Testvérpár

Na, én meg azt mondom neki, ide figyelj, mondom, öregek vagyunk már, ne piszkáljuk egymást, mondom. A testvérem vagy, öregember vagy, én meg öregasszony, elmúltál hetven, én meg már a nyolcvanon fölül vagyok, mondom, hát mért nem tudsz békességben élni velem? Egyedül maradtunk, ketten maradtunk ebben az öreg házban, minden öreg már itten, reped a fal, meg dől a vakolat, a tetőn is zúzottak a cserepek, laffog az ereszcsatorna, nincs már se időnk, se tehetségünk megcsináltatni, van elég bajunk, a betegségek meg az öregség, lássad, hát mért nem tudjuk szeretni egymást? Azt mondja erre, mi soha nem szerettük egymást, te mindig gyűlöltél engemet, én sem állhattalak, nem így van inkább? Nem erről kellene beszélni inkább? Mit beszéljünk erről, kérdem tőle, amikor nem igaz. Nem igaz, nem igaz, azt mondja, de könnyen mondod, hogy nem igaz; mindenbe belebeszéltél, mindent elrontottál, mert furtonfurt parancsolhatnékod volt, elüldöztél mellőlem mindenkit, azt mondja. Hogy én?! Kit üldöztem el mást, mint csak azt, aki méltatlan lett volna hozzád meg a családunkhoz; kit? Arra felelj, kit?! Még ajánlottam is neked feleségnekvalót, de arra csak legyintettél, mert te voltál a nagyokos, mindenkinél jobban akartál tudni mindent. De én nem haragudtam, imádkoztam érted mindig, hogy térj a jobbik eszedre, és ne hozzál a családunkba olyat, aki nem oda való. És arra inkább emlékezhetnél, mennyire ócsároltál mindenkit te, bizony te, mindenkit, aki a kezemet kérte, aki feleségül akart venni, üldözted őket, de én mégis azon voltam, hogy szeresselek, az öcsém vagy, a testvérem vagy, egy volt az anyánk, egy volt az apánk, a rossztól akartalak megmenteni, az utadat akartam egyengetni, hogyne szerettelek volna, mondom neki. Na hiszen, te! – mondja erre. Szerettük egymást, csak el ne feledd, mondom, csak másként ne gondold már! Imáimba foglaltalak mindig. Na, azt mondja, az imáidba! Imádkoztál mindig, hát hogyne, mást se tettél egész életedben, mint a papok meg a szentasszonyok körül forgolódtál, az a nagy áhítatosságod, az! Vagdalkoztál egész életedben, bántottál másokat, még akit aztán elvettem, azt is szekíroztad, szegényt, amíg csak élt. Senki sem volt jó neked. Mindenkire legyintettél, mindenkit kitúrtál volna, de reggel áldoztál, hát hogyan tudtad megtenni, a nyelvedre vettél minden emberfiát, aztán a szentostyát is azonmód, hát hogyan volt ez? Képmutatás volt az, te, nem imádság, a te nagy ájtatosságod farizeusság volt csak! Így beszél, ilyen gonoszul, én meg csak lesem, hogy milyen gonosz is tud lenni, istenem. Te, istentelen, te, mondom neki, könnyebb a lelked, ha káromolhatod az istent. Nem az istent káromlom, mondja, rólad beszélek, nem az istenről, pedig róla is beszélhetnék! Ugye, mondom, ugye, ugye, csak ide jutsz a végén. Ide hát, ha meggondolom, hogy te meg az isten hogy összefogtatok ellenem, ezért aztán se gyerekem, se senkim. Arról nem az isten tehet, de még én sem, hogy nem házasodtál rendesen. Nem hát, ha egyszer keresztbe álltad az utamat, azt mondja, amikor meg elvettem végre azt a szegény