Szép nyár

Nem szerette az idegen fürdőszobákat. A mosdó fölötti polcon látott ugyan egy üveg fertőtlenítő oldatot, amivel a háziasszony állítólag minden lakó után kiöblítette a kádat, de Sándor fürdés közben óvakodott attól, hogy a csapon kívül máshoz is hozzáérjen, meztelen talpát pedig még egyszer lemosta szappanos vízzel, amikor zuhanyozás után kiszállt a kis gumiszőnyegre.

Kopogtak az ajtón, halkan, mégis zaklatóan; ingerülten megengedte a vizet, hogy jól csobogjon, hadd hallják odakinn. Ezt sem szerette, ezt a kapkodást; mindig ki kell számítani, mikor osonhat be tisztálkodni, nem beszélve a vécéről, az is állandóan foglalt volt, ott is mindig rákopogtak. A kocogtatás ismétlődött, a kilincs is megmozdult; ez már mégiscsak sok volt. – Egy pillanat! – kiáltotta dühösen; aztán németül: – Moment! – mert sejtette, hogy a velük szomszédos szobában lakó németek sürgetik. Esetleg az olaszok. Az olaszok egy rogyásig megpakolt Fiattal tegnap érkeztek, délután, amikor Sándorék még lenn voltak a parton, s persze nem tudtak beállni az udvarra az ő Zsigulijuk miatt. Este akkora lármát csaptak ezért, hogy Sándor csak kapkodta a fejét; s ami a legbosszantóbb, a házinéni is a pártjukra állt. A kocsival úgy tessék parkolni, magyarázta az olaszaival kórusban, hogy minden vendég autója elférjen, s ezt azért is megkövetelheti, mert helyhasználatért nem kér egy vasat sem. Sándor legszívesebben becsomagolt volna, hogy továbbálljanak, de Klára lecsillapította.

A kilincs megint megmozdult; meg sem törülközött rendesen, magára kapta a fürdőköpenyét, felmarkolta a borotválkozó szereket meg a neszesszert, elfordította a zárat, kilépett. Két göndör hajú gyerek ugrott hátra az ajtótól. – Grácie, signore! – kiáltották kántálva, s besodródtak mellette; magukra zárták az ajtót; hallotta vidám veszekedésüket, amint a folyosón – gumipapucsával a futószőnyegen vizes nyomokat hagyva – kerülgette az egész olasz családot.

– Na, csakhogy!… – fogadta Klára a szobájukban. – Itt a reggeli! A fiad már türelmetlen.

Nem szólt, lerakodott.

– Annyit kell várni rátok – nyafogott a kis Sandri. Megfésülve, az új Lee-farmerjében, csíkos trikóban ült az asztalnál. Keze a széles övbe akasztva, álla leszegve; s csaknem a derekán ült, lecsúszva, szétterpesztett lábbal.

– Ennek meg mi baja? – kérdezte Sándor. A nyitott ablakszárnyat használta tükörnek, ott fésülködött. – Mi a baja már kora reggel?

– Éhes – mondta Klára.

– Nem tehetek róla.

– Nem is. Csak mondom. Gyere, aztán eszünk. Rád vártunk.

– Rám zörgettek a tegnapi kölykök.

– Vigyázz a rákomra – mondta Sandri.

– Hogyan?

– A rákomra. Ne rúgd föl.

– Hogy mit ne rúgjak föl?

– A rákját – mondta nyugodtan Klára. – Ott, az ablak alatt, abban a lekvárosüvegben.

– Meg fog büdösödni – nézett Sándor a lába elé.

– Nem fog. – Sandri még jobban leszegte az állát. – Hazavisszük. Meg a tengeri csillagot is. Meg a tengeri sünöket.

– Máris büdösek – mondta Sándor.

– Nem büdösek!

– Érzem. Egész éjjel éreztem. Rohadásszaguk van.

– Nem is rohadnak!

– Jó, ne vitatkozzatok, hanem együnk – mondta Klára. – Apja, gyere már!

– Tőlem ehettetek volna. – Sándor kifújta a hajszálakat a fésűből. – Nem lehet nyugta az embernek abban a vacak fürdőszobában! Ott nyüzsgött az ajtó előtt az egész pereputty!… – Elhúzta a széket, leült; nézte a tálcára rakott kockasajtokat meg a kis gyümölcsízes dobozokat. Megfogta a kancsót. – Kávé?

