SzállóvendégA fiú belökte a lábával a kaput, aztán félreállt, hogy utat engedjen a férfinak. Türelmetlenül tipródott sáros gumicsizmájában; kezét ki nem vette volna a bő, felnőttzakó zsebéből. Nagykabát helyett viselte, a fél lábszáráig ért, derekánál vékony szíj fogta össze. – Ez az – mondta; de a férfi még mindig nem lépett be a kapun. – Nem lesz jó? – Majd meglátjuk – szólt a férfi. Nézte a zöld deszkákat, a vakolt kapulábat, a kis ház utcára nyíló ablakait. Végig az egész soron csaknem egyformák voltak a házak. A járdát téglából rakták ki; az út lejtett a folyóig. A vízparton már zöldelltek a bokrok meg a magasra nőtt kanadai nyárfák. Szép, napos márciusi délután volt. – Menj csak előre – intett a gyereknek. A fiú felrántotta a vállát; száját elhúzta lekicsinylőn. – Nincs kutya – szólt nevetve; s betrappolt a kapun. A férfi követte. Az udvar csendes volt, tiszta. Barackfa virágzott a kútnál. Az ágyásokat megtisztogatták a tél piszkától; a karókat helyreigazították; az évelők frissen bokrosodtak a gondosan elgereblyézett földben. A gyerek már a konyha előtt állt, kezét még most sem vette ki a zsebéből, csak úgy azon át megdöngette az ajtót és bekiáltott: – Mihalik néni! A férfi távolabb várakozott. Kockás sportszatyrát letette a földre; kigombolta felöltőjét. Meleg volt. – Tessék mán! – mondta a fiú. Ősz hajú kis asszony jött ki a konyhából. Törölgette a kezét; a fiúra meg a férfira pillantott bizalmatlanul, de készségesen. – Ezt az urat vezettem ide – magyarázta a fiú. – Szállás kellene neki. Lehet? Az asszony nem válaszolt mindjárt. Szaporán gyűrködte a kötényét, hátra, a kamra felé tekintett, aztán megint a férfira; majd a fiúnak mondta, mintha azzal kellene megbeszélni a dolgot: – Hát a szoba most üres, ugye… – A vasútnál kérdezte, hogy tudok-e szállást. Na, csak azért – magyarázta tovább a fiú. – Mondtam, hogy nincs kutya. – Nincs. Kutya nincs – húzódozott az asszony. Megint a fiúra pillantott. – Hány napra kellene? – Hány napra? – kérdezte a fiú. A férfi megköszörülte a torkát. – Nem is… – Újra krákogott, kicsit elhagyta a hangja. Határozottabban folytatta. – Csak egy… egyetlen éjszakára. – Csak egyetlen éjszakára – mondta a fiú, mintha fordítana. – Hát, ugye, egyetlen éjszaka – sopánkodott az asszony még mindig a fiúnak. – Tudod, hogyan van az. Egy éjszakára is fel kell húznom tiszta ágyneműt meg több éjszakára is. Csak ki kell mosnom azt egy éjszaka után is éppen úgy… – Megfizetem – mondta a férfi. – Megfizeti – adta tovább a fiú. Az asszony kicsit várt. Vizsgálgatta a férfit. Nem tetszett a szótlansága meg az, hogy csak egy éjszakára akar maradni. Figyelte az arcát is, hogy miért olyan félénk. A férfi megérezte. Közelebb lépett, kis mosolyt erőltetett az arcára. – A… a feleségemet várom estére. Utánam jön. Innen megyünk tovább… holnap. Holnap délutánra szól a beutalónk a turistaházba, sétálgatunk itt egy kicsit… – Abbahagyta. Az asszony bólogatott. A fiú is bólogatott tipródva, vissza akart már menni az újságosstandra. – Szép itt – mondta még a férfi. – Szóval két ágy kell? – A ház végéhez tákolt kamrából az asszony ura bukkant elő, tömzsi, piros arcú ember bő nadrágban, kék ingben. A keze is kék volt valamitől, eltartotta magától; kék por maszatolta be a nadrágját is. – Gyere mán! Az úr szállást keres éjszakára. – Hát csak tessék – biccentett az ember. – Jó napot! – Jó napot! – Mihalik a nevem, nem adok kezet, csupa rézgálic, készítem a permetlevet. – Rábai – hajolt meg cseppet a férfi. – Akkor én megyek is – hátrált a fiú. Megállt Rábai mellett, most először vette ki a kezét a zsebéből. A férfi pénzt adott neki. – Tessék. És köszönöm. – Maga is meglepődött: megsimogatta a fiú fejét. A gyerek a háziakra vigyorgott, és kiszaladt a kapun. – Nekem dolgom van – mondta Mihalik. – Majd az asszony elrendezi a dolgot. Permetezni akarok holnap. – S ment vissza a kamrába. Rábai felvette a földről a szatyrot. – Hozom a kulcsot – tüsténkedett az asszony. – Majd a verandán át. Fut a konyha, ne tessék erre… A férfi megnézte az óráját. Fél négy. Lili a hatos vonattal érkezik. Mindenképpen a hatossal. Vagy a háromnegyed hetessel. – Van az a háromnegyed hetes is? – kérdezte, amint az asszony visszajött. – Hogyan tetszik mondani? – Mihalikné most már csupa mosoly volt. – A pesti vonat. A háromnegyed hetes. – Jaj, én azt nem tudom. Talán az uram. Megkérdezzem? Rábai nem akart ekkora ügyet csinálni ebből. – Nem fontos. Majd kisétálok. Úgyis kimegyek a hatoshoz. – A hatoshoz – ismételte gépiesen az asszony. Kinyitotta a verandát. Összeütődtek az ajtónál; Mihalikné bocsánatkérően a keretnek feszült, még a fejét is hátravetette. – Tessék! – Nem, tessék, tessék… Mégis egyszerre csúsztak be. Virágok zöldelltek a verandán cserepekben; kaktuszok, vízipálma, filodendron, aszparágusz – asztalon, állványokon, ablakdeszkán, padlón. Nem is volt hely a virágoktól. Hűvös, tápsós virágföldszag áradt. – Erre. Ez az. – Az asszony feltárta a szoba ajtaját. – Majd kinyitom a spalettákat. Mindig betesszük. Beszáll a por. Az a sok autó itt az utcában… Mennek a komphoz. Mind erre jár. – Kihajtogatta a sötét deszkákat; a délutáni napfény megvilágította a kettős ágyat, a barna mintás ágyterítőt, a csipkebetétes díszpárnát, a szürke márványtetejű