A világ közepén

Hát aztán csak látom, hogy jön vissza megint úgy jó két óra múlva. Már esteledett. A kertben voltam, a fák alól gereblyéztem a faleveleket. Közben a gyomot is tépdestem az őszirózsák tövéből, meg néhány dáliát is felkötöztem a karójához, eldőltek a szélben a nagy, busa fejükkel. Csípőssé vált az idő, napok óta tutult a szél, de tennem kellett a dolgom; láttam, hogy a legényrózsák is elvirágoztak, azokról is lemetszhetem már a magnak valókat – akad munka elég. Nem bántam hát, hogy az imént elment, csak föltartott, de lám, megint ott leskelődött a kerítésnél; állt ott tehetetlenül, a keze leejtve, vállát húzta az ormótlan szatyor, félrebillent fejjel lesett be a lécek között.

– Na – mondom neki –, hát nem mentél el a vonattal? Lekésted, vagy micsoda? – Mert délután azzal jött vissza az állomásról, hogy van még ideje, de nem akar beülni a restibe.

– Nem késtem le.

– Hát akkor? – Odamentem a kapuhoz, félrevontam a reteszt. – Gyere be, ne ácsorogj ottan. Gyere, na!

Alig emelte a lábát, pedig semmi baja; lenne csak annyi baja, mint nekem, nem tudom, hogyan vonszolná magát akkor. Kitártam a kaput, odább álltam; a kezem fekete volt a földtől, szakítottam egy marék füvet, dörgöltem vele ujjaimról a sarat. – Legalább segítesz – mondom. – Elégetjük az avart. – De erre nem szólt semmit. – Na, tedd be a kaput, láthatod, csupa föld a kezem.

Csak úgy a vállával belökte, azt is olyan szerencsétlenül csinálta, hogy a szoknyája beakadt egy szögbe, majdnem lehasadt róla a ruha, de oda se neki. Aztán ott mindjárt le is tette a szatyrát az út elején.

– Fogd föl – mondom –, s vidd be a konyhába. Majd jövök én is.

Kelletlenül felvette, nem tudom, mit cipelhetett benne, de eléggé húzta a vállát.

– Nem vagy jól? – szóltam utána.

– De – azt mondja. És megállt a szőlősorok között. Olyan semmilyen kis gönc volt rajta, fölül egy vékonyka kötött kabát; a lapockája majd’ kibökte a hátát, annyira sovány volt. Se fara, se semmije. A haja varkocsban, sápadt arca körül lengedezett néhány fekete szálacska; csak a szeme volt nagy, mintha valamit riadtan nézne mindig. – Eső lesz – tekintett fel az égre.

– Az lehet – bólogattam. – Ha onnan jön – a hegy felé mutattam, a hegy meg az erdő felé –, ha onnan jön, akkor könnyen lehet. Erre hozza a szél.

– Nagy vihar lesz – mondta, s megborzongott.

– Nem vagy te jól – szóltam neki. – Fázhatsz is abban a hitvány ruhában. Menj a konyhába, befűtünk, megmelegszel.

– Befűtünk? – Felderült az arca, végre láttam rajta valami kis életet. Aztán megrázta a fejét. – Nincs semmi bajom, Veronka néni.

– Hát csak eridj be – mondom –, még ezt itt elgereblyézem, mindjárt sötétedik. Majd megyek én is.

Néztem, ahogy továbbindult az úton. Valami baja van, gondoltam. Amilyen nyeszlett. A végén még nekem lesz vele bajlódásom, öreg létemre. Bóklászott, mintha azt sem tudná, merre van a ház; eltűnt a lugas mögött, én meg betettem a kaput rendesen, rálöktem a reteszt. Összekapirgáltam a szemetet a fák alól, a gyomot egy vesszőkosárba gyömködtem; elment a fény, semmihez sem lehetett kezdeni. Az eső is szemerkélt, mire a trágyadombhoz értem s ott kiborítottam a gazt, egészen rázendített. A szél az arcomba hordta a cseppeket, de még nem mehettem be, a helyére kellett tenni mindent. Soha nem szerettem feliből, harmadából hagyni a dolgokat. A kosarat bevittem a kamrába, felakasztottam egy kampóra, nálam mindennek megvan a maga helye: a szerszámok szépen letisztogatva a sarokban állnak, a sarló heggyel lefelé függ a falon a nyesőolló meg az ágvágó fűrész mellett, a rafia egy cipősdobozban, kalapács, harapófogó egy régi ládikában, még az uram eszkábálta, szegény, kis rekeszekkel osztotta fel a görbült, rozsdás meg új, mindenféle nagyságú szegeknek és srófoknak, úgyhogy nem kell órákig keresgélni, ha valamit akar az ember, mindig tudom, hova nyúljak, mit hol találok. Így szoktam meg; nem érzem jól magam a házban, ha a kamrában, az udvaron, a kertben vagy az ólak körül nincs minden rendben.