teremtést, már késő volt, elszállt az idő. Miattad. De nagy marha voltam, hogy engedtem neked mindig! Mert te is tudtad, hogy engedned kell, mondom, én voltam az idősebb, az én kezem alatt nőttél fel, az én dolgom volt, hogy megőrizzem a családunk méltóságát. Senki sem kért erre, ki kért erre, kiabálja, miféle méltóságot emlegetsz, a szentségit, nem lett volna semmi hiba a méltóságba, de te csak az urakat lested, ők mit szólnak, nem a család érdekelt téged, hanem a nagyzási hóbortod, az! Ne ráncigáld ezt most elő, mondom, beteg vagyok, nem látod, itten fekszem betegen, te meg mivel hozakodsz elő. Innék egy kis teát, nincs erőm felkelni, annyira szaggat mindenem, kiszakad a gyomrom, a hátam, fáj az egész testem, a fejem, a szívem, feküdni is kín, nemhogy a konyhába kimenni, de mostan sem maradsz veszteg. Mikor nem fájt teneked mindened, azt kérdi, mikor? Nem lehetett szólni sem hozzád, mert mindjárt, hogy: jaj, a szívem. A szívem, a szívem! Mást se hallok tőled, amióta az eszemet tudom, csak ezt a jaj a szívemet! Beteg vagyok, mondom, lássad már, hogy milyen beteg vagyok. De ő csak furtonfurt hajtogatja, azért nem ellenkeztem veled soha, a szíved miatt, pedig kutyabaja a szívednek! Az életem ment rá erre a szimulálásodra! Hát ne kínozz már, mondom, ne kínozz, az isten áldjon meg. Megáld, bólogat erre haragosan, de téged is megáld, a gyomrod miatt meg ne siránkozz, ha egyszer romlott ételt eszel, mert az a nagy zsugoriságod, az! Az pusztít el egyszer! Odateszed az ételt a padláslépcsőre, abba a meleg kamrába ilyen gyenge időben, persze hogy megromlik, de azt eszed napszám! Hát hogyan bírná a béled?! Soha nem ettem romlott ételt, mondom, ilyet ne fogj rám, a tisztaságom híres volt mindig, az én főztömet csak csodálni tudta mindenki, nem eszem én romlott ételt most sem, hagyjál ezzel, inkább főzzél egy kis teát. Most, ugye, jó volna, ha istápolnálak, azt mondja, de hogy énnekem mi fáj, azt senki sem kérdi, hogy hasogat minden régi operált sebhelyem, arra ki kíváncsi? Hát én sem vagyok kíváncsi rád! Így östörög, ahelyett hogy segítene. Majd kijön az orvos, az megmondja, mi bajod, de én meg elmesélem neki, hogy kukacos ételt eszel! Nem kell az orvos, mondom neki. Az orvos csak legyint, ahogy te is legyintesz. Gondoskodás kell nekem, nem az orvos. Öregasszonyra már csak legyint az orvos. De igaza is van, ott az én helyem már, odakinn az édesanyám mellett, ott a sírhely, az az én helyem már! Csak ne óbégass, azt mondja. Gyüszmékel egész nap, de az már fáradság neki, hogy segéjjen. Nem vagyok ápoló, azt mondja. Ilyen ronda természete van. A testvéred vagyok, mondom neki, én is ápollak, ha kell. Ápolsz a fenét, szimulálok, azt vágod rá, ha panaszkodom, pedig isten az atyám, hogy vonyítani tudnék néha, annyira fájnak a sebhelyek, hát én is azt felelem neked, hogy nem vagy te beteg, ötven éve fáj a szíved, ötven éve rakod a fejedre az ecetes borogatást. Mostan csak a zsugoriságodnak köszönheted a gyomorfájást a romlott étel miatt! Elhallgass már ezzel, mondom. Nem hallgatok, azt mondja, már a nővérünk is eleget