– Nem, tea. Tölthetek?

– Tölts. – Várt; s amíg Klára eléje készítette az ételt, újra eszébe jutott: – Nem fogunk mindenféle bűzös dögöket cipelni!

– Hagyd már – mondta Klára. – Hát ezeket ő fogta ki a tengerből! Ezek az ő kis állatkái. Na, egyetek szépen.

– Nekem sajt nem kell – mondta Sandri.

– Akkor kóstold meg a lekvárt – kínálta az anyja.

– Nem kell! Szappaníze van!

– Milyen íze? – nézett rá elképedve az apja. – Szappaníze?! Miket találsz ki?

– Unom, hogy minden reggel sajt van meg lekvár.

– Unja! – mondta Sándor. – Hallod ezt? Ő unja!

– Igen, mert nem szeretem! – Sandri dacosan ült, dobolt a talpával. – Kihányom!

– Ne dobolj! – kiáltott rá az apja. Felbontott egy kockasajtot, óvatosan beleharapott, letette; majszolta a falatot, teát kortyolt rá. – A legjobb sajt, ami errefelé kapható!

– Nézd, kicsim – szólt a fiához óvatosan Klára. – Négy dínárt fizetünk a reggeliért. Négy dínárért mit akarsz? Tea vagy kávé, és sajt, lekvár, péksütemény, gyümölcs. És nem kell szaladgálnunk már kora reggel, hogy hol együnk. Apád nagyon okosan kigondolta.

– Ne magyarázz neki! – vágott közbe Sándor. – Ha nem eszik, nem eszik. Nincs más!

– Lefogysz, kicsim! – sopánkodott Klára.

– Nem fog éhen halni. Majd eszik, ha éhes.

– Éhes vagyok – mondta a kisfiú.

– Akkor itt van, tessék! – Klára közbe akart szólni, de a férje rávetette a tekintetét. – Nem fogunk könyörögni! Eljöttünk Jugoszláviába, itt vagyunk, fürdünk a tengerben, szép tájakat látunk, utazunk jobbra-balra. A legkevesebb, amit elvárhatok, hogy ne kritizálja a reggelit!

– Te sem szereted a kockasajtot – mondta Sandri. – A fogadhoz tapad. Te mondtad.

– Akkor is! Megeszem! És most már elég, jó?! Befejeztük! – A feleségéhez fordult. – Mi a program? Lemegyünk fürdeni? Vagy valami más?

– Süt a nap – mondta az asszony.

– Igen. – Sándor kinézett az ablakon. A lejtő fái felett a tengerre lehetett látni. Az öböl kék vize egybemosódott az ég kékjével. Ragyogó idő volt. – Akkor hát?

– Gondolom, délig fürdünk, később valahol ebédelünk, aztán hazajövünk átöltözni.

– És?

– Menjünk valahová hajóval! – élénkült fel Sandri.

– Ettél?! – nézett rá szigorúan az apja.

Sandri egy kifliért nyúlt, rágcsálta.

– Rágcsálja – bólogatott rosszallóan Sándor. Aztán ismét a feleségéhez: – Tehát?

– Nem tudom.

– Na, de valamit csak kigondoltál? Nem? A fürdés rendben. Az ebéd is rendben. Abban a vendéglőben, amit tegnap javasoltam; ott, a sziklák fölött. De azután? Üljünk be ismét egy másik vendéglőbe? Mert azt is lehet. Vagy nézzük meg újra az öreg városrészt? Esetleg átmehetünk Opatijába, ott is beülhetünk valahová, persze ott minden drágább. De megtehetjük. Ti limonádét isztok vagy valamilyen szörpöt, én kávét…

– Én fagylaltot – mondta felcsillanó szemmel Sandri.

– Nem, fagylaltot majd az utcán veszünk – mondta nyugodtan Sándor. Nem törődött a gyerek dühös fintoraival, ismét a feleségére nézett. – Nos? Vagy menjünk be Rijekába? De ott már jártunk. Pulát is láttuk: a kikötőt, a diadalívet, az arénát. Csaknem akkora, mint a római. Egészen elámultam. Remélem, jól sikerült a fénykép… Hajóztunk is. Tehát? Vigyázz, kilöttyinted a teádat!

Az asszony kezében megremegett kissé a csésze; koppant, amint a tálcára tette.