éjjeliszekrényeket, a falitükröt, a fekhelyek feletti szentképet, az ovális asztalkát és a tonettszékeket. – Hát ez volna… – ügyetlen mozdulattal mutatott körbe Mihalikné. – Tiszta, rendes. Nem használjuk. A konyhában alszunk. – Felcsapta a kályha fedelét. – Majd az uram befűt. Fával egykettőre. Hát akkor… – Igen – rebbent feléje a tekintetével Rábai. – Egy kis fűtés talán jó lesz. – Körülnézett. Nem erre számított. Valami mást várt. A fiú az állomáson azt mondta, parasztház. Régi parasztház. Vagy régi ház? Valami ilyesmit mondott. Rábai vaskos gerendákra gondolt, kemencére, báránybőrrel leterített dikóra. Valamire, ami nincs. Ami nem itt van. Azt hitte, a kemence meleg lesz, petróleumlámpát gyújtanak Lilivel, sült húst esznek, s lesz egy cserépkorsó is, amiből töltögetik a vörös bort. Ennek a szobának a falai színesre voltak festve, túl voltak színezve; kétségbeejtő cirádák, zöld és arany minták. És az ágyban kövér dunnák, egérszagúak; máris érezte az egérbűzt, a fundamentumból terjengő nyirkosságot. – Tiszta ágyneműt húzok. Mikor érkezik a kedves felesége? – Kicsoda? – Rábai elvörösödött, nem nézett az asszonyra. – Ja, a… Gondolom, a hatóraival. Majd kimegyek elébe. – Addigra minden rendben lesz. Tessék csak lepakolni. Csináljak helyet a szekrényben? – Nem, dehogy! – Kényszeredetten elmosolyodott; érezte, hogy még mindig tüzel az arca. – Semmi… semmi holmi. Csak ez itt. – Nem tudott megbarátkozni a hellyel, de azért akarata ellenére letette a csomagját, a kabátjából is kibújt. – És mosdani? – Behozok egy lavórt, kannában vizet… Szappant is adjak? – Csak lavórt és vizet. Köszönöm. – Elsétált az ablakig, kinézett. A szemközti ház ott volt egy karnyújtásnyira. Megpróbálta kinyitni az ablakot, friss levegőre vágyott. A retesz megszorult; rángatta; megzörrent az üveg. – Egész télen zárva tartottuk – hallotta az asszony hangját. – Meg kell emelni. Rábai megemelte; kintről nyers tavaszillat csapott be. Teherautók robogtak a folyó felé, port kavartak; ellépett az ablaktól. – Beszáll a kosz – aggodalmaskodott Mihalikné. Még mindig ott ácsorgott a szobában. – Akkor, ha csak egy éjszakára… akkor nem kell bejelenteni a rendőrségen. Az igazolvány nem kell. Mert a szállóvendégeket be szoktuk jelenteni. Elkérjük a személyit, az uram jól ismeri a törzsőrmestert, aki az őrsön… Hamar megy. De így nem kell… – Állhatatosan várakozott az ajtónál. – Meg aztán úgy szoktuk, hogy a díjat… – Előre? – kérdezte kicsit nyersen Rábai. – Igen, előre. Merthogy így szoktuk. – Persze, persze. Mennyi lesz? – Úgy szoktuk, hogy hosszabb időre, teszem azt, három napra vagy még többre hatvan forint… – És így? – Így, egy éjszakára száz. Mert munka éppen annyi van, ugye, egy nap után is, mosás, takarítás… Rábai elővette a tárcájából a pénzt. – Száz? – Száz. Az árak most már mindenfelé… – Természetesen. – Átadta a díjat, felvette a csomagját a földről, az ágy mellé tette – befejezte az ügyet. – Nem sok ez – mondta csendesen az asszony. – A szállodákban például… – Kérem, kérem. Megegyeztünk. Mihalikné végre kiment. Rábai körbesétált a szobában; félkörben egyik ágy fejétől a másik ágy fejéig. Összehúzott szemmel nézte a boldogságos Szűz Máriát a gyermekkel; jókora olajnyomat volt, üvege alatt, a széleken megszállt a por. Aztán iszonyodva megérintette az éjjeliszekrény hideg márványlapját. Állt egy kicsit, majd kibontotta a csomagját, kivett belőle két törülközőt. Dohányszín frottír volt az egyik – ezt magának hozta, élénk narancsszínű a másik: Lilié. Ráterítette őket a rideg lapokra. Kicsit megnyugodott. Gyűlölte a márványt; gyűlölte a falakat is a cirádákkal, de azokat nem takarhatta le. A díszpárnát megfordította – visszáján zöld selyem volt. Az ágyterítővel nem kezdhetett semmit. Látta magát a ferdén függő tükörben: szarvasbőr zekében, sárga ingben és kordnadrágban idegenként állt ebben a rettenetes szobában. Leült az asztal mellé, kezét kinyújtotta; idegesség bujkált a tagjaiban. Háromnegyed négy. A tükörben ferdén ült a ferde padlón a ferde asztal mellett, otromba szekrény dőlt rá ferdén; vajon Lil mit szól majd mindehhez? A szoba, tudod, nem valami jópofa, de Lil a nyakába ugrik, teheti, ezen az állomáson senki sincs, aki ismerné őket, az egész faluban egyetlen ismerős sincs, ez aztán mindjárt feloldja Lil szorongását, és tudod, az igazolvány sem kell nekik, megmondta a házinéni, úgyhogy… de Lilit nem fogja érdekelni, belecsimpaszkodik, magához húzza, belecsókol az arcába, ne beszélj semmiről, nem érdekel, holnap délig szabadok vagyunk, mit érdekel engem a szoba, csak egy ágy legyen. Hát igen. Ágy van kettő is. Nászágy. És Mihalikék a konyhában alszanak a ház végében. Az ember éppen rézgálicot készített a permetezéshez… El fogod mesélni az egészet, részletesen, mondta a tükörben ülő alaknak Rábai. El fogod mondani, mennyit járkáltál, amíg ráakadtál erre a szobára, amit végre nagy nehezen megkaptál, így hát, ha nem is valami nagyszerű szoba, de szoba, és igazad van, Lil, teljesen mindegy, miféle, csak együtt lehessünk… Inni kellene valamit, gondolta hirtelen, s felállt. Valamit inni, emberek közé menni egy kocsmába. Töprengett, becsukja-e az ablakot, ha elmegy, vagy szóljon nekik, hogy nyitva hagyta? De egyáltalán, szóljon valamit is? Mihalikné majd