Éjfélkor a menedékházban

Jocek tizenegyig ott lábatlankodott a konyhában; rakosgatta a mosatlan edényt, heccelődött a konyhalánnyal meg a szakácsnővel; beborogatta a szennyesvödörbe az ételmaradékokat – cserébe kapott egy jó tányér kocsonyát meg egy adag disznótorost; forralt bort kortyolgatott, s a ki-be csapódó konyhaajtónál beleselkedett a terembe, bámulta a táncoló vendégeket. Színes szerpentinek csüngtek a barnára pácolt gerendákról; lampionok világítottak; a pincérek fehér kendőkbe burkolt pezsgőspalackokat vittek az asztalokhoz az éjféli koccintásra. Jocek tizenegy tájban friss levegőre vágyott, kisétált a menedékház mögé a hóba, elkerült az istálló felé, benézett a lovaira. A jószágok felhorkantak; Jocek dünnyögve megcsapdosta a farukat, megvakargatta a nyakukat dús sörényük alatt, s vetett elejbük egy kis szénát. – Na, hogy nektek is legyen szilveszteretek! – mondta. – Odabenn nagy ám a mulatozás!

A hegyoromról süvöltve vágott le a szél, finom porhavat hordott az istállóajtó elé; Jocek kiállt a fergetegbe, hunyt szemmel szippantotta be a jóleső hideget. Odább valaki járkált-kujtorgott a bokáig érő hóban. Valamelyik vendég lehetett, csak úgy hajadonfőtt, felsőkabát nélkül tipródott, bekukkantott a fásszínbe, aztán körbejárta a házat, s megint előbukkant a gondnoki lakás kertjénél. Jocek addigra már elébe került; a bóklászó férfi megtorpant.

– Nicsak – mondta zavart nevetéssel –, maga az, aki felhozta a csomagjainkat a szánnal?

– Csak én lehetek az – bólintott Jocek –, mivelhogy itt más fuvaros nincsen.

– Hát akkor, boldog újévet! – mondta a férfi.

– Köszönöm, kérem, de még nincsen éjfél.

– Annyi baj legyen! – A férfi nézegette Joceket; cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínálta az öreget is, rágyújtottak.

– Be kéne ám menni – mondta Jocek bizonytalanul –, mert megfázik itten. Meg aztán mindjárt koccintani is kell.

A férfi görbedt háttal forgolódott a szélben, dörzsölte, huhogta az öklét, s közben erősen szívta a cigarettáját; negyvenéves lehetett, barna ember, italozáshoz szokott; kissé püfeteg arcán látszott, hogy mennyire szeretheti az italt. – Ide figyeljen – mondta Joceknek. – Volna egy kérésem.

– Hát csak tessék – biztatta az öreg.

– Magának van itt valami szobája, nem?

– Van, van, itten lakom én, így aztán van, bizony.

– Nézze, adok magának egy százast. – Már vette is elő, elkészített, összehajtogatott százas volt, nyújtotta az öregnek. – Nem kérek érte mást, csak annyit, hogy éjfélkor engedjen be a szobájába egy órácskára. Csak egy órácskára. Engem meg… szóval egy hölgyet. Nem lesz semmi baj, csak egy órácskára… Na?

– Hát aztán másként nem lehetne? – húzódozott Jocek.

– Nem nagyon. Odafenn, tudja… kínos.

– Á, nem valami rendes szoba ám az! Vaságy, lópokróc meg mindenféle göncök…

– Legyen már szíve, ne rontsa el az éjszakámat – könyörgött a férfi. – Maga is volt fiatal, nem?

– Nemigen szeretem én az ilyet – mondta Jocek. De a százas már ott volt a markában; a férfi meg belékarolt, húzta magával.

– Na, mutassa csak, merre kell menni. Nyitva hagyja az ajtót, aztán csak ennyi az egész.