Sándor figyelte: – Nem mondasz semmit?

– Jaj, nem tudom, hagyd már, hagyjuk most, majd kialakul… – Hirtelen rákiáltott a fiára. – Ne majszold azt a kiflit, hanem edd rendesen vagy mit tudom én!…

– Hát így nem lehet – mondta higgadtan Sándor. – Ilyen idegesen nem lehet. Nyaralni jöttünk és nem idegeskedni.

– Te csinálod.

– Én?! Én csak felsorolom, hogy mi az, amit tehetnénk, és mi az, amit már láttunk, én csak azt akarom, hogy módszeresen…

– Módszeresen! Módszeresen nem lehet nyaralni! Otthon is mindent módszeresen, itt is mindent módszeresen! Akkor minek jöttünk ide?

– Minden nyáron elmegyünk valahová – mondta fojtott hangon a férfi. – És kérlek, kapcsolj ki, engedd el magad.

– Én elengedtem magam… – Klára felállt, megkerülte az asztalt; leült a gyerek díványára a kiteregetett, száradt fürdőruhák mellé. – Amikor eljöttünk, én úgy jöttem el, hogy elengedtem magam. Kikapcsoltam…

– Most miért nem eszel?

– Nem tudok. – Szétnyílt rajta a frottírköntös, kis, fekete bikini volt alatta.

– Látom, már rajtad a fürdőruha…

A hosszú, keserves csendet a gyerek kihasználta, ő is felállt az asztaltól, az üvegben kapirgáló rákja mellé guggolt, kocogtatta az üveg falát.

– Na jó, nincs semmi baj – mondta Sándor. – Megyünk a tengerre. – Befejezte a reggelit; a falnak fordulva kibogozta köntösét és felvette úszónadrágját. – Hát akkor? Sandri! Te miért nem vetkőzöl le?

– Így megyek.

– Így jön?! – Sándor szövetségest keresve e képtelenséggel szemben, a feleségére tekintett. – Hogyhogy így jön?

Klára nem bírta tovább, üvöltött. – Azonnal vedd le azt a göncöt, ne bosszantsd apádat, mert nem tudom, mit csinálok!

– Azt mondtad, mehetek így – nézett az anyjára riadtan a kisfiú. – Azt mondtad, mehetek az új farmerben…

– Semmit sem mondtam, azt csináld, amit apád parancsol!

– Hiszen én csak jót akarok – szólt szelíden Sándor. – Szeretsz fürdeni, farmerben mégsem úszkálhatsz, elhoztunk a tengerhez, a kedvedért jöttünk…

– A kedvedért meg az én kedvemért jöttünk ide, ha nem tudnád!… – Klára már sírt. – A mi kedvünkért van ez az egész, jól jegyezd meg, apádnak ez csak gond, egy rettentően nagy áldozat, ő otthon félbehagyta a munkáját, megszakította a tárgyalásokat a mit tudom én milyen partnereivel…

– Partnereimmel!… – nevetett fel idegesen Sándor.

De Klára egyre vadabbul folytatta: – Igen, igen, és különben is torkig van az utazásokkal, torkig a repülőutakkal és a nagy vacsorákkal a külföldi szállodákban, meg az unalmas piálásokkal azokban a ronda bárokban, ahová szegénynek muszáj beülni, és jobban teszed, ha megbecsülöd magad velem együtt, és megköszönöd szépen, hogy hajlandó volt velünk is kiruccanni!… És vedd fel rögtön azt a rohadt fürdőruhát, ha jót akarsz!…

– De nem kell fölvennie – mondta sértődötten Sándor.

– De igenis!

– És nem kell így beszélni!

– Nem beszélek sehogy, csak azt akarom, hogy a gyerek ne tegye tönkre a nyaralásodat!

– Nem teszi tönkre…

– Akkor én!

– Te sem. Butaságokat beszélsz.