azt mondaná, még nincs itt a vonat érkezésének az ideje, ő meg azt felelné, elmegy, keres egy kocsmát. De minek kell ezt megmondani? Talán bizony még azt is közölné velük, hogy Lil… Nem szólt, csak kiment. A kapuban kényszeresen megállt, majdnem visszafordult, hogy mégis szóljon, nyitva a veranda, a szoba. Aztán mégsem. Nem tehetem ezt állandóan, gondolta. Kicsit könnyebben kellene venni mindent. Nem lehetek tekintettel mindenre és mindenkire. Kicsit szabadabban. Mindent sokkal szabadabban… Az utca népesebb lett; a kertekben avart égettek, csípős füst szállt a házak fölött. Lenn a folyónál feldohogott a kishajó: a komp elindult a szemközti partra. Léckerítés mögött kidöntött fatörzsön vénember üldögélt, sapkáját szemére húzta, két könyöke a térdén pihent. Mozdulatlansága megijesztette Rábait. De a szomszédból, a megmetszett lugas fölött jó estét köszönt rá egy vasutas, a vénember fürgén viszonozta az üdvözlést, a sapkáját is megemelte. Rábai hallotta, amint pár szót váltottak: „Hogy van, Pármai bácsi?” – „Máma nem a legjobban. Cseppecskét gyenge vagyok, Tóth úr!” – „Nem kéne annyit dolgozni, Pármai bácsi. A maga kilencven évével!” – „Semmi ez, Tóth úr! Máma így vagyok. Aztán utána megint jól érzem magam hosszan… Éppen nézem, a málnatövei szépen megeredtek, de egy kis vizet kívánnak ám…” – „Az, az, majd megöntözöm őket!…” Rábai úgy érezte, a vénember közben őt figyeli a kerítés lécein át; meggyorsította lépteit, pedig legszívesebben beszédbe elegyedett volna velük. Az égő avarhalmok füstje kísérte. Ez a fanyar illat mindig felgyújtotta benne a vidék iránti vágyakozást. Gyerekkorában néhány nyarat meg a háború utolsó évében egy hosszú őszt és telet töltött falun, máskor mindig városon élt. Pesten. Pest öreg kerületeiben, köves udvarokon, hideg lépcsőházakban, később unalmas irodákban, levegőtlen folyosókon, liftekben, íróasztalok és telefonok között. Annak a falusi életnek az emléke mindig úgy támadt fel benne, mintha mindaz, ami volt – szekerezések a dűlőkön, esti kukoricafosztás a sárguló őszben, a novemberi répaföldek, a jégbe fagyott nád a töltés menti tó szegélyén, a hófúvásos mezők, a lovak horkanása-dobogása az állásokban, a szántások fölött keringő varjak – minden emlék csak öröklődött volna benne, s ő maga kezdettől fogva az az aktatáskát cipelő, kicsit lógó vállú, felöltőt, kalapot, kitérdesedett nadrágot viselő, aggodalmasan telefonálgató, kusza programokat szervező, elsejei fizetést váró, lakbért, gyermektartást fizető áruforgalmi előadó, felnőtt, rosszkedvű férfi lett volna, aki most itt megy ennek az idegen községnek az utcáján, idegen emberek szobájának szállójaként. Megszólított egy idegent: – Van itt valahol kocsma? – Eszpresszó. Az eszpresszót keresi? – Az idegen munkászubbonyt viselt, nadrágja szárát gumicsizmájába gyűrte, akárcsak a fiú az állomásról. – Arra, ott a téren, ahol a templom van. A Hősök szobrával szemközt. – Köszönöm. – Eszpresszó. Mert amúgy van vendéglő is, egy, odalenn a parton. De az ma szünnapos. – Köszönöm. – De lehet inni a presszóban is. Sört is kaptak tegnap. Talán még lesz. – Igen. Nagyon köszönöm. Lil most száll vonatra, számítgatta Rábai. Másfél óra az út. Másfél óra, és nem kell tartani attól, hogy itt bárkivel is találkozzanak. Végeredményben idegenek közé vágyunk, gondolta. Idegenek között biztonságos. De meddig lehet ezt csinálni? – Van sör? – kérdezte a presszóban. Kicsit bennfentesnek akart látszani mégis. De a kiszolgálónőt inkább meghökkentette. Ingerült udvariasságra késztette: – Van, kérem. Hogyne. Mennyit tetszik? – Talán nem is sört – bizonytalanodott el. Lil nem szereti a sör szagát. – Talán egy könnyű… – rámosolygott a nőre. Végigfutott rajta a pillantása: a kurta szoknyán, a harisnyás combon, ahogy a lány ott állt előtte. – Egy könnyű gint. És Tonic. Ha van egy kis citrom… – Csak gin – mondta a lány. – Hogyan? – Se Tonic, se citrom. Sima gin. – Sima. Hát jó. Esetleg… – de a rövid szoknyás lábak elsiettek. Tömeg volt. Cigarettafüst, zaj, csapkodások. Székeket tologattak élesen. A nagy fülledtségben homlokán kiütött a veríték. Aznap nem ebédelt; két pogácsát vett a Nyugatiban, az egyiket elmajszolta, a másikat kidobta a vonat ablakán. Fűrészpor ízük volt. A gin összerántotta a gyomrát. Lil majd hoz valamit. Grillcsirkét. Szereti feltálalni, ügyesen szervíroz neked szívesen főznék, élvezet nézni, ahogy élvezed, neked szívesen csinálnék mindent. Vörös bort vesz majd, gondolta Rábai, két palackkal, ha innen kimegy. Még biztosan nyitva lesz a bolt. Remélhetőleg lesz vörös bor. – Még egy gint, ha lenne szíves! – Fizetni? – kérdezte szaladva a lány. – Nem. Gint. Még egyet. – Van Tonic – mondta a lány. – Most kérdeztem a vezetőtől. Hozzak? – Talán citrom is van? – Megpróbálom. – A pincérnő egy kis mosolyt is megeresztett, az asztalt is letörölte, kiürítette a hamutartót. – Itt nem fogyasztanak Tonicot. – Tudja, az nagyon jó keverék. – Még nem is hallottam. – Próbálja meg. Meghívhatom? – Nem, köszönöm. Sok a vendég. Inkább csak hálás volt a lánynak – ahogy ott tett-vett körülötte, mindjárt oldódott benne a feszültség –, csak gépiesen nézte végig újra a meztelen karját, a fehér blúza kivágását, a nyakát, fején az olcsó, bronzszínű parókát, ami füstszagú volt, mint a