Két róka

A róka éppen megvacsorázott – fittyet hányva az orvosok véleményére, szeretett késő este vacsorázni –, és kiült az itatóvályú mellé, a ketrec sarkába. Az Állatkert gyepét nemrég locsolták, élvezte a friss nyári levegőt; aznap elég sok látogatója volt, az időjárás is kedvezőre fordult, s mivel arra gondolt, hogy az égvilágon semmire sem kell gondolnia, remekül érezte magát. Egészen beleolvadt az éjszakai sötétbe, csak a szeme világított; egy idő után látta is, hogy világít a szeme, ez kissé megzavarta, hiszen nem volt előtte tükör, hát akkor hogyan láthatja? Na, ez a probléma igazán nem hiányzott ilyen késői órában – akarta mondani éppen bosszankodva, amikor a sötétből, onnan, ahol a tükör lehetett volna (ha egyáltalán lenne tükör az Állatkertben), megszólalt egy hang. Egy rókahang:

– Csak én vagyok…

– Ki az az én? – kérdezte az esti semmittevésben megzavart róka.

– Én! Hát nem ismersz meg?

– Már hogyan ismerhetnélek meg, amikor azt sem tudom, ki vagy?

– No hiszen, szép dolog így fogadni egy rég nem látott rokont! – szólt zsörtölődve a ketrec előtt a rókahang. – Ide jövök, várom, hogy felkiálts: Ó, kedves testvér! S lám!…

– Jaj, hagyjuk a szemrehányást – mondta unottan a róka. – Mondd, mit akarsz, miben lehetek a segítségedre, de gyorsan, ki vele, késő van!

– Hogy mit akarok? Látni akartalak.

– Hát nem éppen ez a látogatás ideje, de mindegy. Tessék! Itt vagyok, láthatsz. És?

– Istenem – sóhajtott a sötétben a rókarokon. – Így kell látnom téged, ilyen szörnyű helyen!

– Hogy micsoda? – ráncolta a homlokát a ketrec mögött a róka. – Nem értem. Miféle szörnyű helyről beszélsz?!

A rókarokon szipogott, de restelkedve lenyelte könnyeit: – Hát ez a kőodú, ez a vasrács, körben az a nagy kerítés! Alig tudtam bejutni.

– Meghiszem azt! – mondta büszkén a róka. – Itt nem lehet csak úgy jönni-menni! Őriznek minket.

– Ha tudnád, mennyire megijedtek otthon, amikor meghallották, hogy hová kerültél! Az a féltés, az a rettegés, hogy mi lesz veled?!

– Mondd csak – kérdezte éles, sértődött hangon a róka –, tudod te egyáltalán, hogy mi ez itt?

A rókarokon közelebb settenkedett a ketrechez, és suttogva mondta: – Nem tudom pontosan, de azt látom, hogy nem rókának való.

A ketrecből gúnyos nevetés hallatszott: – Hát ez az, ez az! Nem láttok tovább az orrotok hegyénél! Még hogy nem rókának való? Ez a világon a legelőkelőbb hely, ahová róka bejuthat! Barátom! Ez az Állatkert!

– Ne mondd! – ámuldozott a rókarokon. – És az mi?

– Részletesen kifejteném – szólt jóindulatúan a róka –, ha nem járna ilyen későre az idő. Így csak annyit mondhatok, hogy olyasmi, mint a múzeum. Múzeumról már hallottál, nem?

– Sajnos a mindennapi lótás-futás, ugye… – szégyenkezett a rókarokon, amire a ketrec mögött a róka türelmetlenül legyintett:

– Na, nem akarok belebonyolódni. Röviden: a világ minden tájáról idehozták azokat az állatokat, akik méltóak arra, hogy a fajtájukat képviseljék. Mint például – köhintett – engem is! Minket aztán féltve őriznek…

– Őriznek? Ha jól sejtem, ez elég kellemetlen.

Megint a gúnyos nevetés: – Nézőpont kérdése.

– Aha, igen – bólogatott a rókarokon. – Ámbár nem értem egészen pontosan, hogy mi az a nézőpont, de ezzel nem akarlak zavarni, majd valakitől megkérdezem alkalmilag.

– Végső soron – folytatta bosszúsan a róka –, mi, akik itt lakunk az Állatkertben, magasztos célt szolgálunk. Tudod követni, amit mondok?

– Hogy mit tudok csinálni?

– Azt kérdezem, érted-e, amit magyarázok?

– Persze, hogyne! És sokat szenvedsz?

– Kiről beszélsz? – kérdezte megütközve a róka.