– Mindig butaságokat beszélek. Vannak körülötted sokan mások, akik soha nem beszélnek butaságokat. Nagyon sajnálom. Bocsánat. Igazán kellemetlen lehet neked az én…

– Semmi sem kellemetlen. És nem is azért… – Sándor érezte, hogy üres a feje, teljesen kiürült, nem jutottak eszébe a szavak. Nem is tudta, mit akar mondani. Nem értette önnön ingerültségét, már bánta, hogy szóvá tett valamit is. A fiára nézett; a gyerek sápadtan állt az ablaknál, tágra nyílt szemmel; kapkodva oldozta el derekán az övet, s bújt ki a nadrágjából. Sovány gyerek volt, sima hajú, nagy szemű. Az anyjára hasonlított. Most, hogy látta mindkettőjük riadt arcát, Sándor még inkább felfedezte a hasonlóságot. – Én csak rendet akarok… – folytatta zavarodottan. – És nem tudom, miért kell ebből ennyit kihozni? Semmi rosszat nem mondtam… – Leste, hogy az asszony közbeszól-e, de az, miután elhallgatott, gyötörten, összegubbadva ült a díványon. – Hát nem igaz? – beszélt tovább ostobán. – És nem áldozat, örömmel jötte… jöttünk. Tegnap is milyen jó volt. Ott a köveknél, ahol azok a fekete kagylók vannak… Meg a vendéglőben az osztriga. Most ettetek először osztrigát, igaz? Na, látjátok! Sandrinak is ízlett, örültetek. Meg a motorboat! Meg Krk szigete!…

– Ezzel aztán a hajóút kipipálva!

Ez a hang bőszítette, de az igazságát is megérezte azonnal; védekezett: – Nincs kipipálva. Elmegyünk még ide-oda. Tíz napunk van még…

– Tíz nap! – nevetett gúnyosan az asszony.

– Igen, tíz nap. – Le akarta gyűrni türelmetlenségét, hogy mindenben a kedvükre tegyen megjegyzések nélkül. – Azért jöttünk, hogy lássunk egyet-mást, mindent megkóstoljunk, okosan osszuk be az időnket, hát nem?

– Te tudod.

– De ez mindannyiunkon múlik. És ha Sandrit néha kioktatom, mert még nem tudja, mi a helyes…

– Oktasd.

Szerette volna elengedni a füle mellett, de ismét elöntötte az indulat: – Igen, oktatom! Felelősnek érzem magam, és oktatom… – Cigarettára gyújtott, hosszan rázogatta az égő gyufát, lassan fújta ki a besszippantott füstöt, hogy időt nyerjen, hátha elindulnak a partra, hátha történik valami, és abba lehet hagyni ezt a beszélgetést. Tudta, ez így percről percre csak rosszabb, ő maga mégsem mondta, hogy jól van, indulás, menjünk úszni. S azok ketten, az asszony meg a gyerek ugyancsak nem moccantak. Klára a díványon kuporgott; Sandri már úszónadrágban, kezében a békaszemüveggel ott ácsorgott az anyja közelében, hamuszürke volt és remegett, mint mindig, ha a szülei veszekedtek. A mozdulatlanság ingerlő volt. – Sandri! – mondta a férfi, s odábbtolva az ágyneműt leült a kettős ágy szélére. – Gyere ide!

A gyerek az anyjára lesett; az asszony nem szólt semmit, erre kelletlenül odament az apjához.

– Mondok neked valamit, kisfiam. Te most tizenkét éves vagy. Igaz?

– Mit akarsz ezzel? – csattant fel Klára.

Sándor ügyet sem vetett rá. – Tizenkettő, ugye, kisfiam?

– Igen.

– Nahát. Amikor én tizenkét éves voltam…

– Hagyd ezt!

– Sandrinak mondom, nem neked!… Amikor én tizenkét éves voltam, kerékpárral hetente kétszer el kellett mennem a lakóhelyünktől tíz kilométernyire levő malomba lisztért. Egy rozzant kerékpárral, érted? – A gyerek vonakodva bólintott. – Ide nézz, énrám! Most megmagyarázok valamit, ami fontos… – Sandri kissé hátrább húzódott, zavarta apja arcának közelsége. – Rám figyelj! Már az a kerékpár is nagy dolog volt, megeshetett volna, hogy gyalog kell mennem. Tudod, milyen nehéz tíz kiló liszt? Egyáltalán, tudod, milyen nehéz tíz kilónyi súly? – A kisfiú nem mert válaszolni, állt mereven. – Nem hiszem, hogy tudod. A liszt akkor kincsnek számított. Ez az Alföldön volt, a tanyavilágban. Ott éltünk akkor, mert Pestet bombázták.

– Már mondtad – szólt csendesen a gyerek.

– Ezerszer mesélted már neki!