panaszolta, mikor még élt szegény, hogy a tűzhely fölé kötöd a füstölt húst, aztán csak beleereszted egy kicsit a bablevesbe, de már rántod is vissza, annyi íze van csak a paszulynak az oldalastól, amennyire a nagy spórolásodban belemártottad! Ilyet soha nem mondott a nővérünk, felelem erre, mert nem is volt igaz, de meg rosszul is ismersz, ha ezzel gúnyolsz. Senki sem ismer úgy, mint én, mondja, eléggé ismerlek, rajta is vesztettem a bolondériádon. Nem tudom, mire dugdosod a pénzt?! Hogy mire dugdosom? Mire dugdosnám a semmit?! Honnan volna nekem pénzem, hiszen jól tudod, mennyit kapok a tanácstól vagy honnan, az esztékától vagy kitől, háromszázötven forintot, semmivel se többet, és ha nem árulnám azt a kis virágot meg zöldségfélét, hát felfordulhatnék. Mert a te nyugdíjadból nem látok semmit, az mind elvándorol a vendéglői kosztra! Erre azt mondja megint: hát nem is eszek romlott ételt! Meg azt, hogy: ne dugdosnád azt a sok régi holmit, adnád el, kapnál érte valamennyit, máris nem kéne éhen veszned! Vagy fogadnál be valakit, aki eltart, ráíratnád a házat, ha ugyan volna valaki, akinek kellene ez a romhalmaz. Nem romhalmaz ez, sokan örülnének, mondom, mégiscsak ház ez, a nővérünk építette a férjével, rendes kis ház, meg itt ez a kert, boldog lenne valaki. Na, azt mondja, akkor mért nem keresed meg azt a valakit, aki boldog lenne? Azért, mondom, mert nem akarom elherdálni a drága nővérünk házát, amit ránk hagyott, te is jobban becsülhetnéd, az egész élete itt van, ezért törte magát, másként beszélhetnél róla. Kuckó volt ez már akkor is, amikor megépítették, mondja, mert mindenre csak rosszat tud mondani, mindent csak ócsárol, mintha ő lenne a legokosabb, a világ bölcse, mindenben csak a piszkálódás, azt érti! Nem a megbecsülésről van szó, feleli, hanem arról, hogy senki sem maradna meg itt teveled, ezt jól tudod magad is, mert olyan kiállhatatlan a természeted, vén boszorka természeted van, az isten bocsássa meg neked. Én sem maradok itt veled sokáig, elmegyek egy otthonba, nem vagyok bolond kínlódni itt, amikor van hova mennem. Na, van is, mondom erre, majd éppen téged várnak valahol! Hát várnának is, ha mennék, elintézné a gyár, hogy mehetnék a többi öreg közé! Ott aztán rendes világ van, nem olyan, mint itt, ebben a romhalmazban! Hoznád inkább a teát, mondom neki, majd’ kiszakad a gyomrom, semmit sem ettem két napja, elhagy az erőm, hát nem látod? Na, erre aztán nagy morogva kimegy, zörög a konyhában, csapdossa a kredencajtót, istenem, szétzúz mindent, annyira ideges tud lenni. Össze ne törd, te, kiáltok ki neki, össze ne zúzd a csészéimet, nem azért őrizgettem annyi ideig. Dehogyis hallja! Borogat, neszez, édes jó istenem, de meg vagyok vele verve! Most meg, úgy veszem ki, hasogat valamit a konyha előtt; miféle fát hasogat, amikor készítettem gyújtóst, tegnap még kimentem a magam erejéből, bebugyoláltam magam, kitámolyogtam, mert isten látja, alig van erőm, de vágtam aprófát a kisbaltával a szín alatt, hát mért nem onnan hoz a tűzre? Mit pazul el a nagy türelmetlenségében, hogy segítenie kell nekem?