Jocek kiszabadította magát a karolásból, zsebéből elővette a madzagon csüngő kulcsot. – Erre jöjjön. De baj ne legyen ám belőle! Mert én itten nem csinálhatok ilyet! Ha megtudják… – Lefelé került a lejtőnek; a vaskos hótól roskadozó fenyők közé vezette a férfit. A melléképület egyik ajtajánál megállt, kinyitotta a lakatot, bement, villanyt gyújtott, s ráakasztotta az ablakra a félárbocon laffogó zsákdarabot. Erősen dohszagú volt a szoba; vaskályhában égett a tűz. Jocek megállt az ágynál, és nézte a vendég arcát. – Csak ilyen, lássa! Nyomorúságos ez maguknak.

– Nem, nem – mondta sietve a férfi. – Majd gyertyát gyújtok. Van gyertyája? Tegye csak ide az asztalra, a gyertya jó lesz, romantika meg minden… – Kézdörzsölve várta, hogy az öreg kivegye az asztalfiából a gyertyát, aztán már terelte is kifelé. – Na, menjünk, menjünk! Mindjárt éjfél! – Nevetgélt, hátba verte Joceket. – Nem lesz semmi baj, öregem!

A vendég a főbejárat felé sietett; az étterem ablakain kivetülő fény hosszúra nyújtotta imbolygó árnyékát a fehér hegyoldalon. Jocek visszaballagott a konyhába; már kezdett megmelegedni zsebében a százas, jókedve támadt. Elcsent egy csülökcsontot, szopogatta róla a maradék füstölt húst; rágicsálva a terem ajtajához settenkedett, tekintetével kereste az iménti férfit, hogy hadd lássa, miféle nővel akar megszökni az éjféli sötétben.

– Ugyan már! – rivallt rá az egyik pincér. – Mit állod el itt az utat? Most van a legnagyobb rumli, te meg itt lábatlankodsz?!

– Jól van, na – méltatlankodott Jocek. – Tán csak nekem is lehet szilveszterem?

Végre meglátta: a férfi egy közeli asztalnál ült többedmagával. Jobbján egy szőke nő nézte szótlanul a nevetgélő társaságot, balján egy fekete hölgy hangoskodott. Jocek nem tudta kitalálni, a kettő közül melyik surran majd be azzal az alakkal a szobájába. A férfi mindegyikhez kedvesen beszélt, vidáman töltött a poharukba, koccintott velük, hol az egyikhez, hol a másikhoz hajolt, és sugdosott nekik bizalmasan, átfogta a vállukat; amazok innen-onnan belécsimpaszkodtak, jóllehet, a szőke tartózkodóbban, mint a fekete. Jocek a viselkedésükből nem tudott kiokoskodni semmit. A társaság már felöntött a garatra, átnyúládoztak a poharak fölött, ölelgették egymást, csettintgettek a pincéreknek, nagy hanggal voltak.

A menedékház gondnoka figyelte az órát; egy perccel éjfél előtt csendre intette a zenekart. Zsivaj támadt, izgatott nyüzsgés. Pukkantak a pezsgők, habzott a poharakban az ital. A gondnok az előkészített rézmozsárhoz ugrott, és kongatni kezdte a tizenkettőt. Sötét lett. A vendégek a Himnuszt énekelték; pohár csengett, kacagások szálltak; Jocek mindenről megfeledkezve állt a sötétben, meghatottan; szeretett volna kezet szorítani az egyik pincérrel, de az elsietett mellette; vaktában kapdosott a kezek után. – Boldog… boldog új év… boldo… – hebegte felindultan, de a kezek elsiklottak előle, senki sem figyelt rá. Aztán világosság lett újra és megszólalt a zene. A forgalom fellendült; Joceket ide-oda taszigálták a nagy szaladgálásban… – Ej, eridjen már innen, öregem! Kiveri a tálcát a kezemből! – Jocek már nem is szólt semmit. Átfurakodott a tömegen, meg akarta tudni, hogy a férfi csakugyan eltűnt-e a teremből. Nem látta sehol. A vendégek táncoltak, nyakuk köré csavarták a színes papírszalagokat, kis tasakokból szórták egymásra a konfettit. A nőket sem látta sehol, sem a szőkét, sem a feketét. Elhúzódott a falhoz, nem akart akadék lenni; csizmában, kordkabátban ácsorgott a fényben, aztán elálmosodott; elszédítette a zaj, a zene, a tánc forgataga.