– Nem, még nem meséltem. Tíz kiló elég nehéz egy ekkora gyereknek, igaz? És azt is képzeld hozzá, hogy nem értem fel a nyerget. Tíz kilométer oda, tíz vissza…

– Az húsz! – Sandri leste, hogy az anyja ezt viccnek szánta-e, de amikor az még hozzáfűzte: – És tíz kiló liszt, az összesen harminc! – akkor már észrevette az apja tekintetén, hogy ez nem tréfa volt.

A férfi kis csend után folytatta: – Húsz kilométer a váz alatt pedálozva… – Sandri visszafogott lélegzettel figyelt. – És közben egyensúlyban tartani a gépet a liszteszsák terhével…

– Most mi a csudát akarsz ezzel?! Nem mennénk inkább? – kérdezte ellenségesen Klára.

– Majd megyünk. Mindjárt. Sandri ezt meg fogja érteni. Megérted, ugye, kisfiam?

– Igen.

– Nahát. De ez a lisztügy, ez még semmi.

– Fejezd be! – mondta az asszony.

– Be fogom fejezni. Sandrikám. Okos fiú vagy, megérted. Ez a biciklizgetés, ez még csak szórakozásnak számított ahhoz képest, ami ezután következett. Pedig, ha meggondolom, te még ilyesmire sem lennél alkalmas.

– Honnan tudod, hogy nem lenne rá alkalmas?

– Tudom. Ahhoz nagyon is elkényeztettük.

– Nem olyan a világ ma, mint akkor!

– Ahogy mondod, Klára, nem olyan a világ, szerencsére. Most. Most nem olyan időket élünk. – A fiához fordult. – Csakhogy apád megélt már egyet-mást, kisfiam. Negyvennégyben csupán egy esztendővel voltam idősebb, mint te most, de leventeként kivezényeltek bennünket lövészárkokat meg tankcsapdákat ásni…

– Az Alföldön? – kérdezte a gyerek.

– Nem az Alföldön, hanem a Dunántúlon. Akkor már ott laktunk az osztrák határnál. Ástuk a tankcsapdákat télen, szemünkbe vágott a jeges szél, a német katonák ott sétáltak felettünk, és kiabáltak: schnell, schnell, arbeiten!… – Hogy gyorsan dolgozni, azt jelenti, ha nem értenéd, kicsim! mert alighanem még németül sem tud!…

Sándor fegyelmezte magát; mutatóujjával a cigaretta szopókáját ütögette: – Igen, azt jelenti… És dolgoztunk, mert parancsolták, és utána, amikor fáradtan hazamentünk, sort álltunk kenyérért, és sort álltunk sóért, dohányért…

– Dohányoztál?

– Nem, nem dohányoztam. És nem viccelek, kisfiam, komolyan beszélek veled!

– Ő sem viccel – mondta Klára.

– Nem viccelek, apa.

– Komolyan beszélek! – Felemelte a hangját. – És ha komolyan beszélek, akkor hallgasd is komolyan!

– Komolyan hallgatlak, apa.

– Csak érdeklődött – mondta Klára.

– Komolyan beszélek, azt akarom, hogy tudd meg, nem volt mindig ilyen az élet. Azt akarom, hogy amikor turkálsz a reggeliben, amikor nem kell a kockasajt meg a dzsem, akkor jusson eszedbe, hogy volt idő, amikor nem volt mit zabálni az embereknek. Az embereknek meg a gyerekeknek! Azt akarom, hogy tudd, százakat láttunk a szemünk előtt meghalni, százakat agyonlőni, belezuhanni az előre megásott gödrökbe, hogy hullákat kellett összeszednünk és eltemetnünk kölyökkorunkban… – Érezte, egyre jobban belelovalja magát, de nem tudta abbahagyni. – És eszünkbe sem jutott, hogy külföldre mehetnénk nyaralni… a tengerhez! Hogy autókázzunk a szüleinkkel… mert nem is volt autónk… semmink se volt! És egyáltalán nem azt tettük, amihez kedvünk lett volna, csak azt tehettük, amit parancsoltak… és egyáltalán nem volt gyerekkorunk, érted? Nem volt! Nem volt semmi! Nem volt Lee-farmer és nyafogás és búvárfelszerelés… meg válogatás! Semmi! Nahát!