vendéglői függönyök. De a felhevült test illatát is megérezte, s amint még ott rendezkedett mellette, megérintette a könyökét. A lány gyorsan ránézett. – Bocsánat – mondta Rábai. – Véletlenül… Úgy tett, mintha nem hallaná, állta a férfi tekintetét. – Szóval Tonic és gin? Meg fogom próbálni. – Nevetett; nikkeltálcáján finoman dobolt az ujjaival. – Igen – szólt hirtelen. – Hozom. Rábai hátradőlt a széken, végre nem volt olyan irgalmatlan ez a délután. – Cigarettát? – kérdezte, s nyújtotta a multifilteres csomagot. – Köszönöm! – A lány letette az italt, lekattintotta az üveg kupakját; vett a cigarettából. Vörösek voltak az ujjai, a bőre alatt piros foltok gyúltak a nyakán. Szemhéját kicsit erősen festette, de jól állt neki. Rábai hosszan nézte, amíg tüzet adott. – Köszönöm – mondta még egyszer a lány, az első szippantás után. Aztán bocsánatkérő mosollyal: – Mennem kell. A férfi bólintott: persze, hogyne! Citromkarika is volt egy kis tányérkán. Elkészítette az italt. A kesernyés íz meg a szesz egyre oldottabbá tette a hangulatát. Nem jó, ha Lilt azzal a feszültséggel várom. Ki kell kapcsolni – gondolta. Ha már a szoba nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, ki kell kapcsolni. Lil túlságosan felszabadult lesz, mondhatni eufóriás, hogy kiszabadult a rettegés köréből. Pesten olyan, akár az űzött vad. Most nagyon harsány lesz és lehengerlő. De ha megérzi a feszültséget, egy idő után lelohad. De még mennyire lelohad. Aztán jön a sírás, a tehetetlen éjszaka, az önvád, a kétségbeesés. Túl kell jutnom a feszültségen. – Mondja csak – kérdezte a lányt, kicsit utána is nyúlt, ahogy elment az asztala mellett. – Van itt a közelben bolt? – Kérdés, hogy milyen bolt? – Ja, persze. Szóval, ahol italt lehet kapni. – Itt nálunk lehet italt kapni… Nem tudta? – De én… – Még Tonicot is lehet kapni, lássa. Azonkívül ki van írva, hogy bor, sör, rövid ital… még pezsgőnk is van… – Kezdett olyan lenni a beszélgetés, mint valami diákos udvarlás. Ahogy a lány ott állt fél csípőjére ereszkedve egészen a vállánál, az arcánál. – Talán hozzak egy üveg Grand Cuvée-t? Ez nem akármilyen hely… Jó a cigi, amit adott. – Elvette Rábai elől a multifilteres csomagot, elolvasta a címkét. – Aha! Mindjárt gondoltam!… Szóval? Italt? Milyet? Odanéztek néhányan; Rábai abba akarta hagyni a dolgot. A bolt itt lesz valahol a közelben, minek ehhez a lányt faggatni? Mégis felnézett rá nevetve: – Grand Cuvée? Ne mondja! Adna belőle egy palackkal, úgy értem, elvinném, ha becsomagolná. És egy üveg vörös bort melléje. – Azt mind meg akarja inni? – kérdezte nevetve és túl hangosan a lány. – Egyedül? Érezte, hogy nézik innen-onnan, és számítgatják az esélyeit a pincérnőnél. Nem nézett feljebb a lány tálcát tartó kezénél. – Tehát, ha lenne olyan kedves és becsomagoltatná? És azután fizetek. A pincérnő megbántódott, csodálkozva várt egy pillanatig, majd szó nélkül a pulthoz ment. Bemondta a rendelést; sebtiben számokat firkált a blokkjára, letépte a cédulát, s a foga között tartotta, amíg becsomagolták az üvegeket. Rábai, noha az imént hirtelen megelégelte a dolgot a lánnyal, mégis remélte, hogy legalább egy pillantást kap tőle, de nem; hiába várt; s ezért-e vagy másért újra támadt benne a görcsös feszültség. A pincérnő meghozta a papírba bugyolált italokat, s szó nélkül letette eléje a számlát is; Rábai némán, fel sem tekintve fizetett. Csörrent a pénz az asztalon, a borravaló ott maradt a citromszeletes kistányér mellett. Miután a lány elment, Rábai felállt, és a kijárat felé indult. Jobbról-balról taszigálták a tömegben, s mire az ajtóhoz ért, ingerültsége fokozódott. Szerette volna megállni, hogy ne pillantson hátra, de a küszöbről visszanézett. A pincérnő, hátával a pultnak támaszkodva, gyors mozdulatokkal cigarettázott, s követte őt a tekintetével, miközben vállrángatva hallgatta a pult mögött áthajoló sovány, barna férfi – nyilván az üzletvezető – indulatosnak tetsző magyarázatát. Rábai a tömegen át elfogta a lány szemvillanását. Ez a teljesen felesleges összenézés még inkább megzavarta és felzaklatta; noha az állomásra akart menni, mégis a folyónak tartott, s csak percek múltán tért a vasúthoz vezető útra. A fiút, mint érkezéskor, most is ott találta a váróterem ajtajában a kiaggatott újságok mellett. Nagy hangon kínálgatta az esti lapot. Bólintott Rábainak, s figyelte, merre tart, közben erőltetett, felnőttes hangon ordította a főcímeket. Háromnegyed hat elmúlt, a peronon már sokan várakoztak, a férfi mégsem tudott eltűnni a fiú elől; nyalábjában a két becsomagolt palackkal ügyetlenül téblábolt a sínek mentén. Odább, a sorompónál, ahol az országút átszelte a vasutat, a síneken kettes sebességgel átkapaszkodó autók bőgették motorjaikat; a szűnni nem akaró forgalom és a fiú kántáló üvöltése kibírhatatlan hangzavarrá keveredett. Nyughass, csitította magát Rábai, Lil mindjárt itt lesz. Még néhány perc, Lil leszáll a vonatról. Lil a nyakadba ugrik ne beszélj semmiről, holnap délig szabadok vagyunk, boldog vagy? Itt aztán nem bánja, ha látják. Lil, az üvegek, Lil leejtem az üvegeket, ne bolondozz. Nem, ez most még nem megy. Rábai kereste a helyet, hova álljon; itt lesz a legjobb, bejön a vonat, innen megyek visszafelé… nem: innen futok visszafelé a vagonok