A vesszősöprűvel még elcsapkodtam kicsit a tyúkok piszkát, de akkorra már elég jócskán esett, a port már elverte, mégsem akartam, hogy szétázzon a mocsok az udvaron. A jószág elült, csak be kellett csuknom a ketrecajtókat. Friss vizet öntöttem a kutyának, noha a csatorna alatt találna magának éjszakára esőlét, de megszoktam, hogy estére kilötyköljem a lábosát és inni adjak neki. Nem volt a ház körül, csavargott valahol a kertek alatt – a rossz idő majd hazaveri. Leöblítettem a kezem az eresz alatti betongyűrűben. Dobolt a zápor, csurgott a cső oldalán a víz – meg kell reperálni ezt is, gondoltam, csak találjak rá embert. Mert ember, munkára, ilyen javításfélére már nincsen. Kérem őket, hogy jöjjenek, vonogatják a vállukat, még a szegényebbje is csak hümmög, nincs idő, azt mondják. Munka nélkül akar már pénzt mindenki. Sehol egy dolgos kéz, sehol senki, aki kedvvel végezné, amit rábíznak. Mert ha jön is valaki, nincs abban köszönet. Nekitámasztja a létrát a falnak, felmászik, fél óráig szöszmötöl, kalapál, máris lekecmereg, elmegy a kocsmába sörözni, visszajön, vakarja az üstökét, pénzt kér a semmire, aztán azt mondja, majd megcsinálja holnap. A létra ott áll hetekig – ha el nem cipelem onnan –, az embert meg elvitte valahová az ördög.

Odatettem egy dézsát a csorgó eresz alá; jól megáztam, mire bejutottam a házba. Sötét lett. Dörgött is messziről; ez még olyan nyári eső volt a korai őszben, de már nem az a meleg fajta, inkább didergető, mint a novemberiek. Csak a dörgés volt nyárias, meg a villongások a hegy mögül. Amint betettem magam mögött az ajtót, végigcsördített a kerten a vihar. Odabenn homály volt. Az egyik macska a lábamhoz dörgölődzött, eridj már, mondtam neki, még rád tiprok. A cirmos volt, a hízelkedőbb. De nem ment el, felugrott, és a szoknyám alját kezdte karmolászni, hogy vegyem fel. – Jól van, na – mondom –, várd ki, hogy világot gyújtsak… – Egészen megfeledkeztem a lányról, pedig ott ült a hokedlin az ablak alatt.

– Te meg itt ülsz a sötétben? – mondom neki.

– Nem találtam a kapcsolót.

– Itt van e! – Csak egy gyenge égőt használok, takarékoskodnom kell a pénzzel, nem sokat kapok az uram után. – Jó estét – mondom. Ha magam vagyok, akkor is jó estét köszönök, ha felkapcsolom a villanyt.

– Esik – azt mondja. Ült ott, lába előtt a szatyor, mintha menni készülne megint.

– Esik hát. Most már úgysem mégy el. Itt maradsz éjszakára, vetek neked ágyat a sezlonon. Maradhatsz, egyedül vagyok, tudod. Maradhatsz, ameddig akarsz… Tedd már odább azt a pakkot!