Felugrott, az ablakhoz lépett. Csengett a füle a vértolulástól; nem látott semmit. A cigarettája kialudt, kidobta az ablakon. Az ösvényen egy szamaras kordé nyikorgott el lassan – ennek a hangját hallotta meg először. Aztán látni kezdte a kordén ülő kalapos férfit, a csacsi imbolygó hátát, az egymás hegyibe rakott üres kosarakat. Nyakereihez szorította a tenyerét, a mellkasát nyomogatta; óvatosan nagyot lélegzett. Tisztult a dombtetőről elébe táruló táj. Mögötte a szobában csend volt; meg akart fordulni, de még egy ideig így állt, tehetetlenül. Nézte az ösvény két felén a babérbokrokat és a kerítésekre felfutó krisztusvirágokat. A tengeren hajó úszott Rijeka felé; felhallatszott a part menti kis motorosok pöfögése, az országútról az autók zúgása. Mély zöld volt minden, s azon túl kék: sötétkék és halványkék, s a kékségben némán távolodott a fehér hajó.

Most pedig menjünk fürdeni – akarta mondani előbbi igaza teljes tudatában. Csodálkozott, hogy nincs mersze mégsem. Szótlanul fordult el az ablaktól – azok ketten nem voltak a szobában. Meglepődött; a szövetség, amit anya és fia kötöttek ellene, felháborította. Első pillanatban arra gondolt, hogy nem fog utánuk menni a partra a szokott sziklához, de aztán mégis úgy döntött, lemegy; ha érezteti velük sértettségét, csak nevetségessé teszi magát előttük. Magához vette a cigarettáját és az olvasnivalóját; felzaklatva ugyan, de kényelmesen elindult.

Klára a lapos sziklán feküdt, hason, tarkójára csúszott fehér vászonkalapban. Leült melléje; fél szemmel látta: érkezésekor az asszony felpillantott, de aztán máris lehunyta újra a szemét, és napfürdőzött tovább háborítatlanul. Már úszott a tengerben: bikinije vizes volt. Sándor kinyitotta a magával hozott folyóiratot, olvasni kezdte az „Ökológia és forradalom” című cikket. Közben körül-körüljáratta tekintetét, szerette volna tudni, merre van Sandri, de Klárától nem akarta megkérdezni. Belemélyedt a cikkbe; később azért csak felnézett ismét, kereste a fiát a fürdőzők között meg a parti sziklákon.

– Elment a kis motorossal.

– Tessék?

– Csak a kikötőig mennek, aztán vissza – mondta az asszony azon a hangon, amit még napokig is meg tud őrizni az összezördüléseik után. Felült, bekente magát napolajjal.

– Elengedted?

– El.

Sándor a tenger felé fordult, nézelődött, de vakította a fény.

– Rendes bárka volt? Úgy értem, hogy…

– Rendes.

Visszapillantott, megpróbált mosolyogni: – Bekenjem a hátad?

– Nem szükséges. Inkább ússzál egyet. Jót tenne.

– Most olvasok… – Figyelte a felesége mozdulatait. Várta, hogy talán szól még valamit, de az csak elnyújtózott a napon és behunyta a szemét. – Érdekel a dolog? – Klára nem válaszolt. – Amit olvasok… érdekel? – Békülékeny volt; nem szenvedhette a másik hallgatását, bár jól tudta, helyesebben tenné, ha ő is csendben maradna inkább. – Nagyon érdekes cikk… Arról van szó, hogy milyen arányú népesedés várható kétezerre, s ha nem vigyázunk a… hogy is mondjam… a természeti erőforrások felhasználásával… úgy értve, ha továbbra is pazarló módon élünk…

– Például nem esszük meg a kockasajtot!

– A világgazdaságról van szó – mondta kis szünet után Sándor. – Azt hittem, érdekel.

– A nyár érdekel. Érdekelne!

– Kérlek.

– Ha hagynád.

– Kérlek. Hagyom. – Aztán fáradtan: – Nézd, Klára, ezek komoly dolgok…

– Igen. És azt hiszem, kezd ez is nagyon komoly lenni.

– Micsoda?

– Ez is kezd nagyon… ez a…

– Mi az, hogy: ez a?! És légy szíves, nézz rám!

– Tessék! – Az asszony felemelte a fejét. S amíg konokul nézték egymást, azt mondta: – A nyár. Ez a szép nyár.