mellett, Lil leszáll, fél kézzel integetek neki… helyesebben fél kézzel lesegítem, s már át is ölelem Lil, nahát, csakhogy… Öt perc múlva hat óra; a fiú fáradhatatlanul kiabált: „Az Esti Hírlap! Újabb támadás…” Rábai a hátában érezte figyelő tekintetét. Végig fogja bámulni az egészet, ahogy itt mi Lillel… Idegesen odább ment, kereste, hogy a peron oszlopai hogyan takarnák el a fiú elől. E miatt az átkozott kölyök miatt nem tudok majd úgy viselkedni, hogy Lil ne kérdezze meg csak nincs valami baj? Olyan riadt az arcod… Rábai megtornáztatta az arcát, csak nyugalom, nyugalom; de mégis, mint mostanában mindig, ha Lilre várt, éppen azért, hogy a legmegnyugtatóbb tekintettel fogadja, olyannak érezte az arcát, olyan merevnek és kényszeredettnek, mintha fényképész előtt ülne a vaku villanását lesve. – Tessék ideadni azokat a csomagokat – hallotta hirtelen a fiú hangját; ott állt mellette, és nyúlt az üvegekért. – Csak tessék, majd én vigyázok rájuk addig. Jó helyen lesznek nálam. Engedelmeskedett a gyereknek; a fiú kedvesen vigyorgott és visszaszaladt a standjára. Máris kiabálta újra: „Esti Hírlap! Kivvvvégezték a hazzzafiakat…” Rábai a jelző cserregésére tért magához; a vaspályát figyelte, már látszott a villanymozdony; a peronon megmozdult a tömeg; leengedték a sorompót; a szolgálattevő tiszt kijött az irodájából. Rábai a zekéje szárába dörgölte izzadó tenyerét. Lil aggodalmas lesz, villant az agyába; azután: Lil eufóriás lesz, és én sem az egyik, sem a másik esetben nem találok megfelelő szavakat a hangulatához, megsértődik felszállok az első vonatra, te nem szeretsz, te nem is örülsz, látom a szemedből, neked eleged van, persze, számodra csak gond ez a bujkálás, de értsd meg, én Pesten képtelen vagyok rá… Növekedett a vonat, már dübörögtek a sínek, az emberek helyezkedtek, a szolgálattevő a hóna alá igazította a tárcsáját. Dehogy, Lil, dehogy gond, semmi baj, tudod, mennyire szeretem a vidéket, és nézd, micsoda tavasz, az avar, ahogy égetik, én mindig ilyesmire… a szoba nem valami hajde nagyszerű… Képzeld, az ember éppen rézgálicot készített a permetezéshez… A vonat már ott csattogott, kavicsokat vetett fel, port kavart a sínek közül, visítottak a fékek, a kocsik egymáshoz ütődtek Képzeld, az ember éppen rézgálicot… Na, most majd. Melyik vagon? Rábai nyújtogatta a nyakát; feltárultak az ajtók, másztak le az utasok. Ágaskodott; itt nem, ebből nem, akkor hátrább. Oda kell érnem, gondolta, ott kell lennem, amikor kiszáll, különben azonnal megrémül jaj, azt hittem, eltévesztettem az állomást, úgy izgultam egész úton, képzelheted, egy ismerős is akadt, azaz csak majdnem, mert idejében megpucoltam, még csak az hiányzott volna, hogy megkérdezze, te jó isten! Rábai futott a kocsik mellett – ebből a vagonból sem, ebből sem… talán akkor mégis elöl? Vissza kellene menni, de van még három kocsi… Ebből sem! Aztán már nem volt több leszálló. A peron kezdett kiürülni, a kalauzok sípoltak, a szolgálattevő felemelte a tárcsát, indult a szerelvény. Rábai futott előre. Lil bizonyára megáll a peron kijáratánál, talán a fiú szólt is neki. Hogy szólhatott volna, hiszen nem is ismeri?! Nahát, hogy így elkerülték egymást! A vonat kihúzott az állomásról, a forgalmista beballagott az irodájába. A peronon nem volt senki. A fiú most nem kiabált, nem volt kinek árulja az újságot. A palackok fehér selyempapírban ott virítottak az ölében. – Na? – nézett Rábaira. – Nem jött? – Nem láttál egy hölgyet? – kérdezte Rábai. – Középtermetű; szőke, hosszú haj. Szemüveges. Valószínűleg kék kabátban. – Nem én! – Biztos? – Figyeltem. Nem jött idegen. Rábai még egyszer végignézett az állomáson. Tanácstalan volt. Lil biztosra mondta. Annyira készült, és biztosra mondta. Minden rendben, elintéztem, simán ment, ott leszek, én ott leszek, csak te is legyél ott. – Ne viccelj, Lil, hát hogyne lennék ott, remélem, ez csak tréfa? – Én is remélem, hogy reméled, hogy remélem… – Ne, Lil, nem szeretem ezt a hangot. – Én sem szeretem ezt a hangomat. – De most komolyan! – Jó, nincs semmi, csak viccelek. Persze hogy ott leszek, repülök hozzád, repülök! – Hát ezt nem értem – mondta Rábai. – Tessék? – Add ide az üvegeket. Köszönöm. Ezt nem értem. – Talán lekéste. – A fiú nagyon együttérző volt. – Mást nem tudok gondolni. Na, hazaviszem ezeket, aztán kijövök. – Hát… – Mi van? – Csak az, hogy most már nem jön pesti. – A háromnegyed hetes?! Nem jön? – Az csak a jövő hónap huszadikától közlekedik. Nyári menetrend. – Nyári? – Rábai megint körülnézett a peronon, mintha valahol meglátná Lilt. – Azt mondod, nyári? És mikor jön a legközelebbi pesti? – Fél tizenkettőkor. Az hozza a délutánosokat. Jön másik is, de az gyors, és nem áll meg. – Az ördögbe! – szitkozódott Rábai. – Ezt a marhaságot! – Van ilyen. Van, hogy az ember lekési. Talán dolga volt a gyerekkel. – Kivel? – A gyerekkel. – A fiú megint zsebre dugott kézzel állt előtte, mint délután. Az aprópénzt csörgette-markolászta. – Miért, talán nincs gyerekük? – Hogyan? Nem, nincsen. Nincsenek. Nincs. Már úgy értem, hogy… Mi a csudát beszélsz te itt gyerekről?! Szóval csak éjfélkor. Hát ezt jól elintéztük! Lehet valahonnan telefonálni? – A postáról. De az már bezárt. Hanem a presszóban van telefon. Onnan lehet. Tudja, hol a