Ki kell másznom az ágyból, muszáj kikecmeregnem, mert még képes a háromlábú hokedlit szétverni, amilyen vadember, pedig azt még megjavíttatnám, jó kis hokedli, a hozományomhoz tartozott. Mennyire szédülök, teremtőm! Odakinn süt a nap, de fázom nagyon, annyira ráz a hideg, magamra veszem az édesanyám nagykendőjét, cipőt húzok, tapogatom a falat, úgy botorkálok ki a konyhába. Rám néz, villan a szeme a méregtől, hát te minek császkálsz ki, elment az eszed, maradj az ágyban, nem látod, hogy csinálom, amit mondtál? De én csak azt lesem, mit hasogat. A küszöbön vágod a fát, mondom, de alig van hangom, forog velem a konyha, itt is micsoda rendetlenség, mosatlan edények, morzsás terítő, a lavórban a szappanos víz; a küszöbön, mondom, hát van neked belátásod, tönkreteszed a küszöböt! Ezt ugyan tehetem, mondja azzal a gúnnyal, amivel mindent lekicsinyel, ezt a küszöböt, na ugyan! És ne mondogass nekem mindig, mert odavágok mindent, aztán várhatod a teádat! De én azt mondom erőtlenül: és mit hasogatsz, te, amikor odakinn a favágítón van gyújtós? Mit pusztítasz el már megint? Ezt a házat fogom elpusztítani egyszer, ha megmérgesedem, így válaszol. Mért olyan ideges mindjárt, ha szólok; én már nem is merek szólni, annyira félek tőle, egyszer tényleg megbolondul, felforgat mindent, talán még engem is agyoncsap. Ezt sajnálod, azt mondja, ezt a szemétre való ládát? Hiszen rohadt már! Eltennéd ezt is a vitrinbe, vagy mi a fészkes fenét akarsz?! Az még egy jó láda, mondom, rosszul veszem a levegőt, fuldoklom; abba ültettem a kotlóst, mért kell mindent tűzre vetni? Mért vagy ilyen istentelen, mondom, most honnan vegyek egy másik ládát, ha kell? Nem kell neked másik láda, de ezt úgy kiabálja, hogy a szomszédok is hallhatják, nem kell se kotlós, se csirke, se macska, minek az a sok dög, csak pusztítod magad velük, mért kell egész nap hajtanod magad, látod, most beteg vagy! Azt mondtad, nem vagyok beteg, csak szimulálok, mondom szelíden, nincs is erőm östörögni; az meg az én dolgom, hogy mivel veszkölődöm, törődj a magad dolgával. Hát törődök is, vágja rá, s elhajítja a kisbaltát, szétrúgja a felhasogatott láda darabjait, rátipor; hát törődök is, ordítja, nem leszek a cseléded, van nekem is elég bajom, beledöglök a magam bajába, nem fogsz ugráltatni! Testvérem, mondom neki, édes testvérem, hát szabad ezt? Hát így kell beszélni egymással? Megöregedtünk, megnyomorodtunk, és csak veszekedni tudunk? Te veszekszel állandóan, azt mondja, rágyújt arra a büdös cigarettára, amit pedig nem volna szabad szívnia, mert köhög tőle, egész éjjel ugatva köhög, kiszakad a melle, azt hiszem. De nem szólok, nem; csinálja csak; nincs erőm. Kimegy a kertbe, otthagy, kapaszkodom az ajtóba, vissza kellene feküdnöm, de egy kis tea is kellene. A makacs feje, az, a miatt veszekszem vele, ha veszekszem, viszi a makacs feje a kertbe, most aztán leshetem, mikor jön be a házba. Lekuporodom a tűzhely elé, van itt egy kis újságpapír, elpiszkolódott zacskók, de fa is kellene, megyek az ajtóhoz, megtántorodom, nekizuhanok a kredencnek, zörög benne minden, csak hallgatom, mi tört össze; az oldalamat is jól megütöttem. Nehezemre esik a hajoldozás, de össze kell kaparnom, amit széthányt itten. Most már el kell tüzelnem ezt a jó ládát, ha szétaprította. Rozsdás szegek állnak ki a lécdarabokból; milyen ügyes kis láda volt, kibéleltem ronggyal, szénával, meleg fészke volt a kotlósnak itt a tűzhely mellett. Meg az is jó volt, hogy leshettem a kendermagost, amint pihegett, hunyogatta a szemét; itt ültünk ketten, én a kisszéken, ő a ládában, pihegtünk ketten, csendben, mert ez maradt már nekem, ülni a kotlós mellett napszámra. Most meg szétvagdalta ezt a jó fészket.