Az eső mosta az ablakot; dörgött, de hadd tegye, kinn minden rendben. Leguggoltam a tűzhely elé, kihúztam alóla a fásládát, rőzsét tördeltem; a fekete nőstény is felébredt a kecskeszőrön, a cirmos kandúrral együtt ott szaglásztak a kezemnél, doromboltak, tekergőztek, dörgölték magukat az oldalamhoz. – Hát a tejetek? Ott a tejetek, mit akartok? Ezek is mindig csak ennének… Edit! – szóltam a lánynak. – Vedd már ki a kredenc alól a tányérjukat, hadd egyenek.

Felállt, de mint aki azt sem tudja, mi az, hogy kredenc. Lehajolt, előhalászta a tányért – volt abban még tej meg kenyér, a macskák mindjárt nekiláttak. Papírt dugtam a rőzse alá, meggyújtottam a tüzet.

– Hát majd eszünk mi is. Van egy kis leves, meg sütök tojást – mondtam.

– Milyen rend van itt – nézett körül Edit. Megfogta a kredencen a kifényesített rézserpenyős mérleget meg a mozsarat. – Emlékszem ezekre. Ahogy szidolozta őket Veronka néni… – A mozsár fel volt támasztva az ütőjére, mióta nem használtam már! a mérlegen meg a szemüvegemet tartottam mindenféle orvosságos doboz között. – Hát ezek a fiókocskák? – A faliszekrényhez ment, sorra kihúzgálta a fiókokat. Az egyikbe beleszagolt. – Vaníliás porcukor! – Belemártotta az ujját, megkóstolta. – Az!…

– Van ott sáfrány is meg szegfűszeg. Van ott még minden.

– A kanári már nincs meg.

– Emlékszel a kanárira is?

– Mandinak hívták.

– Mandinak. – Csakugyan; eszembe jutott a régi madarunk. Nem volt eszemben már esztendők óta.

Fát tettem a tűzre, lobogott, elnyomta az eső csapkodását.

– Kagylócskákat csipegetett mindig. Megmeszesedett kagylócskákat. Mi is annak a neve?

– Már bizony nem tudom – mondtam. A tűzhely átmelegedett, feltettem a lapjára a levest, melléje meg egy vasfazékban a krumplihéjat a tyúkoknak.

– A kalitkája sincs meg? – kérdezte Edit.

– Dehogynincs! A padláson. A kanári elpusztult, nem vettem másikat. Hiszen inkább csak az uram szerette, tudod, Gyula bátyád. Odaállt eléje, füttyögött neki, a madár meg rákezdte.

– Elpusztult – nézett maga elé Edit. – Nem is hittem volna.

– Nem élhetett örökké.

– Nem is hittem volna. Soha nem jutott eszembe, csak most, hogy ide néztem. Itt függött a kalitka az óra mellett… Nem jár ez az óra?

– A háború óta nem jár.

– A háború óta?

– Akkor levittük a pincébe, valami elmozdult benne, azóta nem jár. Na, terítünk. Ezek még a régi tányérok. Ezekre is emlékszel?

– A tányérokra nem… – mondta, de már nem figyelt rám. Rakosgattam az asztalon; terítőt is borítottam az eternitre; ha magam vagyok, csak félrelököm a virágmagos zacskókat meg a hullott almát, úgy étkezem, de most elővettem egy abroszt is.

– Van ribizliborom. Tavalyi. – Nem ügyelt rám, leült a kisszékre a tűz mellé. A macskák odakuporodtak köréje, a melegre.

– Be van zárva a kapu? – kérdezte váratlanul.

– Rálöktem a reteszt.

– Csak a reteszt?

– Nem jön be ide senki – mondtam. – Még ha hívnám se… – Elrendeztem a tányérokat, a poharakat. Már örültem is, hogy vendégem van, régen járt nálam valaki. Néha bekukkant az öcsém: „Na, Veron, hogy vagy? Megvagy?” Más soha.

– Ránk törhetnek – mondta sápadtan.

Éppen felütöttem a tojásokat, hogy rántottát csináljak. Odanéztem, azt hittem, tréfál. Felnevettem.

– Na, ugyan! Sok rémisztő dolgot olvashatsz össze. Vagy tán a moziban látsz ilyeneket?

– Moziban? – Nem is értette, mit mondtam. Összekuporodott; a cirmos fel akart szökkenni az ölébe, ettől úgy megrettent, hogy felugrott.