A konyhában a szakácsnő nagy cserépkorsóban forralt bort nyomott a markába: – Na, Jocek, itt van, igya meg, ettől majd jól alszik. Hát egy kis hurka, kell-e?

Jocek intett, hogy nem kell már semmi, ezt a kis bort elkortyolgatja, aztán megy lefeküdni. Számítgatta, hogy a szobája szabad-e már? – Eltelt az idő… – mondta, hogy szóljon valamit.

– El, el – bólogatott a szakácsnő. A bőre veres volt a zsírszagú melegben; vékony, átizzadt fehér köpenyét kigombolta a keblén, látszott a kövér melle; leült egy kicsit a tűzhely tövébe a padra, legyezte magán a ruhát. – Jól megdolgozunk ma éjjel! – mondta pihegve. – Na, egy kis májast!

Jocek csak állt, hörpintgette a bort, ingatta a fejét.

– Ej, ej, maga is, ej, na!… – sóhajtott a szakácsnő. Zsírszaga volt mindennek. Göndör hajtincsek tapadtak a szakácsnő homlokára a kendő alól. A szeme benn ült mélyen a veres arcában, s egészen kicsiny volt a fáradtságtól. – Ej, Jocek, Jocek! – Megdörzsölte vastag lába szárát, a térde fölött puha, fehér volt a combja. Feltápászkodott, odább lökött egy lábast: – Na, zabálnak-e még? Jól elfogyott minden… Káposztaleves. Most majd az kell nekik… – A teremből kihallatszott a zene; a mosogatóban feltornyozva álltak az edények. – Jól van, hadd mulassanak, igaz-e, Jocek? Elmúlt az óév, itt az újesztendő. Mit vár az esztendőtől, Jocek?

Nevetve nézte az öreget, aztán, hogy az csak a vállát vonogatta, legyintett: – Tegye csak le oda azt a bögrét. Hát menjen aludni, ha menni akar.

– Most már olyanformán gondolom – mondta Jocek. – Hajnalban befogok, ugye…

A szakácsnő már nem törődött vele, megrángatta magán a kötényt, s nekilátott a dolognak. Jocek úgy vélte, letelt az idő, mehet a kamrájába. Az ösvényen figyelte, nem világol-e ki fény az ablakra akasztott zsákdarab mögül. Sötét volt. Betaszította az ajtót; eleinte azt hitte, nem is járt senki a szobában, de aztán megérezte az édeskés kölniillatot, s amint lámpát gyújtott, egy fél üveg pezsgőt is talált az asztalon. Leült a vaságyra, ült ott, majd kicsit oldalt ejtette a fejét, s nézte a párnát; megfogta, hogy megfordítsa, de félúton meggondolta magát, óvatosan az arcához emelte, beleszagolt. Idegen szag volt, ismeretlen illat, nőkön érezte ezt már néhányszor, odalenn az állomáson, amikor megérkeztek a kisvasúttal. Jocek körbepillantott az üres szobában, aztán ismét az arcához emelte a párnát. – Az, az – mondta fennhangon –, a nők illata… – Zavart lett és nyugtalan ettől a hangos beszédtől; visszahelyezte a párnát, felállt, elment az asztalig, matatott a poharakkal. – Ezeket majd vissza kell vinni. Csak észre ne vegyék… – Nem szerette, hogy fennhangon beszél, de nem tudott parancsolni magának. – Legjobb lesz, ha kiöntöm – fogta föl a pezsgősüveget. De nem öntötte ki az italt, pazarlás lett volna. Ivott egy kortyot, ízlelte, jót húzott belőle. Most már nem beszélt, nem akart beszélni. Lerúgta a csizmáját, végigdőlt a vackán. Mozdulatlanul hevert, arcát nem merte a párnára fektetni. Sokáig virrasztott; később fázni kezdett, akkor betakaródzott. A párna miatt kényelmetlen volt a fekvés, nehezen jött álom a szemére.

Hajnalban befogott; menni kellett a központi menedékházba a napi fuvarért. A derengésben indult; már elállt a szél, a fákon, bokrokon jégtüskék meredtek széliránt. A lovak itt-ott szügyig süppedtek a hótorlaszokba, csikorgott a szán alatt az út. Jocek irhabundába burkolódzva ült a bakon, csak a szeme-orra lesett a világba. Csend volt; a szürke ég havat hullatni készült.

