Anya a fiávalNézem, amint belépnek: az asszonyt meg a kisfiút. Nem valók ide, ebbe a férfiakkal zsúfolt vendéglőbe, ahol már kora este nagy a zsinat; főleg így együtt nem, férfi nélkül. Mindenkinek feltűnnek, ahogy besietnek a kisterembe a bortócsás asztalok, telehamuzott abroszok, utat rekesztő székek között. A kisteremben fehérrel van terítve, s itt kevés a vendég, de nő, magában egy sincs. Nők férfiak társaságában – úgy igen. Hat óra; a külső helyiségben húzza a cigány. A kisteremben azonban csend van. Az asszony sebtiben kiszemel egy asztalt a sarokban. – Oda, nézzed csak, Péterke, oda a sarokba, ugye, jó lesz? Ó, milyen jó kis hely lesz ez nekünk! Gyere, erre a székre… így. Én meg ide, hogy lássam a pincér bácsit. Na, mássz föl szépen, fel tudsz te már ülni a székre, bizony… Na, látod! Péterke talán ötéves. Ruhája csinos: kantáros nadrág, színes ing, fehér zokni, fehér cipő. Kalimpál a lábával; álláig ér az asztal. Az asszony rövidre nyírt haja kissé fésületlen: magára kapott kabátban van, nyitott nyakú blúzban. Tologatja a székeket, az asztalt; szatyrot, retikült, csomagot akaszt ablakkilincsre, fogasra. – Na, itt az étlap, megnézzük az étlapot… Te is meg akarod nézni? Jól van. Úgy is kell, nagy fiú vagy már. Mit parancsolsz? Mit rendeljünk? Válassz valami jót, finomat. Ülj egyenesen, ej, hát hogyan kell asztalnál ülni? Mit mondasz? A gyerek nem szól semmit; nézelődik; nézi a vendégeket, a füstös falakat, a koszos függönyt, a hamutartót, a sószórót. Lógázza a lábát. – Na, hát nem mondasz semmit? Akkor nézzük az étlapot. Leves. Leveske. Levi-levi-levike. Petike. Levest eszik Petike… Jó? A kisfiú nagyot bólint. Aztán megint. Tetszik neki a bólogatás, elkezd gyorsakat bólintani, közben lopva rám néz, látja, hogy figyelem őket. Mindenki figyeli őket. Szégyenlősen lesunyja a fejét. – Itt, ni! – mondja az anyja az étlap fölött. Érdes, mély hangja van, cseppet hadar is. Harmincéves lehet; sportos termet, energikus. – Itt a jó kis grízgombóc leves, megtaláltam! Ez kell nekünk! – Menjünk haza – nyűgösködik a gyerek. – Nem vagyok éhes… – Nem vagyok éhes? Hogy mondhatsz ilyet? Dehogynem vagy éhes! De mennyire éhes a Petike!… Péterem, ne ülj így, vendéglőben vagyunk, hozzá kell szoknod a vendéglőkhöz… Na, már itt is a pincér bácsi! Jó pincér bácsi! Tessék nekünk hozni valamit, mégpedig azt is megmondjuk, hogy mit. Grízgaluskás levest! Azt. Kettőt; aztán rántott szeletet rizzsel, burgonyával… májjal töltött sertésszeletet. És salátát. És kólát meg a kisfiamnak valamit erre a székre, mert nem éri fel az asztalt. Lehetne gyorsan? – Kérem! – A pincér elindul, két lépés után megtorpan, visszafordul. – Sertésszeletet tetszett mondani és valamit a gyerek alá? És italt? – Kólát. Kettőt – szól katonásan a nő. – Ja, igen… Levest is? – Levest is; mondtuk. Húsleves, grízgaluskával. Kettőt. Nagy, szép grízgaluskákkal. Éhesek vagyunk. – Igen… – A pincér a fekete ruhájában, fekete sörtehajával és fekete keretes pápaszemével nagyon szomorú emberke. Csapkod a kéziruhával, nézeget, mit tehetne a kisfiú alá. – Azt, ott! – vezényel a nő. – A tálca. És néhány abroszt rá. Összehajtva. – Abroszt. Igen… – A pincér a tálalóról hozza a nikkeltálcát meg az abroszokat. Öt abroszt. Arra ül Péterke. – Most a leveseket! – Azonnal! – A pincérnek innen is, onnan is csettegnek, de az asszony utánakiált figyelmeztetőn: – Jó pincér bácsi! A gyerek kicsit fáradt… – Hogyne, persze… – A többi