presszó? – Tudom. – Már járt ott? – Micsoda? Ja, igen. Megpróbálom. – Fogta az üvegeket; nem tudott elszakadni az állomástól, hátha felbukkan Lil. Aztán mégis elindult. – Ne kezdj nőkkel – intette a fiút. – Átvernek! – Engem aztán nem! – Legyintett, s nézte az elsiető férfit. Megkedvelte. A pincérnő mindjárt észrevette Rábait; szentül hitte, hogy miatta jött vissza, de mégis elsietett az asztalok közé. A férfi egyik kezéből a másikba rakosgatta a becsomagolt palackokat; átfurakodott a tömegen a lány után. Asztaltól asztalig követte, amíg beérte. – Nincs helyünk – mondta kötekedve a lány. – Köszönöm, nem is… Telefonálni szeretnék. Sürgős. Lehet innen telefonálni? – Pestre? – Igen. Fontos ügy. Váratlanul. A lány látta Rábai nyugtalanságát. – Szólok a vezetőnek. Az irodából kell. – Barátságosan a csomagokra mutatott. – Cipeli ezeket… – Cipelem – Rábai idegesen felnevetett. – Cipelem itten… – Na, jó. Jöjjön. Valamit Pesten felejtett? – Kiderül. A pultnál várt, amíg a pincérnő beszélt a vezetővel. Együtt jöttek ki az irodából: a lány meg az a lesimított hajú, barna, sovány férfi, akit távozásakor a pult mögött látott Rábai. – Ez az úr az – mondta a lány, és otthagyta őket. – Kérem, ha fontos – szólt a hivatalnokok modorában a férfi. – Csak rendkívüli esetekben. Ez ugyanis szolgálati vonal. – Nem találok más megoldást. – Rábai megpróbált türelmesen beszélni a pasassal. – Lekötelezne, ha megengedné. – Kérem. Parancsoljon, erre. Számlákat, üzleti könyveket tolt félre a kis íróasztalról. Egy átírótömbbel leverte a hamutartót; a csikkek a puha hamuval szétszóródtak a szőnyegen. Szó nélkül lehajolt, hogy felszedegesse. Rábai készségesen segíteni akart, de a pasas elhárította. – Ne fáradjon. Tessék, ott a telefon. – A központot kell hívni? – A palackokkal ügyetlenkedett. – Ezeket letenném valahová. – Tessék. Rábai forgolódott, míg végre lerakta csomagjait. Az üzletvezető némán nézte. – Csak így, ide – mondta Rábai zavart mosollyal. – Tessék. – Na, szóval a központot? – Nincs közvetlen vonal. – Értem. – Kettőharmincegy. Rábai kérdőn nézett a faarcú kis emberre. – A számunk. Be kell mondani. Rábai felvette a kagylót; várt; egyhangú búgás volt a vonalban. Felpillantott az üzletvezetőre. A pasas úgy állt ott, mint akit kitúrtak a helyéről. A vonal búgott. – Halló! Kettőharmincegy… – Majd ha beszól a központ. – Akkor mi legyen? – A számot csak akkor. És a pesti számot is. Hogy kit kér. – Aha. – És be kell mondani a községünk nevét is. – Az üzletvezető sóhajtott, hogy mennyit kell magyarázni. – Aha. – Búg? – Azt hiszem. – Sokára szokott. – Nem akarom zavarni – nézett fel a kagyló mellől Rábai. A pasas csak egy kis megbocsátó mozdulatot tett. Begörbített ujjaival az íróasztal lapjára támaszkodott. Sötétkék öltönyt viselt, nyloninget és fekete nyakkendőt. Szivarzsebében díszzsebkendő fehérlett. Ujján köves gyűrű. Állt mozdulatlanul. Végre jelentkezett a központ. Rábai bemondta a számokat. – Addig letegyem? – Ne. Tartsa. Kapcsolják. Mázlija van. – Sajnálom, hogy zavarom – mondta fojtott hangon Rábai. Szerette volna, ha a pasas kimegy. Lehetne benne annyi tapintat. Ez most arra kíváncsi, hogy tényleg fontos ügyben beszélek-e. Hogy mire használom a rohadt telefonját. – Ne haragudjon, de… Nem tudta befejezni. A központos kisasszony beszólt, hogy Pest jelentkezik, tessék beszélni. Rábai kezében csúszkált a kagyló: – Halló! Az üzletvezető meg se mozdult. – Hangosan tessék – mondta. – Halló! – kiáltott Rábai. – Halló, itt… – Nagyot nyelt. Nem Lil, Gyula vette fel a kagylót. Mindegy, a végére kell járni a dolognak. – Halló, Gyula? Itt Rábai! Hallasz? Mért nem beszélsz? Nem hallani? Halló! – Ne tessék ütögetni a kagylót – szólt az üzletvezető. – Halló! – üvöltött Rábai. – Gyula! Kicsit távolról beszélek, a… – rápillantott az üzletvezetőre, a pasas tekintetétől gurgulázni kezdett a hangja. – Kicsit távolról, azért nem hallod jól, amit mondok… – Nem kell annyira kiabálni – mondta az üzletvezető. – Torzít. – Halló! – fogta szelídebbre Rábai. – Gyula! Most jobb? Szólj már! – Te… – ennyi hallatszott a vonal másik végéről. – Mi van? Nem értem! – Csak türelmesen – intett az üzletvezető. – Gyula! Halló! Nem értelek, mit mondasz? – Te… – inkább nyögés volt ez a telefonba. Aztán megint: – Te… Borzasztó. Borzasztó! – Mi a borzasztó?! Az isten áldjon meg, beszélj! Gondoltam, felhívlak benneteket, de… – Öregem… öregem… Lil… Borzasztó… – Gyula! Mi van veled? – Rábai idegesen az üzletvezetőre nézett, átvette a másik kezébe a kagylót, izzadó tenyerét a zekéje szárához törölte. – Mi az isten csudája?… – Öregem… Lil… Nem tudom elmondani… Nem értem… hazajöttem és itt a sötét szobában… – Mi a fészkes fene van a sötét szobában?! – üvöltött Rábai. Remegett a hangja. – Beszélj már! – Lil… itt… – Hosszú csönd, majd: – Meghalt… – Megh… – Rábainak elcsuklott a hangja. – Gyula, térj magadhoz, beszélj értelmesen, nem igaz, megőrültél?! Bedilizek! Az ég áldjon meg. Gyula!!!