– Valami bajod van neked, hallod-e? Nem vagy beteg?

– Veronka néném is ezt kérdezi!

– Olyan sápadt vagy. Azt sem tudom, hogyan élsz, nem mesélsz semmit. Évekig nem látlak, aztán eljössz hozzám, de hogy nincs időd, menned kell a vonattal… most meg mégsem mentél el. Dolgozol egyáltalán?

– Dolgozom… Mért nem zárja be a kaput? Hogy lehet a kaput tárva-nyitva hagyni?

– Nincs az tárva-nyitva. Be van reteszelve. Aki jönne, tudná, nem jöhet be.

Ingerülten kezdett le-fel járni, alig tudtam kerülgetni.

– Ülj már le, adom a levest.

De csak jött, ment.

– Nem kell félni az emberektől – mondtam. – Nemigen törődnek a másikkal, mindenki éli a maga világát.

– Ó! – kiáltott fel, aztán elnevette magát. Megijesztett a nevetésével, mert nem volt jókedvű nevetés. – Maga nem tudja, hogy mi folyik a világban.

– Mi folyna? Az folyik, ami mindig. Megéltem én már eleget, két háborút is, mindenfajta politikát, mégis itt vagyok. Gyere, ülj asztalhoz.

Kimertem a krumplilevest a tányérokba, jó zöldséges leves volt, öntöttem bele egy kis tejfölt is. Leült, de nem nyúlt az ételhez. Fújtam, kavargattam a levest – nekiláttam. Majd eszik, ha kedve tartja. De nem evett. Cigarettát kotort elő a szatyrából, kapkodva rágyújtott.

– Az a büdös cigaretta! – mondom. – Itt ez a jó leves, és rágyújtasz?

Elengedte a füle mellett. Szívta azt a vacak bagót; remegett a keze. Most láttam csak, mennyire táncolnak az ujjai.

– Ha így tudnék élni! – mondta. – Rend, csillogó rézedények, majoránnás krumplileves…

– Az hát! Ennél inkább. Olyan vagy, mint a gebe, a kezed is remeg.

Elkapta előlem a kezét, az ölébe ejtette az asztal alá.

– Most nem is dolgozom – mondta.

– Hát mit csinálsz?

– Mit? – Felkapta a kezét, megszívta a cigarettáját, egészen behorpadt az arca, akkorát szippantott. Aztán megint elvitte előlem az ugráló ujjait. – Hogy mit csinálok? Figyelek. Csak figyelek, nem tudok koncentrálni. Ez a legrosszabb: ezerfelé kell figyelnem. Van egy csomó megrendelésem, de képtelen vagyok dolgozni. Plakátok. Plakátokat tervezek…

– Már nem képeket festesz?

– Nem. Plakátokat. Ide figyeljen, Veronka néni. Csináltam egyet legutóbb… – Elhallgatott. Én már jócskán bekanalaztam a levest, az övé kezdett kihűlni. – Figyeljen csak rám!

– Figyelek. Kihűl az a jó leves.

– Egy nagy egérfogó.

– Hát rántottát eszel-e?

– Egy nagy egérfogó, el tudja képzelni? És benne egy nagy dió.

– Szép lehet. – Elvettem előle a levest, gondoltam, talán nem is szereti. Már nem emlékeztem rá, hogy miket szeret. Megfogta a karomat.

– Szép? Dehogy szép! Rettenetes!

– Na, engedj, odaég a zsír.

– Úristen, hát nem érti?! – nézett rám kétségbeesve.

– Dehogynem. Egy nagy egérfogó, benne egy dió. Úgy szokták azt. Dió vagy szalonna, vagy csak egy kis bürke… Azelőtt képeket festettél. Amikor itt voltál nálunk, még a kertet is megfestetted.

A zsír már sercegett a tűzhelyen, beleöntöttem a tojásokat; a macskák nekifogtak miákolni a szagra. Emelgettem a villával a sültebb széleket, hadd legyen jó magas a rántotta.

– Szereted, ha kicsit híg? – kérdeztem.