vendégnek csak egy bocsánatkérő mosoly jut; a pincér kisiet. – Na – mondja a nő a kisfiúnak. – Ezentúl így lesz. Vendéglőben fogunk kosztolni. Hű, de finom leveske lesz! Olvassak addig a nyulasból? Kék fedelű mesekönyvet vesz elő a szatyorból. De a gyerek a leporelló táblájára üt, s összezárt szájjal ingatja a fejét. – Ne?! Nem akarod? Hát akkor csak úgy beszélgessünk? Hová nézel? Nem kell bámulni senkit! Jól ülsz? Nincs huzat? Na, miről is beszélgessünk? Ja, tudom már. Tudom, mit akartam mondani. Most a nagymamához megyünk… – Ne a nagymamához menjünk. Én haza akarok… – Jaj, dehogyis! Majd meglátod, milyen jó lesz a nagymamánál! Ott fogunk aludni, de a lefekvésig még lesz egy kis időnk. Bábozok. Akarod, ugye? Persze hogy akarod, nagyon szereted, ha bábozok. Ó, milyen jól tudunk mi ketten bábozni, igaz? – Jó, jó, jó, bábozzunk! – élénkül fel végre a gyerek. – Jaj, mit is bábozzak neked ma este? Valami szépet, igaz? Valami izgalmasat! Amin jókat tudunk nevetni! Bábozok kicsit, aztán lefekszel, elalszol szépen, mert fáradt vagy. Péter! Ne dőlj az asztalra, nem való! Á, már hozza is a jó pincér bácsi a levest! Micsoda gyönyörű gombócok! Köszönjük! A bácsi jó étvágyat kívánt nekünk, mit kell ilyenkor felelni? – Semmit! – Ej, mi ez? Hát mire okítottalak? Mondd szépen: köszönöm! Na! Köszönöm… Na! – Jól van, kisöreg – szól félszegen a pincér. Menne a dolgára. – Nincs jól! Péter! Elveszem előled a jó kis grízgaluskát! Hallod? A pincér bácsi jó étvágyat kívánt! Felelj szépen! – Főúr! – kiáltják az egyik asztaltól. – Ha ráérne… – Megyek! – Nem, nem, Péternek ezt meg kell tanulnia! Ne légy makacs, kisfiam! Ezt az apucitól tanulod, apuci aranyos, de kicsit makacs, csakhogy neked azért nem kell makacsnak lenni! Kihűl a grízgaluska, nem tudunk bábozni… Bizony! Akkor nincs bábozás! – Köszönöm – suttogja a gyerek. – Így! Most pedig egyél. Várj! Feldarabolom a galuskát… A pincér végre másokkal is foglalkozhat. – Ne menjünk a nagymamához… – kezdi újra Péter. – Ne menjünk? Mért ne menjünk? A nagymama nagyon szeret téged. Most egy kicsit ott leszünk nála. Szegény, egyedül van… Mi is egyedül vagyunk… Annyira vár bennünket… Milyen a grízgaluska? Finom? Ugye, finom. Nem érdemes főzni, látod, anyucinak nem érdemes főzni, pláne, ha csak ketten eszünk. Ekkora galuska! Hasunkba a grízgaluska, úgy bábozunk, szólt Mariska! Azt hiszem, ma versben fogok bábozni neked. Hú, izgalmas lesz! És tudod, milyen történetet? A Juliskát! A Juliskát a János vitézzel! – Inkább a majmosat akarom… – A majmosat? Mért a majmosat? A Juliska sokkal jobb lesz. Vigyázz, ne csöpögtesd le a ruhádat… – De a majmosat inkább, tudod, hogy a majom papa meg a majom mama meg a majom gyerek… – Nem, azt most nem! Maradjunk csak a Juliskánál. Majd meglátod! Nagyon érdekes történet lesz, nagyon, nagyon érdekes. – Tényleg? Érdekesebb, mint a majmos? – Hű, sokkal! El is árulom, ha akarod… – Csak előbb egyem meg a levest? – Bizony! És akkor egy icipicit elárulom. A pincér hozza a második fogást nagy tálban; az asszony csörög a késekkel, villákkal. – Mindenből egy kicsit, mindenből… – Felvagdalja a húst, a fia kezébe igazítja az evőeszközt. – De ne piszkáld le a húsról a prézlit! Ez apuci szokása. Nem kell mindenben apucit utánozni! – Sok… – Á, csudát, hát még olyan éhes vagy! Olyan éhes! – Akkor áruld el. – Mit? Ja, a történetet? Na, nem bánom, de akkor mindent meg kell enni. Mostanában vendéglőbe fogunk járni, nem szabad válogatni, érted? De azért ez nagyon érdekes, nem? Vendéglőben sokkal érdekesebb, igaz, Péterem?