… – De igen… itt… bevett valamit… nem értem… borzasztó… – Zokogás hallatszott, vinnyogó zokogás; Rábai sápadtan szorította a kagylót; az üzletvezető mozdulatlanul figyelte. – Gyula! Várj! Gyula! – Rábai tehetetlenül forgolódott, rátekergőzött a telefonzsinór; teljes testében remegett. – Gyula, a mindenségit, én csak éppen felhívtalak benneteket, és csak… Hallod, amit mondok? – Hallom… Öregem, én ezt nem értem… nem értem… A redőny lehúzva, teljes sötétség a szobában, és ahogy belépek… Teljesen szélütött vagyok, béna, érted? Érted?! – Értem, hát! Én meg, mondom, éppen csak felhívtalak benneteket szokás szerint… – És se egy levél, se semmi… – Se egy levél, azt mondod?! – Semmi. Semmi magyarázat. Szélütött vagyok, béna, itt állok, nem értem, hogy miért… hogy miért?! Hallod?! – Hallom, hogyne! Te, Gyula, én is éppen azt akarom kérdezni, hogy miért? Nem mintha ilyesmire lenne válasz… á! De soha nem volt köztetek semmi… vagy nem így van? – De így, öregem, így… és ezért érthetetlen, borzasztó… szegényke! Szegényke, szegényke! Hát miért?! – Megint a zokogás. Rábai megfordult – az üzletvezető faarcát látta. Találkozott a tekintetük. – Te nem tudod, milyen volt ő, te nem… – hallotta Rábai a telefonból. – Te nem… ti nem… – Nem is találok szavakat… Hát ez, azért, tudod!… Csak éppen feltárcsáztalak benneteket, és akkor… Gyula! Most leteszem, nem is háborgatlak… azt hiszem, a leghelyesebb… – Ne, nem! Legalább beszélek… Azt sem tudom, hány óra… Te mégis… a legjobb haver… Ismertél minket. Olyan szépen éltünk… – vinnyogó sírás. – Hát persze. Hallod? Hát persze… – Most mi lesz? Mi lesz mostan? Most mi lesz? Béna vagyok… Hosszú csend, csak a sírás. – Mégis leteszem, Gyula. Muszáj. Jövök majd. Most leteszem, hallod? – Az előbb vitték el. Elvitték… Szegényke… Szélütött vagyok, állok itt… érthetetlen. Azt mondta, vidékre megy… – Gyulám, most le kell tennem… – Úgy szerette a munkáját. Az este még beszélt, hogy vidékre… azért nem siettem haza… talán ha előbb érkezem… – Jajongó sírás. – Talán ha előbb… – Ne vádold magad! Le kell tennem!… – Élt, itt volt… – Az isten áldjon meg, le kell tennem. Szervusz, Gyula! – Leterítették egy… – Ne, kérlek, Gyula, ne! Muszáj letennem. Szervusz, Gyula! – Csak úgy kivitték, mint egy tárgyat… szélütött vagyok, érted?! Hihetetlen… tegnap még… Nem! Reggel még… és most már… – Hangos jajdulással: – Gyertek mind! Ne hagyjatok!… – Nem hagyunk, Gyula! Szervusz, Gyula, leteszem, szervusz… Muszáj, hallod? Szervusz!… Reszkető kézzel tette le a kagylót. Nem nézett fel. Törölgette a tenyerét, zsebkendőt vett elő, törölgette az arcát, a tarkóját. Megcsörrent a telefon, érte kapott, felvette. – Semmi – mondta az üzletvezető. – Csak a központ, hogy vége. – Igen. – Igyekezett összeszedni magát, cigarettát kotort elő, rágyújtott; akkor jutott eszébe, hogy megkínálja a pasast. Szótlanul cigarettáztak. – Mennyi lesz? – kérdezte Rábai. – Hat perc volt. És Pest. Huszonhárom forint. Két húszast adott. – Dehogyis. Nem. Köszönöm – mondta, amikor az üzletvezető pénz után matatott. – Hát akkor… sajnos… igen. Mindenesetre… – Az üvegek – szólt utána a faarcú. – Ja? – Elvette a palackokat, de nem figyelt oda. Kitámolygott a pult mögül, a terem zsivaja körülfogta, elvitte az ajtóig. A pincérnő a szélső asztalnál feltartóztatta. – Na? És semmi köszönet? – nézett a férfira kedves szemrehányással. – Egyébként megkóstoltam, a Tonic valóban irtó klassz ginnel. Rábai fáradtan felemelte a kezét. – Valami baj van? – komolyodott el a lány. Bólintott. Égett a torka; mellében vad rémületet érzett. Szeretett volna mindent elmondani a lánynak. Lilt; Lil házasságát Gyulával; a hajnalig tartó bulikat; hogy az utóbbi időkben már mennyit ittak – éppen Tonicot ginnel; és azt az éjszakát, amikor Lil beleszeretett. Jó lett volna elmondani, hogy milyen ostoba dolog ez az egész. Ez a presszó, ez a kitervelt utazás, a szoba ott Mihalikéknál, Gyula sírása; és Lil… Lil halála. És milyen ostobaság volt az a szerelempótlék, Lil reménytelen kapaszkodása és az ő reménytelen alakoskodása, amivel tartani akarta Lilben az életet. Nem ment, neked csak gond ez az egész, eleged van, látom a szemedből, unod a bujkálást, és reménytelen volt Gyula ostobasága, és ostobaság Lil reménytelensége, de mi nem lett volna reménytelen és ostoba? – Akar valamit? – kérdezte közelebb lépve a lány. Halkan és szépen kérdezte. Rábai nézte, és szerette volna tudni, hogy elmondhatná-e mindezt ennek a lánynak. Elmondhatna-e valamit, amit fontos volna elmondani, ami segítene rajta vagy ezen a teremtésen. – Elmegy? – A kérdés már egészen bizalmas volt. Az üzletvezető átfurakodott a tömegen, odament mögéjük, és azt mondta: – Vera?! Talán nincs elég vendég az üzletben? Áll a kiszolgálás! A pincérnő a pasasra vágott a tekintetével, várt egy kicsit, hogy Rábai szóljon, de Rábai hallgatott. Akkor otthagyta őket. – Bocsánat, uram – mondta az üzletvezető, és idegesen pillantott a lány után. – Ma nagy a forgalom, s a pincérnőnk egyedül dolgozik. Ajánlom magamat, uram, legyen máskor is szerencsénk. Amikor Rábai kilépett a presszóból, már sötét volt. A kerti tüzek kihunytak, de a csípős égésszag még ott szállt a házak között. Visszament Mihalikék házába. A konyhájukban égett a lámpa. Megállt az udvaron, s erőt gyűjtött, hogy beléphessen közéjük. A vékony függönyön át látta a házaspárt a viaszosvászonnal borított asztalnál. Az ember féloldalt fordulva ült a hokedlin, a földre tett lavórban áztatta a lábát. Nagyokat ásított, s időnként egyik-másik lábfejével megdörgölte a lábszárát. Az asszony, szemüveggel az orrán