– Csapda! – mondta válasz helyett. – Egy óriási csapda. Csak még nem tudom, jó-e a dió? Talán valami mást kellene odarajzolnom csaléteknek. Esetleg ezt a konyhát, ezekkel a csillogó rezekkel. Ezt a benti meleget. Vagy a virágzó kertet. Egy karácsonyfát. Vagy egy szerelmespárt, kéz a kézben…

Megsült a tojás, rátettem egy deszkalapra, nehogy megrepedjen az eternit. Azt még az uram csináltatta a konyhaasztalra. Járt erre egy ügynök, talán negyvenben, az ajánlotta az eternitet. Hogy örökös darab. Piros színűt választottunk. Jól tart még most is, csak az egyik sarkánál repedt meg. Vigyáztam rá mindig, hiszen örökös darab.

– Egyél – mondtam. – Nem tudom, miről beszélsz.

– A nagy csapdáról beszélek, amibe szépen belesétálunk. Mert azt a rothadt diót csak úgy lehet elérni.

– Nem tudom, miféle diót. Egyél, kihűl ez is! Csak azt tudom, hogy nem vagy valami jó bőrben. Amikor még a képeidet festetted, jobban tetszettél nekem. Már akkoriban mondtam neked, hogy vigyázz magadra. Nem kell cigarettázni, nem kell éjszakázni. Szegény apád, emlékszem, írta is az egyik levelében, hogy ne engedjünk szabadjára. Ha festő lettél, hát festő lettél, bár lettél volna inkább patikus, mint az apád. Dobd el azt a vacak bagót, és egyél. Kákabélű vagy, inkább az egészségeddel törődnél. Itt maradsz pár napig, pihensz, aztán majd mehetsz a dolgod után. Szerteszét van már a család, de ha egyszer eljöttél hozzám, hát egy kicsit ráncba szedlek. Egyél!

Nagy nehezen beletúrt a rántottába, majszolta.

– Csak ne majszold! Az én rántottámat nem kell majszolni! Tejet is tettem bele.

– Maga ezt nem érti, Veronka néni. Jobb is magának.

– Mit nem értek? Rajzolsz egy egérfogót egy nagy dióval. Megrendelték, és kész.

– Ezt nem rendelték meg. De megcsinálom.

– Jól van.

– Maga is benn van az egérfogóban a kertjével, a tyúkjaival, a macskáival… este befűt, szidolozza a rézmozsarát, az ajtókilincset, kikeményíti a függönyöket…

– Ki bizony! Nálam rend van, nálam minden úgy van, mint tíz éve, mint harminc éve… Nem is hagyom el magam, jól néznék ki, ha elhagynám magam. Én soha nem ismertem a cigarettát, a flancolást, a tunyaságot. Hetvenkét éves vagyok, felkelek reggel hatkor, teszem a dolgom, nekem nem segít senki. Na, ízlik?

– Ízlik.

Megjött az étvágya, evett. Egy darab kenyérrel kitörölgette a tányérját. Ribizlibort töltöttem, még a tavalyiból, volt ereje. Éppen csak kortyolgattam, de ő felhajtotta.

– Rágyújtok – mondta.

– Hát csak gyújts.

Összeszedtem az edényt, lesepertem a morzsákat. Az eső még egyre esett, ömlött az ablakon a víz.

– A sezlonon ágyazok neked, ahol régen is feküdtél. Jó lesz?

Bólintott. – Megvárja, amíg elalszom?

– Fenn vagyok éjfélig is – mondtam. – Kis alvással is beérem már.

– De odaül mellém… amíg elalszom?

Ránéztem. – Te – mondom –, micsoda bajod van neked?

– Félek…

– Hogy nincs bezárva a kapu? Attól?

– Jöhetnek, és… – Elhallgatott.

– Eridj már! Miket beszélsz? Csak nem tettél valamit?

– Nem – azt mondja –, nem tettem. Éppen az, hogy nem tettem. Vagy rosszul tettem. Képtelen vagyok megérteni.

– Tiszta a lelkiismereted, vagy sem?! Akinek tiszta a lelkiismerete, az nem fél! Csak a bűnös fél. Az félhet, de féljen is!

– Ki a bűnös? – nézett rám kétségbeesve. – Veronka néni, ki a bűnös? Ki mondhatja meg, hogy tiszta-e a lelkiismeretem?