Begyújtok nagy nehezen, felteszem a teavizet, de annyira elfogy az erőm, hogy nem tudok leülni sem, nekidőlök a falnak, úgy várom a víz forrását. Ez meg hol van? Hol van a testvérem? Hát elnézi, hogy kínlódjak itten? Mivégre ilyen? Hiszen bolond természete volt mindig. Akaratos volt mindig. A mulatság járt az eszében, az, a mulatság! A mulatság meg az ének. Volt hangja, az volt neki, hallgatták, ha énekelt. Az asszonyokhoz is kedves volt, kötekedett velük, szerették, de ment is minden cafat után. Hát nem engedtem. Jót akartam neki. Urat akartam faragni belőle. Bevittem volna a városhoz. A tanácsosék megtették volna. De az ő makacs feje, az! A veszekedés mindenkivel, az! A lekicsinylés! Az volt benne, a tiszteletlenség! Nem becsült senkit, csak gúnyolódni tudott, csak büszke lenni, hogy ő tud mindent a legjobban. Aztán mire jutott? Semmire. Otthon maradt, a faluban. Akkor kicsit jobban megvoltunk, hogy csak leveleztünk, de amikor özvegyek lettünk, felköltözött hozzánk, ide a városszélre, a nővérem házába. Az már régen volt. Hamar egyedül maradtunk, igen. Én már harminc éve, ő is, az öcsém is vagy tíz éve. Igen. A nővérünk is nagyon hamar, a háború óta, akkor halt meg a férje, a drága jó sógorom, akkor temettük el, szánkóval vittük ki a temetőbe, úgy húztuk ki a koporsót, még ágyúztak, orvos nem volt, hát meghalt, emlékszem, mekkora hó volt, milyen fagyott volt a föld, aztán a szánkót hazahúztuk üresen, villany se volt, enni is alig akadt, semmi se volt, csak hideg volt. Korán maradtunk egyedül. De élni meg muszáj, él az ember, élve marad az ember, hát élni kell. A testvérem feleségének eltört a combja, megoperálták, de valami nagy baj történt közben a veséjével, kínlódott szegény, sokáig kínlódott, aztán meghalt. Összehúzódtunk ide, a nővérem házába, itt van mindenünk. Mindenünk itt van. Minden, ami volt, itt van. A bútorok, az edények, a szüleinktől, ami megmaradt, ami nekünk megmaradt, minden. A fényképek is itt vannak, be vagyunk keretezve mind, akik csak voltunk, fiatalon, állunk egymás mellett, amikor még mindenki élt. Itt vagyunk mind ebben a házban.

Hát aztán mégiscsak felforr valahogy ez a tea. De már nem is kívánom, nem tudom lenyelni, nem kívánom. Le kell feküdnöm odabenn, annyira elcsigázódtam. Annyira. A kilincset sincs erőm lenyomni. Veszkölődöm vele, kilöttyen a tea, a forró víz ráömlik a lábamra, Istenem, tehetetlen lettem, lázár lettem, pedig mennyit tudtam én dolgozni. Most meg a kilincset sem tudom lenyomni. Hajnaltól estig mennyit elbírtam én! Az a sok mosás, vasalás, főzés, takarítás, az a sok munka az állatokkal, a kerttel, micsoda virágjaim voltak, nyári virágok meg szobanövények, micsoda kezem volt nekem. Hogy tudtam rétest sütni, micsoda leveseket főztem, mennyi befőttet eltettem, jó Jézusom, mennyit elvégeztem. Most meg elhagy az erőm. Csupa csont meg bőr vagyok, csupa megtörtség. Már a templomba sem tudok elballagni. Már csak az imádság az ágyban, az maradt, de talán már azt sem tudom rendesen elmondani.