Oldalról, a fák alól a csendben hallani lehetett valami neszt. Jocek kiszabadította a fülét a bunda gallérjából. Hallgatózott. Furcsa hangok közeledtek, emberi hangok, de nem a sí suhanásával párosult gyenge kiáltások, amiket megszokott errefelé; gyalogos botladozott az erdőben. Jocek meghúzta a gyeplőt, a lovak megálltak. A nesz már egészen közeli volt, s Jocek egy nőt látott a fenyők alatt zöld anorákban, csizmásan tapodta a havat. Fején nem volt sapka, szőke hajára hó hullott az ágakról. Megpillantotta a kocsist, megállt. – Kérem szépen – szólt kimerülten –, a kisvasúthoz megy?

– Oda igyekszem – mondta Jocek. – A központi házba.

– Elvinne? – A nő már odabotorkált a szánhoz, belekapaszkodott az oldaldeszkába, felpillantott. Jocek most ismerte meg. Ott látta az éjjel a férfi mellett az étteremben. Fejébe szökött a vér, csak intett zavartan a nőnek, hogy szálljon fel.

– A gondnok megmondta volna, hogy lemegyek a vasúthoz – mondta Jocek, midőn elindultak.

A nő kimerülten kuporgott mellette, megrázta a fejét: – Nem tudtam, hogy el akarok jönni.

Jocek nem szólt; óvakodva beszívta a nő illatát, de nem érzett rajta mást, csak a hó friss szagát; semmi sem emlékeztette az éjszakai kölnire. – Még csak nem is mondtam magának, hogy boldog újévet! – nevetett Jocek. – Illett volna… – Ránézett utasára, s megdöbbent: könnyeket látott a nő szemében. – Nocsak! – mondta zavartan. – Nocsak, nocsak…

– Ó, istenem! – sírta el magát a nő. – Nem lehet igaz! Nem lehet igaz! – Észbe kapott, szipogva megfogta Jocek karját. – Ne haragudjon, bácsika, nem akarom elrontani a kedvét, inkább leszállok, eltalálok én gyalog is…

– Hogy itt fagyjon meg nekem az úton! – morgolódott Jocek.

– Ó, bár megfagynék! Bár meghalnék! Ó, bár…

– Ne mondjon már ilyeneket, kedves! – Jocek megsuhintotta ostorával a rudast. – Új év, új esztendő, ilyenkor vidámnak kell lenni!

– Vidámnak! – sírta el magát újra a nő. – Ó, vidámnak! Ő aztán vidám volt! Eltűnt éjfélkor azzal a…! Nem, nem, engedjen, hadd menjek az erdőbe!

Jocek megragadta a karját: – No, már hogyan gondolhat ilyet!

A nő elcsendesedett, bólogatott. Jocek gyűrt egyet a bundája gallérján, hogy utasa ne láthassa annyira az arcát. Dünnyögött a lovaknak, de nem ott járt az esze, a százforintos körül kalézolt a gondolata. Legalább azt nem kellett volna elfogadni. A szán meg-megfarolt a rossz úton, Jocek igyekezett a gyeplővel törődni. – Akkor hát a fekete hajú volt az… – gondolta.

– Szép ez itten – mondta rekedten, s körbemutatott az ostorral. A nő nem válaszolt. – Az idén nagy a tél… – mondta Jocek.

– Felhozott ide – szólt sokára a nő. Nem is Joceknek beszélt. – A férjem. A férjem. A férjem… – Már nem volt indulat a hangjában. – Azelőtt mindig kettesben vártuk az éjfélt, otthon. Nem értettem, miért akart feljönni ide… Most majd kereshet!

Jocek sokáig várt, amíg meg merte kérdezni: – Csak úgy eljött? Nem is szólt neki?

A nő halkan felnevetett: – Még alszik. – Nevetett, aztán ráborult Jocek vállára, a csontos, öreg vállba verte a homlokát, és nevetett: – Micsoda illúziók! Micsoda illúziók!…

Jocek riadtan, hűlt fejjel, hűlt testtel nézte a fehér erdőt, a fehér világot.