nagy öltésekkel zsákot varrt, néha a férjére tekintett, de nem szólt hozzá semmit. Tiszta edények függtek a falon. Hátul egy széles dikón gondosan megvetett csíkos ágynemű várta őket nyugovóra. Az ember meg éppen rézgálicot készített a permetezéshez… Rábai sokáig állt az udvaron a tavaszi este sűrű illatában. A szoba nem éppen hajde! Majd a törülközőket kihozatom az asszonnyal, gondolta. Már nem megyek be oda. Ne beszélj semmiről, nem érdekel, holnap délig szabadok vagyunk. Még nem tudott elképzelni semmit. Lil. Még nem tudott érezni semmit. Elvitték, azt mondja Gyula. Mi lesz most, azt mondja Gyula. Riadalom volt benne, de még semmi több. Mit érdekel engem a szoba, csak egy ágy legyen… Ne hagyjatok magamra, azt mondja Gyula. Az ember meg éppen rézgálicot… Bekopogott. Azok ott benn felneszeltek, szóltak egymásnak, hogy talán a szállóvendég. – Ó, nyitva hagytam ám a verandát – kedveskedett az asszony. – Az. Nyitva van, mi, ugye, így szoktuk – bólintott a férje. – Éppen mosom a lábam. – Én most elmegyek – mondta Rábai. – Csak tessék. A kapu meg minden ajtó nyitva lesz. Kulcsot is adhatunk. – Nem úgy. Haza. Most haza kell mennem váratlanul. – Hát nem jött meg az asszonka? Merthogy holnap mennének a menedékházba, ugye… – Most nem… hirtelen… – mondta Rábai. Az üvegeket letette az asztalra. – Ezt meg… hoztam. Állt egy darabig, mert amazok nem szóltak, csak tekingettek egymásra. – Ki kellene hozni a csomagomat. Ami benn van. – Na és a… hogy is mondjam… – Az asszony az urára pislantott. – Az ám – nézett fel az ember. – A bér, ugye. Amit kifizetett. – Nem számít – mondta Rábai. – Már hogyne számítana! – Nem, nem, az marad. Az én hibám. – Az ágyneműt felhúztam, az igaz – szólt az asszony. – Meggyűrődött, azt egy másik vendégnek már nem lehet… – Természetesen. Ha lenne szíves kihozni a holmimat. – Kihozzam? – Hozzad hát! – nógatta a férje. – Ha az úr úgy kívánja! Mihalikné feltápászkodott, ment a csomagokért. Ketten maradtak a férfiak. Az öreg csak áztatgatta a lábát. Rábai meg várt szótlan. – Tessék leülni. – Már nem, köszönöm. Kis csend volt. A víz tocsogott a lavórban. – Hát ez rövid volt. – Az ember szeretett volna többet tudni a férfi döntéséről. – Így röviden, ugye… – Rövid volt – bólintott Rábai. – Van, amikor valami közbejön. – Van. – Mosom a lábam, teszek bele egy kis sót, az jól kiszívja. Sokat dolgozunk a feleségemmel egész nap, estére elfárad az ember. Különösen a láb. Az nagyon. Az egész életben az a legrosszabb, hogy az embernek egyszer csak nem bírja már a lába. Meg a dereka. De az is a lábtól. Nincs ez jól megcsinálva, ez az emberi szervezet, igaz? – Nevetgélt, paskolta a térdét. Mihalikné hozta a holmit. Sorba rakott mindent, hogy ezek voltak a szobában. Rábai begyömködte a törülközőket a szatyorba, elköszönt. – Szóval akkor rendben van minden, igaz? – kérdezte Mihalik. – Ezeket meg köszönjük – mutatott az üvegekre. – De nem kellett volna. – Fogyasszák csak… Rábai ment a vasútra. Remélte, hogy a fiút már nem találja ott. A gyerek akkora volt, mint az ő fia, akit havonta egyszer láthat. Havonta néhány órára. Mindig tervezik, hogy egyszer együtt mennek nyaralni, de soha nincs rá idő. Soha nem lesz rá idő. Nem akart most a fiúval találkozni. Mihalikék meg nézték a két becsomagolt üveget a viaszosvászon terítőn. – Hát bontsd föl – mondta az ember. Az asszony leszedte a papírt a palackokról. – Vörös bor – bólintott az ember. – Innék egy kicsit. Hát az? – Nem tudom elolvasni – böngészte az asszony. – Idegenül van írva. – Pezsgő lesz az, te! Ittál már pezsgőt? – Nem ittam. Bámulták a hasas, zöld üveget. – Jobb, hogy elment – mondta sokára Mihalikné. – Jobb, nem jobb, elment. Dolga volt. – Nem tetszett nekem. Nem szeretem, hogy mindenféle alakot beengedünk a házunkba. – Itthagyta a százast. Meg ezeket is hozta. – Mindig félek tőlük. Félek én már az emberektől. – Ugyan mán! Van is mit?! – nevetett az ember. – Nyisd föl már ezt a veres bort, mondtam már! – Nem kellene már ezt csinálni nekünk – aggodalmaskodott az asszony. Lekaparta késsel a fémkupakot, megkereste a dugóhúzót, vesződött vele. – Kisebb pénzből is megélnénk szépen. – Adod-e? – türelmetlenkedett az ember. – Na! – dünnyögte, amikor a füles pohárba öntötte a bort. – Iszol te is? Kóstold meg. Jó bor ez! A törülközőt is dobd ide, elhűlt ez a víz. Jó kiszívta a lábam. Na, kortyints cseppecskét, ingyen van! – Nincs ez jól – csóválgatta a fejét Mihalikné. – Ez a sok mindenféle ember. Nem szeretek összeakadni velük… Kilenc előtt pár perccel indult a pesti vonat. Rábai felszállt; minden fülke üres volt. Végigment a keskeny folyosókon, neki-nekiütődött az ablakoknak, nyitogatta a fülkéket, de egyikben sem talált utast. Csak a kalauz jött szembe lassan, imbolygó léptekkel, lyukasztóval a kezében tisztelgett, kezelte Rábai jegyét, aztán továbbimbolygott. Ő meg egyre riadtabban rángatta fel az ajtókat, viszolygott ezektől a kihalt kupéktól, remélte, hogy valahol embereket talál, behúzódhat közéjük, de a halványzöld műbőr kanapékon sehol nem ült senki. Csattogott a vonat, csapódtak az ajtók, nyíltak és csapódtak, léghuzam vágott be az ablakokon. Rábai előreért a szerkocsiig, aztán megindult visszafelé, és így járt le-fel, rángatva az ajtókat, egészen a végállomásig. |