Na, azt mondja egyszer csak a hátam mögött, na, mit tehetetlenkedsz ott? Mit gyámoltalankodsz ottan, nem tudsz szólni? Szólni, de kinek, kérdem. Elmegyek orvosért, azt mondja. Mert visszajött a kertből. Kiveszi a bögrét a kezemből, lenyom a székre; lábos van nála, lefedve; odateszi a kredencre. Ne tedd a kredencre, mondom, lepattogzik a festék. Pokolba azzal a festékkel, mondja, de már kicsit csitultabban, ezt is összevágom egyszer, ezt a rossebes kredencet, magaddal törődj, ne a kredenccel. Itt van, ni, hoztam egy kis levest, a szomszédasszony adta, csirkeleves, ezt kell megenned, aztán elmegyek a doktorért. Jaj, mondom, ne is mutasd azt a levest, nem tudnám megenni. De a szentségit, meg fogod enni, és az orvost is elhívom, nem lehet ezt csinálni. Ne beszélj így, mondom, ne beszélj csúnyán, és nem kell orvos, megmondtam, nem csinál semmit velem. Ha nem vagy beteg, nem csinál semmit, de ha beteg vagy, ad valami orvosságot, kiált rám, s közben erőszakoskodik a levessel; leveszi a fedőt, kanalat keres a fiókban, de morogva: hol az istenben van egy rendes kanál?! Van ott rendes kanál, de maradj veszteg, nem eszem levest. Dehogynem eszel, s tukmálja belém a kanállal, hiába forgatom a fejem, hogy: jaj, nem, nem, ne kínozz! Enni fogsz, a szentségit neki! Testvérem, mondom, édes testvérkém, a Krisztus szenvedéseire kérlek, ne káromkodj. Káromkodik a radai rosseb, egyél! Muszáj lenyelnem, amit a számba tesz, először nem érzem az ízét, de amint lemegy a torkomon, már nem bánom, hogy etet, hagyom, hadd kanalazza belém a levest, hagyom egy darabig, amíg bírom. Tátsd a szád, azt mondja, ne mártíroskodj itten, mártíroskodhatnék én is! Elhagyod magad itten! Megeszed, aztán hívom az orvost. Rázom a fejem, akkor erős kezével lefogja a bekötött fejemet, nyelnem kell, szürcsölök, könnyes lesz a szemem az erőlködéstől. Látod, azt mondja, látod. Látod, mi vagy te, azt mondja. Látod, látod. Akkor aztán felnézek rá, hát könnyes a szeme. Könnyes a szeme meg az enyém is könnyes, hát csak nézünk egymásra így, megremeg a kanál a kezében, én meg azt mondom akkor, jobb lenne, ha hagynál, minek élni már nekem? Minek gyötörjük egymást még mindig, minek, jobb lenne, ha hagynál. Ne beszélj, azt mondja. Ne beszélj. Muszáj enned. De akkor már nincs hangja, úgy sír, mint amikor még gyerek volt, amikor még elverték gyerekként, vagy amikor ráparancsoltak, vagy leesett a fáról, éppen úgy sír, elgörbed a szája, folynak a könnyei, szipog, rágja a szája szélét, de csak nem tudja visszafogni, sír hangosan, sír, rázkódik a válla, fellazul a marka a fejemen, tarkómra csúszik a tenyere, magához húz, a mellére húz, remeg a melle, hallom a mély, síró hangját, vinnyogva sír, szaggatottan, az egyik kezében a lábos, a másik kezével szorongat magához, homlokom a csontos bordáin.

Sírnék, de a torkomon szorul minden, könnyes a szemem, de nem tudok sírni sem már, olyan gyönge vagyok.