– Csak bátran mondj el mindent, ami a szívedet nyomja – mondta meghatottan a rókarokon. – Ne szégyellj semmit, pajtás! Panaszkodj csak, tudom, itt nincs kihez szólnod, nincs aki megértené, hogy mennyit szenvedsz, amióta el kellett hagynod az erdőt, és a réteken, a faluszéleken meg a kertek alján az éjjeli portyákat…

– Álljon meg a menet! – szólt hidegen a ketrecben a róka. – Te a bolondját járatod velem? Hát képtelen vagy felfogni, hogy mit magyarázok? Ez itt az Állatkert! Kitüntettek azzal, hogy ide hoztak, hogy kiválasztottak a sok ezer róka közül… – hangja ideges köhögésbe fulladt. – Ez… ez már szinte sértés! Nem észrevenni a beosztásomat! A rangomat! – Már rikácsolt: – Kikérem magamnak!

A rókarokon megszeppent, hátrább húzódott a ketrectől, és riadtan tekingetett szét a sötétben, hogy kit riasztottak fel a hangoskodással. – Kérlek! – suttogta félősen. – Kérlek, nyugodj meg, nem akartalak felbosszantani, én csak…

– Te csak, te csak! – dohogott a ketrecben a róka. – Jössz nekem az erdővel meg a rétekkel, na és ráadásul a kertek aljával!

– Csak úgy eszembe jutott – mondta zavarodottan a rókarokon –, hogy hányszor, de hányszor lopakodtunk a tyúkólak körül együtt… mennyi izgalom. Milyen szép éjszakák! Mekkora bátorság kellett hozzá, s neked volt bátorságod! Hát már nem emlékszel?

– Dehogynem! Elég nyavalyás évek voltak!

– Nyavalyás évek?! – sápadt el a rókarokon. – Hát így beszélsz, hogy nyavalyás évek? A küzdelmeinket csak így emlegeted, hogy…

– Hagyjuk a hamis érzelgősséget! – legyintett a róka. – Mondd csak ki kereken, hogy lopni jártunk, garázdálkodni…

– Lopni?!

– Bizony ám! És kitekertük a tyúkok nyakát, aztán iszkiri, megpucoltunk a zsákmánnyal! Mondhatom, szép dolog!

– Lopni? – hüledezett a rókarokon. – És azt elfelejtetted, hogy miért tekertük ki a tyúkok nyakát? Mert éhesek voltunk! És éhesek voltak a kölykeink is! Nekik vittük a zsákmányt. Tyúkot, kacsát, a mezőről a nyulakat…

– Na, csak mondd azt, hogy az is milyen szép volt! Felriasztani a nyuszikat… igen, az ártatlan nyuszikat az üregből, a fácánokat a fészkükről…

– Már megbocsáss – mondta sértődötten a rókarokon –, minden tisztességes rókának ez a dolga!

– Na jó, persze, persze – szólt megenyhülve a ketrecben a róka. – Persze, szimplifikálva a dolgokat, ez igaznak látszik. Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy neked ez, quasi hottentottául hangzik. Te azt hiszed, hogy csak az az élet létezik, amit ti éltek ott az erdőn, meg az… izén… ott, na… a mezőn. Elragadtattam magam. Nehezen értünk szót, de azért – ismét köhintett –, azért én is, hogy úgy mondjam, róka vagyok. Hehehe… A róka róka marad, bárhová kerül is, nem igaz? Mi rókák, ugye, ti meg én, mi soha… na, mit is akartam? Ne nézz már olyan morcosan! Hehehe… Igazán kedves tőled, hogy meglátogattál. Na. Hogy s mint vannak otthon? Időjárás? Kedvező? Egészség? Rendben? Parancsolsz, megkínálhatlak valamivel? Egy kis nyúlcomb vagy madármell?

A rókarokon bizalmatlanul pislogott, aztán engesztelődve elmosolyodott: – Hát szóval… azért te is?

– Hogy mondod, kérlek?

– Hát a nyúlcomb meg a madármell… – Kacsintott. – Úgy értem, hogy azért te is, mi?

A ketrecben a róka jóindulatúan bólogatott: – Ha a táplálékomra célozol, természetesen: ma sem eszem mást, mint azelőtt.

A rókarokon felsóhajtott: – Tudod, nagy kő esett le a szívemről. Már kezdtem félni, hogy te másmilyen vagy, mint mi, otthon.

– Nono – csóválta a fejét a róka. – Nono, micsoda félreértések, abszurdum!

– És hogy jutsz ki a rács mögül? – kérdezte bizalmasan a rókarokon.

– Miért kellene kijutnom innen? Semmi szükségem rá.

– Akkor hát hol vadászol?

– Sehol. Majd egyszer te is megérted, hogy az… hogy is mondjam… az alantas dolog. És teljességgel nélkülözhető. Mondtam már neked, hogy engem azért tartanak itt, mert értékes vagyok. Nos, mi következik ebből?

– Röstellem – mondta a rókarokon –, de nem tudom, mi következik.