– Mindannyian vétkesek vagyunk valamiben, az igaz – hagytam rá.

– Ugye? Vétkesek! – kapott a szón. – De nem lenne szabad! Az lehetetlen, hogy vétkezünk, és utána ne kapjuk meg a büntetésünket!

– Meg is kapjuk – mondom. – Ha máshol nem, hát odafönn.

– Nincs odafönn! – kiáltott fel. – Csak idelenn van. És mindent meg lehet úszni büntetlenül. Ettől félek. Hogy nem jönnek…

– Kikről beszélsz? – kérdeztem türelmetlenül. Már annyit összezagyvált, hogy egy szót sem értettem.

– Nem tudom. Ez az, hogy nem tudom. Félek, hogy nem jön el, hogy nem jönnek el…

Megpróbáltam helyrezökkenteni: – Hát nem attól félsz, hogy jönnek? Hogy valaki jön…

– Attól is. Félek, hogy nem jönnek számon kérni, meg attól is félek, hogy jönnek. Legyen ott mellettem, amíg elalszom. Azt hiszem, éjjel hangosan szoktam beszélni. Ne ijedjen meg. Vagy talán jobb volna, ha most elmennék…

– Az ám! – mondom. – Az esőbe! Vonat sincs már, nem tudom, hová mennél?

Felállt, elkezdte húzgálni a szatyrát. – Igen, igen, azt hiszem, helyesebb, ha most elmegyek. Ennek semmi értelme. Ostoba menekülés. Úgyis megtalálnak, tisztességesebb, ha elébük megyek. Ez a néhány nap nem segít…

– Maradj már veszteg! – kiáltottam rá eréllyel. Elvettem tőle a csomagját; ahogy kirántottam a kezéből, kiborult belőle minden a kőre. Cipő, harisnyák, fehérnemű, fogkefe, szappan, néhány ruhadarab, könyvek, tükör… Leguggolt, és visszarámolt mindent.

– Ez a vagyonom – mondta. – Otthagytam az albérletet.

– Hát nem laksz sehol? Volt szép lakásod!

– Eljöttem onnan…

– Na, nem sokra vitted, mondhatom! Apád nemhiába aggódott érted! Szegény Gyula bátyád is, emlékszel, mennyit mondogatta, hogy kapaszkodj meg, Edit, a szerencsédben, ne herdáld el magad… Mert már akkor is ilyen kelekótya voltál!

Gyömködte a holmiját a szatyrába, de most vad tekintettel felnézett.

– Kelekótya? – Megijedtem a tekintetétől, de aztán elnevette magát. – Szép lakás volt, az igaz. Két szoba, berendezve. Csakhogy nagyobbat akartam. Budán, valami szép helyen. Terasz. Üvegveranda. Megvehettem volna. Volt pénzem. Dögivel. Lett pénzem, azokért a képekért szépen fizettek… De akkor jött ez… – Hirtelen megint elkomorult. – Akkor jött ez a félelem. Hogy majd számon kérik.

– Kicsoda? A törvény?

– A törvénynek ehhez semmi köze! Minden szabályos volt, mégis bűnösnek éreztem magam… – Odament az ablakhoz, aztán megfordult; összevissza keringett, nem tudta, hová legyen. – A világ közepén állok – mondta –, és várom, hogy mi történik. Szólnak-e? Vagy nekem kell szólnom?… Mindenki csak lesi a másikat, hogy hadd csinálja, hadd csinálja… – Megállt, két tenyerével nyomkodta a homlokát. – Nem is tudom… Nem tudom, hogy van ez. Valami árulás. Meg akarjuk kaparintani a diót, s közben alattomban kattan a csapda.

Nyöszörögve leült, összekuporodott. Néztem, hogy milyen sovány. Az uram mindig azt mondta, hogy az ilyen soványféléknek rossz az idegzetük. Editre is mondta akkoriban, hogy talán rossz az idegzete.

– Feküdj le – szóltam csendesen. – Pihenned kell. Rossz az idegzeted.

Ült és nyöszörgött.

