szokta mókázásba vinni s e varázsgonggal elbájolni. Persze magamagát is; és mivel a színek mestere, pompázatos mulatságot intonál. Mert játszani kell. Játszani a móka kedvéért meg azért, hogy a lényeg közelébe juthassunk. Hogy az élet rejtőzködő szépségeit fellelhessük.

Hipp-hopp! – fergeteges, káprázatos történet kezdődik nagyszerű zenével. A Darvas Ferenc komponálta muzsika dallamos és szellemes. Néhol a hollywoodi musicalek (rajzfilmmusicalek) fináléit parodizálja, s ezzel a színészeknek tálcán nyújtja az egészen kiváló énekpersziflázsokra módot adó számokat.

Ágacska históriája a komédiázástól a költészetig ível. Ki vagyok én? – kérdi a Peremartoni Krisztina alakította Ágacska. Gomba? Virág? Kacsa? Béka? Egér? Ember? Virág? Ki vagyok? – Ezt megtudni indul kalandos útra erdőn, mezőn, vizeken át; s bár a rétek és a tavak lakói, békák és kacsák szüntelen csetepatéznak, a veszélyek közepette hű barátokra is talál: a háborúskodásban megcsömörlött, mindig mindenen röhögő Berci békára (Tímár Béla), a suta, kancsal Dani kacsára (Márton András), majd később a rettenthetetlen Pösze egérre (Hűvösvölgyi Ildikó). Noha nincs jó véleményük az Emberről, hiszen valamennyiüket bántotta már, felbuzdulásukban mégis elkísérik Ágacskát a nagy kétlábúhoz, hadd derüljön rá fény, kicsoda is e naiv, ártatlan lény? Az ember aztán meg is fejti a titkot: Ezeréves tölgynek friss hajtása ő. Ott a helye a lombban, hogy növekedve, erősödve tovább segítse a vén törzs életét. Az élet letéteményese. Mindazé, ami körülveszi morcos gombákkal, suta kis kancsal kacsákkal, felvágós egerekkel, pukkancs békákkal és gonoszkodó emberekkel. Ám mindezek mégis szeretnivalóak, hiszen csak sebeik, sérüléseik miatt keserűek vagy bántók. Lám, az ember is: bajt okoz, de gyógyítani is képes a bajt; s éppoly esendő: motyogós, pösze, vaksi, mint bármely más teremtmény, de szívében őrzi a költészetet is.

Csukás nem mesemondó bácsi, hanem a gyerekekkel együtt játszó társ, szinte ott és akkor születik a móka: szó szót követve, ötlet ötletre épülve, grimasz grimaszra vágva. Meséi nem hagyományos elemekből épülnek, nem klasszikus motívumokból variálódnak. A gyertek-játsszunk-bolondozzunk helyzetből támadnak, akár a legjobb versek, amelyekben a figurázás közben egyszer csak megcsillan a szeretet és komolyság rubincseppje.

Mindezt a természetes játékosságot és líraiságot színre vinni jeles színészek szövetkeztek. Ők ugyanolyan tiszta szívvel állnak a gyerekek elé, mint a szerző. Jeles társulás ez. Tímár Béla rendezte a darabot, s minthogy szerepel is benne, a játék gyönyörűségét társaival együtt érzi, s annak pontosságára így jól vigyáz. Bár semmi gondja ezzel: valamennyi művész ügyel a színvonalra. És ámulatraméltó, ahogy szerepből szerepbe bújnak – Hűvösvölgyi Ildikó előbb lepke, aztán kacsa, békakirályné, majd egér; Tímár virágból Rezső kacsává változik, majd Berci békává; Márton András mulatságos gomba és még mulatságosabb, felejthetetlenül mafla Dani kacsa; Koltai pedig útjelző tábla, vonat, béka, asztalos, fogorvos, szemész. Mimikus képességeikről külön kis esszéket lehetne írni. Persze feltétlenül meg kell említeni a jelmezeket: Borsi Zsuzsa olyan kosztümöket tervezett, amelyek – ritka eset – dramaturgiai funkciót töltenek be, és a színészi alakításokat mérhetetlenül segítik. A díszlet Götz Béla munkája; a nehéz feladat őt mindig serkenti; ahogy ezt a kis játékteret kialakította, azzal a rendezőként voltaképpen most debütáló Tímár Bélának bizonyára sok szcenikai ötletet adott. S ha már debütálásról van szó: Traub Pál, a rendező munkatársa első ízben látott el játékmesteri feladatot. Mindannyian nagy kedvvel munkálkodtak, s hadd írjam le elismeréssel: az előadás a gyermekpublikum messzemenő megbecsülését tükrözi.

Szerzők, dramaturgok