– Sok pótolnivalód van, szegény barátom – szólt atyaian a róka. – Summa summárum, de ha ezt sem érted, akkor hic et nunc nehéz tisztázni a dolgokat; tehát egyszerűen szólva: engem itt ellátnak mindennel. Érted?

– Hogy a csudába ne! – A rókarokon zavartan tipródott, aztán bátortalanul megkérdezte: – De hol vadászol?

– Szíves elnézésedet kérem – szólt ridegen a ketrecben a róka –, kissé kimerítő volt ez a késő esti beszélgetés, de néhány percet talán még engedélyezhetek magamnak, hogy megismételjem – kicsit éles hangon és tagoltan mondta: – naponta behozzák az odúmba az ételt és az italt, gondoznak, s nekem semmi más dolgom, csak hogy róka legyek, és engedjem magam nézegetni. Most már érted?

A rókarokon alig jutott szóhoz, annyira meglepte az, amit hallott. – Nem is kell zsákmányra lesned, lopakodnod, rettegned, éhezned napokig? Soha?

– Soha.

– És mit mondtál? Hogy néznek? Kik?

– Az emberek.

– Istenem! – riadt meg a rókarokon. – Hiszen ők megfognak, agyoncsapnak, lelőnek!

– Hát látod – nevetett a ketrecben a róka –, lehetetlen egy röpke félórában mindent megértetni veled! Persze, hát az a világ, amiben te élsz! Igen, igen, emlékszem rá, tudom, siralmas szűklátókörűség! – Legyintett, aztán türelmes hangon folytatta: – Az emberek nem bántanak, hanem tanulmányoznak. Hja, persze, fogalmad sincs róla, hogy az mit jelent… na, mindegy. Az emberek megnéznek, elolvassák a ketrec fölötti táblán, hogy én vagyok a róka, s ily módon tudomást szereznek róla, hogy van róka és hogy milyen az. Mármint én. Vagyis mármint a róka. Ez eléggé bonyolult – érted, mi az, hogy bonyolult? –, de éppen ez benne a tudományos, a nem mindennapi. Mondhatnám, tudományos munkatárs vagyok, de ez sok, ne túlozzunk, elégedjünk meg annyival, hogy nélkülözhetetlen a személyem, ezért aztán mindent megkapok, amire csak szükségem van, s vigyáznak rám. Világos?

– Hogy mikről nem tud az ember! – mondta tűnődve a rókarokon. De megint fátyolos lett a hangja: – Hanem azért, ha látnád, mennyire aggódnak érted otthon! Hmm… milyen fürgén hajszoltad a nyulakat a mezőn, milyen ügyesen tudtad kicibálni a tyúkokat az ólból… – ijedten a szája elé kapta a mancsát: – Már engedelmet, hogy rájár a nyelvem!

– Nem tesz semmit – nyújtózott lustán a ketrecben a róka.

– Váltig mondogatják: álmában biztosan itt jár köztünk.

– Rég volt, igaz se volt – nevetett kurtán a róka. Felemelkedett ültéből, hogy jelt adjon vendégének a távozásra: – Ej, hát nem ettél egy falatot sem? – vetette oda illedelemből.

– Ó, nem, köszönöm – szabadkozott a rókarokon –, csak fogyaszd el, én majd fogok magamnak valamit. Az igazat megvallva… engedelmeddel… megszoktam, hogy a magamét egyem… tudod…

– A jó kis hazai, persze! – ásított a róka. – Nekem diétázni kell, sajnos. Ó, most látom, hogy elszaladt az idő. Kitalálsz? Ha valaki szólna, csak mondd, hogy nálam voltál, akkor nem lesz semmi probléma. Rám mindig számíthatsz. Csak egyenesen, aztán a pálmaháznál balra… Fel a fejjel! Szép, csillagos éjszaka van. Ó, a vadászat, persze! De, ugye, ez a beosztás itt… a szolgálat! Így van ez!

– Hát akkor… – mondta félszegen a rókarokon.

– Csak semmi búcsú – intett férfiasan a ketrecben a róka. – Csak semmi ceremónia.

– És mit üzensz?

– Üzenni… persze! – bólogatott a róka. – Azt üzenem, hogy… na, lássuk csak! Ahá, hogyne! Szorgalom és igyekezet! És mindig előre, akkor sikerülnek a dolgok! Világos?

– Szorgalom és igyekezet… – hajtogatta készségesen a rókarokon. Már ment volna, de nem tudta, hogyan köszönjön el.

– Na, minden jót! – mondta sietve a ketrecben a róka. Sarkon fordult, és eltűnt a kőodú mélyén. Még hallatszott a hangja; gyors, kurta szavak: – És csak továbbra is! Mindig! Csak semmi teketória!…