– Na – mondtam. – Csak a nagynénéd vagyok. Mit tanácsolhatok neked? Nem is értem, miről beszélsz, de ilyesmivel nem szabadna gyötörni magad. Tönkremégy. Ha kimerít az a munka, amit végzel, keress valami mást. Kedvvel kell dolgozni, az a legfontosabb. És ha nem tettél semmit a törvény ellen, ne félj senkitől. Dolgozni, az a legelső. Én is dolgoztam mindig. Ha egyet elvégeztem, már azt néztem, mi másik jön soron. Nem állok meg egy percre sem. Ha nincs dolgom a kertben vagy az állatokkal, előveszem a foltoznivalót. Az ember ne sokat spekuláljon, inkább foglalja el magát. Férjhez mehettél volna. Gyerekeid lennének. Élnél rendesen…

– Rendesen? – nézett fel végre. – Hogyan?

– Ahogy mások! – Már elfogyott a türelmem. – Ahogy apádék éltek, ahogy mi éltünk Gyula bátyáddal. Mit kell ezen sokat magyarázni?

– Elmegyek – mondta, s felállt.

Már ott tartottam, hogy pofon verem. Hisztéria az egész. – Akkor meg minek jöttél, ha elrohansz? – kérdeztem ingerülten.

Állt előttem, a szeme könnyes lett; megsajnáltam.

– Emlékeztem, hogy itt milyen jó volt… Hogy itt milyen jól voltam valamikor.

– Hát az régen volt – mondtam. Magam is meghatódtam, ahogy eszembe jutottak azok a régi esztendők, amikor még élt az uram, Edit itt lakott nálunk, innen járt iskolába. Nem lett gyerekünk, s egy ideig úgy éltünk, mintha Edit lenne a lányunk.

– Kiültünk az almafa alá vacsorázni… Friss ribizlit szedtem a bokrokból, megmostam a kútnál, meghintettük vaníliás cukorral…

– Na, látod – mondtam kissé megnyugodva. – Itt maradsz néhány napig és beszélgetünk a régi időkről. Gyere, megágyazok…

Bólintott. Bementem a szobába, tiszta ágyhuzatot vettem elő a szekrényből. Az eső csapkodta az ablakot, már csillapodott a vihar ereje, de kitartó esőnek ígérkezett. Holnap nem lehet kimenni a kertbe. Majd elővesszük a fényképes dobozt, nézegetjük a régi felvételeket. Majd csinálunk valamit. Megvetettem a helyét a sezlonon; az ágyneműnek kicsit állott szaga volt, levendulaillattal keverve. Kitártam az ablakot, hogy éjszakára átszellőzzön a lakás.

– Edit! – kiáltottam ki neki a konyhába –, hát gyere be! Nézd meg a virágjaimat! – Tudtam, hogy valamikor nagyon szerette a virágokat, nálam meg tele volt velük a szoba: aszparágusz, fikusz, vízipálma, filodendron, életfa, kaktuszok asztalon, virágtartóban, a szekrénytető sarkán. – Edit! Hallod?

Nem válaszolt, kimentem a konyhába. Az udvari ajtó tárva volt, csapkodta a huzat, a szél beverte az esőt, már jókora tócsa volt a küszöbnél. Editet nem láttam. A macskák odafutottak hozzám, dörgölődztek, a cirmos a szoknyám szélét kapkodta a karmaival. Edit szatyra sem volt sehol. Kiálltam az ajtóba, kiáltoztam a nevét, de nem jött válasz a sötétből. Sokáig álltam ott és kiáltozgattam, az eső áztatta a fejemet, vállamat.

Aztán visszahúzódtam a konyhába, becsuktam az ajtót. Csorgott a víz a küszöbnél a kövön. Gondosan feltörölgettem egy ruhával. A macskák ott lökdösték egymást a kezemnél. – Eridjetek már! – csaptam feléjük. Szétrebbentek, elsétáltak a tűzhelyig, leheveredtek a kecskeszőrre, nyalogatták egymást.

Mire felegyenesedtem, már aludtak összetekeredve, lustán.

Álltam egy kicsit a konyhában, hátha visszajön Edit.

Reménykedtem – előbb abban, hogy betoppan, aztán abban, hogy nem.

Nem jött vissza.