… Szóval… Na, szóval, a Juliska! Szóval a Juliska szereti János vitézt, de a gonosz Boszorka ezt nem akarja. A gonosz Boszorka… Rizst is egyél! A gonosz Boszorka elbolondítja János vitézt… – Miért? – Hát… hogy miért? Ezt szeretném én is tudni! Na, és János vitéznek mi a büntetése? Mert hűtlenül elhagyja Juliskát? Mi a büntetése? – Levágják a fejét! – Dehogyis! Á, nem vágják! Csak az a büntetése, hogy a Boszorka marad neki! A Juliska meg elmegy! – Hová? – Azt még nem tudom. – Mért nem tudod? – Mert még nem tudom. Elmegy. Szomorú, de nem sír, mert hadd bűnhődjön János vitéz! – Ezt fogod bábozni? – Tessék? – Bábozni. Azt mondtad. – Ja, ezt. Aztán lefekszünk szépen. – Én Juliskával alszom. Hát te? – Mit gondolsz, kivel aludjak? – A Boszorkával! – A Boszorkát hagyjuk apucinak. – Apuci is jön a nagymamához? – Nem, ő nem jön. A Boszorkát hazaküldjük apucinak, hadd aludjon csak vele! Én inkább János vitézzel aludnék. Jól odaszorítanám magamhoz azt a tökfej János vitézt!… Mért nem eszel salátát? – Ne aludjon apuci a Boszorkával! Hátha fél tőle! – Ó, azt hiszem, apuci nem fél a Boszorkától. Mert még nem tudja, hogy a Boszorka milyen gonosz! Apuci egy nagy, buta gyerek, tudod? Fogalma sincs, milyen a Boszi. Most jól kitoltunk vele, otthagyjuk a Boszival… Mert apuci nagyon aranyos, de egy kicsit sokat nézegeti a lányokat. Na, ezzel nem azt mondom, hogy a Boszorka is lány. Na, nem! De csak aludjon vele büntetésből! Megérdemli a büntetést! Azt is megérdemelné, hogy most már mindig a Boszorkával maradjon. Majd megtudná!… Azzal a rút vasorrú bábával! A fogasinccsel! De úgy kell neki! – Mért úgy kell neki? – Mert apuci nagy legény! Nagyon nagy legény! Az is lehet, hogy a Boszi elviszi magával apucit… Hű, micsoda bajban lesz akkor a nagy legény apuci! Majd siránkozik! – Apuci majd megszökik tőle! – mondja csillogó szemmel a gyerek. – Majd… majd… majd lelöki a szikláról! Majd megkaszabolja… kiszúrja a Boszi szemét! Mindenki őket nézi; az asszony jól látja a figyelő tekinteteket, de nem fogja csendesebbre a hangját: – Nem tudom, lesz-e bátorsága. Gondolod? – Naná! Apucinak lesz bátorsága! Apuci egy nagy puskával – puff, puff, puff! lelövi! – Szóval, te nem félted? – Nem! Csuda izgalmas lesz! Majd elmeséli. Majd bábozik nekem, és elmeséli, hogy bánt el a Boszival! Menjünk haza, és mondjuk meg neki, hogy majd mesélje el! Menjünk most, jó? – Most nem lehet, Péterem, most a nagymamához megyünk. – Ott unalmas! – Velem?! Nekünk kettőnknek unalmas?! Nahát! Ezt nem hittem volna! – A Juliska is unalmas meg a János vitéz. A Boszorka érdekes. Szeretném, ha apuci már mesélné… – Arra még várni kell. – De én most akarom! – Mondom, hogy arra még várni kell, és ha mondom, akkor nem tudom, mért nem hiszed el. Fizetünk, jó pincér bácsi! – Igenis… – Minden nagyon finom volt, eljövünk máskor is, jó pincér bácsi, igaz, Péterem? Nagyon köszönjük. Mennyi lesz?… Fizet. Kitölti a maradék kólát. – Koccintsunk, Péterem! Aztán indulás! – Klikk-klakk!… – Ez tetszik a gyereknek, nem is hagyja abba: – Klikk-klakk… klikk-klakk… – Aztán nagy izgalommal: – Ez jobb lesz, mint a majmos. – Micsoda? – Ez a Boszorkás, ez izgalmasabb lesz. Amit apuci mesél majd. A majmosat már untam. Hogy a papa, mama meg a gyerek folyton csak nyalják-falják egymást. Nem volt érdekes. – Apucinak se… – mondja az asszony. |